Gáll Ernő: A felelősség új határai. Bp. 1999. 228 lap
A felelősség kérdése számtalanszor állt már az elméleti (elsősorban etikai, morálfilozófiai, jogi) vizsgálódások középpontjában. Filozófiai elemzői között olyan egyéniségeket találunk, mint Jean-Paul Sartre, Emmanuel Levinas vagy Hans Jonas. Mindhárom gondolkodó teljesítménye példaértékű. Mindenikük a felelősség behatárolása, lerögzítése,kijátszhatóvá tétele ellen foglalt állást, és mindenikük a felelősségprobléma egy-egy sajátos vetületéből kiindulva próbálta meg azt abszolút értékűvé, végtelenné tágítani. Sartre az egyéni döntés elkerülhetetlenségét, Levinas a felelős viszonyulásban érintettek feloldhatatlan közvetlenségét, személyességét, Jonas pedig az egész kérdéskomplexumnak az egyénen túlmutató jellegét, a veszélyeztetett létezővel való benső kapcsolatát hangsúlyozta. Ha a témának csupán jelenkori feldolgozásaira gondolunk, a publicisztikától a szépirodalomig, megállapítható, hogy alig van más emberi probléma, amelyet a különböző szerzőknek annyiszor kellett a köztudatba idézniük, mint éppen a felelősséget.
A felelősség tudatosítása és vállalása nem csupán valamely egyedi morális megnyilvánulás mozzanata, hanem egyszersmind bármely emberi lény erkölcsi minőségének szintetikus kifejezője. Az az ember, aki számba veszi a maga felelősségét, már pusztán e mozzanat által is elismer önmaga fölött valamiféle erkölcsi törvényt. Ugyanakkor önmagát saját cselekedetei kezdeményezőjének és végrehajtójának tekinti, s ebből adódóan nem is szándékszik kivonni magát a tettei közelebbi és távolabbi következményeit illető erkölcsi megítélés alól. Tartalmi szempontból a felelősség jellege aszerint állapítható meg, hogy megvizsgáljuk, melyek, mennyire világosan körülhatároltak és ténylegesen milyen mértékben egyéni mérlegeléstől és következetességtől, esetleg milyen egyéb tényezőktől befolyásoltak azok a tettek, amelyekre az erkölcsi felelősséget kiterjeszteni szándékozunk.
Gáll Ernő új könyve – a 20. századi „kelet-közép-európai” lelkiismeret jellegzetes példáinak gyűjteménye – ezzel a feltáró szándékkal íródott. A felelősség kortörténeti és önéletrajzi fogantatású elemzése. Számvetés, amelynek során a szerző – a kolozsvári egyetem professzora, a Korunk egykori főszerkesztője – korábbi írásaihoz is visszanyúlva, az önazonosságát kialakító szerepeket és elkötelezettségeket vizsgálja történelmi és szellemi tapasztalatainak távlatából. Így követik egymást a könyvben az elkötelezett baloldali értelmiségiek és antifasiszták dilemmái, a koncentrációs táborok túlélőit emésztő önvád és a zsidó-magyar kettős kisebbségre nehezedő kettős felelősség problémája. Valamennyi között azonban a legnehezebb tehertétel a baloldali eszmények visszájukra fordulása és a különféle elkötelezettségek tragikus összeütközése. A könyv műfaja ily módon a tárgyilagos, formális szempontokhoz igazodó akadémiai értekezés helyett inkább a morális önreflexió és a szellemi napló, az értelmiségszociológia és az ideológiakritika sajátos keveréke.
A szerző elemzéseinek középpontjában a felelős értelmiségi alakja áll. Felelőssége nem elvont, általános-emberi felelősség, hanem társadalmi feladatok és történelmi kihívások összefüggésében felmerülő konkrét elkötelezettségek vállalásából adódik. A közéleti felelősség kérdésének újabb, árnyaltabb formában való felvetéséhez mindenekelőtt arra volt szükség, hogy századunkat új alapokról, a kommunista diktatúrák bukását követő politikai átalakulás távlatából, illúziók nélkül, az emberi veszteségeket mélyen átélve lehessen számba venni. A „történelmi idők” és a „forradalmi cselekvés” illúzióját megélt ember számára ma ebből a túlzott reményeket és a fatalizmust egyaránt elutasító perspektívából állnak össze egységes, határozott jelentésű képpé a korábbi évtizedek tétova kételyei és durva csalódásai. Ugyanakkor a könyvben megfogalmazódó felelősségeszme nemcsak múltba tekintő, hanem a jelen számára is van mondanivalója, sőt vállalja egyes, általa jövőbe mutatónak tekintett értékek felvázolását is.
