Tankó Gyula: Gyimesi szokásvilág. Székelyudvarhely 1996. 117 lap.
A kötet 120 oldalon a gyimesi szokásvilágot kísérli meg bemutatni. Előszava nincs, így a címből megítélve a teljesség igényét támasztja önmagával szemben: monográfiának ígérkezik. Az előszó hiánya miatt a szokás fogalmának tisztázása sem történik meg, az ünnepi és hétköznapi szokások monografikus leírását egyaránt várhatjuk a kötet elején.
De nézzük, tulajdonképpen mit tartalmaz a kötet.
Agyimesi csángók általános bemutatása után atáncélet, illetve a párkeresés témakörét vizsgálja. Ezt követően a hagyományos gyimesi lakodalomról, párkeresésről, párválasztásról olvashatunk. Az Ünnepek, ünnepi alkalmak fejezetcím alatt a gyimesi írott tojásokról olvashatunk, majd a völgy lakóinak pünkösdi búcsújárásáról, mely valóban egyik jellegzetes megnyilvánulása az ünnepi szokásvilágnak a Gyimesekben. Még a kommunizmus idejében is tömeges keresztalják indultak a Gyimesekből Csíksomlyóra, kijátszva nagyon sokszor a „biztonsági ügyeletet” is. Pünkösd után karácsony következik (a kötetben átmenet nélkül), és ekkor Gyimesben a néprajzos betlehemest gyűjt: ezt közli a Karácsonyi maszkurázás fejezetcím alatt.
Két lehetőség áll a szerző-szerkesztő előtt: pusztán az adatok közlésére hagyatkozik, nem törekszik ezek elemzésére, a meglévő adatai alapján összeállít egy gyűjteményes kötetet, amelyben leírásokat talál az érdeklődő olvasó, kutató – ezeket felhasználhatja, elemezheti. Ebben az esetben a közlőnek törekednie kell arra, hogy pontosan és teljesen leírja az illető jelenséget (ez esetben szokást), annak minden vonatkozását és – ami nagyon fontos a majdani elemzéshez – kontextusát is. Egy másik lehetséges szerkesztési elv az, amely szerint monográfia írására törekszik a szerző, adatait egy ciklus teljességére vonatkozóan összegyűjti: minden jeles napjáról, minden ünnepi szokásáról közöl adatot (amennyiben eldöntötte, hogy az ünnepi szokásokat szeretné bemutatni), és ezeket elemzi, értelmezi is az etnológia módszereivel. A második eset megkívánja a létező szakirodalom felhasználását, a hozzá való viszonyulást.
Ez a kötet sajnos egyik kategóriába se sorolható, ugyanis adatai nem teljesek, a szokás fogalmát nem tisztázza, a leírt jelenségek kontextusával nem foglalkozik. Némely helyen értelmez, de nem hivatkozik (három címtől eltekintve) semmiféle szakirodalomra.
Ez azért is nagy vesztesége a munkának, mert a Gyimesek néprajzának bő, jól használható szakirodalma van. A kötetben is megjelenő, fentebb felsorolt tematikákhoz, hogy csak néhányat említsünk: a völgy, a gyimesi csángók általános bemutatásához jól használható Antal Imre 1992-ben megjelent munkája (Gyimesi krónika. Bp.–Buk.); a párválasztás témakörében a már említett szerző egy másik tanulmánya (Udvarlás és leánykérés Gyimesben. Népismereti Dolgozatok. 1983). Az írott tojásokról Kovács Dénes jelentetett meg egy kötetet 1994-ben, amelyre legalább hivatkozás szintjén reflektálnia kellene a szerzőnek (Gyimesi csángó írott tojások. Csíkszereda). Tánchagyományokról is van szakavatott kutatatók tollából származó tanulmányunk (Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai. Tánctudományi Tanulmányok. Bp. 1969–1970). A betlehemes játékról, de általában a karácsonyi szokások köréről számtalan szakmunka jelent meg (Dömötör Tekla, Ujváry Zoltán munkáit kellene felsorolni). A hagyományos megközelítési lehetőségeken túl számos kutatásra érdemes téma bukkan fel egy ilyen szokás kapcsán: pl. a társadalmi vonatkozásait teljesen figyelmen kívül hagyja a szerző. Újabb megközelítési lehetőséget nyújt Lajos Katalin tanulmánya, amelynek problémafelvetése, módszertana jól használható lett volna a Gyimesekben is (Betlehemes játék Csíkszentmiklóson. Korunk VI(1995). 12. sz. 117–124.).
Nézzünk egy saját értelmezést a betlehemes kapcsán: „A zsuka – a bötlehemes pásztortánc – is beilleszkedik a szertartásba. A föld istenítése a csoszogó mozgású tánc, ugyanis úgy mozognak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, de ezek a gyökerek szabad mozgást engednek, mintha kereken gördülnének. Körbejárás közben még a fejüket is lehajtják, a földet nézik, görbe testtartással csoszognak, mintha a földbe vetették volna minden reményüket, bizakodásukat, és Földanyához fohászkodnak” (77.). Sajnos az érdekes elmélet mellől elmarad a bizonyítás, ugyanis egymagában az a tény, hogy nem egy ugráló táncot járnak, fejüket pedig a föld fele hajtják, nem jelenti azt, hogy itt valamiféle archaikus föld-istenségnek/anyának intézett fohászról, áldozatról lenne szó. A tánc az egyik nagyon archaikus része ennek a játéknak, amit a gyimesiek ma is őriznek és minden karácsonykor a „patakokat” maguk közt felosztva a betlehemes társulatok házról házra járva előadnak. Azonban az archaizmusnak más vonatkozásairól, valóban kimutatható elemeiről nem tesz említést a szerző a fent idézett helyen.
