Egy rendhagyó könyv margójára

Randolph L. Braham: Román nacionalisták és a holocaust. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó,
1998. 248 lap

 Braham könyve tudós pamflet – a szó jó értelmében, mert az igazság mellett szól. Zola vádiratára emlékeztet. A tudós, aki életét a magyar holocaust feltárásának szentelte, maga is vádol. De megvallom, nem ilyen jellegű könyvet vártam, amikor Kőbányai János megtisztelő feladatomat kijelölte, hanem Leon Volovici eszmetörténeti munkájának folytatását és kiegészítését: az értelmiségiek felelősségének és felelőtlenségének a dialektikájáról. Az olyan tragikomikus bohózatok elemzését, mint például a Ciorané. Íme egy kis gnosztikus elmetorna 1966-i feljegyzéseiből: „Aki velünk érintkezett, frivollá vált, a mi zsidóink is. Sterillé tettük őket, miattunk vesztették el szellemüket, főleg vallásos géniuszukat. Nincs nálunk csodarabbi, sem hasszidizmus. Fajunk zsigeri szkepticizmusa végzetes lett számukra. Nálunk való tartózkodásuk végzetesebbnek bizonyult, mint az asszimiláció. Majdnem olyan felületesek lettek, mint mi, kis híján asszimiláltuk őket.” Magyarul: a zsidók, akiket a románoknál magasabbrendűnek is hirdetett a román–francia író, mégsem azok, sőt már-már alacsonyabbrendűek. Hitleri dilemma: hiszen ha az általa „Ferment der Dekomposition”-nak minősített zsidók megrontották a felsőbbrendű fajt, akkor miként lehetnek e felsőbbrendű faj egyedei alacsonyabbrendűek? Cioran, aki a Précis de décomposition, magyar fordításban: A bomlás kézikönyve című művével lépett be a francia irodalmi életbe, megtalálta a választ. Megint csak áttéve a dolgot a náci gnózis nyelvezetébe: a román bacilus erősebb a zsidónál. Ugyanakkor: Cioran frivolitása a náci gnózis paródiája is.

Az intertextualitás ilyen frivol megnyilatkozásai nem kerültek be Braham látószögébe. Ezzel szemben az ő műve a felelőtlenség és az olcsó szélhámosság egyszerűbb, de létünket közelebbről érintő világára vet fényt. Megvallom azt is, amikor kézhez kaptam Braham könyvét, némi kétségbeeséssel fordultam Szász Zoltánhoz, jelezve, hogy ez az élet véres valóságát feltáró szakmunka, mire ő meg is jegyezte, hogy ilyenre kellett számítanom, mert Braham komoly történész, és komoly a téma. Bár nem illik a kelleténél több személyes vonatkozással előhozakodni, komolytalanságom más oldalról való kiemelése példázhatja helyzetünk és idevetettségünk komolyságát.

Néhány éve felkerestem az egyik bukaresti vasgárdista lap szerkesztőjét, arra kérve, hogy meséljen nekem, mit tud Eliade és Cioran gárdista működéséről. „Aprócska téma ez – mondta. – A fontos és komoly dolgokkal kell foglalkozni és nem ilyesmivel. – Mi lenne az? – A magyar és a román nép elleni világösszeesküvés, amelynek az élén a zsidók állnak stb. stb. – Mi erre a bizonyíték? – Mindenki tudja” – és folyt tovább a szóözön. Egyébként célirányosan, mert az elbeszélő Codreanu híve. Hangsúlyozta is, hogy a Vasgárda alapítóját szerinte végül is Horia Sima miatt végeztette ki a király, mert Sima provokált. Elbeszélőnk Antonescunak sem volt híve, ez ölette meg Iorgát stb.

