Kazinczy Ferenc: Összes
költeményei. Sajtó alá rendezte Gergye László. Bp. 1998. 459 lap.
Gergye László: Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet.
Bp. 1998. 145 lap
Az 1998-as év fontos előrelépést jelentett a Kazinczy-filológiában. Két munka jelent meg, amelyek Gergye László Kazinczy-kutatásainak eredményességét bizonyítják, azét a Gergye Lászlóét, aki a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában fellelhető Kazinczy-kéziratok feldolgozójaként, a hagyaték katalógusának megjelentetőjeként, tehát igazán illetékesként rendezte sajtó alá Kazinczy Ferenc Összes költeményeit, és jelentette meg a Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet című könyv méretű tanulmányát.
Kazinczy Ferenc Összes költeményei a Régi Magyar Költők Tára 18. századi sorozatának második köteteként jelent meg a Balassi Kiadónál (sorozatszerkesztő Bíró Ferenc). Fellapozva a kötetet, azonnal kiderül, hogy kevés Gergye Lászlót csupán sajtó alá rendezőnek nevezni, hiszen a négy és félszáz oldalas kötetnek messze nem teszik ki felét sem a Kazinczy-versek; a jegyzetek, a bevezetés, a mutatók már csak mennyiségükkel is jelzik azt a nagy munkát, amit a Kazinczy-összes kvázikritikai kiadása jelent. A Kazinczy-filológia távolabbi ismerői is könnyen átláthatják nemcsak a Kazinczy-összes megjelentetésének jelentőségét, hanem annak nehézségét is, hogy egy ilyen munka szakszerű jegyzetapparátussal ellátva kerüljön az olvasó asztalára. Erről győz meg a bevezető is, amely vázolja a kiadástörténeti előzményeket (1879 óta nem jelent meg Kazinczy-összes), a szövegforrásokat (az óriási és szétszóródott Kazinczy-hagyaték áttekintésének lehetetlenségét), a rengeteg szövegvariáns által felvetett problémát (a főszöveg kijelölésének nehézségeit, a kronológiai sorrend felállításának akadályait). Mindezek után jogosnak tűnik a genetikus szempontú kötetrendezés elvetése nemcsak azért, mert lehetetlen vagy korszerűtlen, hanem mert ez a szerzői szándékkal is találkozik: „A' német Kiadók a' Verseket chronologiai rendben szeretik eggy idő olta kiereszteni, 's miattam teheti minden a' mit jónak lát. De én a' magaméit szeretném a' szerint fűzni rendbe, a' hogy a' bokrétakötő a' maga virágait: – oda mindenikét, a' hova őket a' hely kívánja” (Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonegyedik kötet. 521. Az MTA kiadása. Bp. 1911). De nem ez az egyetlen forrásunk Kazinczy kötet-elképzeléseiről. Ugyanazzal a gondossággal, amellyel végül szétszóródott hagyatékának fondjait tervezte, a tökéletes műalkotás ideáljával szeme előtt jegyezte le utasításait nemcsak a szövegek sorrendjére, hanem a kötet egészének kivitelezésére vonatkozóan is. Az egész kötetet, a kézbe vett könyvet is műalkotásként értelmezte; tudta, hogy az olvasat a szöveg anyagi megjelenésétől is függ. Betűtípusra, tagolásra, illusztrációkra, központozásra, írásmódra érzékenyen figyelt, a „fentebb stílű” szövegvilághoz megfelelő ízlésű nyomdaművészeti remeket kívánt társítani. Ebben az értelemben nem tarthatja tiszteletben a most megjelent kötet a szerzői koncepciót. Ezért ha valamivel közelebb kívánunk kerülni a könyvtervező Kazinczyhoz, ha el szeretnénk játszani azzal, hogy a szöveg megjelenési formája hogyan befolyásolja olvasatunkat, forgassuk a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Társaság és Kazinczy Múzeum által megjelentetett hasonmás kiadásokat (a Tövisek és virágok hasonmás kiadásának javított utánnyomása ugyancsak 1998-ban jelent meg).