A kérdésfelvetés megújítását a kortárs erkölcsi-társadalmi problémák, mindenekelőtt a felelősség globálissá válásával kapcsolatos kérdések kritikus számbavétele is ösztönözte. Az ilyen problémák között kiemelten szerepel a tudósok és a tudomány (mindenekelőtt az atomfizika, biológia, orvostudomány stb.) felelőssége a felfedezések gyakorlati alkalmazásának következményeiért, a puha (humanizált) technika és a környezetbarát technológiák, valamint az alternatív közgazdaságtan melletti állásfoglalások. A jelenkori globális felelősséget követelő problémák megítélésének alapgondolatait Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung (A felelősség elve) című művének meghatározó jelentőségű kérdésfelvetése ihlette. Eszerint a felelősség „kötelességként elismert gond egy másik, fenyegetett lény iránt”. Az így értelmezett felelősség sajátos imperatívusz megfogalmazását tette lehetővé, amely szerint egy cselekedet helyességét aszerint kell megítélni, hogy összeegyeztethető-e vagy sem a permanens földi létezéssel.
Jonas felismeréseinek következetes végiggondolása megköveteli a technika rejtett utópizmusának elutasítását, sőt tágabb értelemben bármiféle utópikus gondolkodással való leszámolást. A szerző, bár elismeri utópia, eszmei türelmetlenség, zsarnokság és erőszak lehetséges összefüggését, a reményt és a jövőért vállalt felelősséget tápláló utópia nevében nem támogatja e követelmény maradéktalan elfogadását. Mindezzel együtt esélyt lát az antiutópista és az alternatív jövő mellett elkötelezett szemléletmódok összebékítésére, többek között éppen a jelenben fellelhető felelősségépítő kezdeményezések (Budapest Klub, Inter Action Council) és a szociáldemokrata alapértékek határozottabb érvényesülése révén.
Kétségtelen, hogy a jelzett problémakörök felelős megítélése nem kerülheti el a mai gondolkodó ember figyelmét. Ha viszont számolunk az ágazati etikák (gazdaságetika, bioetika, sajtóetika stb.) megjelenésével, és figyelembe vesszük, hogy azok problematikája éppen a fent említett kritikák nyomvonala mentén alakult ki és vált hatékonnyá, akkor nyilvánvalóan más, pozitívabb jelentést tulajdonítunk a kései modern társadalom önkritikájának. Éppen ezért a könyvnek a posztmodern szemléletváltással szemben kifejezett fenntartásai ellenére e diszciplínák megjelenése által bizonyítottnak tekintjük, hogy a jelenkori társadalmi differenciálódás megteremtette nemcsak a maga sajátos problémavilágát, hanem annak megoldási javaslatait is, anélkül azonban, hogy „átfogó társadalmi rendezést”, önálló „ideológiát” vagy egységes „értékpreferenciát” kellett volna szorgalmaznia. E „hiányosságok” ellenére az erkölcsi tudat differenciálódásának és fragmentálódásának morálfilozófiai feldolgozásai, bár maguk is a „posztmodern” jelenségköréhez tartoznak, nem marasztalhatók el a „minden mindegy” apátiájában. A jelzett szemléletmód szerint szoros összefüggés van a „múltba tekintő felelősségvállalásnak” a könyvben említett biztató esetei (II. János Pál, Willy Brandt, Vaclav Havel, Jacques Chirac stb. bocsánatkérései) és a modernitás hagyományával szakító gondolkodásmód térhódítása között. E nem jelentéktelen különbségtétel mellett azonban csatlakozunk a szerzőnek a „felelősség dicséretét”, az autonóm személy felelősségvállalását, a pluralizmust és párbeszédet szorgalmazó álláspontjához, a továbbiakban kimutatva annak számos részletkérdésben megmutatkozó következetességét.
Amint az már az eddigiekből is kiderült, a felelősségvállalás Gáll Ernő számára az autentikus értelmiségi magatartás vezérmotívuma, és ebben Antoine de Saint-Exupéry, Albert Schweitzer, Lukács György, Karl Jaspers példájára hivatkozik, akik nemcsak hogy a legmagasabb szakmai szinten képviselték hivatásukat, de munkájukat mindvégig a legközvetlenebb felelősségvállalás és morális elkötelezettség jellemezte. Éppen ebből az elkötelezettségből kiindulva vethette fel Jaspers és Lukács a filozófus felelősségét gondolatainak és megnyilatkozásainak politikai következményeiért, készségét-alkalmasságát egy totalitárius rendszer (ti. a fasizmus, illetve a kommunizmus) legitimálására. Az elkötelezettséget, a társadalmi szerepvállalást tehát a szerző nem tekinti az értelmiségiek kivételes gesztusának, hanem az értelmiségi öntudat és felelősség szerves részének. Ennek alátámasztására a mai értelmiségszociológia árnyaltabb – az elkötelezettségben fokozatokat, eltérő értelmiségtípusokat megkülönböztető – szemléletmódja ellenében felidézi Émile Zola és Julien Benda elkötelezett írástudó eszményét.
