Két régi kéziratos magyar nyelvtan

Kolozsvári Grammatika; Fejérvári Sámuel: Institutiones ad Fundamenta Linquae Hungaricae.
Közzéteszi, a jegyzeteket és bevezető tanulmányokat írta Lőrinczi Réka. A latin átiratot gondozta Adamik Béla.
Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1998. 272 lap

1. Az ismertetendő munkát a tartalomjegyzék (5) után a rövid előszó (7) vezeti be; ezt az átiratokban alkalmazott jelek és jelzések (9) magyarázata követi. Az előszó kiemeli, hogy mindkét nyelvtan mostanig feltáratlanul lappangott. Közös bennük az, hogy szinte bizonyosan Kolozsvárott keletkeztek, és itteni kéziratgyűjtemények őrzik őket.

A Kolozsvári Grammatika (röv. KolGr.), melyet közzétevője a mű lelőhelyéről nevezett el, magyarra átültetett latin alaktan. Fordítója (vagy fordítói) és leírója egyelőre ismeretlen. A másik munka pedig, az Institutiones, latin nyelvű magyar nyelvtan. Szerzőjét, Fejérvári Sámuelt a művelődéstörténet is számon tartja.

2. Lőrinczi Réka, a két nyelvemlék fölfedezője, a KolGr.-ről írt bevezetésében (13–22) ismerteti a művel kapcsolatos lényeges tudnivalókat és kérdéseket. Így tájékoztat arról, hogy e nyelvtanunk most a kolozsvári Egyetemi könyvtár kézirattárában van, ahol az Erdélyi Múzeum-Egyesület-gyűjteményhez tartozó Vegyes kolligátum című nyelvemlék részeként őrződött meg. A bevezetésben továbbá sort kerít a KolGr.-t magában foglaló kolligátum külső leírására, valamint részletes tartalmi ismertetésére. Idézi Szabó T. Attilát, aki szerint „A kolligátum valószínűleg valami unitárius diáké lehetett”.

Lőrinczi a KolGr. latin eredetijét, forrását kutatva végül is arra a következtetésre, illetve megállapításra jutott, hogy kérdéses nyelvtanunk Molnár Gergely Elementa grammaticae latinae című – többször átdolgozott és még a múlt században is használt – művével hozható kapcsolatba, vele mutat bizonyos egyezéseket; jelzi azonban, hogy erre nézve jó volna folytatni a vizsgálatot.

Bevezető tanulmányában Lőrinczi Réka bemutatja a KolGr. hangjelölését is, de csak táblázatban. Ezzel kapcsolatban csupán kérdésként vetem föl például, hogy a gj, gy jelölhet-e g-t; a j-nek lehet-e ly hangértéke. Kérdéses a dz-nek és gy-nek a dcz, illetve dgy, dgj, dj jele is.

Lőrinczi a nyelvemlék írásképe, paleográfiai jellegzetességei alapján úgy véli, azok valamely korábban készült fordításnak vagy átdolgozásnak a másolatáról árulkodhatnak, s a másolat, amely kevésbé gyakorlott írást tükröz, bizonyára egy alsóbb fokú iskola tanulójának a munkája lehet. Azt gondolom, hogy e mű fordítás voltát talán a benne előforduló sok latin szó és kifejezés is támogathatja. A tanulmány hangjelölési sajátságok és néhány magyar szóhasználati fogódzó segítségével a nyelvtan keletkezési idejét a 18. század első fele elé helyezi.

A KolGr. tudománytörténeti jelentősége így van kiemelve: Mai ismereteink szerint ez tekinthető a legrégibb, teljes egészében magyar nyelvű rendszeres nyelvtannak, amely viszonylag részletes szófajtant tartalmaz, és nyelvi szinteket különít el. Ennél korábbi anyanyelvű grammatikáról a finnugor nyelvcsaládon belül nem tudunk. Lőrinczi felhívja a figyelmet arra, hogy a KolGr.-ben foglalt nyelvtani ismereteknek, nyelvleírási elveknek a tanulmányozása gyarapíthatja az egykori nyelvtanoktatásra vonatkozó tudásunkat. Persze hozzátehetjük: további búvárkodással bizonyára közelebb kerülhetünk ezen emlékünk keletkezési körülményeinek, közvetlen céljának, szerepének a fölfedezéséhez is.

A KolGr. szövegének könnyebb áttekinthetőségét a közzétevőtől készített tartalomjegyzék (23–4) segíti, amelyben megadja némely műszónak a jelentését is (pl. az magaban meg allo Nev ’substantivum’ stb.). A nyelvemlék betűhű átiratában (25–61) és bőséges lapalji jegyzetanyagában Lőrinczi igyekszik lehetőleg teljesen pontosan visszaadni, illetve érzékeltetni az eredeti kéziratos szöveg paleográfiai változatait, rövidítési formáit és egyéb írássajátosságait. A jegyzetek persze figyelmeztetnek a nyelvtan hibásan írt és problematikus szavaira is, sokszor utalnak a latin megfelelőre, tisztáznak egyes fölmerülő kérdéseket stb. A nyelvtan után egy vers következik, a címe: Disticum Hungaricum.