Bár a tárgyalt kötet szerkesztőelve követi Kazinczy műfaji-tematikus elgondolásait, anyagát tekintve is mai elvárásainkhoz igazodik. Hiszen csak mi kívánjuk töredékeivel, torzóival, variánsaival együtt ismerni Kazinczy költészetét, összegyűjtve látni minden fellelhető verssort, ő maga csak szigorú szelekció után a „tökéleteseket” vállalná. Ugyancsak mai követelményekből származó önkénnyel kell leválasztanunk Kazinczy Ferenc Összes költeményeinek korpuszáról a műfordításokat. Az eredeti munkafordítás ellentétpár, amely ma hierarchikus jellegű, Kazinczy szemléletében nem működött értékmérőként. És ebből nemcsak az következik, hogy ha a fordítások kimaradtak a kötetből, minden összesítő szándék ellenére is csonka Kazinczy költőarca, hanem néhány szöveg kapcsán fölmerül az a kérdés is, hogy milyen ismérvek alapján lehet egy Kazinczy-szöveget eredeti munkának, átdolgozásnak vagy fordításnak minősíteni, mikor ezek a kategóriák a szerző számára nem relevánsak, ezért nem is határolódnak el élesen. Számára a versteremtő ötlet, téma, élmény megtalálása nem bizonyult nagyobb, művészileg értékesebb munkának, mint a benne felötlő gondolat vagy a más nyelven már megteremtett szöveg megfogalmazása, magyar nyelven való megformálása, a nemzeti nyelv kifejezőképességének bizonyítása a minél elegánsabb és tömörebb versnyelv megalkotásával.
És épp ez a tökéletesre csiszolt nyelv lesz egyik oka annak, hogy a mai olvasók körében a Kazinczy-versek nem népszerűek. Az összesűrített mondatok, az, ahogyan minden szó jelentésárnyalata fontos nemcsak a vers értelmezésében, hanem az egyszerű szövegértéshez is, nagy figyelmet követel az olvasótól. Olyan elmés, túlszerkesztett versékszerek születtek a tökéletességre áhítozó költő folyamatos korrekciói nyomán, melyeknek kecseit, hajlatait észrevenni, jelentéseit követni, megoldásaiban gyönyörködni csak lassú olvasás és boncolgató türelem árán lehetséges. Valójában csak a szövegvariánsok összevetése és egy-egy szó kicseréléséhez fűzött magyarázat elolvasása után, a műhelytitkok ismeretében tudjuk felmérni a Kazinczy-versek minden szegelletében artisztikusan elrendezett világát. Ebben segít ez a variánsokat tartalmazó és jegyzetelt kiadás (maga Kazinczy is magyarázó jegyzetek kíséretében jelentette meg verseit, érezve az értelmezési nehézségeket). Csakhogy jegyzetekben keresgélni manapság nem versolvasói, hanem filológusi szokás. Ezért elsősorban a szakemberek hasznosítják ezt a kiadást.
Az átlagolvasó nincs birtokában sem annak a mitológiai apparátusnak, amely a rejtett utalások jelentésrendszerét feltárhatná előtte, sem annak az alapos korismeretnek, amely lehetővé tenné az alkalmibb jellegű darabok (főként epigrammák, episztolák, ódák) megértését, az elmarasztalt, parodizált vagy éppen eszményül állított személyek és stílusuk ismerete nélkül nehezen arat tetszést egy-egy ilyen vers. Mindezekben segítségül kíván lenni ez a kiadás, amely igyekszik feloldani a mitológiai utalásokat és nagy munka árán minél teljesebb segítő magyarázatokkal szolgálni a vers jelentéseire és keletkezési körülményeire vonatkozólag, összegyűjtve Kazinczy leveleiből és feljegyzéseiből is az illető verssel kapcsolatos megjegyzéseket. Csakhogy manapság nem szeretünk ilyen háttérinformációkat szolgáltató szövegekkel együtt olvasni verset, szövegen kívüli elemek nélkül akarjuk érteni a művet, és ez a fennebb vázolt sajátosságok miatt a Kazinczy-vers esetében nem mindig működik. Megválogatja hát olvasóit ez a Kazinczy-kötet, mint ahogy annak idején a szerző – kissé más szempontok szerint – szintén megválogatta megcélzott közönségét.