Az értelmiségi szerepvállalás itt említett – némiképp egyneműsítő – értelmezése mögött nem kell feltétlenül eredendő közösségi fundamentalizmust keresnünk, ugyanis az végső soron az értelmiségi szereppel, de semmiképpen sem csak azzal együtt járó tudatosság erkölcsi vetületének elismerését követeli. Ebben és csakis ebben az értelemben valóban megfogalmazható egy kivételes értelmiségi (rétegspecifikus, ám nem kollektíve, hanem külön-külön, azaz egyénileg viselt) felelősség: a személy mindennapi „rendszerfenntartó tevékenységének” felelőssége. Ez a felelősség az értelmiségiek esetében legalább olyan súlyos, mint a különféle totalitárius rendszerek jellegzetes bűneiért a „készséges végrehajtók” névtelen sokasága által viselt felelősség. A kollektív vétkek és felelősségek rendkívül vitatott kérdéskörének felelevenítése itt, ebben az összefüggésben valóban találkozik az értelmiségszociológiai kérdésfelvetéssel.
A „német bűnösség” értelmezésének Jaspers, Weber, Goldhagen és Adorno által megfogalmazott kritériumai a felelősségfogalom kiterjeszthetőségét, feloldhatatlanságát hangsúlyozták. Kritériumaik felbukkanása a könyv összegző számvetésében felhívja a figyelmet e példák ébresztő, szellemi-erkölcsi ellenállásra mozgósító erejére az őket ismerő kelet-európai értelmiségiek körében. Természetesen nem állítható, és a szerző sem állítja, hogy ő maga és a hozzá hasonló értelmiségiek szükségképpen eljutottak volna ezáltal a rendszerrel való nyílt szembefordulásig, de e könyv szellemisége, akárcsak a szerző korábbi alkotásai, valamint az általa szerkesztett Korunk tematikus sokszínűsége azt bizonyítja, hogy Gáll Ernő a szabadabb önkifejezés és a hivatalos ideológiát maga mögött hagyó széles körű társadalmi dialógus útját kereste.
A diktatúra évei során a nem rendszerkonform öntudat és önazonosság előkészítésében, megfogalmazásában lényeges szerepet játszott a kisebbségi önismeret szorgalmazása. A kor szóhasználatával élve ez azt jelentette, hogy a nemzeti kulturális hagyomány szinte valamennyi tendenciája helyet kaphatott a „haladó hagyományok” sorában. Az e hagyományokkal kialakított újfajta, nem a korábbi ideologikus elutasításon, hanem párbeszéden alapuló viszony már önmagában is felelős önrevízió eredménye. Sajátos példája ennek a „visszamenőleges párbeszédnek” a századelő filozófiai újjászületésének szentelt figyelem, illetve az, hogy a szerző e „korai virágzás” eredményeit a köztudat számára is hozzáférhetővé tette. E sajátos értelmiségtörténeti érdeklődés jelentőségét lényegesen növelte az a tény, hogy mindez egy olyan időszakban történt, amikor még a nemzeti filozófiatörténet hitelt érdemlő kézikönyvei és forrásai csak kevesek számára voltak elérhetők. Ebben a kulturális helyzetben a kisebbségi írástudók felelősségének múltbeli példái (Tavaszy Sándor, Imre Lajos, László Dezső, Makkai Sándor, Mikó Imre) éppen e felelősség erőteljes átérzését közvetítették a kortársak számára.
A követésre, továbbfejlesztésre ajánlott szellemiség itt a kisebbségi erkölcs Tavaszytól származó eszméje, illetve a kisebbség és a humánum gondolatának értelemszerű összetartozása. Ebből adódik a kisebbségi értelmiség számára a kisebbségi önismeret kialakításában és fenntartásában, valamint a többségi kulturális értékek közvetítésében kínálkozó szerepkör hivatássá emelése. Az így megrajzolt értelmiségi szerep nem pusztán a transzszilván ideológiára épülő kitaláció, hanem a két világháború közötti időszak kisebbségi sorseseményeinek felelős mérlegelésére támaszkodik. Olyan eseményekről van szó, amelyek a romániai magyarság széles rétegeivel megismertették a kisebbségi lét nyomasztó problémáit, ráerőtetve a nemzeti önrevíziót, az új önazonosság és önmeghatározás kiépítésének feladatát.
