Székely Zsolt

A Bodrogkeresztúr-kultúra újabb emlékei a Székelyföldön

Erdély őskori történetének egyik legfontosabb és talán legtöbbet vitatott korszakát a késő rézkor vagy eneolitikum és a kora bronzkorba való átmenet képezi. Ebben az időszakban eltűnnek a régi neolit kultúrák, amelyek hosszú időn keresztül fejlődtek és uralták ezt a földrajzi térséget, és megjelenik egy kora bronzkori civilizáció, amely a balkáni, égei-anatóliai és dél- kaukázusi világban gyökerezik.[1]

Az eneolitikum végén a különböző rézkori kultúrák egyesülési folyamata észlelhető, amely a közös elemek arányának növekedésében nyilvánul meg egy bizonyos területen belül, ahol azelőtt több, jól elhatárolt kultúra otthona volt. Gondolunk itt a Tiszapolgár-, Petreşti-, Cucuteni–Erősd-kultúrákra stb.[2]

Délkelet-Erdélybe, az Erősd-kultúra késői fejlődési szakasza után (Erősd B) – amely meghatározó volt erre a vidékre, és amelyet virágzó gazdasági élet jellemzett, hosszabb ideig fennálló településekkel, fejlett kerámiaművességgel, valamint a fémfeldolgozás kezdeteivel – behatol a Tisza-kultúra, a Tiszapolgár és a Bodrogkeresztúr fejlődési szakaszaival.[3]

A Cucuteni–Erősd AB és B típusú kerámia jelenléte a rétyi,[4] bögözi,[5] székelykeresztúri,[6] sepsiszentgyörgyi,[7] szászhermányi,[8] Bodrogkeresztúr-kultúrás településeken azt bizonyítja, hogy ezen műveltség hordozói Délkelet-Erdélyben is az Erősd-kultúra utolsó és nem a középső szakaszában telepednek meg. Tehát nem beszélhetünk egyidejűségről a Cucuteni A–Erősd- és a Tiszapolgár-kultúrák közt, amint azt egyes kutatók korábban állították.[9]

Erdélyben a helyi eneolitikumi – rézkori – népcsoportok és az ide behatolók közti keveredés nyomán egy egységes kultúrkör alakult ki, amelyet az olyan típusú leletek bizonyítanak, mint a Déva-Csángótelepen előkerültek,[10] valamint a Rétyen feltárt település,[11] amelyek a Tiszapolgár jellegű elemek fontos szerepére világítanak rá Erdély keleti határáig és ezek hozzájárulására a Fekete-tenger északi partjai felől a Kárpát-kanyar vidékére betörő csoportok megsemmisítéséhez, biztosítván ezzel a helyi rézkori elemek uralmát.[12]

 

A Bodrogkeresztúr-kultúra hordozói olyan közösségekben éltek, amelyek gyakran változtatták szálláshelyüket. A rézművesség ebben a korban maximális fejlődési szintet ér el. A Bodrog­keresztúr típusú törzsek függővé válnak az erdélyi és bánáti rézlelőhelyektől.

A közelmúltban Bibarcfalva (Barót város, Kovászna megye) határában előkerült egy kultikus gödör, amelynek a mellékletei új adatokkal gazdagították ismereteinket a Bodrogkeresz­túr-kultúra korai elterjedésével kapcsolatban Délkelet-Erdély területén. Ugyanakkor új megvilágítást nyer a fontosabb edényformák fejlődése is ezen kultúra keretében.

A Bardóc és Bibarcfalva közti határban elhelyezkedő kora bronzkori – Schneckenberg B típusú – halomsíros temetőtől körülbelül 300 m-re keletre egy ovális alakú, lapos terasz terül el, melynek hossza északkelet–délnyugat irányban 80 m, szélessége pedig délkelet–északnyugat irányban 40 m.[13] A terasz déli része magasabban fekszik, és egy kör alakú platót képez. Ezen a platón húztunk 1997 nyarán egy kelet–nyugat irányú hitelesítő kutatóárkot, melynek közepén, a déli profilban, rögtön a humuszréteg alatt, 0,25 m mélységben több cserépdarab került elő. Ezen edénytöredékek mentén egy kazettát nyitottunk, amelyben egy szabályos, 1 m átmérőjű, kör alakú gödör került elő (I. ábra). A kerámián kívül a gödör leltárában még két kovapenge, egy nyéllyukas, kőből készült kalapácsfejsze és egy ellentett élű vörösréz csákány is volt.

