Tóth Zsombor

Bethlen Miklós Imádságoskönyvének
puritánus sajátosságai

„Minden nap tanitatz Uram engemet, és a napnak járásábul változandó életemnek rövid voltát előmbe adod. Mitsoda az én életem? csak ollyan, mint most nyiló s majd hervadó virág szál... folyó ez s patak s lengedező meleg szél, mostani tetező s már elenyésző füst, köd és csak pára, ollyan mint álhatatlan sasnak, nyílnak és hajónak a nyoma. Merő árnyék s hamar fordul mint takáts karikája.”[1]

 (Szőnyi Nagy István)

 

A kimondott puritanizmuskutatás, néhány kivételt leszámítva, megmaradt recepciótörténet-kutatásnak. Így a Zoványi[2]–Berg[3]–Makkai,[4] kevésbé Bodonhelyi[5] képezte tradíció vonalán haladva a legújabb publikációk is csupán adalékokkal vagy szövegközzététellel gazdagítják e téren elért tudományos eredményeinket.[6] A kutatás, irányát mintegy kanonizálva, az angliai és kisebb részben  németalföldi hatások felderítésére, regisztrálására összpontosított, elhanyagolva a mozgalom és a létrejött irodalom hazai (utó)életét. Bár a korszakkal kapcsolatos retorikatörténeti kutatások (Bartók István,[7] Kecskeméti Gábor[8]) vagy szociológiai szempontú megközelítések (Molnár Attila[9]) révén a magyar puritanizmust érintő kérdések, sőt megállapítások is születtek, a legfontosabb puritánus életművek még feltáratlanok, néha ismeretlenek, illetve ezek viszonya más műfajokhoz (pl. emlékirat-irodalom), irodalmi kontribúciójuk a 17. századi barokkhoz továbbra is megválaszolásra vár.

Ennek fényében jelen dolgozat kettős célkitűzést vállal fel: részint Bethlen Miklós puritanizmusához igyekszik adalékokat szolgáltatni, részint pedig az emlékirat (Imádságoskönyv)[10] és a kortárs puritánus irodalom alkotásainak összehasonlításán keresztül szándékszik új fénybe állítani a puritánus kegyesség irodalmi realizációit.  Ugyanis a kérdés – tisztán hermeneutikai vonatkozásában is – rendkívül izgalmas (az emlékirat mint az angol puritánus irodalom magyar olvasatának olvasata), hiszen az emlékírókban az angol példák alapján író/fordító/kompiláló magyar puritánus szerzők olvasóit kell felfedeznünk. Következésképpen az emlékiratokban jelentkező kegyességeszme, néha ugyan kiegészülve „ősforrásokkal” is (Bethlen esetében pl. Perkins), alapvetően  az angol előzményekre visszamenő magyar szerzők műveiből származó befogadásélmény eredménye. Így az olvasatok mint interpretációk – akár rekonstruálható (ez esetben sajátosan spirálszerű) megértésvonulata rajzolódik ki, a puritánusok első generációjától egészen az emlékírókig (pl. Medgyesitől Bethlenig, azaz a Praxis pietatistól az Imádságoskönyvig).

A kegyességi irodalom retorikai-szellemi hagyományának visszakereshető/igazolható jelenléte az emlékiratokban a műfaj történeti alakulásáról alkotott képünket is árnyalhatja. Éppen ezért nem alaptalan a műfaj  alakulásának történetében – a humanista történetírástól a barokk emlékírás alkonyáig[11] – számottevő állomásként felfogni a kegyességi irodalom találkozását az emlékírással. Ezzel kapcsolatosan pedig Gyenis Vilmos  egyenesen  olyan közös műfaji alapokról beszél, amelyekből a jellegzetesen puritánus meditációk vagy Rákóczi Vallomásai származnak.[12] E gondolatnak folytatása, illetve árnyaltabb bemutatása érdekében vizsgálódásaim – a puritánus sajátosságok kielemzése – lényegében a személyes kegyesség problematikája köré szerveződnek.

A személyesen megélt kegyesség puritánus gyökerei

 „Fides et  conscientia bona sunt junctae.”

(William Perkins)

 

A személyes kegyesség vizsgálatakor megkerülhetetlen az a nehézség, amit minden 17. század végi és 18. század eleji életmű felad kutatójának, nevezetesen a lelki élet egyértelműen és minden kétséget kizáróan  puritánus vagy  pietisztikus meghatározása. Bethlen esetében a lelkiség puritánus vonásainak[13] rekonstruálását az őáltala is emlegetett szerzők (pl. Keresztúri, Apáczai, Pápai Páriz, Tofeus stb.), illetve a századvég kortárs puritánus alkotásainak elemzése, összehasonlítása révén kísérlem meg.

