Pál-Antal Sándor–Ördögh
Imre–Balázs Dénes–Miklós Márton: Csíkmadaras.
Egy fel-csíki falu hét évszázada. Marosvásárhely 1996. 356 lap
Az ébredő helytörténetkutatás egyik ígéretes ágazata a falumonográfia-írás. erre valló adat, hogy az utóbbi években néhány székelyföldi falu monográfiáját már kézbe is vehették az érdeklődők. S ha ezek elemzésével még adós a történetírás, az bizonyosan azért van, mert a megjelent kötetek száma még nem nyújt elég támpontot a felmerülő módszertani s elméleti kérdések tárgyalásához. Ezért legyen szabad ezúttal csak egyik, nevezetesen csíkmadaras falumonográfiájára kitérnem.
A falumonográfia elsősorban történeti jellegű műfaj. Arra törekszik, hogy tárgyát történetiségében, változásaiban bemutassa. Feladata természetesen az is, hogy az illető település értékeit feltárja és megörökítse.
Falvaink különböző értékek hordozói voltak, ezek közt rendszerint a történelmi mellett a néprajzi, építészettörténeti s kulturális örökségekre összpontosítanak a szerzők. Bár a fenti kérdések általában nem hiányozhatnak a falumonográfiákból, ezek sablonos megoldásokhoz vezethetnek, ha a szerzők nem tartják eléggé szem előtt az egyes települések sajátosságait, s megfeledkeznek a megkülönböztető jegyek bemutatásáról. Csíkmadaras monográfiáját ezért is sikerült munkának tartom, mert az általános és sajátos kérdések szerencsésen ötvöződnek benne.
Csíkmadaras monográfiájának történeti része teljes egészében Pál-Antal Sándor ismert marosvásárhelyi levéltáros munkája. A szerző igyekezett hasznosítani a foglalkozásából adódó lehetőséget – mint a bevezetőben írja –, elsősorban a levéltárakban felkutatott adatokból építkezve próbálta megírni szülőfalujának a történetét. Ennek köszönhetően sikerült Csíkmadaras helyzetét hitelesen bemutatnia a hét évszázad egymást követő, különböző történeti korszakaiban. Ez a módszer lehetővé tette, hogy a település helytörténete az általános székely történelem tükrében is értelmezhető legyen. Ezt tartom módszertanilag a szóban forgó monográfia egyik erős oldalának.
A település első írásos említése 1567-ből való, de a szerző feltételezése szerint a valóságban már 1200 körül faluvá válhatott, s így Csík (első írásos feljegyzés 1285-ből maradt ránk) legrégibb települései közé tartozik. Ezt a megállapítását a helynévanyagra hivatkozva teszi Pál-Antal Sándor: a falu helynevei közt szerepel ugyanis a Dudor és Pozsony székely nemzetségi ágnév. Következtetését azzal is támogatja, hogy a Csíkmadaras környékén fekvő településekben (ábránfalva, Jenőfalva) „számottevő ősfoglaláskorra utaló” helynév fordul elő. A szerző feltevése figyelmet érdemel, de a korai eredeztetés nem tekinthető eléggé bizonyítottnak. Ezért egyetértünk a szerzővel abban, hogy a falu keletkezésének pontosabb meghatározását a majdan elvégzendő régészeti ásatások, valamint a történeti helynévanyag eredményeinek „együttes elemzése teszi lehetővé” (14).
Hogy Csíkmadaras eredetileg is székely település volt, azt a fennmaradt írásos emlékek egyértelműen bizonyítják. Arra a kérdésre pedig, hogy a falualapítók milyen nyelven beszéltek, a falu neve s teljes magyar helynévanyaga, valamint személy- és családnévanyaga több mint elegendő bizonyítékot szolgáltat (15, 185–197, 202–210). Idegen eredetű családneveket elenyésző számban mutatnak a források, s azok viselői máshonnan betelepült zsellérek és szolgák voltak (186).
