Dáczer Károly: A kamarai
dohánykertészségek telepítése a Dél-Alföldön.
Szeged 1998. 264 lap + térképmelléklet
A Blazovich László szerkesztette s a Csongrád megyei levéltár gondozásában megjelenő Dél-Alföldi Századok sorozatban tizedik kötetként jelent meg Dáczer Károly könyve.
Címét tekintve apróságnak tűnik a magyar mezőgazdaság történetében, de tárgyánál és tartalmánál fogva mégis lényeges. Mindenekelőtt azért, mert a magyar dohánytermesztésről Takács Sándor könyvén kívül alig-alig találunk a kérdést érintő feldolgozást, eltekintve néhány apró történeti s néprajzi jellegű cikkecskétől, illetve néhány falumonográfiától.
Lényegesebb azonban, hogy a dohánykertész közösségek telepítése fontos társadalmi mozzanat volt (ezt a szerző jó szemmel alaposan ki is elemzi). Mind a magán, mind a kamarai telepítések esetében a telepesek szerződéses viszonyban álltak akár a kamarával, akár a bérlővel vagy később a kamarai jószágok eladása után az új tulajdonosokkal is (pl. Nákó, Csekonics vagy br. Sina birtokainak esetében). Következésképpen a dohánykertész közösségek nem úrbéresek. Bár az összeírásokban zsellér kategóriába sorolják őket, a valóságban azonban szabad bérlők, dézsma- és robotterhektől mentesek. Valójában a tőkés rendszer úttörői, komoly rést ütnek a földesúri–jobbágy függés rendszerének egészében.
A szerző 12 fejezetre osztja munkáját.
Az első fejezetben a magyar kamara és birtokigazgatás szerveiről ír summás bevezetőt, ami hasznos útbaigazítás a később tárgyalt fejezetek megértéséhez. Elemzi a magyar kamara dohánykertész telepítési szándékának hátterét, illetve a kamarához benyújtott konkrét javaslatok tartalmát (II. és III. fejezet). A IV. fejezetben br. Ambrózy sajátos szerepét taglalja a kertészségek telepítésében, míg a következő, V. fejezetben a legfelsőbb körök szándékaitól eltérő nézeteket ismerteti a kincstári dohánytermesztéssel kapcsolatban. A VI. fejezet Geöcz László szerepéről szól, kiről az egyik új telep nevét is kapta.
A legsikerültebb fejezetek lényegében ezután következnek. Ezek érintik igazában 19 község telepítését, tisztázzák a telepítések körülményeit, részletes leírást nyújtanak a betelepítendő dohánykertész falvakról. Különösen jók és hasznosak a 36 pontos szerződések részletes leírásai, melyekből kitűnik a határművelés rendszere, továbbá a szerződéses telkek nagysága (általában fél jobbágyteleknek megfelelő terület, a hármas, illetve négyes nyomáskényszer feltételei között). A szerző elemzi a megkötött szerződések értékét a kertészek és a kincstár szempontjából. Végezetül a telepítések következményeinek ismertetésénél kiváló adatokat találunk az egyes kertészközségek gazdálkodásáról a jövő évtizedekre vonatkozóan is.
A szerző forrásaiban mindenekelőtt közöletlen levéltári anyagra támaszkodik, és hasznos táblázatokat mellékel munkájához. Igyekszik áttekinteni az ide vonatkozó szakirodalmat is.
Bár első látásra helytörténeti jellegűnek tűnik Dáczer Károly könyve, a maga valóságában azonban annál tágabb, mivel a kamarai gazdálkodást érintő általánosabb és átfogóbb kérdésről van szó. A telepítések egy olyan korszakban zajlottak le, amikor a kamara sorra eladja birtokait, ugyanakkor azonban a megmaradt kamarai birtokok gazdálkodását is igyekszik korszerűsíteni a különböző tiszttartóságok (ménesi, pécskai, temesi, temesvári, csanádi, szentandrási, dettai, zombori stb.) keretében.
Az 1843–1844-ben telepített dohánykertészségekről a szerző pontos statisztikai adatokat közöl. Ezek a kertészségek többnyire Csanád és Arad megyében keletkeztek. A következő falvakról van szó: Kübekháza, Újhely, Almáskamarás, Kisszentpéter, Kistelep, Ószentiván, Nagymajlát, Csanádapáca, Geöcztelep, Csanádalberti, Fakert, Ambrozfalva, Királyhegyes, Mednyánszkyháza, Töviskes, Kovácsi, Beka, Ürményháza, Aurélháza.
Ugyanakkor hasznos adatokat találunk más, dél-alföldi dohánykertészségek létrejöttére is, mint például Magyarszentmárton, Magyar- és Németszentmihály, Majlátfalva (nem azonos Nagymajláttal), Pitvaros, Bánkút, Zimánd, Csebza, Medgyesháza. Csak egyetlen példára hivatkozzunk. Mindmáig mit sem tudtunk arról, hogy például Nagykamarást a korábban több évtizedig szerződéses alapon gazdálkodó eleki németek alapították.
Engedtessék meg néhány kritikai észrevétel is, noha Dáczer Károly hosszú évekig tartó kutatómunkájának értékét kellőképpen becsülöm.