A KolGr. külön tanulmányt igénylő szemléletmódját, rendszerezését nem részletezem. Csupán azt emelem ki, hogy e mű meghatározása és tagolása szerint az Betürōl valo tudomanþk (’grammatikának’) négy része van: Igaz iras (’ortográfia’), Fen enekles (’prozódia’), Igaz beòzed (’etimológia = alaktan, szófajtan’), öòzve òzerkeztetes (’szintaxis’). (Vö. 23, 25; ezzel kapcsolatban lásd még 22.)

3. A másik ismertetendő nyelvtanról, az Institutiones ad Fundamenta Linquae Hungaricae (röv. Institutiones) már esett néhány szó (lásd az 1. pontban). Lőrinczi Réka ehhez a műhöz is alapos tanulmányt írt. Bevezetésében (67) arról tájékoztat, hogy e nyomtatásban először megjelenő latin nyelvű magyar leíró grammatikát az egykori kolozsvári unitárius kollégium könyvtárának kéziratállománya őrizte. Jelenleg a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Fiókja Könyvtárában az Unitárius Kéziratok részlegen található. Szerzője Fejérvári Sámuel (?1721–1781) kolozsvári lelkész és kollégiumi tanár. Évszám nélküli nyelvtana és ennek két bővített másolata föltehetően 1752–1773 között keletkezett; kötetbeli jelzetük: A = auctori példány, C1 = copia prima, C2 = copia secunda.

Az Institutiones-kéziratok külső leírását (67–71) aligha lehetne aprólékosabbnak, tüzetesebbnek elképzelni. Ebben a fejezetben van kifejtve a már említett három szövegváltozat sajátos, összetett közlésmódja: „Kiadásunk a legteljesebb, a C2 változatot kezeli törzsszövegként. Lapalji jegyzetbe kerültek az A-nak és C1-nek a C2-höz képest észlelhető tartalmi, szóhasználati, helyesírási, olykor csupán paleográfiai eltérései. Ugyancsak lapalji jegyzetek adják meg a C1-nek a C2-től át nem vett részeit. Lapalji megjegyzések figyelmeztetnek továbbá a C2-nek a C1-hez viszonyított, ritka szövegtöbbleteire is. A csak az A-ban szereplő szövegrészeket ritkított szedés, a C1-nek és C2-nek az A-hoz viszonyított szövegtöbbleteit dőlt szedés teszi a törzsszövegtől képileg elkülönülővé. A zökkenőmentesebb követhetőségért azonban csupán A-ban szereplő szövegrészlet végjegyzetbe is került” (71). Az Institutiones szövegváltozataiban a lapszéli, sorközi betoldásokat, a törléseket stb. szerkesztői jelek érzékeltetik. Az idézett publikálási mód lehetőleg célszerű, gazdaságos megoldásra törekszik, így a nyelvemlék alkalmas átfogóbb tanulmányozásra is. Viszont a sok szétválasztó-összekapcsoló szempont, az igen számottevő lapalji és végjegyzet miatt esetenként kérdéses lehet a szöveg áttekinthetősége és a benne való eligazodás.

Tudjuk, hogy valamely mű megértéséhez mennyire fontosak, nélkülözhetetlenek az írójának életére vonatkozó adatok. Ezzel kapcsolatban Lőrinczi az Institutiones szerzőjéről az eddigi ismereteinket a saját kutatásának eredményeként újabbakkal gyarapította (72–6). Részletes tárgyalása során a följebb már említett fontos életrajzi adatok kiegészülnek pl. azzal, hogy az ifjú Fejérvári Sámuel tanulmányainak java részét Kolozsvárt, szülővárosának unitárius kollégiumában végezte, majd külföldön folytatta; itthon, a tanári pályáján hébert, görögöt és németet tanított; nyilvántartják héber nyelvtanait; munkásságának legtetemesebb részét több mint tízkötetnyi prédikációja alkotja; írt egy értékes útinaplót is.

Az Institutiones-kéziratok keletkezésrendjének vizsgálatakor (76–7) Lőrinczi bizonyos fogódzók alapján olyan következtetésre jutott, hogy a nyelvtan eredetije 1752–1755, két másolata pedig 1764–1773 között készülhetett. Felhívja a figyelmet arra, hogy időrendben a második szövegmásolat (C2) egyes betoldásai Fejérváritól származhatnak. Az Institutiones másolói után kutatva (77–9) ez esetben is a Lakó Elemér készítette könyvtári kéziratkatalógus segítségével sikerült azonosítania őket.

