Egyed Ákos: Erdély 1848–1849.
I. Csíkszereda 1998. 354 lap;
II. Csíkszereda 1999. 363 lap
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc másfél évszázada a történetírás homlokterében áll. Könyvtárnyi irodalma van. És még mindig sok a fehér folt, rengeteg a tennivaló.
Az állítás fokozottan érvényes a forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásaira. Az első kapavágásokat maguk az események résztvevői (Czetz János, Jakab Elek, Kőváry László) tették. Ám Trianon óta különféle akadályok gátolták a megkezdett feltárómunka folytatását.
Egyed Ákos azon kevesek közé tartozik, akik a tiltás évtizedeiben is dolgoztak az asztalfióknak, s a politikai szorítás lélegzetvételnyi szüneteiben előadásokkal, tanulmányokkal, könyvekkel állt az igazságra szomjazók elé (Háromszék 1848–1849-ben. Buk. 1978; Falu, város, civilizáció. Buk. 1981; A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély. Csíkszereda 1997).
És most megszületett az összefoglalás. A történetírás eddigi eredményeinek summázásával végigkíséri a társadalmi, politikai, katonai csatározásokat 1848 tavaszától 1849 őszéig, miközben új források bevonásával igyekszik kitölteni a fehér foltokat. A kronológiai bemutatás módszere az ok-okozati összefüggések kimutatása kitűnő eszközének bizonyul. Eleve elveti a teljesség igényét, s bevallottan elsősorban az erdélyi magyarságot érintő kérdéseket boncolgatja. Nem egyszerűen átveszi az elődök eredményeit, hanem ütközteti a véleményeket. Ezért lehetőleg visszanyúl az eredeti forrásokhoz. Tépelődéseinek bevallott célja a hiteles, tárgyilagos történeti igazság felmutatása.
A magyar forradalom erdélyi kezdeteit tárgyaló fejezet Kolozsvár békés forradalmának, az ún. kolozsvári programnak az elemzésével indul. A gyűlés hitet tett a pesti pontok mellett, amelyek közül kiemelte az unióról szóló tizenkettediket, és sürgette az országgyűlés összehívását, amelynek hivatásaként az annyira szükséges reformok elfogadását jelölte meg. A szerző új és alig ismert források bevonásával bemutatja a vármegyék és a Székelyföld csatlakozását a kolozsvári programhoz. Elégtételt szolgáltat az eseményekben irányító szerepet vállaló, mára méltatlanul elfeledett személyiségeknek, mint a nagy taktikus hírében állt id. Bethlen János, Tarcsafalvi Pálffy János, az udvarhelyi események vezéralakja, később a népképviseleti országgyűlés első alelnöke, az OHB tagja.
A történetírás elhanyagolta a békés forradalom győzelmét kiteljesítő utolsó erdélyi rendi és az első magyar népképviseleti országgyűlés erdélyi vonatkozásainak tanulmányozását. Az előbbi részletes elemzését más helyen már elvégezte a szerző, itt a törvényhozó munka rövid összefoglalását adja. Kihangsúlyozza, hogy az uniótörvényt a román és szász küldöttek is megszavazták (bár utóbb ez vita tárgyát képezte). A jobbágyfelszabadító törvény életképes, egy évszázadig fennálló kisbirtokrendszert hozott létre, ezért a diéta legmaradandóbb alkotásaként értékeli. Aláhúzza, hogy mindkét törvény egyúttal kimondta a lakosok nemzeti, nyelvi és vallási megkülönböztetés nélküli jogegyenlőségét.
A népképviseleti országgyűlés, amelyre Erdély 73 képviselőt küldött, megerősítette ezeket a törvényeket. Ám sajnos itt is nyitva maradtak bizonyos kérdések. Összerdélyi viszonylatban a jobbágyok és zsellérek 15–16 százaléka függőségben maradt. A jobbágyfelszabadító törvény hatálya a székely jobbágyoknak csak a 10 százalékára terjedt ki, a székely örökségen lakók nem jutottak földhöz. Törvény mondta ki a székely határőri intézmény megszüntetését, ám helyébe új katonai erőt nem állított, ezért egyelőre megtartotta, s ráadásul a nagyszebeni osztrák parancsnokság hatáskörében. Törvénytervezet született a román nemzetiség és nyelv, az ortodox egyház elismeréséről, de a szeptemberi ellenforradalmi hangulatban megvitatása elmaradt.
