Keszeg Vilmos (szerk.):Írás,
írott kultúra, folklór.
Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Kvár 1999. 334 lap.
Keszeg Vilmos(szerk.): Kicsiny dalaim. Népi költők antológiája.
Székelyudvarhely 1999 215 lap.
A hagyományos folklorisztika mindenekelőtt a szóbeliség-írásbeliség szempontja alapján határolta el/be saját kutatásterületét a magaskultúrával szemben. Mindaz, ami orálisan hagyományozódott, a közösségi és nyilvános, az alkalomszerű és anonim, a variatív és szinkretikus, a népi kultúrához tartozott. Az írásbeliség fogalma egyértelműen az elit kultúrát asszociálta, amelynek immanens tartozéka az individuális és invariatív jelleg.
A legújabb kutatások ezt az el/behatároltságot cáfolják, létjogosultságot követelve a folklorisztika eddig olyan mellőzött területének, mint a népi írásbeliség.
A szóbeli–írásbeli elkülönítés nem releváns, mivel e szempont a kultúra egy külsődleges jegyére utal, éspedig a közvetítő csatornára. A közvetítő csatorna, illetve csatornák megválasztása mindig bizonyos szükségletek, igények (társadalmi, gazdasági, művelődéstörténeti, pszichikai) kielégítésének függvényében történik. A preferált csatorna a sajátos funkciók betöltésére bizonyos tartalmakat más/új formában/műfajban fejez ki, s ezáltal gondolkodásbeli változásokat is előidéz(het).
Az írás megjelenését a népi kultúrában a stabil életforma, a zárt és homogén közösségek felbomlása, az intézmények szerepének megnövekedése és a társadalmi mobilitás által bekövetkezett kommunikációs folyamatok sérülése eredményezte. Az írott kultúra elsődleges funkciója kezdetben csak a rögzítés általi megőrzés volt. Ez mára fokozatosan az egyéni interpretációk, reflexiók lehetőségét, a tér- és időkoordináták legyőzését jelenti a közösség/egyén számára. Az írásbeliség azonban nem zárja ki, hanem kiegészíti a szóbeli kultúrát.
A Kriza János Néprajzi Társaság 7. Évkönyve a népi/paraszti írásbeliség problémakörével foglalkozik. Az ajánlás szerint a szerkesztő, dr. Keszeg Vilmos egy olyan tanulmánykötetet kíván az olvasók elé tenni, amelyben a szerzők különböző módszerekkel ugyan és olykor sajátos terminológiával közelítik meg a közös és vitatott témát, ám így a kötet éppen változatosságában lesz adekvát tükrözője a témakörnek.
Valóban a tanulmánykötet mind műfaji szempontból, mind pedig a részlettémákat illetően színes. A kötet nagy része esettanulmányokból áll, de találunk benne szakirodalmi tájékozottságot és minden interpretációt nélkülöző nyers adatközlést és mellette határeseteket körüljáró elméleti értekezéseket is. A tanulmányok tematikája átfogó képet nyújt a népi írásbeliség főbb műfajairól és azok értelmezési lehetőségeiről. Így elemzésre kerül a kézzel írott história, a népi verses levél, a felirat (kapu-, falfelirat és egyéb), a gyászjelentő és a végrendelet, az emlékvers, a lakodalmi rigmusok, a vallásos ponyva, a parasztkrónika/napló, a népi vers, a verses füzet és a népi levél műfaja. A tanulmányok kiindulópontjaként funkcionáló gyűjtések területi megoszlás szempontjából főként Erdélyre korlátozódnak.
A huszonkét tanulmány a terminológiahasználatban is színes, a még fiatal kutatásterület bizonytalanságait tükrözi.
