Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Bp. 1998. 409 lap
Az elmúlt évtized olyan nagymonográfiái folytán, mint az „Isten másodszülöttje” A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza (1989) vagy a Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége (1992; javított kiadása 1994),mára már-már eseménnyé vált egy-egy Dávidházi Péter-tanulmány megjelenése. Hátha még egyazon évben két kötet is napvilágot lát szerzőnk tollából, mint 1998-ban, amikor a The Romantic Cult of Shakespeare. Literary Recepcion in Anthropological Perspective-et a Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára című, írásom tárgyát képező tanulmánykötet követte.
A Dávidházit ért kritikák egyik része arra vonatkozik (főként a Hunyt mesterünket tartva szem előtt), hogy szerzőnk olyannyira figyel a normák érvényesítésének következetességére és folytonosságára, hogy figyelmen kívül hagyja a normák koegzisztálásának, diszkontinuitásának eseteit, holott a normaérvényesítés törésének/töréseinek szemrevételezése rendkívüli fontosságú lehetne mind az értelmezések néhol túlságosan erőteljes konstrukciójának fellazítása, mind pedig az irodalomról szóló beszéd normáinak még komplexebb vizsgálatát illetően.
Nos, ha a bírálatot a kötet első tömbjét (Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya) nyitó tanulmányra („Per passivam resistentiam”. Egy politikai magatartásforma értékeléséhez) vonatkoztatom, jóllehet hogy irányultságával Dávidházi alapvető kritikatörténeti mestermunkáját illetően magam is egyetértek, kellemesen kell csalódnom. A tanulmány jelentékeny részét teszi ki ugyanis az a vizsgálódás, amelynek során Dávidházi nemcsak a Deák nevéhez kapcsolt magatartásforma önkényuralom előtti megnyilvánulásformáira figyel (az 1843-ban felkínált követi mandátum visszautasítása; válasza Széchenyi unszolására, mely az udvarba való beépülést és ily mód a sikeres szubverzív magatartást célozta meg), hanem a normaérvényesülés azon (látszólagos) megbicsaklására is, miszerint „az önkényuralommal szembeni passzív rezisztencia nem volt mindenestül passzív; kortársak tanúsítják, hogy meghirdetője lankadatlanul munkálkodott a Gazdasági Egyesület, az Akadémia, a Pesti napló és más (legföljebb közvetlenül nem politikai) fórumok befolyásolása révén” (kiemelések az eredetiben), sőt: „indokolt esetben Deák nyíltan politikai hivatal elvállalását sem ellenezte, legyen az akár magas kormányzati állás, mint Szőgyény-Marich László birodalmi tanácsosi kinevezése”(32). A tanulmány kitűnően, ugyanazon rendszer részeként értelmezi a transzgressziót, rámutatva a norma autorizációjának velejárójára: hogy érvényességi köre alól épp az mentesülhetett, aki meghatározta tartalmát, kijelölte eseteit, szankcionálta áthágásait, nevezetesen maga Deák.
Amennyiben viszont a tanulmány a normát a hozzákapcsolt és némiképp indexikusan kezelt szerzői név függvényeként értelmezi, nem lép ki alapvetően a korábbi (irodalom)történetírás által követett nyomvonalból, amely elfödi a normában való közösségi és egyéni részvétel, tehát a hozzá való viszonyulás fokozatainak vizsgálását. Igaz, ez rendkívül hosszadalmas feladat, nem a szóban forgó tanulmány kereteibe és kérdésfelvetésébe kívánkozik, meg aprólékos és kiterjedt forráskutatást is kíván.
Úgy gondolom, az értelmezés különleges érdeme annak az implicit szóba hozása, ahogyan a per passivam resistentiam normája a szolgálatra mint végső etikai célértékre vonatkoztatva nyeri el érvényét.
Sem jelen tanulmány, sem a soron következő (Az együttműködés örök dilemmája. Példázat a hatalomról Széchenyi és Deák vitájában) nem von le következtetést arra vonatkozólag, hogy a szolgálat mint célérték (amely az utóbbi írásban az „utilisálás” fogalma mint e célérték értelmezése felől válik implicite újra beláthatóvá) mekkora eltérést enged meg az értelmezésben. Ami számomra belátható a szolgálat deáki és Széchenyi-féle hivatkozott értelmezései alapján: az értelmezésbeli eltérés jóval nagyobb, mint például a nyelvhez, a néphez, a nemzethez vagy akár az államhoz hasonló 19. századi célértékek egyidejű értelmezései esetében.
Jómagam tanulságosnak tartanék egy olyan vizsgálatot is, amely a deáki elképzelés által működtetett normarendszert viszonyát firtatná az 1850–1860-as évek irodalmában megnyilvánuló alanyisághoz (példának okáért a kiváltképpen alanyiságot implikáló műfajokhoz, illetőleg épp ezen alanyiság gyakran vehemens elutasításához), hisz az ez irányú vizsgálódások épp a korabeli magyarországi kultúrának mint rendszernek az irodalommal mint részrendszerrel való összefüggéseit hagyták figyelmen kívül.
