Veress Károly: Filozófiai szemiotika. Kvár 1999. 250 lap
A szemiotikát, franciásan: a szemiológiát, magyarul: a jelek elméletét elsőként John Locke álmodta meg önálló tudományként.
Mégis jó négyszáz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szemiotika valóban önálló tudománnyá váljon. Ehhez Ferdinand de Saussure nyelvészeti, Charles Sanders Peirce logikai vizsgálódásai kellettek, illetve nem utolsósorban a francia és orosz strukturalizmus felfutása. Mindezek együtt vezettek arra, hogy a szemiotika századunk hatvanas éveinek legünnepeltebb tudománya lett.
Természetesen, mint minden tudományban, a szemiotikában is elkezdődött, párhuzamosan a tudománnyá válás folyamatával, a diszciplinarizálódásnak és a specializálódásnak a modern tudományokra olyannyira jellemző processzusa. „A manapság folyó konkrét, empirikus szemiotikai kutatások igen kiterjedtek, szerteágazóak, egészen apró részproblémákig menően szakosodottak” – írja Veress Károly könyve előszavában. Ez a folyamat együtt járt viszont azzal, hogy a szemiotika mint tudomány elveivel, szemléleti és módszertani problémáival kapcsolatos kérdések háttérbe szorultak, és lassan feledésbe merültek. És pontosan ez az egyik ok – a szerző saját bevallása szerint is –, ami könyve megírására késztette: számba venni „az alapvető kérdésfelvetéseket a szemiotika kialakulásának előzményeitől és a jellét ontikus jellemzőitől kezdve, a jel, a nyelv, a kommunikáció és a szöveg szemiotikai problémáin át a kultúra szemiotikai koncepciójának körvonalazásáig”.
Ilyeténképpen ez a könyv jellegét tekintve összegző, rendszerező munka, amelyben – a konkrét, empirikus kutatásokon túl vagy innen – megtaláljuk mindazokat a kérdésfelvetéseket, elveket és módszertani megfontolásokat, amelyek ezeket a kutatásokat éltetik. Ebben a minőségében a könyv akár bevezetőnek, exkurzusnak is tekinthető a konkrét szemiotikai kutatásokhoz, és ez is az egyik célja: hogy „segítségére legyen azoknak is, akik betekintést kívánnak nyerni a szemiotikai problémafelvetésekbe, s szeretnének megismerkedni e foglalatoskodás alapfogalmaival és fontosabb kérdésköreivel, hogy az így szerzett tapasztalatokat a saját szakterületükön felhasználhassák”.
Persze, ha csupán ennyi lenne ennek a könyvnek a hozadéka, nemigen látnánk okát annak, hogy miért viseli a Filozófiai szemiotika címet. A filozófiai megközelítés mindenkor kritikai és reflexív teendőket oszt ki a szerzőnek, s ekképpen ennek a könyvnek is az elvi irányultsága kettős: rendszerező, introduktív és kritikai. Úgy gondolom, hogy e kettő közül a második a fontosabb.
A kritikai irányultság, legalább két hiposztázisában, mindvégig jól tetten érhető a könyvben. Az első a rendszeres kritika formáját ölti: a szerző úgy összegzi a szemiotikai szemléletet, a szemiotikai vizsgálódás elveit, hogy rámutat ennek módszertani korlátaira, illetve ezek alapvetően ingatag voltára.
A másik túllép a kritikán, s a kritikai aspektust egy olyan hipotézissel egészíti ki, ami perspektíváit tekintve már túlmutat a szűken vett szemiotikai kutatásokon. A szerző megfogalmazásában ez a hipotézis a következő: a szemiotika elméleti és módszertani perspektívái a hermeneutika felé vezetnek tovább. Ez a hipotézis, noha nyomaiban már az első, a jel, a jelentés problémáival foglalkozó fejezetekben jelen van, erősebb kontúrokat majd a szöveg és a kultúra szemiotikáját tárgyaló fejezetekben nyer.
Összegezve az eddig mondottakat: Veress Károly könyve, miközben számba veszi a konkrét, empirikus szemiotikai kutatások elveit, egyszersmind ráébreszti az olvasót ezek módszertani korlátaira, és azt a feltevést igyekszik valószínűsíteni, hogy ezekre a módszertani problémákra csakis a hermeneutika, az értelmezéstudomány adhat adekvát választ. Bizonyos jelenségek vizsgálatának kedvéért (szöveg, kultúra), amelyek hagyományosan a szemiotika tárgykörébe tartoznak, fel kell adnunk a szemiotikai szemléletet, hiszen az ezekkel kapcsolatos problémák – ezt valószínűsíti a filozófiai kritika – megoldhatatlanok a szemiotikán belül, lévén, hogy, mint minden tudománynak, a szemiotikának is jól meghatározott szemléleti és módszertani korlátai vannak.
Innen nézve ez a könyv – az imént mondottakkal ellentétben – nem annyira bevezető a szemiotikába, mint inkább kivezető a szemiotikából, pontosabban: egy olyan könyv, mely átvezet a szemiotikából a hermeneutikába, s a filozófiai kritika eszközeit használva, a szemiotika és a hermeneutika közötti szükséges kapcsolatot próbálja meg valószínűsíteni.
Egyebek mellett ez az egyik ok – és kétségkívül mind közül a legfontosabb –, amiért bátorkodom ezt a könyvet a jóindulatú és filozófiai érdeklődésű olvasó figyelmébe ajánlani.
Demeter Attila