Deé Nagy Anikó: A
könyvtáralapító Teleki Sámuel.
Az Erdélyi Múzeum–Egyesület kiadása. Kvár 1997. 456 lap
A jelenlegi művelődéstörténet szívesen vizsgál méréseken alapuló társadalmi jelenségeket múltértelmező munkája közben. Ugyanakkor az Annales-iskola már vissza is tért az általa valaha kárhoztatott hagyományos módszerek egyikéhez: a reprezentatívnak tekintett egyéni teljesítmények leíró-értékelő vizsgálatához.
Ezt a tendenciát ismerjük fel a Teleki-témához évtizedek óta hűségesen visszatérő Deé Nagy Anikó legújabb könyvében is. Noha a teljes Teleki-portré megrajzolására bevallása szerint nem vállalkozhat, a híres és máig működő könyvtár, a marosvásárhelyi Teleki Téka megalapítójáról szóló, gazdagon dokumentált könyve természetesen jelzi egy gazdag életút egyéb aspektusait is.
A szerepteória segíti ebben a különbségtételben a kutatót; tehát a személyiséget beállítódásokban, magánemberi és társadalmi szerepekben tudja és akarja megragadni. Mindvégig megtart valami rokonszenves távolságot vizsgált tárgyával szemben: a beállítódás motívumaira utal, az egyes döntések pszichológiai alapját nem feszegeti indiszkréten. A bemutatott értelmiségit rokonszenvvel ábrázolja, de pozitív elfogultsága érthető; kutatót (Deé Nagy Anikó) és tárgyát (gróf Teleki Sámuel) összekapcsolja a közös preferencia: a könyvek iránti pozitív elfogultság. Hasonló empátiával közelített Eszterházy Károlyhoz mint kultúrapártoló egyházi emberhez nemrég Bitskey István (Könyvek, könyvtárak, mecénások. 1996). Ugyanakkor a párhuzamosság a lokálpatrióta hajlamban is kimutatható (Marosvásárhely, illetőleg Eger kulturális színvonalának emelése a mecenatúra módozatai által).
A kulturális színvonal emelése a 18. században elsősorban a könyvek kiválasztásától és terjesztésétől függ; ilyen értelemben a Teleki Sámuelről szóló monográfia a könyv 18. századi kelet-közép-európai történetéről is megbízható ismereteket kínál.
Deé Nagy Anikó valaha a Kriterion Könyvkiadó Téka-sorozatában Teleki Sámuel levelezéséből kínált azóta sokak által haszonnal forgatott válogatást (Teleki Sámuel és a Teleki-Téka. A leveleket válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Deé Nagy Anikó. Buk. 1976). Ha annak címe „Teleki Sámuel, a levelező” lett volna, most már csak egy könyvvel adósunk a szakma a részportrék jegyében: meg kellene kísérelni a politikus Teleki Sámuel pályáját értelmezni, mert egy kancellár döntései és értékrendje, viszonyrendszere önmagában is tanulságos, másrészt mert a politikus Teleki Sámuellel kapcsolatban pillanatnyilag több az egymásnak ellentmondó vélemény, mint az apró megfigyeléseken alapuló céltanulmány.
A könyv önálló egysége a monografikus tanulmány; 227 számozott oldal.
Az ezzel párhuzamosan (vagy ettől függetlenül) olvasható második „könyv” az iratoké. Levelek, leltárak, háztartási költséglisták, évi bevételekről készített feljegyzések, adományok okmányai, a Téka építésével kapcsolatos és a könyvtár használatára vonatkozó iratok. Itt az intézménytörténész kápráztat el válogató ízlésével, a gyűjtemények értő megközelítésével. Teleki Sámuelt a könyvritkaságok, tudománytörténeti alapkönyvek érdekelték elsősorban.
A valamikori könyvtár két könyvének sorsára külön is kitér Deé Nagy Anikó, ezek a gyűjtő tudásán, értékrendjén kívül utalnak egyrészt az európai (tárgyiasult) kultúrértékek vándorlására, másrészt a központ és a periféria viszonyára a (nem csak könyv) kincseket illetőleg.