Mindez csak rövid példa arra, hogy miként támadt fel Romániában a kísértetvilág, miközben alakjai mai politikai erőkhöz, személyiségekhez kapcsolódnak. Braham könyve ennek az újfasiszta világnak néhány zugába vezet, miközben annak központi kérdését vizsgálja: a zsidókhoz való viszonyt. A román–zsidó viszony Romániának saját magához, a világhoz és a magyarokhoz való viszonyát is érzékelteti. A zsidók, akik lassan eltűntek Romániából, egyre inkább csak statisztái a múltért és ezáltal a jelenért és jövőért folyó történelmi vitának, hogy az orwelli 1984-i világot átható – Braham által is idézett – pártjelszó parafrázisával éljünk. „Akié a múlt, azé a jövő is. Akié a jelen, azé a múlt.”

Braham az „önfelmentő történetírás” kifejezésével is él, de lehetne ezt bűnhárító történetírásnak is nevezni. Minden nemzeti történetet, pontosabban üdvtörténetet átszőnek bűnbakkeresésre utaló mozzanatok. Ami a 20. században új: az az olcsó propagandával összefonódó szemérmetlen és fantáziátlan hazudozás. Braham könyve így esettanulmány is, a román esetről, némi iróniával mondhatnánk: a román jelenségről. József Attila kifejezésével: a fasiszta kommunizmus igaz meséje.

Arról szól ez a „mese”, hogy a korábbi – az országot lelkileg és fizikailag nyomorgató – titkosrendőrség, a Securitate és a kommunista párt bukott ideológusai a demokrácia ellenében autoritér világ megteremtésén fáradoznak. Az említett kísértetek ezért szimbólumok. Ion Antonescu marsall, 1940 végétől 1944. augusztus 23-ig nemzetvezető, majd háborús bűnös, akit 1946-ban ki is végeztek, áll az élen. Nemzeti hőssé akarják emelni, és vele együtt az idegengyűlöletet államrezonná, miközben humanistává maszkírozzák. (Talán még azt is jelezni lehet, hogy az Antonescu-kultusz Mihai király ellen is irányult; annak az Iliescunak a malmára hajtotta a vizet, aki azt is megakadályozta, hogy a román király hazáját méltó módon meglátogathassa.)

Az Antonescu-kultusz hangoskodói elhallgatják, hogy mintegy 270 000 zsidó legyilkolása az ő tudtával és beleegyezésével történt. Igaz, amikor látta, hogy megfordulhat a hadiszerencse, a romániai zsidókat nem volt hajlandó német kézre adni. Az viszont legenda, hogy tudott volna észak-erdélyi zsidók Romániába menekültéről. Ugyanakkor lelkesen hangsúlyozzák a magyarországi zsidóüldözés és holocaust borzalmait. A cél és célzat: a magyar barbarizmus és a román humanizmus ellentétének érzékeltetése. Már Ceauşescu alatt elkezdődőtt. A román fabulátor apparátus ügyesen párosította propagandáját Románia különutas külpolitikájával, hiszen Románia nem bélyegezte meg rasszizmusként a cionizmust, és nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ugyanakkor kiárusította a maradék zsidókat, miközben Ceauşescu elvtárs a mi Kádár elvtársunkat családi körben – Pacepa szerint – „zsidó disznó”-ként aposztrofálta. Braham szemmel láthatóan nem szereti ezeket az anekdotikus mozzanatokat, amelyek a maguk módján fűszerezik szomorú történelmünket, hanem tényszerűen veszi lajstromba a torzításokat és hamisításokat. Ugyanakkor a román országos politika is némileg homogén blokként jelenik meg. Mert hangsúlyozni kell azt is, és ennek – látni fogjuk – a holocaust „értelmezésé”-ben és átértelmezésében van jelentősége: az említett kísértetek egymás ellen is harcoltak. A Vasgárda több embert vesztett, mint amennyit megölt. Ez nem mentség, csak jelzi, hogy milyen polgárháborús légkör uralkodott 1941-ben, és érzékelteti azt, amit Sartre mondott hajdan: „Ha nem lennének zsidók, ki kellene őket találni.” Mert a zsidóüldözésben helyreállt a „nemzeti egység”. Ez jelenik meg Braham könyvében.

