Lassan már a tanítványai közül is többen lesznek kint a temetőkben, mint életben. 1963-ban nyugdíjazták, 36 évi tanári működés után, amely idő alatt növendékek ezrei ismerkedtek meg óráin a román irodalom történetével, tanultak meg tőle helyesen írni és beszélni románul a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban s Kolozsvár több magyar középiskolájában. 1938–1941 között a tragikusan korán elhunyt Bitay Árpád tanszékének örököse volt a gyulafehérvári római katolikus teológián, majd két ízben is (1949-ben, illetve 1951–1959 között) a Bolyai Tudományegyetem történelem, illetve román tanszékén tanított.
Ez utóbbi adat hátterébe bepillantva tárul fel egyénisége: mint egykori piarista szerzetest, majd római katolikus gimnáziumi és teológiai tanárt 1949-ben megpróbálták rávenni, hogy nyilvánosan határolja el magát Márton Áron püspöktől, akit akkor már letartóztattak. Az ő válasza azonban határozott „nem” volt, s emellett akkor is kitartott, amikor rövid úton mennie kellett érte az egyetemről egy időre.
Egyénisége belső dimenzióit fürkészve talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy őt, akit a bécsi döntést követő négy év alatt, 1941–1944 között a Kolozsváron létesített állami román koedukációs gimnázium igazgatói székébe hívták át Gyulafehérvárról, soha senki később egy rossz szóval nem illette, pedig még megérte azt az időt, amikor az erdélyi magyarság elleni uszítás egyik-másik zászlóvivője igazán nem ment a szomszédba egy-egy hazugságért. Ő úgy tudta igencsak exponált feladatkörét betölteni, hogy sem a „négy magyar év” alatt igazgatott egykori román tanítványai, sem azok szülei nem tudtak politikai vádat felhozni ellene.
A tanár, a nevelő munkája a láthatatlan, az eredményeiben közvetlenül fel nem mérhető emberi feladatvállalások közé tartozik. Akik azonban ismerték őt, biztosak abban, hogy nemcsak tudása, de emberi tartása, közösségi szelleme s a szerény, de kitartó munkára való példaadása is tanítványai sokaságában él tovább, s hagyományozódik a nevelői munka hajszálerein nemzedékről nemzedékre, olyanokhoz, akik talán a nevét sem hallották. És ez a mindenkori nevelők nagy-nagy vigasztalása.
Őt magát a nagy hagyományú katolikus nevelőrend, a piaristák kolozsvári gimnáziuma formálta. Maga is volt tagja a rendnek, sőt hallgatója is az akkori Kolozsvárt működő piarista teológiának. Aztán a tanári pálya világi ágát választotta, anélkül hogy egy pillanatig is elfelejtette volna azt, amivel a Rend feltarisznyálta.
Ifjúkori indíttatása a tudományos pályán való elindulására is befolyással volt: első tanulmányát az Erdélyi Múzeumban 1931-ben A piaristák bukaresti letelepedésének kísérlete és Mavrocordat Konsztantin címmel közölte, s a magyar–román egyháztörténeti témaválasztás a későbbiek során is elkísérte. Csak néhány tanulmányának címét iktatjuk még ide, jelzésszerűen: Báthory András Vasile Alexandri költészetében (Székelység 1932), Piaristák Olténia fővárosában (Arhivele Olteniei 1933), Román főpapok, akik erdélyi ferences atyáknál szerezték ABC-ismeretüket (Hírnök 1934), Pápai követség Constantin Mavrocordat fejedelemnél (Farul Nou, Bukarest 1934). 1940-ben Nagyenyeden megjelent doktori értekezését Erdélyi román piaristák 1918-ig címmel írta és védte meg a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen (1939-ben), s munkásságára a román irodalomtudomány akkoriban egyik legrangosabb folyóirata, a Preocupări literare is felfigyelt: a lap közölte – időközben magyarul is megjelent – átfogó tanulmányát, amelynek címe: Szellemi párhuzamok a XIX. században a magyar és a román irodalmak között.
A nemes törekvéseikben, reményeikben azóta is sokszor megcsúfolt „hídépítő” szellemek közé tartozott. Hitte – és cselekedett is érte –, hogy az ismeretek hiányából, a félreismerésből fakadó meg nem értés higgadt, tényszerű felvilágosítással, ismeretterjesztéssel eloszlatható. Jellemző gesztusa, hogy székelyudvarhelyi tanárként 1932-ben könyvecskét ír és ad ki románul Udvarhely megye történelmi műemlékeiről, ismertetve benne – nyilván a túlnyomó többségében magyar kisvárosba került román értelmiségiekre gondolva – Udvarhely várát, a Budvárt, Zete várát, Kadács, Firtos, Tartod, Rapsonné várát a hozzájuk fűződő legendákkal és a valós történelmi tényekkel. De ott van ebben a füzetben a székelyudvarhelyi görög katolikus templom történetének leírása is, amelyet – a városban az idők folyamán meghonosodott görög katolicizmus 18. század elejére visszanyúló történetével együtt – tőle ismerhettek meg.