 

 

 

A kerámiatöredékekből a következő edényeket lehetett rekonstruálni:

1. Fedőedény, amelynek a fenék menti peremén négy kis fül található. Finom iszapolású, és sötétbarna színűre van kiégetve. Magassága 9 cm, a száj átmérője 15,5 cm, a fenék átmérője pedig 9,5 cm (II. ábra).

2. Virágcserép alakú edény, melynek falán, függőleges vonalban bütykök helyezkednek el, 2–3 váltakozva. Apró kaviccsal kevert, szemcsés pasztából készült, és sötétszürkére égették. Magassága 9 cm, a perem átmérője 13 cm, a fenék átmérője pedig 9,5 cm (III/3. ábra).

3. Az utolsó edény nagyon töredékes állapotban került elő, a formáját nem sikerült rekonstruálni. Nagyon finom iszapolású, szürke pasztából készült, vékony falú, több lapos fogóval és kis füllel látták el. Valószínű, hogy a Bodrogkeresztúr-kultúrára jellemző tejesköcsög formája volt (III/1–2. ábra).

 A két kovapenge különösen nagy méretű, 16 cm hosszú, ritka és igen szép példány (IV/3–4. ábra). A magyarországi rézkori temetők mellékleteiben gyakran előfordul, Erdélyben a marosdécsei temetőből ismert. Délkelet-Erdélyben Erősdön kerültek elő hasonlóak. A nyéllyukas kalapácsfejsze kovásodott piroxén andezitből készült, melynek alapanyaga a közeli Tirkó­tetőről származik[14] (IV/2. ábra). Az ellentett élű vörösréz csákány hossza 20 cm, a penge szélessége 5,5 cm, a nyéllyuk átmérője pedig 2,5 cm (IV/1. ábra). A nyersanyag – termés-vörösréz – valószínű, hogy a közeli Balánbányáról származik.

Ez a kultikus gödör, a kerámiaanyag, valamint a többi melléklet alapján, a Bodrogke­resz­túr­-kultúra korai szakaszából való. Az ásatások során a gödörhöz tartozó sír sajnos nem került elő. Fontos kihangsúlyozni, hogy az itt előkerült ellentett élű rézcsákány ez idáig az egyetlen olyan példány Délkelet-Erdély területén, amely rendszeres régészeti ásatások alkalmával és nem véletlenszerűen, szórványleletben került elő. Ez a csákánytípus keleten a Tripolje (Veremje)-kultúra elterjedési területén ismert,[15] jelen van ugyanakkor a Cucuteni A–B és B[16] fejlődési fázisokban is. A marosdécsei temetőben előkerült példányon kívül[17] a bibarcfalvi az egyetlen, amely jól meghatározott környezetből származik. Legkorábbi típusai kőből készültek, és kalapácsfejsze formájuk volt. Ezt támasztja alá a bibarcfalvi kultikus gödör anyagából származó csiszolt andezit kalapácsfejsze. A legarchaikusabb formája egy Cucuteni A2 típusú településről ismert Rétyről.[18] Egy fejlettebb változata Szentdomokoson került elő, szórványleletként. Szárai egyenlőtlen méretűek, a függőleges éle hosszabb.[19]

Ezeket az ellentett élű rézcsákányokat termésrézből készítették, kalapálással. Erdély területén elég ritkán fordulnak elő. Egy Cucuteni A–B típusú településről ismerünk egyet Brádról.[20] A Marosdécsén előkerült példány D. Berciu szerint a Bodrogkeresztúr-kultúra késői fejlődési sza­kaszába sorolható.[21] Kutzián I. viszont a Tiszapolgár- vagy Gumelniţa-kultúrához kapcsolja.

Magyarország területén ez a rézcsákányforma bizonyítottan a Bodrogkeresztúr-kultúrához tartozik, a Bibarcfalván előkerült példány a jászladányi típusként ismert.[22]

A Marosdécse típusú népesség, amely rövid ideig a Maros völgyében telepedik le, megelőzi a Bodrogkeresztúr-kultúra hordozóit. Marosvásárhelytől Rétyig és Bibarcfalváig Erősd típusú településekkel együtt jelentkezik, az Olt völgyében pedig már a Bodrogkeresztúr-anyag dominál.[23]

A rétyi[24] és a székelykeresztúri[25] települések anyagában nem lehetett rétegtanilag elkülöníteni a festett kerámiás Erősd típusú anyagot a Tiszapolgár–Bodrogkeresztúritól.

Az ezt követő időszakban a Sălcuţa IV–Herculane III–Cheile Turzii (Tordai Hasadék)–Pecica (Pécska)–Şanţul Mare (Nagyárok)–Hunyadihalom-kultúrkör természetes folytatása a Bodrogkeresztúr-kultúrának.[26]