Szinte képtelenség a századvégen „vegytiszta” puritánus kegyességről beszélni, ami alól Bethlen alkotása sem  kivétel (bár dicséretére váljék, hogy az evangélikus Tofeus „soltár-resolutióiban” szintén talál puritánus kegyessége számára is applicálható tanítást). Továbbá nem könnyű az Imádságoskönyv kizárólagosan református hagyományának a körvonalazása  sem. Ugyanis „...nehéz kimondott református imádságról beszélni, mert a 16. században sokáig nincsen meg az elkülönítés református és evangélikus között még az egyházszervezetben sem, nemhogy az imádságban és az imakönyvek használatában; a 17. században pedig nemegyszer fordul elő, hogy reformátusok evangélikus munkákat fordítanak és adnak ki magyarul”.[14]

Következésképp vizsgálódásaim hangsúlya nemcsak a konfesszionalitás (kálvinizmus) szférájában megmutatkozó sajátosságokat szándékszik kijelölni, hanem a pietas, vocatio – akár felekezet feletti – vonzásából építkező lelkiséget is.

A puritánusoknál oly gyakran hangoztatott őszinteség (sinceritas) jegyében fogant Imádságoskönyvet tekinthetjük úgy is – gyónó jellegénél fogva –, mint Bethlen penitenciatartását, ahol a személyes bűnbánat/bűnvallás (privata confessio) a puritánus lelki élet centrális elemévé a lelkiismeretet (conscientia), illetve ennek állandó vizsgálatát (casus conscientiae) teszi meg. Hiszen maga Bethlen jelenti ki: „...jobb így nékem, hogy én ebben a szomorú tömlöcben az én édes nemzetségem, hazám és abban kivált a te házadnak és az enyimnek s magamnak sok bűnét s romlását sirassam és Felségedet böjtölés, könyörgés, penitenciatartással mindnyájunkhoz engesztelni igyekezzem...”[15] (Itt és a következő idézetekben kiemelések tőlem, T.Zs.)

     A puritánusok számára „a penitenciatartás a gyakorlatban szigorú lelkiismeret-vizsgálódással egybekapcsolt törvényeskedést jelentett. Fontossá tették a hívő számára a törvény, az Írás állandó magára szabását.”[16] Sőt a devotio igazi mélységét a penitenciatartás  eleme,  a bűnvallás adta meg azáltal, hogy kifejezte emberi nyomorúságunkat, tehetetlenségünket és a legfájdalmasabb felismerést: önmagunkban mindenestül menthetetlenek vagyunk az isteni igazságosság előtt. Bethlen  arról győz meg, hogy igencsak tudatában van ennek: „ha érdemem és a te igazságod szerént fizetnél énnékem, nem ez volna rég az  fizetésem, hanem e világon ennél is nagyobb romlás és ezután az örök kárhozat.”[17]                       

A penitenciatartás nemcsak a  bűnvallás és őszinte bűnbánat kifejezője, hanem a megtérés mozzanatát is implikálja, hiszen a bűnök bevallása, megbánása valójában bűnös énünk megtagadása is. A Szent Pálra visszamenő „ó ember megöldöklése és az új ember megszületésének” gondolata illusztrálja ezt, amit a puritánus gondolkodás a mortificatio/vivificatio terminuspárral jelöl. A kései  puritanizmus olyannyira azonosul ezzel a gondolattal, hogy a penitenciatartás mint bűnbánat néha azonos jelentésűvé válik a megtéréssel. A helvét irányt követő puritanizmus eme gondolatának természetesen megvan a kálvini előzménye: „az én véleményem szerint a bűnbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem egyéb, mint életünknek Istenhez való igaz megtérése, mely az Isten iránt való őszinte és komoly félelemből ered, amely testünknek és a régi embernek a megöldökléséből és a léleknek megelevenítéséből áll.”[18]

Az angol puritánus kegyesség és a kálvini teológia hatása alatt álló magyar puritanizmus a katolikus középkor „idevágó” szellemi hagyatékát (Szent Bernát) is integrálja: „Mert az igazán bűneit sirató embernek megtérését jelentő könnyhullatásival ugyan meg-újulnak s mint kedves itallal eltelnek az Angyalok, Lk 15 v. 7. 10. Ugyanis a Penitentia-tartoknak könnyhullatása bora az angyaloknak, jó illattya az életnek, ízi a kegyelemnek, kóstolója az engedelemnek, ékessége a meg-békélésnek, az újonnan vissza jövő ártatlanságnak épsége és gyönyörűsége a csendes lelki  isméretnek. Bernhard. Serm. 30. in Cant.”[19]

A jelentős magyar recepciót magáénak tudó Perkins  szinonima értékű terminusként használja a megtérést. A megtérés és bűnbánat ilyen egyértelmű megfeleltetésének  gyakori következménye, hogy a megszentelődés gondolata is (és ezáltal az egész üdvözülési folyamat /gratiagradus vagy via salutis/, a megtérés pillanatától, az elhívás/kiválasztás felismerésén keresztül, a megdicsőülés momentumáig) hozzárendelődik. A korabeli magyar (Perkins) fordításban  olvashatjuk: „Az harmadik dolog, mely az idvösségre szükséges, a Megtérés. Ez pedig két dolgot foglal magában. Elsőt, a melly ennek tsak kezdeti, az Isten szerént való bánatot. Másodikot, ez bánat után következő változást, mely valósággal ő maga a megtérés... ”[20]