Nehezen olvasható a Kazinczy-vers. Szó esett már arról, hogy nemcsak a könnyed olvasmányélménnyé válásnak, hanem a kritikai kiadásnak, az irodalomtörténeti feldolgozásnak is ellenálló verstermésről van szó, így a megszületett kötet segíti és ugyanakkor zavarba is hozza az olvasót. Elsősorban a nagyszámú szövegváltozat jelent gondot, a mániákusan tisztázó Kazinczy olyannyira szélsőségesesetnek számít, hogy a gyakran oldalakat kitevő szövegeltérések láttán felmerül a kérdés, tényleg szükséges-e mindezek szakszerű jelölése, hasznosítani fogja-e valaki ezt a filológiai munkát. És minden pontosságra törekvés mellett is elkerülhetetlen a szerkesztői önkény, mert gyakran a kronológia láncára fel nem fűzhető szövegvariánsokból kell kiemelni egy főszöveget és ennek alárendelni a többi változatot. Pedig valójában a teljes szövegű főszöveg határozza meg az olvasatot, az eltérő szavak-szintagmák sora csak a Kazinczy-kutatók számára válhat érdekessé. A Kazinczy-versekkel találkozni kívánó olvasó átsiklik ezeken, nem fogja összerakni belőlük az egyes versváltozatokat, legfennebb a teljes szövegükben közölt változatok nyújthatnak még olvasmányélményt. És ha szó volt arról, hogy a Kazinczy-versek különböző anyagi megjelenései mennyire eredményezhetnek különböző olvasatokat, most a szövegváltozatok sorából történő szelekció tudatosítása következtében érzünk rá Kazinczy-képünk esetlegességére.
Szólnom kell még egy olvasási nehézségről. A Kazinczy-versek hagyományos olvasatává vált ezeket a szövegeket a nyelvújítási mozgalom illusztrációs anyagaként értelmezni. A nyelvújító Kazinczy bekebelezte a költőt, és saját képére formálta, mikor a hangsúlyt az epigrammákra helyezte. Így alakult ez az irodalomtörténeti hagyományban, de némiképp a kor poétikájából is következik, a költészet alárendelt szerepéből, eszközként értelmezéséből. A Kazinczy-vers gyakran nemcsak formája által, hanem explicit módon, tartalmával is ugyanazt mondja: új nyelvet, más ízlést, könnyed, hajlékony, kecses stílust kell meghonosítani. Kétségtelen, hogy (főleg) az epigrammafüzérek tartalmukkal-formájukkal is esztétikai propaganda céljából íródtak. Ezek esetében igen nehezen tudunk megszabadulni a hagyományos értelmezéstől. De vegyük észre az ettől eltérő jellegű verseket is. Tudjuk-e úgy olvasni őket, hogy ne a nyelvújítás vagy egy stílusirány dokumentumait, a weimari klasszika magyar utánzatát lássuk bennük, hanem egyenként megszólalni képes műalkotásokként közeledjünk hozzájuk?
Gergye László jól ráérzett arra, hogy az irodalomtörténeti kánon, amely a nyelvújító Kazinczyt és az epigrammákat részesítette előnyben, méltatlanul feledtette el Kazinczy sokszínű költészetének egyéb műfajait, tónusait. Így támadtak azok a fehér foltok a Kazinczy-értelmezésben, melyeket most Gergye László ezzel a kötettel, a versekhez fűzött jegyzetekben kitölteni kíván vagy legalább felmérni, jelezni a hiányokat és az elkövetkező kutatásokat ezek felé irányítani. Ő maga a bevezetőbe foglalt tanulmányában a pályakezdő Kazinczyra figyel, aki a „Gráciák költőjeként” kötelezi el magát. Két ars poeticának értelmezhető verset elemez nagy alapossággal, Az áldozó és A tanítvány című verseket.
