Borsos Szabolcs: A létalkotó személy. Marosvásárhely 1997. 140 lap.
Borsos Szabolcs A létalkotó személy című könyvével a marosvásárhelyi Mentor Kiadó egy remélhetőleg a továbbiakban is folytatódó kiadáspolitikai nyitásra enged következtetni: az eddigiekben többnyire elsőkönyves irodalmárokat népszerűsítő Mentor első alkalommal jelentet meg pályakezdő elméleti szövegírót. A kötet a maga során kétségkívűl hiánypótló értékkel bír: mérvadó bevezetést nyújt a kortárs filozófiának abba a jelentős, de a magyar filozófiai köztudatban mindazonáltal kevésbé ismert filozófiai áramlatába, amely perszonalizmus néven, a katolikus filozófia megújítására törekedve jelentkezett a harmincas években. A fenomenológiához és az egzisztencializmushoz több szempontból is kapcsolódó perszonalizmus olyan kiemelkedő képviselői, mint Emmanuel Mounier vagy Jean Lacroix lényeges eszmetörténeti hatást fejtettek ki a másik személlyel és az Istennel való szeretetközpontú transzcendenciakapcsolat hangsúlyozásával. Borsos Szabolcs könyve két részre osztható: a perszonalizmus filozófiatörténeti áttekintését követően a szerző az első rész fogalmi-módszertani hozamára építve egy eredeti hangú vallásbölcseleti kísérlet, egy „perszonális fenomenológia” felvázolására vállalkozik.
A könyv bevezető részében a szerző a vallás és a vallásosság fogalmainak az elkülönítő értelmezését követően kitér az elsősorban a könyv második részében alkalmazott perszonális fenomenológia módszertani alapjaira. Az elemzéseiben sokkal inkább a heideggeri egzisztenciális analitikára, mintsem a husserli eidetikus intuícíóra emlékeztető módszer vezérelve a személy transzcendentalitása: „a személy a legfőbb érték, akiben, aki által és akiért megvalósul a lét értelmezhetősége.” (15.). A filozófiai-teológiai gondolatkörbe illeszthető vizsgálódás ugyanakkor mindvégig a nyugati kultúrkör legalapvetőbb motívumának, a szeretet misztériumának a horizontjában mozog.
A perszonalizmus filozófiatörténeti vonatkozásainak szentelt első részben a személy fogalmának keresztény teológiatörténeti és etimológiai vizsgálatát a francia perszonalizmus olyan meghatározó képviselőinek a bemutatása követi, mint Maurice Blondel, Emmanuel Mounier, Jean Lacroix és mások. A könyv ezenkívül kitér még a perszonalizmushoz kapcsolható két angolszász gondolkodó, valamint Nyikolaj Bergyajev munkásságára is.
A perszonalizmus múlt század végi angolszász előzményeit kutatva a könyv Josiah Royce monista perszonál-idealizmusa mellett elsősorban F. B. Jevons perszonalista gondolataira összpontosít. Jevons William Jamesszel vitatkozva jut el a perszonalitás motívumához: a személy mivolt nála nem a gondolkodás következménye, hanem annak és magának az emberi létezésnek a feltétele. A jevonsi személyfogalom alapjainál egy olyan nyitott individualitás-fogalom található, amely a személy mivoltot mind a személyközi, mind az Istennel való szeretetelvű transzcendenciakapcsolatban lényegileg befejezetlenként tételezi. E fejezet így a második rész perszonális fenomenológiájának egyik alapmotívumát, a „befejezetlen létalkotást” szolgáltatja.
A könyv a francia perszonalizmus meghatározó előfutáraként Maurice Blondel munkásságát említi, amely a személy mivolt említett befejezetlenségének és a befejezettségre vágyakozás kettősségének egyfajta immanens – ám az isteni akarat transzcendenciájára utalt – dialektikáját nyújtja.
Mounier saját perszonalista vallásbölcseletét egyfajta egzisztencializmusként határozza meg, amely nem az emberi tapasztalat tematizálását, hanem az emberi sors egyedülálló tragédiájának egy „tragikus optimista” meghaladását nyújtja. Ezt a meghaladást a személy az exteriorizálás – másikra irányuló – és az interiorizálás – az önazonosságban és a természettel való egységes viszonyban a teremtő hűségességről tanúskodó – egymást feltételező mozgásában valósítja meg. A személy megvalósítása Mounier-nál nem választható el a humanitás megszólításától, az ember a szeretet képességével felruházott lényként teremtő személy, az Isten munkatársa.
A kötet kitér még Jean Lacroix-nak, a francia perszonalizmus a Mounier utáni időszakát meghatározó egyéniségének a munkásságára is, aki a személy mivolt méltósága mellett a mindent megelőző legalapvetőbb reláció, a szeretet tapasztalatát hangsúlyozza. Mind Mounier, mind Lacroix eljut a létalkotó személy motívumához, de míg Mounier-nál a személy közösségi mivolta az elsődleges, addig Lacroix gondolatai inkább a perszonalizmusnak a személy önazonosságát az egyediségbe helyező olvasatára jogosít fel. Ezt az ellentmondást a szerző a személy önazonosságát jelentő létalkotás motívumának az empirikus egyén–közösség viszonyokat meghaladó „vertikalizálásával”, transzcendálásával véli meghaladhatónak.
A bergyajevi perszonalizmusnak, a személy mint egzisztenciális központ paradox mivoltának a kibontását követően a magány és a kollektíva/kommunió különbözőségét elemző bergyajevi gondolatok vezetnek át a kötet második részét képező vallásbölcseleti kísérlethez. Az emberi magány, a szorongás, a hit-remény, a haláljelenség itt következő perszonális fenomenológiájának a kommunió-igény és az elemzett perszonalista szerzőknél már jelzett kettős – Istenre és a felebarátra vonatkozó – szeretet-parancs biztosít egységes értelmezési horizontot. A haláljelenség fenomenológiájára válaszként fogalmazódik meg a szolidaritás példájaként a hazatalálás és az ünneplés motívuma. „A hit-remény kapcsán kiemelt helyen szerepel az elmúlás gondolata a haláljelenség tapasztalatában. [...] különös módon, éppen az elmúlás gondolata teszi létalkotóvá, kultúraformálóvá a személyt. Ebben a feszültségben kristályosodhat ki a személy mint létalkotás, és e kettősség tapasztalatában válhat érthetővé a bizalom, a hit és a remény valóságának mikéntje” (17.).
Végül néhány megjegyzés a kötet filológiai bemutatásáról. Az időnként csapongó gondolatvezetés, a következetlenül, olykor metaforikus érvénnyel használt fogalmiság a nyersfogalmazványok, a munkajegyzetek stílusát emeli be a kötetbe. Egy alaposabb utómunkálat feltehetőleg sokat javított volna a szöveg stiláris és struktuláris koherenciáján. Megjegyzendő még, hogy a lábjegyzetek terminus- és névmagyarázatai előnytelenül fölerősítik az időnként amúgy is zavaró, filozófiatörténeti kézikönyveket idéző didaktikus jelleget. Indokoltabb lett volna a főszöveget követő terminológiai szótár és névmagyarázat formájában hozni őket. Mindezek az észrevételek természetesen semmivel sem csorbítják a kötet tagadhatatlan érdemét: az első kötetes Borsos Szabolcs egy hiánypótló filozófiatörténeti áttekintést és ígéretes folytatást sejtető vallásbölcseleti kísérletet nyújt át az elméleti szövegekre is fogékony olvasóközönségnek.
Szigeti Attila