Ebből a szempontból releváns a Bethlen-féle Imádságoskönyv indítása is, hiszen a nagy életgyónás – mint a bűnbánat és megtérési szándék kifejezője – a keresztség ürügyén már említi a kiválasztottságot, az üdvözülés bizonyságát (certitudo salutis) mint a via salutisállomásait: „a keresztségben szerelmetes Fiad  vérével kimosál minden bűneimből,fiaddá fogadál és a te házad cselédi közé béállítál... Így hívál engemet még az gyermekségemben, szent igédet kezembe adád, szent fiadban megígazítál, szent testével s vérével lelkemben az örök életretáplálál...”[21]

A penitenciatartás – mint a bethleni kegyesség alapdimenziója – valójában egy centrális elemre épít: a lelkiismeretre, illetve  ennek vizsgálatára. A lefegyverző őszinteség, önigazolási szándék vagy az Istenre mint tanúra való hivatkozás (a Bethlen-szakirodalom gyakori, az egész Önéletírásra érvényes szólamai) mind erre az egyértelműen puritánus gyökerű lelki folyamatra vezethetők vissza. Szó sincs a világirodalmi léptékű őszinteség, kitárulkozás – pl. montaigne-i – változatáról, ez az önmagához következetes, de ugyanakkor könyörtelen sinceritas sokkal inkább a kegyes lélek mindennapi vívódása önmagával és a halandó világgal, üdvössége érdekében.

A kálvini teológiai tradíciót továbbvivő angol puritanizmus nagyjai (Amesius, Perkins) hangsúlyozzák az igaz lelkiismeret fontosságát, illetve a lelkiismeret naponkénti vizsgálatának gyakorlását (praxisát). Már itt jelentkezik az a gondolat, miszerint a lelkiismeret és munkája Istenre vonatkoztatható. Perkins – aki egy teljes (már a 17. században  magyarul is olvasható) könyvet szentel a kérdésnek – úgy véli, hogy Isten törvénye beíratott a lelkiismeretbe. A kései puritanizmus felöleli a perkinsi hagyományt, nemcsak azáltal, hogy  megőrzi a conscientia privilegizált helyét a praxispietatison belül, hanem törvény és lelkiismeret viszonyáról értekezve  a transzcendens isteni törvény immanens formáját vagy reflexióját fedezi fel a lelkiismeretben.

Mindezt Bethlen Imádságoskönyvére mint a kegyességgyakorlás előírta lelki folyamatok, vizsgálódások illusztrációjára vetítve, azt látjuk, hogy Bethlen nemcsak szintén így közelít a lelkiismeret(vizsgálat) problematikájához, hanem tudatában van annak is, hogy „a lelkiismeretet meg kell tisztítani naponta a bűn terhétől”.[22] A puritánusok által körülírt lelkiismeret-fogalommal – miszerint a lelkiismeret és munkája Istenre vonatkoztatható – találkozunk Bethlen művének előszavában: „magában az emberben lévő Isten vicéjének, a lelkiismeretnek ítéleti és beszédi...”[23] Így válik érthetővé a lelkiismeret megkerülhetetlen, ellenőrző funkciója a becsület esetében is: „Ami pedig legnagyobb, eszes, keresztyén ember előtt nagy kérdés és casus conscientiae lehet, az: aki valamely tisztre in conscientia elégtelennek ismeri magát, veheti-é fel avagy nem, még mikor kéretlen, erővel adják is reá, nem hogy még ő maga ambiálja, űzze?”[24]  Körvonalazódik tehát a bethleni koncepció, mely a lelkiismeretet – pontosan isteni eredete és érintetlensége következtében – minden cselekedet, gondolat vagy szándék helyességének egyedüli és kizárólagos visszaigazolójává teszi. Mert: „az Isten hármas zabolájának, melyeket az ördög soha az emberi nemzetség szájából ki nem szakaszthatott, egyike... a lelkiismeret”.[25]

Továbbá a Biblia alapos ismerete és állandó hivatkozása, illetve argumentációs anyagként való rendkívül gyakori citálása azt bizonyítja, hogy rendszeres lelkiismeretvizsgálata a puritánus előírásokat követte. Vagyis lelkiismeretét Isten törvényéhez mérte hozzá, és azzal ellenőrizte. Ennek a vizsgálatnak célja a jó lelkiismeret megőrzése vagy megnyerése volt.[26] 