Hasonló, sőt sokkal nehezebb, ellentmondásosabb helyzetbe került a Gáll Ernő által is képviselt asszimiláns magyar zsidóság, amelyre, ha identitását következetesen vállalta, kettős kisebbségi sors várt. Ez a különleges státus tette képviselőit „perem-személyiségekké”, ahogy a szerző önmagát nevezi, akiknek értetlenséggel, idegenkedéssel, sőt elutasítással és gyűlölettel kellett szembenézniük nemcsak az idegen többségi főhatalom képviselői, de olykor a választott nemzeti-nyelvi közösségük más vallású tagjai részéről is. A kötetnek ez a kettős kisebbség fokozottabb kiszolgáltatottságát és hangsúlyozottabb felelősségét taglaló fejezete különösen sok új, máig kevéssé ismert és számos közkeletű vélekedést korrigáló információt tartalmaz pl. az asszimilációnak, az antiszemitizmusnak, a cionizmusnak és a kommunista hatalmi struktúráknak a zsidóság társadalmi helyzetével és tényleges szándékaival való összefüggéseiről.
A második világháborút megelőző és az azt követő években egyre inkább a társadalmi helyzet és szándékok alakulásának végletes összekuszálódása, tragikus sorsfordulók jellemezték mind a romániai magyarság, mind pedig a romániai magyar zsidóság képviselőinek életútját. Kétségtelen, hogy e két identitás baloldali elkötelezettséggel társított találkozása a veszélyek és kihívások s ennek megfelelően a felelősségek megsokszorozódását jelentette. Ebben a számtalan próbatételt hordozó folyamatban felértékelődött az értelmiségi magatartás különleges felelőssége, példaszerűsége, s hosszabb időre kitermelte a maga emblematikus alakjait, az elvakultság és tisztánlátás, a menekülés és helytállás érvrendszerét és személyes példáit. Ilyen példaszerű egyéniségként, illetve magatartásmódként vizsgálja a szerző Makkai Sándor és a szlovákiai Fábry Zoltán tevékenységét.
Tekintettel arra, hogy a fokozatosan beszűkülő, egyirányúvá váló politikai mozgástér mindinkább a szimbolikus szférába, az irodalomba utalta a morális cselekvés súlypontját, a felelősségről való gondolkodás példáinak vizsgálatát, ha csak jelzésszerűen is, de ki kellett terjeszteni néhány jellegzetes irodalmi alkotás erkölcsi világának értelmezésére. Az említett körülmények között az irodalom az értelmiségi figyelmeztetés, irány és példamutatás szinte egyetlen nyilvános fórumává vált, még akkor is, ha üzenetének hatékonyságát eleve körülhatárolták a műfaji követelmények, az önkifejezés irodalmiasan átlényegített stílusa, és csupán a felvetett problémák jelezték félreérthetetlenül az író állásfoglalásának aktuális jelentését. E magatartáshordozó irodalom elemzése során Gáll Ernő megmutatta, hogy Székely János drámáinak hőseit a korszak közismert személyiségeiről mintázta, hogy e hősök olyan kérdésekre próbáltak válaszolni (Kik vétkesek a diktatórikus, önfeladást követelő rendszerrel való együttműködésben? Felmentést jelenthet-e a hit? Mi a felelősségvállalás tartalma? stb.), amelyek megfogalmazásukkor a romániai magyarság döntő többségét foglalkoztatták.
Gáll Ernő könyvének talán legnagyobb horderejű gondolata, hogy a zsarnokság mindennapi fenyegetésének megszűnése egyszerre tette lehetővé a korábbi világnézeti elkötelezettség gyakorlati következményeinek megítélését és a „kritikátlan vakfegyelmet” elutasító felelősségvállalást. Ennek ellenére nem szabad, nem becsületes dolog elfelejteni vagy éppenséggel letagadni a múltat. Az embert próbáló időkben megfogalmazott kérdéseket mindig újra és újra fel kell tenni, hiszen az ember egyetlen társadalmi berendezkedésben sem nyerhet felmentést a maga felelősségével, önazonosságával és hivatásával való számvetés kötelezettsége alól. Az új helyzet nem jelenti, nem jelentheti a régi tehertételek elfelejtését, hiszen az ember nem vetkőzheti le egyéniségét, jellemét, amelyet e tehertételek is alakítottak. Kételyeink, csalódásaink, sőt gyengeségeink megvallása nem csupán az esetleges érintettekkel és önmagunkkal szembeni morális kötelesség, hanem egyszersmind valós öntudatunk, önbecsülésünk kialakításának elengedhetetlen feltétele.
Ungvári Zrínyi Imre