Ugyanezek az elemzések képezik a Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet című kötet első nagy fejezetét. Az Universitas Kiadó igen értékes Historia Litteraria sorozatában kiadott kötet méltó párja a Kazinczy-összesnek. Gergye László nemcsak kézbe adta a Kazinczy-szövegeket, hanem a Kazinczy-líra egy lehetséges értelmezését is elvégezte. Kiindulópontja Az áldozó című vers, amely programversként értelmezve lehetőséget teremt arra, hogy Kazinczyt a rokokó líra válfajaként ismert gráciaköltészet művelőjeként értsük. A gráciaköltészet sajátosságai a három Grácia mitológiai alakja körül szerveződnek, ars poeticája lényegét is a gráciák és tulajdonságaik, a hozzájuk tapadt jelentéseken keresztül érthetjük meg. A (már nem kultikus funkciójú) mitológia nyelvén való közlés allegorikus-szimbolikus jellege miatt nehezen fordítható le fogalmi nyelvre. A gráciaköltészet poétikájával is némiképp ez a helyzet. Gergye László szerint Kazinczy számára „a Gráciák tana” a kecs és báj által jellemzett eszményi szépségre törekvést jelentette, egy olyan esztétikai kategória keresését, amely égi és földi, isteni és emberi, érzéki és lelki-szellemi szépség harmóniájából, egyensúlyából születik. Gergye László a gráciaköltészet fő jellemzőit Pomezny Wieland-elemzésére támaszkodva példázza (Franz Pomezny: Grazie und Grazien in der deutschen Literatur des 18. Jahrhunderts. Hamburg–Leipzig 1900), de a magyar párhuzamokat már maga keresi meg. Felvázolja, miként alakult ki Kazinczy nyomán a magyar gráciaköltészet, a korszak verstermése hogyan használja fel Kazinczy grácia-fogalmának valamelyik jelentését (női báj, a költői ihlet forrása, erkölcsi-esztétikai beállítottság).
Az áldozó című vers alapos szövegelemzésre ad alkalmat Gergye Lászlónak, de úgy, hogy közben ezt a verset az egész Kazinczy-lírára nézve alapvetőnek érzi, így egy versen keresztül valójában az egész Kazinczy-költészetet értelmezi. A szöveggenézis feltárására, előzmények és minták tárgyalására támaszkodó verselemzés több, mint a filológiai módszer automatikus alkalmazása. Gergye László elemzése azt bizonyítja, hogy a Kazinczy-versek esetében ez a módszer eredményes lehet. Elemzései arra is példát mutatnak, hogy a különböző szövegváltozatokkal igenis lehet valamit kezdeni: a szöveg formálódásának nyomon követéséből kiderül például, hogy Kazinczy tudatosan igyekezett a Kharisok érzéki és szellemi-lelki bájainak egyensúlyba hozására. A gráciaköltészet egy olyan eszményi nőtípust teremt, amelyet nemcsak a külső és belső báj harmóniája jellemez, hanem félúton van istennő és érzéki földi nő között, egyesíti az égi költészetet és a földi szerelmet (a költői ihlet adója és ugyanakkor Aphrodité kísérője), művészetet és életet. Mintha test és lélek, érzékek és ész dichotómiájának korabeli problematikáját oldaná meg ez a poétika.
A másik programverset, A tanítványt úgy értelmezi, mint Az áldozó párversét, amelyben a költészet általános értelemben vett fontosságának jelzése után a költészetnek mint személyes életcélnak, hivatásnak a proklamációja történik meg.
A gráciák alakja által jelzett egység, amely élet és költészet között megteremthető, Gergye László szerint 1795-től differenciálódik. A második nagy fejezet Kazinczy 1795 utáni költészetét három műfaji-tematikus egységre bontva elemzi. A felosztás nem új, új viszont a gráciák felől elindulva értelmezni olyan verseket is, melyeknek első pillantásra nincs közük a gráciaköltészethez, ám a tanulmányíró szerint a felvázolt ars poetica jegyében születtek.
A Tövisek és virágok epigrammáiban és az episztolákban a gráciák nőalakjai átalakulnak a grácia („báj”, „kellem”) esztétikai kategóriájává. A gráciáknak áldozó tanítvány-költőt a kiválasztottság tudata, a gőgös elzárkózás és a művészet refugium-jellege határozta meg. A tárgyalt verscsoportban ezek mellett a küzdő grácia-fogalom is megjelenik. A nemzet általános szellemi felemelésének eszköze a költészet, a Tövisek és virágok, episztolák esetében a módszer: költői arcképcsarnokot teremteni, abban kiosztani a töviseket-virágokat egy-egy epigramma-recenzió formájában, közben esztétikai, alkotástechnikai kérdéseket (imitatio, szelekció, korrekció) is tisztázni. A nyelvközpontú irodalomfelfogás korszakának sajátossága a hangzásesztétikai aspektus hangsúlyossá válása, ez tükröződik a Kazinczy-epigrammákban is.
