Csőgör Enikő: Tordatúr hiedelemvilága. Kvár 1998. 371 lap.
A néphit a legkonzervatívabb rétegét képezi a nép tudati rendszerének, de a hiedelemelemek, hiedelemszokások változása (fejlődése, visszaszorulása, feléledése) ugyanúgy jellemzi, mint minden jelenséget. A mezőségi Tordatúr faluközösségének hiedelemvilága tartalmánál és jellegénél fogva igazolja ezt a megállapítást. Csőgör Enikő könyve egy sajátos, századvégi, elsősorban nyelvi szövegekből megismerhető néphitállapotot tükröz. Abból az egykori hiedelemrendszerből, amely a faluközösség életét változva, alakulva szabályozta, a kötet azt mutatja be, amit egy ember kitartó munkával napjainkban össze tud gyűjteni belőle.
A néphit-monográfiában domináló helyet kap az anyagközlés, de mindezt a falu földrajzi, történeti és társadalmi szempontú feltérképezése egészíti ki. Az etnikailag és vallásilag heterogén túri közösség magyarságának változatos adatanyaga (36 adatközlő 1321 szövege) a magyar nyelvterület keleti régiójának kulturális sajátosságait hordozza.
Az Adattár tematikusan felöleli a világmindenségre, az emberi és a természeti világra vonatkozó elképzeléseket. A kiemelt helyi, jellegzetes elemek (például emberbékára vonatkozó adatok vagy a román néphitből átvett segítőszellemek alakja) a bemutatott hiedelemvilág egyéni színezetét adják. Az anyag jórészt a közelmúltat tükrözi – a rendszeres kérdőíves gyűjtés 1975–ben történt –, s ezzel együtt bizonyos életmódbeli jelenségeket és változásokat. Szinte minden hiedelemszöveg önálló, kerek történetnek tűnik akkor is, ha csak néhány mondatból áll a közlés. „Összességük eléggé pontos keresztmetszetet nyújt a túri hiedelemrendszerről” – írja a szerző.
A hiedelmek és a hiedelemszokások köreinek bemutatása és elemzése során a szerző behatárolja, hogy a vizsgált közösség életében mi tartozik a hiedelem körébe, s milyen ennek jellege, szerepe. A hiedelmek szokásokon belüli kapcsolatainak érzékeltetésével maga a hiedelemrendszer kerül bemutatásra. A világképet, a természetfeletti lényeket, az átmeneti lényeket, a természetfeletti képességű embereket, az emberi világot, a mágiát és a népi gyógyítást taglaló részek egységet alkotnak, a könyv egésze összhatást sugároz.
Feldolgozási módjánál fogva is ezt erősíti meg a bemutatásra került hiedelemgyűjtés. A kollektív tudást közvetítő egyéni információk feldolgozása során kialakított tipológia, amelyet a szerző J. Meletyinszkij narratív struktúrák morfológiai elemzésére megalkotott módszerének egyéni alkalmazásával valósít meg, az idegen kulturális hatásnak kitett szórványlét sajátosságait tükrözi. A magyar néphit ismert hiedelemalakjai mellett, egyedi, helyi hiedelemlény-variánsokat bemutató munkájában szövegelemző módszerével hoz újat a szerző. Az érvényesített szempontok (hiedelemlények viszonya, hatásköre, mágikus cselekvések irányultsága) mellett a hiedelemanyag osztályozását és értékelését az áttekinthetőség érdekében összeállított szelektív jegyzettár és az egyes hiedelemkörök jellemzését tartalmazó összefoglaló táblázatok egészítik ki. A csoportosítás áttekinthetővé teszi az emberi gondolkodást, magatartást befolyásoló erők mibenlétét, működését, egymáshoz és az emberi világhoz való viszonyát. A tárgymutató, a rövidítések, a hiedelemközlésekhez (hiedelemalakok jellegzetes tulajdonságaihoz, mágikus hiedelemkörökhöz) tartozó jegyzetek és a tematikus összesítő grafikonok mellett tájszójegyzék, helynévmutató egészíti ki a hiedelemelemek kategorizálását. A kötet vitathatatlan eredménye a hiedelemkörökön belüli történettípusok és azok gyakoribb, jellemzőbb epizódjainak azonosítását megkönnyítő általános szerkezeti modellek bemutatása. Az epikai struktúrák felvázolásával áttekinthetővé válnak a hiedelemalakok legfőbb attribútumai, hatáskörük és az abból adódó viselkedésmódozatuk. A néha több típusba is besorolható történeteknek e – „szerény kísérlet”-nek minősített – modellálási módozatával pontosan körvonalazódnak a hiedelemalakok (tehát a hasonlóktól való elkülönítésük lehetségessé válik ily módon is) és működésük törvényszerűségei (megjelenés, eltávozás okai, cselekvés célja, szándék stb.). E strukturalista szövegfeldolgozásnak nem hagyható figyelmen kívül a gyakorlati haszna; maga a szerző a vizsgált anyagra vonatkozó következtetéseit a kikísérletezett módszerjavaslat segítségével vonta le: a hiedelmek a mindennapok realitásának sajátos szemléletét példázva, funkcionálisan kiegészítik és kijavítják a hétköznapi, a tudományos és az esztétikai szemléletet. Tényleges valóságként tételeződve hiteles élményeket és azok magyarázatát ötvözik.
A gyűjtés során szerveződött epikus konstrukciókat (annak ellenére, hogy a folklór lényegét még a legátgondoltabb mintával sem lehet kifejezni) a Bihari Anna–szerkesztette Magyar hiedelemmonda katalógus csoportelrendezésének figyelembevételével és Pócs Éva (Zagyvarékas néphite) tematikus tagolási eljárását követve rendszerezte a gyűjtő. Munkája kiegészíti a megelőző gyűjtések (Balázs Lajos, Bosnyák Sándor, Hoppál Mihály, Kakas Zoltán, Keszeg Vilmos, Komáromi Tünde, Sebes Anna, Salamon Anikó, Daczó Árpád), valamint a hiedelemkutatás főbb irányvonalait képviselők eredményeinek sorát, árnyalva a magyar néphit rendszerét.
Czégényi Dóra