A kötetben domináns a szerző szubjektív látásmódja. A betlehemes tematika így zárul: „Milyen szép is volt Karácsony estéjén kiállni a tornácra! Bent pattogott a tűz, gyenge sárgás fények pislákoltak a kicsi ablakokból, s a nagy csendben mintha kánonban énekeltek volna a külön-külön járó éneklők: kemény férfihangokra csengő gyermekhangok válaszolgattak:
Fel-felhúzza, megzúdíccsa,
Zúg az erdő, zúg a mező.
S valóban zúgott. A szűk völgyekből felhangzó éneket visszaverték a nagy erdős hegyek” (78–79.). Természetesen a szubjektív látásmód nem rontja a hitelességét egy szokásleírásnak, azonban alapvető követelmény volna a tudományos értelmezése is, amennyiben erre vállalkozott a kötet szerzője, mint a mi esetünkben is. Ugyanakkor az idézet alapján kiemelhetjük a kötet legnagyobb érdemét: sok szöveget közöl, melyeket adattárként is jól használhat az utókor.
A kötet hátralevő részéből kiderül, hogy a szerző meglehetősen tágan értelmezte a „szokásvilág” fogalmat. Az itt következő fejezetek folklorisztikai szemszöget kínálnak Szent-László-legendákGyimesben, valamint Hiedelmek fejezetcímek alatt. Sajnos itt is teljesen elmarad a filológiai apparátus használata, semmilyen hivatkozást nem találunk az eddigi kutatásokra, annak ellenére, hogy a Szent László-legenda kutatását is több jeles néprajzos, művészettörténész végezte, végzi – néhánynak helyi vonatkozása is van. (Lásd Magyar Zoltán: A széphavasi Szent László-kápolna és búcsújáróhely. Néprajzi Látóhatár V(1996). 99–105.). A hiedelmek terén pedig már viszonylag korán megjelent két helyi vonatkozású munka is. Salamon Anikó kötete csak részben érinti ezt a témát (Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Bp. 1987), azonban Bosnyák Sándor a Folklór archívum XIV. kötetét kitöltő gyimesi anyagot közöl már 1982-ben (A gyimesvölgyi magyarok hitvilága. Bp. 68-157. p.). Az értelmezések itt is sántítanak: „Amint látjuk, napjainkban is nagyon gazdag még a csángók hiedelemvilága, ami rendkívüli fantáziagazdagságról tanúskodik” (94). Talán erről is tanúskodik, de valójában egy sokkal bonyolultabb elméleti kérdést vet fel a megállapítás: a hiedelemrendszer ép fennmaradásának számtalan más oka is van/lehet, korántsem ennyire egyszerű a hagyományozódás kérdésének elmélete.
Az utolsó fejezet, bár 20 oldalt tölt be, kimaradt a tartalomjegyzékből. Ennek ellenére megtalálhatja az érdeklődő olvasó: a temetkezési szokásokról van szó (96–116). Erénye és hiányossága ennek a fejezetnek is ugyanaz, mint az előzőknek: bár gazdag anyagot közöl, sajnos nem vesz tudomást az előtte járókról, és az értelmezések is személyesek és túl eredetiek.
Láthatjuk, hogy a népi kultúra sok területét érinti a kötet, ami nem azt jelenti, hogy kimerítő igényű volna. És végképp nem nevezhetjük „egy igényes – úgyszólván monografikus – felmérésnek”, ahogyan azt Nagy Olga – írja ajánló soraiban.
A Nagy Olga által is kiemelt szubjektivizmus nem feltétlenül jelenti a belülről látást és ezáltal mélyebb rétegek megértését. Ehhez néha a látás távolsága szükséges. És nem állítható szembe ez a szubjektivizmus – mintegy felmentve így a szerzőt – a „száraz adatokkal”. Alapvető követelmény lenne, – ha értelmezni kívánunk valamit – a filológiai apparátus használata és a dokumentálás. És ezeknek egyetlen megjelölési módja a valóban száraz és pontos adatolás. Enélkül nem beszélhetünk tudományos munkáról. Az esszé műfajának azonban legalább a közhelymentes fogalmazás legyen a mércéje.
Ilyen értelemben valóban sajátos mű, ahogyan már említett ajánlója nevezi. Az esszé és a tudományos műfajok közé szorult kötet. Olyan munka, mely gazdag tematikát próbál átfogni, ám túl kis terjedelemben.
Megjegyzéseinken túl ajánlhatjuk mindazok figyelmébe a kötetet, akik a fenti tematikák valamelyikének szövegszerű megnyilvánulásaira kíváncsiak. Találhatnak benne gyimesi variánsokat eredeti gyűjtésekből, melyeket bőven közöl a szerző.
Hegyeli Attila