Egyébként talán érdemes lett volna az értelmiségi elit megnyilatkozásait is szemügyre venni. A közhangulatot, ha van ilyen, jól jellemzi, hogy nagyobb formátumú egyéniségek, akik amolyan fenegyerekei voltak a román kulturális életnek, maguk is úgy próbáltak kiemelkedni, hogy már-már az alpári antiszemitizmus szintje alá süllyedtek leleményesnek látszó szofizmáikkal. Gondoljunk megint csak a még szinte kamasz Cioranra, aki másik majomtól származtatja a zsidókat, és – azt vallja – öngyilkosságot követne el, ha zsidó lenne, miközben elfelejti, hogy az ihlet forrása: Otto Weininger, a maga tragikus sorsával. Mircea Eliadénak is akad olyan cikke, még a háború kitörése előtti évekből, amely a keleti peremterületek zsidóságának megfegyelmezését követelte, sőt majdnem profétikus hangon jósolja meg sorsukat, a magyar határra pedig macedorománok telepítését javasolta, mert ezek rögtön lőnek. (A mai román pszeudofolklór szerint a román jó és humánus, a macedoromán a terrorista gárdistatípus.)

Braham könyvének „hősei” a zugértelmiségiek és a félrecsúszott áldozatok. Pontosabban egy-egy olyan figura, aki prototípusnak tekinthető. Az első RaoulŞorban, a második Carmily-Weinberger Mózes.

Róluk csak az írhatta meg, amit gondol, aki megírta a magyarországi holocaust történetét. Az eredmény elszomorító. Şorban undorító, Carmily szánalmas. A helyzet veszélyes.

Braham könyörtelen. Könyörtelenül megírja, hogy miként került zsidómentő hírébe a hazugságot hazugságra halmozó Şorban, amíg meg nem kapta a Yad Vashemtől az Igaz Keresztény címet, hogy aztán ezzel visszaélve annak rendje és módja szerint száz-kétszáz dolláros havi apanázsokat kunyeráljon össze a legkülönbözőbb szervezetektől. Ugyanakkor a magyarellenes publicisztika egyik vezéralakjává emelkedett, és az ismert polgármesternek, Funarnak is ő adhatta az ötletet: létesüljön Cluj-Napoca városában Holocaust Múzeum. (El lehet vitatkozni azon, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Az épület marad, a polgármester megy, az anyagot kicseréljük – mondják egyesek. Megvallom, nem így látom. Az újfasiszta észjárás a következő lehet: ha sikerült eltagadni a román holocaustot, sőt a románt zsidóvédő szerepbe emelni, akkor ezt a harcot folytatni kell a zsidógyilkos magyarok felszámolásával. Az erdélyi magyar zsidók tragédiája, azoké, akik lelkesen fogadták a Magyarországhoz való visszatérést, és aztán a megaláztatás és haláltábor jutott osztályrészükül, a funari véres komédia előjátéka lehet.)

Carmilly-Weinberger Mózes a történelem áldozata. 1944-ben elmenekült Kolozsvárról, amikor megtudta, milyen sors vár a zsidókra a gettóba gyűjtés után. Tragédiája, hogy múltját átírta, szövetkezett Şorbannal, és kétfelé beszél, attól függően, hogy a román vagy a magyar sajtónak nyilatkozik. A múltfeledtetés érthető kísérlete mellett a minapi bukaresti főrabbi, Moses Rosen iránti gyűlölete magyaráz még sok mindent. És ugyancsak a Rosen elleni gyűlölet vezette a genfi rabbit, A. Şafrant, aki szintén beszállt ebbe a „játék”-ba. Ami ördögi jelleget ad az egésznek, az ezeknek a személyes gyűlölködéseknek a manipulálása és kihasználása. Még az sem mondható el, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Ebben rejlik a helyzet veszélyessége. A mai légionáriusok és a Braham által említett protokronisták egyébként a szelektív antiszemitizmus hívei. Szeretik a jó zsidókat, nem szeretik a rosszakat, és ha az ember rákérdez, elborult tekintettel néznek maguk elé, és lakonikusan jelzik, az nem lehet, hogy egy országban az idegenek ilyen súlyhoz jussanak. Annyira borul el a tekintetük, mint ha az ember normálisnak hitt barátjával a kolozsvári magyar egyetem visszaállításáról szól. Ki is derül Braham könyvéből, hogy az antiszemitizmus milyen magyarellenességgel párosul.