Az első a Mátyás király corvinái közül származó Tacitus-kódex esete, amelyet Teleki Sámuel 1805-ben 10 Lajos-aranyért megvásároltat egy strasbourgi egyetemi tanártól könyvtára számára. (A könyvet 1935-ben vitték el Marosvásárhelyről, ma New Havenben, a Yale Egyetemen található.)
A másik könyv szintén ritkaság volt: Szervét Mihály Cristianismo Restitutio című könyve, amelyet a bécsi császári könyvtár elkívánt, és amelyet Teleki 1786. január 27-én fel is ajánlott a könyvtárnak.
A könyvek emberek tárgyai, emberi viszonyokat is kifejeznek, sőt alakítanak. Miközben e ritkaságok sorsának alakulását követjük, ne veszítsük szem elől a tényt, hogy hazai olvasók hasznára nyitotta meg másokat megelőzve magánkönyvtárát Teleki. (Ebben a péceli könyvgyűjtő, Ráday Gedeon szándékaival mutathatók ki párhuzamosságok, csakhogy Ráday közvetlen leszármazottai nem követték az apai nagylelkű gesztust.)
Teleki Sámuel életútjára azért tér ki a szerző, mert keresi a könyves szakemberré válás meghatározó élményeit.
Fontosnak tartja a Teleki-sarj celnai éveit. Lécfalvi Orbán Péter volt a magántanítója; Tőke István könyvéből tanult természettant – ez a karteziánus és a kísérleti fizika összeegyeztetésére tett kísérlet –, Maróthi Debrecenben kiadott matematikakönyvével is rendelkezett apja jóvoltából. De egyéb tankönyve is volt: egy latin–német–magyar Orbis Pictus (Comenius: Orbiis Sensualium Trilingvis. Szeben 1738).
Az utazások során alakult ki igényes életstílusa, nemesi életformáját érdekes módon hangolták át külföldi tapasztalatai. 1759-től 1763-ig tartott külföldi utazása (A szerző ismételten felhívja a figyelmet a külföldjáró erdélyi nemesek útinaplóira; Telekié 1908-ban nyomtatásban is megjelent [Gróf Teleki Sámuel úti naplója 1759–1763. Sajtó alá rendezte ifj. Biás István. A bevezetést írta dr. Imre Sándor. Maros-Vásárhely 1908]. Az 1906-ban előkerült kötet ismét elveszett az iratrengetegben; a MOL levéltár-anyagában korábbi iratok közé sorolva Deé Nagy Anikó talált rá ismét.)
Nagy sikernek számított az utazás lehetősége.
„Így váltja fel a még a reformáció idején kialakult szegény vándordiák típusát lassan-lassan a 18. századi utazó nagyúr típusa, aki a hazai földön megkezdett tanulmányait külországban fejezi be.” A kötet szerzője szerint Mária Terézia a rendi műveltség eszményének szerez érvényt azzal, hogy a vagyonos nemeseket a saját maga által bevezetett szigorítások ellenére külföldi tanulmányútra engedi.
Aztán hazatérve nem is volt olyan könnyű Telekinek a könyvszerető-könyvgyűjtő életformát folytatni: a nagyváradi kerület biztosa és Bihar megyei főispán (1785), alkancellár (1787), újra Bihar megyei főispán (1790). Az erdélyi adminisztrációs ügyek intézője volt elsősorban Teleki kancellár, de a könyv szerzője jó érzékkel finomítja tovább Mályusz Elemér feladatkör-leírását: Deé Nagy Anikó szerint nem mellékes tény, hogy a kancellár megbízatásának mintegy kétharmada alatt háborús ügyek rendezésével kényszerült foglalkozni. És ez – tesszük hozzá a könyv magánlevél-anyagából is inspirálódva – egy könyves embernek a legnagyobb nyomorúság.