A székelység társadalmi megoszlására vonatkozó fejezetek gondos elemzésről tanúskodnak. A madarasiak helyzete nem sokban különbözött a székely társadalom általánosan ismert képétől. Viszont sok újat tudhat meg az érdeklődő a csíkmadarasiak részvételéről a nagy országos eseményekben (a Rákóczi-féle szabadságharc, a határőrség elleni harc, 1848–1849). Pál-Antal Sándor a székely önkormányzat elismert szakértője. Ezt a csíkmadarasi helyi önkormányzatról írt fejezetben ismételten bizonyítja.
Csíkmadaras gazdasági-társadalmi viszonyait, valamint a falu határait jóval meghaladó szerepét vasbányászata és a vashámora határozta meg. Általa vált „kiváltságos” községgé. Erről Pataki József már korábban kitűnő könyvet írt. Pál-Antal Sándor újabb adatokat sorol fel, s kitér a hámor hanyatlására. A madarasi vashámor története a székelyföldi iparfejlődés szomorú történetét is jól példázza. Azt, hogy jelentős régi létesítmények úgy tűntek el, hogy nem tudtak átnőni egy fejlettebb formába. A feudalizmus kori hámorokból, kisipari műhelyekből nem nőtt ki nagyipar, s emiatt sokat késett a Székelyföld polgárosodása is. A madarasi vashámor Erdély osztrák megszállása után elveszítette a fejedelmi korból származó „kiváltságát”, sőt – tegyük hozzá – a piacait is (a fejlettebb osztrák és cseh gyárak versenye miatt), és megszűnt.
1848–1914 közt Csíkmadaras – eltekintve az abszolutizmus korától – csendes évtizedeket élt át, és jelentős átalakulás, sok tekintetben fejlődés volt jellemző rá. A hagyományosságból csak lassan kibontakozó földművelés és állattenyésztés mellett az erdőkitermelés, fazekasság és a háziipar képes volt a szaporodó népesség nagy részét eltartani; 1850-től 1910-ig a lakosság száma 1532 főről 2255-re növekedett. De a háború kitörése és az azt követő változások véget vetettek a fejlődés folyamatosságának. Az első világháború s az 1916-os román betörés 138 személy pusztulását okozta.
A trianoni döntés utáni hatalomváltás megpróbáltatások egész sorát zúdította Csíkmadaras életére is. Ez különösen az iskolai oktatásban és a közigazgatásban az anyanyelvhasználat háttérbe szorítását, erőszakos korlátozását jelentette. Ebben a helyzetben megnőtt az egyház szerepe, s felértékelődött a közbirtokossági vagyon és szervezet jelentősége is.
A csíkmadarasi római katolikus egyházközség történetéről szóló fejezetet Balázs Dénes, az oktatási részeket Ördögh Imre, a művelődését Miklós Márton írta. Ezek a részek is mind szervesen beletartoznak a monográfia szerkezetébe. Érdekes és színvonalas írások. A falu személyiségeit külön fejezet tárgyalja: Cs. Bogáts Dénes, Kiss Ferenc és Száva János életét és tevékenységét tartották a szerzők különösen kiemelkedőnek a falu történeti örökségében.
Meg kell említenünk azt is, hogy hiányérzetünk támadt a lakásviszonyokat ismertető fejezetnél. Úgy vélem, hogy itt lehetett volna kitérni a népi építészeti hagyományokra, azok továbbélésére (vagy netán pusztulására). A népesedési viszonyokat tárgyaló fejezet igen jó része a monográfiának, nem ártott volna azonban a népesedési magatartás változásairól is megemlékezni. S talán az erkölcsi szokások is megérdemeltek volna néhány sort. Ezek a hiányosságok azonban nem érintik a monográfia egészét.
Meggyőződésünk, hogy Csíkmadaras monográfiája hasznos ismeretekkel gyarapítja a község lakóinak történelmi tudatát s hozzájárul a szülőfaluhoz való kötődés megerősödéséhez, értékei megőrzésének, továbbfejlesztésének tudatosításához. Ugyanakkor a monográfia történetírásunkat értékes kötettel gazdagítja.
Egyed Ákos