Barabás László: Forog az esztendő kereke. Sóvidéki népszokások. Marosvásárhely 1998. 304 lap.
Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon, Székelyudvarhely 1999. 160 lap.
Zsigmond Győző (szerk.): Szokás és erkölcs. Obiceiuri şi moravuri. Bucureşti 1999. 118 lap.
Tájainkon minden népszokással foglalkozó kiadvány jelentős, mivel az erdélyi szokáskutatás hosszú ideig meglehetősen mostoha körülmények között tengődött. Ennek egyik oka a szakemberek, a néprajzosképzés hiánya volt, másik oka pedig a terminológiai zűrzavar. A két legjelentősebb kiadvány, amely tulajdonképpen követendő példát jelentett, mivel összegző, szintetizáló munkákról van szó Seres András Barcasági magyar népköltészet és népszokások (Bukarest, 1984.), valamint Vasas Samu és Salamon Anikó Kalotaszegi ünnepek (Budapest 1986.)
A kilencvenes években Balázs Lajos, Hajdú Farkas-Zoltán, Kardalus János, Pozsony Ferenc munkái igyekeztek pótolni e hiányt, a román szokáskutatásban pedig Cuceu Ion – Cuceu Maria, Pop Dumitru, Pop Mihai stb. tanulmányai, könyvei fontosak.
A néprajztudomány kibontakozásától, a 19. századtól a „szokás” gyűjtőfogalom volt, a babonás – mágikus eljárásoktól az erkölcsi elvárásokig mindent ide soroltak. A kutatók rengeteg definíciót megfogalmaztak. Végső soron olyan magatartási és viselkedési mintákat fed a szokás fogalma, amelyek kifejezik egy közösség mentalitását, világképét, értékrendjét. Íratlan törvényként hatnak, és olyan normatív-regulatív erejük van, hogy az egyén kötelesnek érzi betartani őket. A szokások az embert társadalmi csoportjához való alkalmazkodásra kényszerítik, integrálják. A szokások betartásával tulajdonképpen az egyén a közösséghez való tartozását éli meg és fejezheti ki (lásd Dömötör Tekla: A népszokások költészete. Bp. 1974.14–20)
A szokások áthatják a mindennapokat, de helyet hagynak az egyéni ötleteknek, újításoknak, az elkerülhetetlen társadalmi változásoknak is. Rendszerint időben ismétlődő, alkalomhoz fűzött cselekvések és tevékenységek, amelyek elsősorban az emberélet vagy a naptári év sűrűsödési pontjaiban, az ún. jeles napokon jelentkeznek. Az A. van Gennep-féle rituselmélet értelmében ezek azok a momentumok, amikor az egyén társadalmi meghatározottsága kidomborodik, kifejeződik. Általában valamilyen átmenetről van szó (életszakaszok, évszakok, évek között), valamilyen változásról, és a rítusok, szokások átsegítik az embert ezeken a krízishelyzeteken azáltal, hogy viselkedési és vélekedési modellt nyújtanak, és visszaállítják a megbomlott társadalmi rendet, azaz tulajdonképpen új rendet teremtenek (lásd Fejős Zoltán: Az átmeneti rítusok. Arnold van gennep elméletének vázlata. = Ethnographia XCI[1979].406–414).
A szokások be nem tartása olyan konfliktusokat, feszültségeket eredményez, amelyek a közösséget szigorú beavatkozásra késztetik. Ezek a beavatkozások azonban sohasem az egyén kiközösítését célozzák, hanem a nyugalmi állapot helyreállítását, a vétkező egyén beépítését az új rendbe.
Barabás László a népszokásokkal foglalkozó írások hagyományát követve a jeles napok ünnepi rítusait, cselekvéseit mutatja be, de nem a megszokott fesztivizáló, ünnepközpontú szemszögből, hanem a sóvidéki földműves paraszttársadalom sajátos, a mezőgazdasági év eseményeit követő időszemléletéből kiindulva. Ez egyébként a könyv legnagyobb érdeme, ezért mintaszerű a dolgozat: a sóvidékiek sajátos életvitelét, mentalitását sikerült megragadnia.