Néhány tanulmány témafelvetése külön is említést érdemel. Nagy Olga rövid esszéje a szóbeli és írásbeli kultúra nemek szerinti megoszlására és e két csoport sajátos jellemzőire irányítja a figyelmet (57–64.). Keszeg Vilmos a gyászjelentők társadalom-, ember- és halálképét vázolja fel szociális, szemiotikai és pragmatikai szempontok alapján.(95–111.). Folklór és irodalom kapcsolatára világít rá Kríza Ildikó tanulmánya (183–200), kiemelve, hogy olykor maga az irodalom merevíti(heti) be a népköltészet tér- és idő szabad alkalmazásának technikáit. („Az élő hagyomány törvénye szerint a tényközlés feltétele a hihetőség, a vélt realitás.” (195.). Vagyis Toldi és Mátyás király alakja csak a néphagyományban fonódhat össze, de ugyanazon irodalmi műalkotásnak nem lehet szereplője e két, különböző történelmi kor híres személyisége (183–200). A vizualitás döntő szerepéről értekezik Benő Attila. Tanulmánya bár csak közvetetten kapcsolódik a témához, mégis jelentős: a szókölcsönzés kapcsán a vizualitás meghatározta kognitív folyamatokra világít rá (266–281.). A mass media és a népi kultúra viszonyának új szempontú megközelítését nyújtja Fosztó László a Nyomtatott folklór című tanulmányában (300–310.). Az írás megjelenése a népi kultúrában olyan folyamatok kutatását is implikálja, mint a globális kultúra kialakulása, egy új típusú személyiség megjelenése, amely már elveszítette a jól definiált társadalmi szerepeit, s csupán csoportidentitással rendelkezik. A kötet egy másik színfoltja Balázs Géza nyelvész tanulmánya (310–331.), amely a MA folklórműfajait vizsgálja. Jelzi, nincs tiszta műfajúság, szükséges a szakterminusok újradefiniálása és olyan új fogalmak elfogadása , mint az internet-folklór.
A tanulmánykötet érdeme az aktuális témaválasztás színes körüljárása mellett a gazdag szakirodalmi jegyzék. Így forrásként is szolgálhat a további kutatásokhoz, és segítheti a terminológia egységesülését.
A népi írásbeliség egyik részterületét mutatja be Keszeg Vilmos a Kicsiny dalaim. Népi költők antológiája című kötetben. A könyv bevezető, elméleti kérdéseket boncolgató tanulmánnyal kezdődik, majd huszonkilenc népi költő alkotásaiból közöl válogatást.
A bevezető ilyen kérdésekre keres választ: Melyek az írásbeliség funkciói a népi kultúrában (ezen belül az „írásmotiváció”, az „írásszokás és szerepei”, az „írástechnika” kulcsszavak értelmezése)? Mi a népköltészet, és hol helyezkedik el a folklór és az irodalom viszonyrendszerében? Szükséges-e e kultúraszelet tanulmányozása, vagy irreleváns az adott közösség szempontjából?
A szerkesztő egy tömör meghatározással válaszol: „E költészet saját identitással és saját funkcióval rendelkező kultúra. Helye a folklór és a hivatásos költészet között van, mindkettővel érintkezik, ám egyikkel sem kíván azonosulni” (46.).
A bevezető tanulmány újdonsága a népi vers kontextusának felvázolása, valamint a versek tartalmi-stilisztikai elemzése és ennek alapján egy verstipológia felállítása. A vizsgálódás következtetései:
– A vers az események lírai átélését teszi lehetővé.
– Az alkalom, az esemény kijelöli a vers funkcióját, tartalmát és ennek megfelelően a szereplehetősége(ke)t.
– A tartalom és forma összekapcsolása nem végleges. A tartalom állandóan adaptálható, variálható, aktualizálható. „A versírók az irodalommal és a népköltészettel való előzetes kapcsolat után kezdenek verset írni. Ezért költészetükben mind az irodalom, mind a népköltészet műfaji, poétikai, prozódiai eljárásai fellelhetők” (22.)
A bevezetőt az ábécérendben elrendezett népi költők alkotásai követik. Az egyes népi költőket rövid ismertetéssel (a születés éve, helye, családi helyzete, iskolai végzettsége és megjelent műveinek helye) mutatja be a szerkesztő. E forrásértékű adatok után következnek a kiválogatott versek.
Azt már nem jelzi a szerkesztő, miért épp ezek a versek kerültek az olvasó elé (csak ezeket írta a szerző, ezeket kérte megjelentetni; önkényes a választás, a műfaji megosztottságot kívánja szemléltetni stb.)
Szükséges-e e költészet vizsgálata? Hiszen az egyéniség, mihelyt tartósan tud és mer szakítani a hagyománnyal, egy más közegbe lép át. Vajon a szubjektum előtérbe kerülése megszünteti a közösséggel való kapcsolatot? A közösségi normákból, értékrendből, esztétikumból való kilépésre készteti az egyént?
Nem. Csupán egyén és társadalom sajátos viszonyát, egy közösséget, egy történeti szituációt az individuum alkotta interpretációs világkép függvényében láttat.
A könyv jelentősége, hogy egy „kortárs” műfajt mutat be. Ugyanakkor kutatási és értelmezési lehetőségeket is vázol.
Becze Márta