A lelkiismeretnek a fentiekben vázolt puritánus definíciója a kortárs magyar kegyességi hagyományból is rekonstruálható. (Bethlen nemcsak olvashatta, de akár prédikációikat is hallgathatta ezeknek a szerzőknek.) Bethlen tanítómestere, Keresztúri Bíró Pál jelzi az isteni törvény és igazságosság jelenlétét a lelkiismeretben: „a te lelked-ismereti oly igazat itilő bírája az Istennek, hogy vagy megment, vagy pedig megsentenciáz érdemed szerént.”[27] Szintén  ő az, aki a jó lelkiismeret megőrzését vagy megnyerését a penitenciatartás révén véli elérhetőnek, ha a bűnbánat/bűnvallás az Isten törvényeinek szigorú figyelembevétele által történik. „...valaminémű dolgot magadban fel-találsz az Istennek mind az ő tíz parancsolattya ellen, eggyül eggyig mind el-vesd tőled: mert ha el nem veted, csak egy vétket ne vess-is-el tőled, im ez három gonosz rajtad mindörökké. 1. Egy vétekkel az Istennek igasságát megrontod. 2. Egy vétekkel az örök kárhozatra méltóvá teszed magad. 3. Egy vétekkel az örökké való halálban ejted magadat.”[28]

A  Perkinst is fordító/kompiláló Csúzi Cseh Jakab ugyanezt a szemléletet képviseli, mikor az isteni törvény áthágásáról értekezik: „Az Isten törvényének megrontója átkozott s kárhozatra méltó... Midőn akképpen maga felöl ítéletet tött az ember, akkor származik ő benne nagy törődés és keserves félelem az Istennek igaz ítéletének súlyosságától; mely lelki-isméret fulánkjának avagy szivnek megdobbanásának és bádgyasztó meg-keseredésének neveztetik.”[29] Medgyesi Pál némiképp az ellenkező végletet mutatja be, mikor a kegyes ember boldogságának Istentől származó ajándékait sorolja fel: „Az Isten Szent Lelkét adgya őnéki... Bé-tölti őtet Lelkiisméretnek csendességével.  A Sz’ Léleknek örömével: mellyre nézve minden földi örömök haszontalanoknak és semmire kellőknek látszanak ő néki.”[30]

A lelkiismeret csendességének fontosságát emeli ki a Bethlen egyik állandó olvasmányának számító Tofeus-féle Soltár-resolutio: „lelkünk isméretit meg-oltalmazzuk s ne cselekedgyünk úgy, mint sokan: hogy akármi alá való híjja való dolgot-is a lelkekre fogadnak; hanem amit lelkünk isméretire apellálunk, az úgy légyen, edgyezzen lelkünk isméretinek tanúbizonyság-tétele az Istennek tanúbizonyság-tételével: ha edgyez, csendes lélekkel szállhatunk a koporsóban...”[31]

Végül pedig Tsepregi Turkovitz (Perkins művének magyar nyelvű tolmácsolása által) ad kimerítő definíciót: „Mi légyen a lelkiismeret? ...ezáltal ismérjük meg mi magunk felől, a mit annak előtte mi felőlünk ismert az Isten, mert a mi gondolatainknak két bizonysági vagynak: az Isten és a magunk lelki-ismereti: Az Isten az első és fő, a lelki-ismeret a második, a melly az Istennek, hogy úgy szollyak alá van rendeltetvén, néki bizonyságot tészen avagy az emberért avagy az ember ellen... a lelkiismeret a méltóságra és a hatalomra nézve az Isten és ember között köz helyre tétettetett, ugy annyira, hogy jóllehet az Istennek alája tétettetett, de az emberen felyül helyheztetett.”[32]

 

 

 

 

Az üdvözülés folyamatának,
bizonyságának puritánus megvalósulásai

Tovább építve ezt a potenciális puritánus etikamodellt[33]– a penitenciatartás mint a bűnbánat, bűnvallás, továbbá a megtérés jelölője is –, a következő szegmentumot a gratia gradusvagy via salutis stádiumai képezik, a megtérésnek  és a megszentelődésnek már a penitenciatartásban való implicit jelenléte következtében. Ez a potenciális etikamodell, már „elméleti” változatában, feltételezi a folyamatszerűséget, ugyanis a penitenciatartástól (mint megtéréstől) a predestináció tudatosításán és a kiválasztottság felismerésén keresztül a megdicsőítésig (tehát az örök élet elnyeréséig) a testi halál után történések, állapotok összefüggő rendszere teremtődik meg. Gyakorlati megvalósulásában, tehát a  praxis pietatisban az individuum számára megtapasztalható, az egyes stádiumokat egyenként elkülönítő élményláncolatként definiálható. A puritánus lelkiség ez esetben is kálvini forrásokból merít, ugyanis a via salutis teológiai megformáltságában  az Institutióig megy vissza. Kálvin a fentiekben szemléltetett lelki folyamatot az elválasztás, elhívás, megigazulás, megdicsőítésegymásra következő állapotaiban azonosította, mondván: „azt állítjuk ..., hogy a választottakban az elhívás az elválasztás bizonyítéka, azután, hogy a megigazulás az elválasztás megnyilvánulásának másik jele, amíg el nem jut az ember a dicsőségre, ami az elválasztásnak beteljesedése.”[34] A kálvini változat sajátos magyar olvasatait találjuk puritánus íróinknál, nyilván  az angol szerzők recepciója következtében is. Nézzünk néhány példát:

Csúzi Cseh Jakab: (eleve elrendelés), elválasztás, megigazítás, fiúvá fogadás, megszentelés, megdicsőítés;

Tsepregi Turkovitz Mihály: elválasztás, elhívás, fiúvá fogadás, megigazulás, megszentelés, megdicsőülés;

Szőnyi Nagy István: kiválasztás, fiúvá fogadás, megváltás, újjászületés a Szentlélek által;

Mikolai Hegedűs János: elválasztás, megváltás, elhívás, megigazítás, megszentelés, megdicsőítés;

Bökényi Philep János: megigazítás, megszentelés, megdicsőítés.

A via salutisfentiekben vázolt folyamatának pontos illusztrációja az Imádságoskönyv legutolsó imájában (A léleknek Istennel, magával és a testével való beszélgetése, Vecsernyekori könyörgésem) elhangzó kijelentés: „(saját lelkéről mondja) Így veté az Isten a te nyakadba amaz üdvösségnek minden arany és drágakövek felett való láncát, eleve elválaszta, elhíva,megigazíta, Szent fia testével, vérével az örök életre táplála, Szent lelkének templomává fogada, megszentele, zsengébenmeg is dücsőíte.”[35]

Mindezt figyelembe véve, talán nem alaptalan, a Perkinst[36], Amest[37] ismerő  és ugyanakkor erős kálvinista[38] Bethlenről azt feltételezni, hogy az eleve elválaszta, elhíva, megigazíta, örök életre táplála, megszentele, megdücsőíte terminusok használata több, mint a korban elterjedt vallásos frazeológia begyűrűzése művébe. Részint a terminológia jelenléte a penitenciatartást implikáló Imádságoskönyvben, részint az a tény, hogy e kiemelt szavakat visszahelyezve kontextusukba, egyértelművé válik a folyamatszerűség  az eleve elválasztástól a megdücsőítésig, arról győz meg, hogy a via salutisvagy gratia gradus jelenségével van dolgunk. Következésképpen, a Bethlen által használt kifejezések valóságos szinonimái a fentiekben idézett 17. századi szerzők által használt terminusoknak. Tehát Bethlen az  eleve elválasztás, elhívás, megigazítás, örök életre táplálás, megszentelés, megdücsőítés kifejezésekkel, akárcsak a 17. századi magyar szerzők, egyfajta olvasatát adja a Kálvin által leírt folyamatnak. Nyilván  a Bethlen-féle olvasat mögött feltételezhetően ott van az angol és magyar puritanizmus – akár a fentiekben is idézett – kegyességi alkotásainak hatása. Bethlen lelkiségében – mintegy visszaigazolva ama lehetséges etikamodell jelenlétét – a gratia gradus/viasalutis arra a folyamatra utal, melyet például Mikolai Hegedűs János a következőképpen fogalmaz meg:

„Az Isten hat gráditsokon viszi az embert az üdvösségre. Mellyek azok?

1. Az elválasztás 2. A megváltás 3. Az elhívás 4. Megigazítás 5. Megszentelés 6. Megdicsőítés.

Mitsoda az elválasztás?

Istennek örökkévaló Decrétoma, melyből ő szabadosan és megmásolhatatlanképpen elrendelte, hogy az ő neve ditsőségéért némely embereket az örök életre vigyen a Christus által.

Miben áll... a Megváltás, kit a Christus ...vitt véghez?

1. Az Isten igazságának lött elégtételben, melyet tött a bűn tellyes büntetésének szenvedése által...

2. Az Isten törvényének betöltésében, tökéletesen engedve annak.

3. A mi megszabadéttatásunkban a bűnnek hatalmátul és annak méltó átkátul, reánk ruházván, mind penig szenvedő engedelmességeivel érdemlett jó-téteményeit.”[39]

„Mitsoda az Elhívás? Az Istennek olly szent és kegyelmes munkája, melyben az ő beszéde és lelke által a bűnös és kárhozat alá vettetett embereket kihíya az ő természeti és megveszett állapottyokból, hogy hidgyenek az Ur Jézus Christusban, és vitessenek az uy életre.

Mitsoda a Megigazítás? Oly kegyelmes tselekedete az Istennek, mely által a Christus igasságát tulajdonéttya minden igaz hívőknek: És úgy a Christus érdeméért, ingyen és szabadon feloldozza őket minden bűnöktől és azontúl méltónak ítili őket az életre.”[40]                       

„Mitsoda a megszentelés? Külső és belső. Miben áll a belső megszentelés?

Az elmének és értelemnek felnyittatásában, mely által a tudatlanság elvétetik. Az akaratnak elváltoztatásában, midőn az késszé és állandóvá tétetik a gonosznak eltávoztatására és a jónak elválasztására. Az indulatoknak meguyéttatásában, mely által a megszenteltetett ember alkalmatoséttatik az ő indólatinak igazán és egyenesen hívásira és igazgatására...