A Bevezető elsősorban a szakmabeliek számára érdekes, mivel elméleti kérdéseket is felvet. Itt kerül sor a szokás fogalmának a tisztázására, a könyvben használandó terminusok meghatározására. Majd a szerző részletesen ismerteti a Sóvidék kistáját, annak földrajzi és társadalmi tagolódását, kiemelve, hangsúlyozva a táji jellegzetességeket. Röviden áttekinti a tájhoz kapcsolódó gyűjtések, kutatások sorát, valamint a már megjelent néprajzi írásokat.
Alapos, célratörő, szakszerű a kutatás módszerének, céljának ismertetése. Bár túlnyomórészt leíró jellegű a munka, a szerző igyekszik pontosan és rugalmasan követni a szokásrendszer dinamikáját, változásait is.
A könyv két részből áll. Az első rész (Szokásleírások tizenkét fejezetet foglal magában, az év jeles napjainak szokásait írja le óesztendőtől a következő karácsonyig. Egyben történeti áttekintést is nyújt, a századelőtől napjainkig kíséri a különböző szokáselemek alakulását. A nagy naptári ünnepek mellett kellő figyelmet szentel a népi időhasználatban oly fontos munkaszokásoknak is. Sajnos így kimaradnak a kötetből az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokások, de reméljük, nem sokáig fogunk várni az új kötetre.
A Szokásköltészet című rész a szokásokhoz fűződő szövegeket, dallamokat, játékokat közli. Nem merev és mesterkélt szétválasztásról van szó, a szerző tökéletesen tudatában van annak, hogy a szokáscselekvés, az ének, a szöveg, a tér és eszközök (tárgyi jelek) használata szinte szétválaszthatatlan egy-egy szokáson belül.
Székely Ferenc kötetében is tetten érhető a kimerevített, pusztán leíró szokásismertetések helyett a változó, cserélődő, egymás helyébe lépő, de ugyanazt a funkciót betöltő szokáselemekre irányított figyelem. Az előszót író Keszeg Vilmos kifejezésével élve, a szokások esetében „létszükségletről” van szó, a szokás ugyanis a múltban gyökerezik, de mindig a jelenre irányul. Az egyén csakis ezáltal élheti meg egy közösséghez való tartozás biztonságot nyújtó élményét, csak így kaphat viselkedési mintát minden elképzelhető élethelyzetre.
Székely Ferenc a falu történetének rövid áttekintése után két nagy részben tárgyalja Vadasd szokásait. Az első rész az év jeles napjainak szokásait mutatja be az egyházi év kezdetétől (szent András, nov. 30.) a gazdasági év végét jelző szent Márton és Katalin napokig. Munkaszokás-leírások is találhatók a kötetben: pl. „majorfogadás”, „tollutépő”, „kórus” (fonó), kukoricahántás stb. A könyv második része Az emberélet fordulói címet viseli, a keresztelő, a konfirmáció, a sorozás, a lakodalom és a temetés szokásait ismerteti röviden, és az ezekhez fűződő szokásköltészetből is ízelítőt ad.
A szerző siklódi és szenterzsébeti adatokat is közöl, ám ez kissé zavaró, amennyiben Vadasdtól távolabb eső településekről van szó, és nem világos miért, milyen alapon kerülnek egymás mellé ezek az adatok.
A munka érdeme, hogy felhívja a figyelmet az interetnikus érintkezésekre (cigányok, románok).
A Zsigmond Győző szerkesztette kötetet a Magyar Köztársaság Bukaresti Kulturális Központja adta ki. A kétnyelvű (magyar–román) kiadvány egy tudományos konferencia előadásait tartalmazza. Új, szokatlan, de eredményesnek ígérkező kölcsönös érdeklődés és közös munka gyümölcse a kis kötet, amely a szokások normatív funkciójára, illetve a szokások megszegésére és a közösség megszégyenítő, csúfoló, már-már agresszív, de az erkölcsi normákat minden áron érvényesítő beavatkozásait vizsgálja.
Mivel a dolgozatok különböző témákat tárgyalnak, érdemes valamennyit megemlíteni.