A bevezető témavázlatot követő és a Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya címet viselő tanulmánytömb közelsége a jézusi példázatot értelmező felvezetéstől nemcsak szándékolt variációjellegében (lásd a kötet alcímét) érződik, hanem műfajában is: mindhármuk tüntetően példázatszerű. S nemcsak Az együttműködés örök dilemmája. Példázat a hatalomról Széchenyi és Deák vitájában című, az MTA 1991-es Széchenyi-ünnepségén elhangzott tanulmány vállalja tematizáltan azt, hogy a címbéli példázat „ma különös aktualitással tanít” (64.), hanem a Teve, menyét, cethal. Ellenállásunk (felhő)próbái Shakespeare-től Aranyig is. Anélkül, hogy e megjegyzéssel valamit is levonnék a jelzett írások értékéből, de eltekintve az írásoknak a megszólalás beszédhelyzete felől való értelmező szóba hozásától is, a tömb utolsó tanulmányát venném szemügyre. A Teve, menyét, cethal… egy látszólag ugyanolyan kevésbé jelentékeny mozzanatból indul ki és hoz izgalmas és jelentékeny eredményeket, mint az értelmezések java része: a Hamlet harmadik felvonása második színének egyik párbeszédéről van szó, amelyben a királyné hírnökeként érkező Poloniusnak tesz fel Hamlet látszólag szeszélyes kérdéseket a felhők alakját illetően. „A megegyezés tárgyi alapja kétes […] két színlelőt hallunk beszélni valamiről, amit nincs módunk ellenőrizni […] Ismeretszerzési példázatként a jelenet semmi bizonyossal nem kecsegtet; sugallt filozófiája, ha van, mélységesen agnosztikus” (67.). A jelenet agnosztikus természetének a felismerése nem új keletű: Dávidházi kiindulópontja Arany Jánosnak az elhibázott művek értelmezési kételyeit példázó interpretációja (ma már tudjuk, épp Dávidházi Péter Hunyt mesterünkjének köszönhetően, hogy ez „a jelentés megkötésének” igencsak következetesen érvényesített Arany János-i normája). Szerzőnk úgy különbözteti el értelmezésének másságát Arany interpretációjától, hogy közben az utóbbi minőségi többlet voltának is érvényt szerez: úgy értelmezi a jelenetet a mindenkori értelmezés által implikált hatalmi viszonyok tudatosításaként, hogy önnön értelmezése felől belátja annak indítékát, amiért Arany – sokszoros sérelmei ellenére – „csupán” a határozatlan költészet ismeretelméleti és irodalomkritikai problémájaként vizionálja ugyanazt a mozzanatot: írónknak „a művészet leigázhatatlanságba vetett hite” (77.) volna eszerint az említett hozzáállás elsődleges indítóoka.
Dávidházi nem ódzkodik a „sokszoros sérelmek” részletező leírásától, úgy, ahogy – személyiség- és mélylélektani szempontok gyakori érvényesítése folytán – általában nem kerüli meg a biográfiai érvelést. Azon túlmenően, hogy nem gondolom Foucault és Barthes után figyelemre méltatlannak akár a biografikus jellegű érvelésmódot, akár magát a biográfiaírást (annál is inkább, mivel az előbbiek az irodalomról való gondolkodásnak csak egy – igaz, ma már egyáltalán nem elhanyagolható – paradigmáját jelentik, továbbá jómagam inkább a szerzőfogalom változását, semmint „halálát” vélem látni akár a jelzett paradigmán belül is; ez utóbbi egyik legizgalmasabb eredménye lehet 19. százados vonatkozásban is a szerzőről mint szövegről való beszéd meghonosodása), meg, hogy számomra inkább vannak elhibázott kérdések és gyenge értelmezők, mint elavult kutatási szegmentumok, úgy vélem, hogy Dávidházi ismét alapozó jellegű értelmezéseket ír. Immár nem (vagy nemcsak) a kritikatörténeti vagy a kultusztörténeti jelenségek interpretációja minősül fontosnak, hanem a szerzői névhez és a biográfiai mozzanatokhoz kapcsolódóké is. Mindez nem igazán akkor mutatkozik meg, ha a kötet tanulmányait szemléljük (főként olyan, a második tömbbe foglaltakat, mint a szószólói költőszerepek körül vizsgálódó „Az Úrnak útait az emberek előtt igazgatni”. A Bessenyei fivérek és a vindicatio szerephagyománya, A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya vagy az Őseinket felhozád), hanem akkor, ha azokat az írásokat, amelyek jelzetten kimaradtak a válogatásból: a majdani Toldy-nagymonográfia néhány előtanulmányáról van szó.