Jóllehet a szerző által felhasznált irodalom bőséges, talán hasznos lett volna az egyes megyemonográfiák (Márki, Borovszky) alaposabb elemzése. Történetesen Arad megye esetében Gaál Jenő gazdasági monográfiája helyett hasznosabb lett volna Márki Arad megyére vonatkozó monográfiájának gondos áttekintése, ebben ugyanis kiváló adatokat találunk a megyei dohánykertész falvakra vonatkozóan (Tornya, Elek, Glogovác, Szenttamás, Kis- és Nagyiratos, Varjas, Zimándpuszta, Bánkút, Almáskamarás, Medgyesháza, Medgyesbodzás). Hasonlóképpen sok értékes adatot talált volna Borovszky Samu bánáti megyemonográfiáiban az olyan magánuradalmakra vonatkozóan, amelyek maguk is termesztettek dohányt, illetve telepítettek dohánykertészeket (a Nákó-, Csekonics-, Karácsonyi-, Lázár-, Gyertyánffy-, Zichy-, Buttler-, Batthyány-, Sina-féle uradalmakra gondolunk).
A szerző minduntalan kitér nemcsak a Kübek-féle telepítésekre, hanem az előzményekre is (Majlátfalva, Németszentmihály, Ürményháza stb.). Mégsem látjuk tisztán, hogy a korábbi magántelepítések s a kamaraiak is miként indultak meg. E tekintetben hasznos lett volna az 1828-as általános összeírás statisztikai adatainak felhasználása, hiszen ebben sok jó adat található a korábbi telepítésű dohánykertészségekre is.
Dáczer Károly statisztikai adatai jól használhatók. Tisztázza a területmértékeket is, megmagyarázza a különböző holdak nagyságát (1100, 1200, 1600 stb. négyszögöles), a kérdés bonyolultsága miatt azonban hasznos lett volna bővebb magyarázattal kiegészíteni. A területmértékeknél például a Marostól délre a réteket is kataszteri holdakban mérték, a Marostól északra pedig, az 1767-es úrbéri törvénynek megfelelően, embervágóban (kb. 1000 négyszögöl).
Bővebb magyarázatra szorul a sessio (jobbágytelek) kérdése is, mely szintén változó. Az úrbérrendezés nagy általánosságban ezen a vidéken 2 pozsonyi mérőben szabta meg a belső telket, 26–32 kisholdban (1100 négyszögöl) a szántóföldet (a föld minőségének megfelelően) s 8–12 embervágóban a kaszálókat. A szőlőket és kenderföldeket nem számították be a telekbe. Persze az egész telek osztódik. Ebben a tekintetben talán meg lehetett volna említeni az úrbéri terheket is, annál is inkább, mert ezektől a dohánykertészek mentesek voltak. Az 1780-ban hozott bánsági úrbértörvény már másképpen döntött. Mint a szerző is megemlíti, a Bánságban a telkeket kataszteri (1600 négyszögöl) holdakban mérték, a réteket is, s itt csak három osztályt különböztettek meg, szemben a Marostól északra alkalmazott négy osztállyal. A Bánságban egy egész telek tartozéka 1 hold házhely (kert), 24 hold szántó, 6 hold rét és 3 hold legelő (1600 négyszögöles holdakban), ami lényegesen több, mint a Marostól északra. A szerző nem hagyja figyelmen kívül az úrbéres földeken kívüli, sok esetben bérelt paraszti földeket sem (az úgynevezett überlandot).
Talán árnyaltabban lehetett volna megítélni a kamara és Bécs szerepét. A Habsburg-adminisztráció nem csak ártott, a kameralista elveknek megfelelően igyekezett rendet is teremteni. Az államérdek fontos tényezőként jött számításba. Végeredményben a kamara bérletrendszere, sőt a birtokok elidegenítése is jótékonyan hatott a gazdasági fejlődésre, rést ütött a hűbéri viszonyokon. Maga az a tény is, hogy a telepesek szerződéses alapon gazdálkodtak, mentesek voltak a jobbágyokra nehezedő úrbéri terhektől, bár ezen a vidéken s különösen a Bánságban már eléggé elterjedt a jobbágyterhek pénzbeni megváltása. Igaz, az állam bőven lefölözte a szerződéses dohánykertészek jövedelmét, alapjában véve azonban a dohánykertészetek a tőkés fejlődést szolgálták.
Dáczer Károly a dohánykertészeket általában szegényeknek tekinti. Igaz, nem hasonlíthatók a bőséges állatállománnyal rendelkező, szolgákat és napszámosokat is alkalmazó egész- vagy többtelkes jobbágyokhoz, mégis az északi vagy erdélyi megyék jobbágyságához viszonyítva jóval módosabbak. Hiszen maga a szerző is aláhúzza az új községek rendezettségét, tisztaságát, a telepesek szorgalmát, községi önkormányzatát. De ha beletekintünk az 1828-as összeírás adataiba, meglepően bőséges állatállományról szerezhetünk tudomást. Íme csak egyetlen kirívó példa. A Taynaiak által 1806-ban telepített Torontál megyei Szaján 462 zsellérként összeírt családnak állatállománya 437 jármos ökör, 1011 tehén, 204 növendékmarha, 904 ló és 298 tenyészsertés. De hasonló a helyzet az állatállomány tekintetében a többi szerződéses közösség esetében is. Ugyanakkor a korabeli viszonyokhoz képest az új telepesek haladó gazdálkodási rendszert vezettek be (vetésforgó, lóval való mélyszántás, rendszeres trágyázás, takarmánytermesztés stb.). Ez mind felemelkedő paraszti rétegre utal. Másképpen alig érthető, miként tudták később megváltani magukat.
Mindezt összegezve a szerző rendkívül érdekes és tanulságos kérdést vizsgált, s agrártörténetünk egyik fontos fejezetének tisztázásához járult hozzá.
Kovách Géza