Ahhoz az első világháború után felnőtt ifjú erdélyi magyar tanárnemzedékhez tartozott, amelynek feladatául jutott a román nyelv és irodalom tanítása a magyar felekezeti iskolákban. Az 1918-as hatalomváltozást követően az erdélyi magyar egyházak akkori elöljárói igen fontosnak érezték azt, hogy az ún. „nemzeti tantárgyakat” (ezek közé tartozott a román nyelv és irodalom mellett a már akkor kötelezően románul tanított Románia története is) jól felkészült magyar tanárok tanítsák. És ezt a törekvést – érdemes elgondolkozni rajta – az akkori román hatalom is jóindulattal támogatta. E nemzedék számos tagja fordult meg fiatalon Nicolae Iorga Vălenii de Munte-i szabadegyetemén, s nyílt lehetőség számukra, hogy ott személyes kapcsolatot építsenek ki román tanárkollégáikkal. És hogy Józsa János tanár úr ezt a feladatot komolyan vette, arra jó néhány román nyelv és oktatás tematikájú írása a bizonyíték.
„Hídépítő” szellem volt – írtuk le az előbb, s ezt tanúsítja az is, hogy iskolai feladatain túl rendszeresen fordított románból magyarra és magyarból románra. Imponáló az a névsor, amelyet ideiktathatunk: Vasile Alecsandri, Eugen Botez, Al. Brătescu-Voineşti, I. L. Caragiale, Ion Creangă, B. Ştefănescu Delavrancea, Victor Eftimiu, N. Gane, Emil Gârleanu, Constanţa Hodoş, P. Ispirescu, Alexandru Odobescu, Cezar Petrescu, Liviu Rebreanu, N. Urechia, Al. Vlahuţă, illetve: Gárdonyi Géza, Gyallay Domokos, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Nyírő József.
Tudományos igényessége tudósi alázattal párosult: számot vetett azzal, hogy az egymás kölcsönös megismerése területén milyen fontos a kapcsolatok minél szélesebb körű kiépítése. Ez a magyarázata annak, hogy számos írása, fordítása jelent meg – olykor helyi érdekű – lapokban, nyugdíjas éveiben a kolozsvári Igazságban.
Pedig épp a teljes szellemi frissességben elért nyugdíjas éveiben bizonyította be, hogy még a tudományos munkára is komoly erőtartalékokkal rendelkezik. Sokan emlékeznek vastag keretes szemüvege mögül kedvesen előmosolygó arcára azok közül, akik jó három évtizeddel ezelőtt látogatták a kolozsvári Egyetemi Könyvtár s az állam által elvett nagy kollégiumi könyvtárakat egyesítő Akadémiai Könyvtár kutatótermeit. A Bolyai Tudományegyetem erőszakos egyesítése után középiskolai tanárrá visszaminősítetten, majd nyugdíjasként mint egy munkahelyre járt be ezekbe a könyvtárakba. Ennek az időnek a terméke az a két ismeretlen Pápai Páriz Ferenc-kézirat, amelyeket ő fedezett fel, ismertetett meg a tudományos világgal, majd (barátjával, Victor Mariannal együttműködve) ő fordított le magyarra. Öröme és egyben bánata is volt, hogy a Plenitudo vacui-t és a Tyrocinium verae philosophiae-t szakfolyóiratokban bemutathatták ugyan a tudománytörténet kutatóinak, de hogy ezek az általuk teljes terjedelemben latinból lefordított művek életében végül is nem jelenhettek meg. Részleteiket fordításukban csak évekkel halála után ismerhette meg a közönség Pápai Páriz Ferenc Nagy Géza által sajtó alá rendezett kötetében (Békességet magamnak, másoknak. 1977).
A teljes fordítások kéziratban maradtak. Mint ahogy kéziratban maradt ugyancsak Victor Mariannal közösen írt Pápai Páriz Ferenc karthezianizmusa című, 170 oldalt kitevő monográfiája, egy Pápainak a bethlen Kollégiumban tartott fizikai előadásait ismertető tanulmánya (50 oldal) s az a nagyobb összefoglaló, amelyet a romániai oktatás történetét tárgyaló akadémiai kötetben Az erdélyi római katolikus iskolák a feudalizmus korában címmel ugyancsak Victor Mariannal együtt állított össze.
Életének 72. évében, 1973-ban halt meg.
„Személyében szellemi életünk egyik emberi mivoltában szerény, de tevékenysége révén gazdag, sokoldalú egyéniségét veszítettük el” – írta róla nekrológjában professzortársa, Márton Gyula.
Dávid Gyula