A tanulmánykötet harmadik részét (Tudománytörténeti változatok: a tudós felhatalmazása és lehetőségei) túlnyomórészt valamilyen módon a szövegkritikához kapcsolódó írások teszik ki. Örvendetesnek tartom, hogy a tömb élén épp az 1989-es, textológiai jellegű Helikon-szám (azóta már újabb is van a tavalyi évről, benne épp egy, a Dávidházi kötetének hatalomfogalmának bírálatától indító írással a genetikus textológia szövegfogalmáról) egyik legnívósabb írása áll (A hatalom szétosztása. Klasszikus, modern és posztmodern a szövegkritikában), s helyet kap a Stoll Béla alapkönyvéről (Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban) 1989-ben publikált recenzió is. Hisz nem vagyunk híján ugyan sem a gyakorlati textológiai kérdésfelvetéseknek és eredményeknek (a 19. századi magyar irodalom vonatkozásában elég például a Fontes köteteire gondolnunk), sem pedig a lekicsinylő és becsmérlő megjegyzéseknek (inkább nem élnék példákkal ez utóbbi esetet illetően), ám igencsak érződik az utóbbi évtizedek teoretikus gondolkodásának a hiánya a magyar szövegkritikában is. A posztmodern szövegkritika irányairól szól ugyan mára már nem egy, a Dávidháziéhoz hasonló értelmező tanulmány, és Pierre-Marc de Biasi vagy Gabler neve sem ismeretlen, de genetikus jellegű szövegkiadás-kísérletet is csak egyet ismerek (és azt sem övezte túlontúl nagy recepció), és a népszerű kiadások (hogy a kritikaiakról ne is szóljak) elméleti kérdéskörében sem nőtt a magyar nyelvű közlések száma.
Ami mindenképpen fontos hozadéka a szövegkritika magyar nyelvű teoretikus kérdésfelvetéseinek, az a szempont általi vezéreltség belátása a szövegkritikai műveletekben, ahogyan épp Dávidházi mondja Szörényi László „Multaddal valamit kezdeni” című könyvéről írott kritikájában (izgalmas követni a bírált és a bíráló párbeszédét, legalábbis azt, ahogyan az előbbi beépíti szerzőnk bírálatára való reflexióját újabb kötetébe, a Memoria Hungarorumba): „a múlt változatlan megőrzésének eszménye nem fér össze azzal, hogy kezdeni akarunk valamit a múlttal. Amivel kezdeni akarunk valamit, azt óhatatlanul meg fogjuk változtatni, még akkor is, ha csupán meg akartuk menteni a feledéstől” (243.). A szövegkritikai műveletnek a múlttal való „valamit kezdés” gesztusaként értelmezése (és annak belátása, hogy a megőrzés is mindig szempontfüggő) fontos kiindulópontja lehetne egy olyan értelmezésnek, amely a 19 század (és nemcsak) szövegkritikai eljárásait választaná vizsgálati tárgyául. Hogy a szöveghez való viszonyulás módozatai révén többet és főként mást mondhasson el a 19. századi magyar irodalom szöveg- és korpuszfogalmának mibenlétéről, a hagyományhoz való viszonyáról, önszemléletéről. Itt is a Toldy Ferenc-szövegközlések (illetőleg ezek szempontjainak) vizsgálata kecsegtet a leglátványosabb eredménnyel, de például Arany László Arany János-kiadásának szövegkritikai értelmezését sem tartom értelmetlen foglalatosságnak; ha meg a múlt századi tágabb irodalomfogalom történeti érvényesítését kíséreljük meg a javasolt perspektíván belül, akkor a történelmi forrásközlések normáinak vizsgálatát is izgalmas munkának látom.
A kötet utolsó tömbjéből (Módszertani változatok: írás és szerkesztés műhelyproblémái) „a Pilinszky-interjúk jogi és irodalomelméleti problémáit” firtató Kié a (megszerkesztett) beszélgetésről ejtenék néhány szót. Ma, amikor a világháló szövegei jelentenek néhol jogi, etikai (és akár irodalomelméleti) problémát, tipológiai tekintetben valamiképp analóg helyzet állt elő a társadalmi nyilvánosságnak azzal a többé-kevésbé múlt századi változásával, melynek következtében állandósult a szerzői neveknek a szövegekhez való hozzárendelése. A Pilinszky-interjúk többszerzőségű volta mellett érvelő Dávidházi az interjú műfaját vonja be annak az irodalomelméleti tételnek az értelmezési keretébe, mely az irodalmi szöveg eredendően dialogikus (nem feledvén el megjegyezni, hogy a textológiai kutatás a látszólag egyszemélyes művek eredetét is többszemélyes megállapodásra vezeti vissza). Persze nem valamiféle elméleti tétel illusztrációjáról van szó, hanem változatos korpuszt és árnyalt szempontrendszert felvonultató vizsgálódásról, mely termékeny dilemmákat vet föl. Akárcsak a tanulmánykötet egésze, mely épp kérdező jellegében lép túl a kötet alcímében megfogalmazott kettős irányultságú variánsjelleg „szűk” körén.
Szabó Levente