Braham okkal emeli ki, hogy a holocaust tagadása milyen már-már tömeghisztériával járó jelenség. De talán jelezni lehetett volna azt is, hogy a holocaust-tagadás paradox módon holocaust-igenléssel párosul. nem egyszerűen csak a magyarokra vagy másokra hárítják a holocaustot, hanem magukat is a holocaust áldozatának tudják. Az „eleget szenvedtünk” komplexusa ölt új formát. A Braham által is említett szorgos Gh. Buzatu például „Ímigyen kezdődött a román nép elleni holocaust...” című füzetében gondosan jelzi, hogy amikor 1940-ben bevonult a szovjet hadsereg Besszarábiába és Bukovinába, a zsidók leköpdösték a román zászlót. És aztán ezt a szimbolikus gesztust – melynek üzenete egyértelmű – követi ebben a diskurzusban a zsidó–magyar vagy fordítva: magyar–zsidó rémuralom, Antonescu heroikus kísérlete után...

Talán sajnálatos, hogy az Antonescu-kultusz kibontakozásában nem jelzi Braham az általa egyébként pozitívan említett Project of ethnic relations alkalmi szerveződés munkatársának, Larry L. Wattsnak az Antonescu-monográfiáját, amelynek címe: Románia egyik Cassandrája. Márpedig az ilyen munkák az önáltatás jeles dokumentumai. És ezen kiváló amerikai szerző is éppen úgy elmarasztalja Rosent, azért, mert szavát emelte az Antonescu-kultusz ellen, mint az egyébként említett újfasiszták. Tegyük hozzá: a rendesebb vasgárdisták ebben a fura kultuszban visszafogottak.

Ugyanakkor ezek a mozzanatok is jelzik Braham könyvének időszerűségét. Hogy megjelenhetett, azt is jelzi, vége az önámításnak: a román propagandának Románia imázsa javítására más módozatokat kell keresni. például a könyörtelen tárgyilagosságot. Braham ezt javasolja, amikor Emil Constantinescu államelnök megnyilatkozásaiból kiemeli az alapvető pozitívumokat: „Nincs bocsánat ártatlan emberek meggyilkolására, nincs mód jóvátételre, sem feledésre.” Az államelnök így válaszolt a modern Románia egyik nagy hatású neoliberális ideológusának, Ştefan Zeletinnek azon kijelentésére, hogy amit egy nemzedék bűnnel megszerez, a másik megtartja – nyugodt lelkiismerettel. Kérdés: milyen a visszhang? Braham sokak kételyét és reményét fejezi ki: „Csak az idő döntheti el, csakugyan elkötelezik-e magukat a románok a történelmi igazságnak s a holocaust igaz emléke megőrzésének, megörökítésének. Mert a történelmi múlttal való őszinte szembenézés, együtt az alapvető emberi jogok védelmével és a társadalmi igazságosság szavatolásával, alapvető követelménye a valódi demokrácia megteremtésének, amelyre az elnök törekszik a románok többségével együtt.”

Valamennyiünk reményének ad kifejezést Randolph L. Braham. Őszintesége hálára és tiszteletre kötelez. És ez nemcsak jelen munkájának szól. Braham tényfeltáró munkásságának köszönhetően a holocaustot jobban el tudjuk helyezni nemzeti történelmünk szövevényébe is, jobban látjuk, hogy milyen súlyos katasztrófát jelentett. Ugyanakkor jobban átérezhetjük, amit Elie Wiesel, a máramarosi francia író egyszerűen, ám utánozhatatlanul – Kis Hitlerek című cikkében – elmondott: „Ahhoz a parányi kisebbséghez tartozom, amely számára ez a horderejében és súlyában összehasonlíthatatlan tragédia örökké megmagyarázatlan marad. És megmagyarázhatatlan.”

Ezért kell foglalkoznunk vele. Méltó módon, napipolitikai céloktól és sanda manipulációtól mentesen. Brahamtől ezt is tanulhatjuk.

Miskolczy Ambrus