Kotics József tanulmánya (A társadalmi kontroll szimbolikus formáiról. Egy rítus jelentései.8–29.) azt tekinti át, hogy a társadalmi kontrollnak milyen jelentős szerepe volt és van az európai országok népi gondolkodásában. Ezek az ellenőrzési formák a falusi, paraszti közösségekben alakultak ki, de századunkban már a polgárosuló közösségek erkölcsi és politikai véleménynyilvánításának eszközeivé váltak. A szimbolikus rítusok „primitív”, ősi kifejezési formákat őriztek meg, gyakran gúnyosak, agresszívek, megszégyenítik a társadalmi normákat megszegő egyént. A jelenség általános ismertetése után a magyar szokásokra (macskazene, zajkeltés) és az ezt kiváltó okokra (özvegyek újraházasodása, jelentős korkülönbség a házastársak között, vadházasság, férjét verő asszony) összpontosít.
Pozsony Ferenc A vénleányok és vénlegények csúfolása Erdélyben című tanulmánya (63–92) is hasonló témájú. A házasságra nem lépők kicsúfolása még élő szokás volt a közelmúltban a magyar nyelvterületen. Ilyen rítus volt a farsangi tuskóhúzás, a bakfazékdobás, a zajkeltés, a tavaszi lányköszöntő szokások paródiája. A tanulmányíró áttekinti, hogyan viselkedtek különböző korokban, közösségekben a természetesnek tartott és elvárt házasságkötés elmaradásával szemben, hogyan kezelték ezt az élet menetét akadályozó helyzetet, milyen eljárásokkal igyekeztek helyrehozni stb.
Silviu Angelescu A megszégyenítés rítusainak különböző típusairól ír. Csoportosítása szerint vannak a naptári jellegű szokásokhoz kapcsolódó, ismétlődő és egyedi alkalmakhoz fűződő megszégyenítő rítusok. Valamennyi célja visszaállítani azt a társadalmi rendet, amelyet valamilyen áthágás, kikapás megbolygatott. A szerző a kalendáris szokásokról ír részletesebben, az ún. „hegybe kiáltásról” (Alimori). Attól függetlenül, hogy mikor kerül rá sor újévkor, húshagyókedden, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, Szent György–napon, húsvétkor, nagycsütörtökön, Sîntoader napján (márc. 2.) vagy Filipi idején (jan. 29–30.), a szerző ezt a szokást egyértelműen megszégyenítő szokásnak tartja.
A „hegybe kiáltásról” ír Zsigmond Győző is (Erkölcsi normák érvényesítése Szent György-napi szokásokban, 103–112), ő a mezőségi szokást tárgyalja. Kitér ugyanakkor a naphoz kapcsolódó egyéb szokásokra is (pl. állatok első kihajtása, juhmérés, kincskeresés stb.), majd ezeket aszerint csoportosítja, hogy a társadalmi élet melyik területéhez fűződő erkölcsi norma érvényesítését szolgálják.
Rodica Zane témája: Fiatalság és hatalom a kolindálás szokásában. A szerző a legények kiváltságos státusáról beszél a kolindálás során. A legénycsapat e periódusban „kommunikációs csoportként”, információs csatornaként működik. A kolindák szövegeiben is megfogalmazódik, hogy ők azok, akik a szakrális időszaknak megfelelő magatartásformát biztosítják, e viselkedési modellt továbbítják. Kiváltságos helyzetüket hangsúlyozza, hogy e periódusban kapcsolatba kerülnek a szenttel, a másik világgal, az Istennel, Karácsony apóval, a Nappal, a Hajnallal.
Lucia Ofrim írásának címe: Női életkorok – büntetés és szentesítés a hagyományos társadalomban. Rituális funkciók irodalmi struktúrákban. A tanulmány azokról a feszültségekről szól, amelyek a női élet szakaszainak kulturális modellálásakor állnak elő a hagyományos közösségekben. Főleg arra a mozzanatra összpontosít, amikor a nő kikerül az érzelmi, illetve a szexuális szempontból kívánatos nők sorából. Erre az átmenetre nincs külön, explicit rítus, ezért az erkölcsi szabályok tiszteletben tartásának a felügyelete és az esetleges kihágások helyrehozatala közvetett módon, irodalmi struktúrák által jut kifejezésre (pl. a szerelmes banyáról szóló adomák).
A változatos tanulmánygyűjteménynek érdeme a kétnyelvűség. Már csak azért is, mert kiváló alkalmat nyújt a román terminológiával való ismerkedésre.
Kiss Erika