A második egységet a szerelmi tárgyú szonettek, epigrammák és ritornellek képezik. Ez a fejezet is néhány vers közelebbi vizsgálatára épül. Gergye László azt bizonyítja, hogy Kazinczy a gráciák mintájára megalkotott nőeszményt próbálja fenntartani szerelmi tárgyú verseiben. Gergye László az égi és földi elemek egyensúlyának keresését látja abban, ahogy Kazinczy az artisztikus epigrammák nőalakjait, az égi gráciákat antropomorfizálja, erotizálja, feleségéről írt verseiben pedig fordított eljárással él: absztrakttá teszi és glorifikálja a földi gráciát (Az Ő képe). Ugyanezt figyeli meg a tanulmányíró a képzeletben megélt Lotti-szerelem és a valós házassági viszony nyomán keletkezett versek kapcsán. Az öregedő Sophie légiesítése és Lotti érzéki hatásának kiemelése, életszerűvé tétele az egyensúlykeresés mellett mást is elárul: az érzéki és szellemi-lelki bájak egysége már nem valósulhat meg egyetlen nőalakban, a gráciák bájai megoszlanak a két nő között. Ezzel élet és költészet eddigi egysége is megtörik, s Gergye László szerint majd csak az 1819-ben írt A sajkában teremtődik meg újra, de akkor is csak mesterséges úton.
Gergye abban látja izgalmasnak és egyedülállónak Kazinczy szerelmi költészetét, ahogy művészet és élet kölcsönös viszonya következtében a gráciaköltészet esztétikája köszönt vissza nemcsak a szerelem ihlette versekben, de a szerelem megélésének módjában is. A gráciák vonzáskörében élő Kazinczynak az objektív valóság helyett a művészet esztétikai realitása lesz az élettere, és az átpoetizált mindennapokban nemcsak az élmény válik irodalommá, nemcsak élethelyzetek transzponálódnak irodalmi művekbe, hanem az esztétikai elvek visszahatnak, meghatározzák Kazinczy életgyakorlatát, például érzelmi viszonyait.
A harmadik rész a versformák vonzásában élő, azokkal kísérletező Kazinczyt tárgyalja. A szonettet meghonosító költőt A' Sonetto' Múzsája c. vers elemzésén keresztül közelíti meg (az értelmezésben újra hasznosítani tudja a vers variánsait). A szonett elterjesztésén és az ódának az alkalmi jellegű költészettől való eltávolításán kívül Kazinczy költészete a görög artisztikus epigrammák és sírversek kedvelése miatt is műfajtörténeti jelentőségű. A görög sírverset esetenként magyar személyiségek emlékének megörökítésére használja. Az artisztikus epigrammák elemzéséből kiderül, hogy a gráciák tana nemcsak a költészetben érvényes, a képzőművész is a gráciák papja lehet. A költő a szobrok idomaiban testet öltő grácia, az érzéki forma szépségét próbálja epigrammáiban átültetni a grácia másik megjelenési formájába, a versbe. Gergye László elemzései ezekben az epigrammákban is az égi és földi szépség összhangját, emberi és isteni összefonódását megteremtő Kazinczyt veszik észre.
Végül az összefoglaló részben sikerül röviden összegezni „a gráciák tanát”, felvázolni a könyv logikai ívét, valamint megindokolni, miért épp Az áldozó felől olvassa Gergye László Kazinczyt. Szerinte Kazinczy „ars poeticájának, életfilozófiájának alapelveit a gráciák tanításaiból szűrte le”, „a Kazinczy-líra legfontosabb titkait az antik bájistennők őrzik” (120). Ismerve Kazinczy irodalomtörténeti jelentőségét, nem érdektelen kísérlet költészetének titkaiba a könyv által felkínált szempontok szerint is betekinteni. Főként, hogy élet és költészet Kazinczy-féle egységének következtében ars poeticájának ismerete messzebb elvezet, nemcsak a költőt érthetjük meg általa, hanem a korabeli magyar irodalom vezéregyéniségének esztétikai magatartását, irodalomértelmezését is.
Gergye László kevésbé ismert oldaláról mutatta meg nekünk Kazinczyt. isten hozta a költőt, összes verseivel és bájos gráciáival együtt!
Nagy Zsófia