A kancellár erdélyi népszerűtlenségét a szerző azzal magyarázza, hogy Teleki „rendíthetetlen aulikus” volt. Kimondhatjuk, továbbgondolva a Deé Nagy Anikó által leírtakat, hogy a jozefinizmusnak Erdélyben voltak hívei és alkalmazói, és ezeket nem kell feltétlenül a nem magyar lakosság értelmiségi rétegével azonosítanunk.
Itt az „értelmiségi” kifejezésnél hadd időzzünk el. Teleki életformáját valóban külföldi utazásának tapasztalatai határozták meg (ebbe a külföldön tartózkodó erdélyi kolónia szokásai és értékrendje is belevonandók). Nem túlozunk a kifejezés Telekire való alkalmazásával; ahogyan a tudáshoz magán- és közemberként viszonyult, ahogyan arra áldozni is folyamatosan hajlandó volt: ezekre a viselkedésmódokra találóbb kifejezést, mint az értelmiségiét, hiába keresnénk.
Visszatérve az indulás problémáira (amelyeket a későbbi erudíció és mecénáskodás ellensúlyozni kívánt), az ifjú Telekinek nem tudománya volt korszerűtlen, hanem gyakorlati képzettsége, pontosabban nyelvismerete. A nyelvbezártság élményét éli át már Bécsbe kerülve is: magyarul és latinul tud. De naplót vezet: nemcsak kiadásairól (ennek későbbi, átírt változata maradt fenn). A tudni vágyó erdélyi nemes 1760. január 2-án érkezett Bázelbe; matematikai (Daniel és Johann Bernoulli révén), jogi, elektromosságtani, egyetemes történelmi előadásokat hallgatott; ezeket maga választotta ki nagyobb kínálatból.
Bázelben magyar kompániáról (magyar társaságról) beszél, amelyet bátyjával, a Párizsból érkező Teleki Józseffel meglátogattak. Vívó-, fuvola- és táncleckéket vett; ezeknek később mint művelt magánember vette hasznát. (A könyvgyűjtő műveltségeszménye a reneszánszban gyökerezik – mutatja ki érvelésével Deé Nagy Anikó.)
Ez a könyv „közszolgálatban” is ábrázolni kívánja könyvszerető hősét; pedáns hivatalnokként mutatja be, akinek eszmerendszere nincs ellentétben hivatali teendőivel.
Janus Pannonius műveinek sajtó alá rendezése is Teleki Sámuel érdeme. A könyvek szakértőjéről, gyűjtőjéről, de a könyvtárépítőről is vallanak a korabeli okmányok. Bethlen Zsuzsannáról mint a kancellár könyvgyűjtésben is méltó társáról emlékezik meg a szerző.
Figyelemmel követhetjük a máig eleven marosvásárhelyi olvasóhely kialakulásának mozzanatait. Ritka könyvek, korszerű irodalom helye lett a Téka a kancellár tervei alapján, amely a közművelődés célja mellett régi kéziratok, másolatok őrzési helye volt; a teremkönyvtár pedig az olvasói viselkedésre tanított. (A könyvtár katalógusát kétszáz példányban küldi Teleki a debreceni vásárra, 2 rénes forintot kér darabjáért.)
A könyvtárhasználat szabályzatából 1798-ból egy, az alapító bölcsességére utaló cikkelyt idézünk (eredetije persze latin nyelvű): „A közhatalom által betiltott könyvek a javaltaktól választassanak külön, egy helyre összegyűjtve rostély mögé zárassanak, és csak az érett ítéletű férfiaknak, tudósoknak, doktoroknak és közhivatalt viselőknek engedtessen meg használni és olvasni azokat” (434).
Az iratok önmagukban is (a nem kommentált okmányok közvetlenségével) beszélnek a címben felvetett problémáról. Névmutató, forrásjelzések egészítik ki a könyv anyagát.
Adatgazdag és inspiratív könyv; tagolása, az összefüggések könyvgrafikai megjelenítése lehetne karakteresebb.
Összességében azonban ez a Teleki-breviárium régen várt, komoly teljesítmény; a 18. század kutatója számára ezentúl nélkülözhetetlen művelődéstörténeti szakkönyv. Köszönet érte.
Egyed Emese