Miben áll a külső megszenteltetés?

Az egész külső magaviselésének az Isten törvényével való egyezőségében...

Mitsoda a Megdütsőéttetés?

Az Isten népének boldog állapattya ez élet után, melyben ők szabadosak és üresek lesznek minden bűnöktől és nyavalyáktul és a kegyelemnek s a ditsőségnek tellyes tökéletessége lészen mind lelkekben, testekben.”[41]

A gratia gradus/via salutis folyamatának ilyen részletes illusztrálása azért is fontos, mert a Bethlen által használt terminológia implicit módon jelöli ezt a folyamatot. Másrészt pedig e leírás alkalmazása a Bethlen művére, folyamat jellegéből adódóan,  rendszerezi és egyetlen egész struktúrába szervezi Bethlennek a predestináció (ennek megfelelője az elválasztás), az unio mystica vagy más a gratia gradus folyamatára utaló vagy annak egyik állapotaként (gradusaként) felfogható megjegyzéseit. Tehát ennek köszönhetően Bethlen lelkiségében is – az imádságoskönyv utalásait és a fenti modellt figyelembe véve – teljességgel rekonstruálható az a folyamat (gratia gradus/via salutis), amelyet a  Mikolai Hegedűs változata illusztrál. Ugyanakkor elkerülhetjük azokat a tévedéseket is, amelyeket – e probléma ürügyén – a Bethlen-szakirodalom némely szerzői elkövetnek. Szávai például felfedezi a predestinációt, illetve az üdvözülés bizonyságát, tehát a folyamat egyik alkotóelemét (gradusát), ám a teljes rendszert (gratia gradus/via salutis)  már nem látja meg.[42]

A predestináció tana szervesen beépül a gratia gradus/via salutis folyamatába, tehát Bethlen idevágó kijelentését is így kell értenünk, annál is inkább, mivel az Imádságoskönyvben kibontakozó lelkiség is mint potenciális puritánus etikamodell erre enged következtetni.

„Áldassál... én Uram ... hogy engemet világ fundamentomának felvettetése előtt az Úr Jézus Krisztusban  ingyen kegyelmedből választál a szent, fegyhetetlen és azután az örök életre.”[43] 

A predestináció tanának receptálása a puritanizmus kegyességében nemcsak a tan elfogadásában nyilvánult meg, hanem az üdvözülés bizonyságának (certitudo salutis) mint a lelki életben megtapasztalható – Isten által sugallt – élménynek a hangsúlyozásában.  Ezzel párhuzamosan a puritánus kegyességi irodalom kidolgozta a hívő számára a kegyességgyakorlás azon vonatkozásait, melyek hozzásegíthették, hogy megtapasztalja kiválasztottságát. Az üdvérdemek, a kiválasztottság jeleinek felkutatása, a lelkiismeret vizsgálatának kapcsolódó vonatkozásai a korabeli conduct bookok népszerű témáit képezték, amelyek programszerűen megfogalmazták a tennivalókat: „Az üdvbizonyosság hitében a kereszténynek cselekedeteivel is meg kell próbálnia magát. A választottságnak meg kell nyilatkoznia az Isten dicsőségére való keresztény életben. Ez azt jelenti, hogy a hívő lemondva saját igazságáról, minden emberi erőfeszítésről, terveiről, saját képességben való bizakodásról, mindenestől odaszánja magát hitben a lélek által Isten szolgálatára.”[44]

A kegyességgyakorlás[45] mellett a misztikus élmények[46] is nagyban hozzájárultak a kiválasztottság felismeréséhez, bizonyságként való elkönyveléséhez. Főként az unio mysticagondolata, illetve élménye vezethetett el ilyen felismerésekhez. A magyar puritanizmus lelkiségében az Istennel vagy Krisztussal való misztikus egyesülés (communio cum Deo/Christo) gondolata két változatban írható le: vagy  az egyház és Krisztus egyesülése (fej és tagok szimbolikája),[47] vagy a középkori hagyományt továbbvivő individuum és Isten/Krisztus  egyesülése (az Énekek énekére visszamenő jegyesi misztika szimbolikája) alapján.[48] Eltekintve néhány kivételtől[49] megállapítható, hogy az unio mystica gondolata – mint a certitudo salutis kifejezője – leggyakrabban az úrvacsora kérdésköre ürügyén került tárgyalásra. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy részint a praxis pietatis egyik legfontosabb „utasítása” a hívők számára  a szentségekkel való élés (tehát üdvérdem), másrészt pedig ugyancsak gyakori az a gondolat, miszerint a szentségekkel való élés révén lehet felfedezni az üdvbizonyság jeleit.