Az Institutiones helyesírásával foglalkozó fejezet (79–82) táblázatban egymás mellett mutatja be a nyelvtan eredeti és két másolati szövegváltozata magyar példaanyagának hangjelölését. Teljességre persze itt nem lehetett törekedni, ezért Lőrinczi Réka csak néhány lényeges ortográfiai megjegyzésre szorítkozik, de jelzi a további kutatás feladatait, amelyeknek az elvégzéséhez a saját vizsgálatát előmunkálatnak tekinti. A hangjelzést illetően kérdések e helyen is fölmerülnek. Ilyenek például: a j és ly jelölésének egyszerűsített megoldásával aligha érthetünk egyet; problematikus elgondolás a jés mássalhangzók (gy, ny, ty) jelöléséhez a hangkapcsolatok jelét (dj, dgy stb.) is bevenni. Szó esik a latin szövegek egy-két helyesírási sajátosságáról is.

A bevezető tanulmány az Institutiones forrásaiul (82) Szenczi Molnár Albert, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Tsétsi János, Geleji Katona István, Bél Mátyás és Kalmár György nyelvtanára utal. Ezekre a szerzőkre Fejérvári Sámuel művének előszavában, illetve szövegében hivatkozik. Így tehát az Institutiones az első olyan nyelvtan – hangsúlyozza Lőrinczi –, amelynek írója a korábbi grammatikák eredményeit nemcsak összefoglalja, hanem sokszor vitatja és kiegészíti. Később különös figyelmet érdemelnek Gyarmathi Sámuel nyelvtanának a Fejérvári művével kapcsolatos részei.

Az Institutiones tartalmának ismertetése (83–5) magvas áttekintést ad a nyelvtan De Orthographia, De Etymologia (szófajtan–alaktan), De Syntaxi (tulajdonképpen szószerkezettan) című fejezetéről és ezek alfejezeteiről. Rávillant arra, hogy ez a nyelvtan a szemléletmódjában, felosztásában stb. mit vett át a régebbi grammatikákból, és milyen újszerű felfogásban tér el tőlük. További fontos észrevételek: az egykori nyelvtanokhoz hasonlóan Fejérvári műve is főképp az írott szövegek nyelvét vizsgálja, de tekintetbe veszi a beszélt nyelvet is; benne a normára, a nyelvszokásra és a nyelvjárási formákra való figyelés is megnyilvánul.

Az Institutiones utóéletéről Lőrinczi Réka úgy vélekedik (85–6), hogy Fejérvári Sámuel kéziratos munkáját csupán a környezetében, a kollégiumában lévők ismerhették, mások csak kevesen. (Azt tudjuk, hogy Gyarmathi Sámuel dicsérően nyilatkozott róla.) Több másolatban, szövegváltozatban való fennmaradása valószínűsíti azt a föltevést, hogy nyelvtanításra, illetve -tanulásra használták. Iskolai tankönyvként nyilván hathatott.

A bevezető tanulmány után a nyelvemlék tartalomjegyzéke következik (87–8) a vele kapcsolatban szükséges megjegyzéssel. Az Institutiones ad Fundamenta Linquae Hungaricae átiratát (89–253) a Kolozsvári Grammatikáéhoz hasonló elismeréssel értékelhetjük. Megjegyzendő: a nyelvtant előszó vezeti be (csak az eredeti szövegben). A rövid helyesírási, a terjedelmes szófajtani-alaktani és a szintén rövid szintaktikai fejezetet az üdvözlőverseket tartalmazó rész követi (csupán a korábbi másolatban).

A kötet végén a végjegyzeteket (255–9), a rövidítéseket (261–2), a névmutatót (rövidebb-hosszabb életrajzi adatokkal) (263–4), a körültekintően válogatott, gazdag szakirodalmat (267–72), valamint mellékletül a KolGr. meg az Institutiones néhány lapjának hasonmását találjuk.

4. Lőrinczi Réka két olyan régi grammatikát fedezett föl és jelentetett meg, amelyek igen értékesen gazdagítják nyelvtanirodalmunk múltját (erre nézve lásd Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp. 1968), és újabb becses források a nyelvtörténet számára. Nyelvi elemzésükkor biztos alapul szolgálnak az ismertetett kötet tüzetes bevezető tanulmányai, jegyzetei, a közzétett nyelvemlékszövegek mintaszerű átirata, paleográfiailag is hű nyomdai kivitelezése.

Lőrinczi figyelme kiterjed arra is, hogy a Kolozsvári Grammatika és az Institutiones ad Fundamenta Linguae Hungaricae miképp tárgyalja a nyelvi jelenségeket, sajátságokat, miként minősíti őket, milyen példákkal szemléltet, minő helyesírási, alaktani stb. különbségek vannak az Institutiones szövegváltozatai között. Lényeges észrevételei és megállapításai előkészítik, segítik ez újabb emlékeinknek a beható nyelvi vizsgálatát.

Kósa Ferenc