Bethlen lelkiségére is  jellemző a misztika iránti affinitás. A Krisztussal való misztikus egyesülés gondolata/élménye nemcsak kegyességének alapvető fontosságú elemét képezi, hanem ugyanakkor Imádságoskönyvének legbensőségesebb mozzanatait teremti meg. Az úrvacsora jelentősége is puritán olvasatban jelentkezik, hiszen ennek fontosságát nemcsak a misztikus élmény, hanem elsősorban az üdvérdem, üdvbizonyság perspektívái felől hangsúlyozza. Bethlen lelkiségének alapvetően puritánus voltát igazolja az is, hogy az úrvacsoravétel hiánya  rendkívül érzékenyen érinti. Itt azonban többről van szó, mint egy már állandósult, hagyományszerűen gyakorolt rítus hiányolásáról, sokkal inkább a kegyességgyakorlást végző ember azon kétségbeesésével szembesülünk, mely szerint  nem adatik meg az üdvbizonyság megszerzésének lehetősége egy misztikus élményben való részesülés által (úrvacsoravétel). Ez magyarázza az álom – mint Isten-látás (visio beatifica), illetve az üdvbizonyságot, kiválasztottságot megválaszoló misztikus élmény – rendkívüli fontosságát. (Önéletírásában és Imádságoskönyvében is részletesen elmeséli álmait, sőt ő maga is utal erre, mintegy utasítva eljövendő olvasóit, hogy akár ellenőrizhetik is e rendkívüli történések hitelességét.[50]) Az úrvacsoravétel biztosította misztikus élmény hiányában Bethlen az álmok ajándék értékű isteni gesztusában, illetve az álmok konkrét történésében véli megtalálni kiválasztottságának, üdvözülésének bizonyságát. (Ne feledjük, Bethlen álmaiban Krisztussal és a Szentlélekkel szembesül!) Hiszen ki is jelenti: „az Isten az őtet igazán félni igyekező híveit kiváltképpen való módon álom vagy látások által is meg... vigasztalja, és előttök álló magok kétséges dolgokban... igazgassa ma is...”[51] Érvelésének következő szegmentuma az, hogy álmainak isteni eredetét igazolja, tehát eloszlatja minden kételyünket afelől, hogy ezek az álmok voltaképpen az ördög megtévesztő, félrevezető praktikái lennének.[52] Döntő érve az, hogy a csodálatos álomlátás után pontosan két év és hét hónap múlva ugyanazon a napon megengedik, hogy úrvacsorát vegyen. Következésképp Bethlen azt véli felfedezni, hogy álomlátásai az isteni kegyelem ajándékai voltak, illetve azt, hogy álomlátásai az úrvacsoravétel bizonyságteremtő élményének megelőlegezését jelentették. Sőt arra enged következtetni, hogy kiválasztottságából adódóan Isten mintegy kárpótolni akarta őt az álomlátásokkal – mint misztikus és üdvbizonyságot teremtő élményekkel – azért, mert neki nem adatott meg az úrvacsoravétel. Ha az általa bemutatott álmokat alaposabban megvizsgáljuk, felfedezhetővé válnak a kortárs puritánus kegyesség irodalmi hagyományának legfontosabb – a fentiekben ismertetett – jegyei. Az unio mystica gondolatának mindkét változata, legalábbis terminológiai szinten, megtalálható. A Krisztussal való találkozás líraian őszinte, igaz keresztényi alázatosságot sugalló jelenete (Bethlen nem merészeli megcsókolni Krisztus feléje kinyújtott kezét, ezért hát sebhelyes lábát csókolja meg) még az újramesélés alkalmával is eksztatikus érzelmi kitöréshez vezeti: „Jöszte, nézd meg... Ne a lábom, látod, sebes teéretted. Fejed vagyok én. Ó én mátkám! Ó én szépem! Ó én galambom! Sebes lábom vagy te, ó ecclesia! Ó bűnös lélek!... De eredj, menj el békességgel. Csak amikor itt ezt a faciest írtam, az Isten lelkének kiváltképpen való gerjedezéseit tapasztaltam magamban, kiért hála Istennek.”[53] Ha ebben a részletben, az ecclesia emlegetése ellenére is, a személyes élményből adódóan a misztikus egyesülés individuum és Isten/Krisztus változata volt az erőteljesebb, az egyház és Krisztus hasonló viszonyára utal Bethlen Mindennapi reggeli imádságában: „mivel tartoznánk Felségednek a te egyetlenegy fiadért... akit a bűnös testnek hasonlatosságában  asszonyi állat által kibocsátál  e világra, hogy légyen az ő Anyaszentegyházának feje, váltsága, vőlegénye...”[54]

A certitudo salutis gondolata kettős megformáltságban van jelen. Implicit jelenlétét jelzi az álmoknak az isteni kegyelem kiáramlásaként való definiálása, illetve ugyancsak az álmok ürügyén Bethlen kiválasztottságának – az álmok isteni eredete kapcsán illusztrált – deklarálása. Továbbá részletes álomleírásaiban expliciten is megfogalmazza, kimondja vagy kimondatja a „jó hírt”. A fejérvári álom egyik csúcsmozzanatát képezte a bűnök bocsánatának Krisztus által való kijelentése. Bethlen szinte rögeszmés gyakorisággal idézi fel ezt a számára üdvbizonyságot eredményező kijelentést: „mondjad azt nekünk, amit annak az asszonynak s másoknak is sokaknak  mondottál a te igédben, amit a te lelked szüntelenül és most  is mond az én lelkemnek, mondjad... amit énnékem régen Fejérvárt és itt is mondál álmomban: Ne félj, fiam, mert megbocsáttattak a te bűneid, eredj, menj el békességgel, a tü hütötök megtartott, mert ez az én ajándékom. A tü adósleveleteket a keresztfára felszegeztem.”[55]   

A Krisztussal való csodálatos szembesülés, a kiválasztottság, az üdvözülés bizonyságának elnyerése szinte középkorinak nevezhető érzelmi lángolást, felszínre törő mámort szabadít fel lelkében. Újra meg újra felidézi a csodálatos élményt, miközben elragadtatottságát is nehezen palástolja: „Akkor is mind álmomban, mind émetten azután is sokszor hol étel, hol egyéb dolgom közben, hírem nélkül is elmémbe ötölvén az a látás, nékem olyan vigasságot szerzett szívemben, hogy azt csak az hihetné el, aki magán hasonlót tapasztalna.”[56]

Spiritualitásának középkorias misztikája még erőteljesebben nyer kifejezést abban az álomleírásban, amely a Szentlélek látogatását örökíti meg. A „csudálatos szózat” és az elérkező „rettenetes, nagy, drága, jó szagnak illatja, nagy bőséggel”, az ezt követő „rend és természet kívül s felett való”[57] szívrepesés mondhatni szinte a középkor látomásirodalmának  hagyományát idézi.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a predestináció által implikált certitudo salutis gondolat irodalomesztétikai szempontból is legértékesebb illusztrációit az álmok/látomások adják. A misztika ilyen hangsúlyos jelenlétében is puritánus hatást kell felfedeznünk, hiszen Bethlen, akárcsak a korszak magyar (pl. Csúzi Cseh, Kézdivásárhelyi Matkó stb.) és angol (Reyner, Taylor, Owen stb.) puritánus szerzői, az amor sanctus középkori hagyományának alkalmazásában találja meg  az ideális eszközt kegyességének bemutatására.

A Bethlennél rekonstruálódó lehetséges etikamodell tehát a következőképpen alakul: az alapot apenitenciatartás képezi, amely tartalmazza a bűnbánat és bűnvallás mellett a megtérést is; ezáltal kapcsolódik ehhez agratia gradus/via salutis folyamat, amelyből a predestináció és certitudo salutis mozzanatai kerülnek előtérbe a misztikus élmények közvetítése révén. Első látásra is egyértelmű, hogy ama  lehetséges etikamodellnek a Bethlen-féle olvasatával van dolgunk, amely az egésznek mint folyamatnak nem minden elemét jelöli ki (sokkal inkább implicit módon odaérti), sőt néha elvonatkoztatva a folyamatszerűség diktálta kronologikus linearitástól, sajátságosan hangsúlyoz, részesít kitüntetett figyelemben bizonyos fázisokat. (Ilyen pl. a predestináció és a certitudo salutis, ezek kijelentésével, nem a megtéréssel kezdődik az imádságoskönyv.) Ennek elsősorban műfaji magyarázata van, Bethlen ugyanis emlékírást, ezen belül, de ettől elválaszthatatlanul imádságoskönyvet ír, nem conduct bookot. Tehát nem bemutatnia és nem gradusról gradusra kell egyenként leírnia, definiálnia e modellt, illetve ennek folyamatait, hanem sokkal inkább e modell sajátságos – egyénenként eltérő – alkalmazását kell szemléltetnie. 

Az Imádságoskönyv mint Bethlen puritánus lelkiségének  tükrözője végkonklúzió gyanánt egy olyan paradoxont ajánl, amely a puritánus elit lelki életében és kegyességgyakorlásában is megmutatkozhatott. A reáliák és praktikus ismeretek vonzásában élő Bethlen – aki Descartes kétkedő szellemét oly közelinek érezte önmagához, és aki, mondjuk ki, Apáczai mellett valószínűleg a 17. századi Erdély legfelvilágosultabb figurája volt – érdekes módon az álmok irracionális, misztikusan-babonás, tapasztalatilag nem ellenőrizhető világában találja meg hite bizonyságát, szenvedései, tragédiája méltó kárpótlását. Az Imádságoskönyv legerőteljesebben keresztényi és puritán képeit az embléma értékű álmok képezik, az alázat és a puritánus tanítások maximális beteljesedését a Krisztussal való találkozás szentséges momentuma exemplifikálja. Mert a teológiai-dogmatikai argumentáció bizonyítható jelenlétének, a következetesen kálvinista szellemiség és puritánus életvitel kirajzolódásának meggyőző ereje elhalványul az álom, látomás csúcsjelenetének – a Krisztus sebes lábát csókoló Bethlen –  tanúságtévő kisugárzása mellett.