Minthogy a békés tavaszi forradalom sajnos hamarosan etnikumközi szembenállásba torkollott, a szerző alapos vizsgálat tárgyává teszi a nemzetiségek, főképp a románság álláspontjának alakulását. Március 28-án román fiatalok Kolozsvárott összeállítottak egy higgadt programot, mely célkitűzéseit a pesti és a kolozsvári magyar pontokból, érvelését a Supplexből kölcsönözte. Vezető magyar politikusok semmi kivetnivalót nem találtak e tervezetben. Ám a román vezetők hamarosan Bărnuţiu köré tömörültek, aki a román nemzeti követelések megvalósulását a Béccsel kötendő szövetségtől várta. Törvényszerű volt ennek a programnak a magyar uniós törekvésekkel való szembekerülése. Egyed Ákos kihangsúlyozza azt – a román történetírástól többnyire elhallgatott – tényt, hogy a románság mintegy felét kitevő partiumiak és bánságiak (Dragoş, Murgu) végig kitartottak a magyar forradalom ügye mellett. A készülő polgárháború első tragikus eseményéről, a mihálcfalvi incidensről (június 2.) – amelyet a román történetírás egyoldalúan magyar vérengzésnek nevez – Egyed Ákos kimutatja, hogy valójában fegyveres összecsapás volt, mindkét oldali áldozatokkal. A helyi parasztfelkelés mögött az április óta szervezkedő román nemzeti mozgalom állt, amely a tragikus esetet ürügyül használta az egész románság mozgósítására.
A szerző fogalmazása szerint „a bécsi ellenforradalmi fordulat nélkül bizonyosan nem lett volna polgárháború Erdélyben”. Ezt a sarkított állítást azzal a megállapítással egészíti ki, hogy a román és szász sérelmek viszont elősegítették Bécs, a Román Nemzeti Komité és a Szász Universitas hármas szövetségének kialakulását.
Urban alezredes, a II. román határőrezred parancsnoka adta meg a jelt. A naszódi gyűlésen (szept. 13.) felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s a román falvak küldöttei felesküdtek a császárra és a román nemzetre. A naszódival csaknem egy időben szervezett harmadik balázsfalvi gyűlés, a románság katonai megszervezése kérdésében a szerző elfogadja Miskolczy Ambrus véleményét: a román vezetők el szerették volna kerülni a Béccsel szembeni teljes alárendelődést. Ezt követően létrejött a két fél által ideiglenes erdélyi kormánynak tekintett román–szász pacifikációs bizottmány, majd pedig Puchner és a román komité közti paktum. Október 10. táján a naszódi és balázsfalvi központból elindított két mozgalom határai összeértek. Részben nemzeti, de inkább parasztfelkelésként indultak, egyéni magyar tragédiákkal. A magyar nemzetőrségek ellenállása nyomán a mozgalom polgárháborús jelleget öltött, a nemzetőrségek lefegyverzése után pedig megkezdődött a magyar polgári lakosság tömeges gyilkolása.
Egyed Ákos kimutatja, hogy az események egyszerű időrendi felsorakoztatása rendjén képtelenségnek minősül a román történetírásnak az a csaknem általános állítása, hogy az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés (okt. 16–18.) lett volna a polgárháború elindítója. Ellenkezőleg, a gyűlés célja „a magyar nemzetet és alkotmányt bármely megtámadás ellen” megvédeni. Történelmi pillanat részesei vagyunk: a székelység „akkor mondott le külön csoportérdekeiről, s vállalta tudatosan a közös sorsot a magyarsággal, amikor Erdélyben a magyarok végveszedelemben forogtak” (I. 207). Ez azért volt lehetséges, mert a gyűlés egyidejűleg csatlakozott az országgyűlés jobbágyfelszabadítást, közös teherviselést kimondó törvényeihez, továbbá kinyilvánította a gyűlölt határőrrendszer megszüntetését.
A szerző alapos monográfiát szentelt Háromszék önvédelmi harcának. Most tovább lép, s választ keres arra a kérdésre, hogy miért nem sikerült megszervezni a többi székely szék önvédelmi harcát. Maros- és Udvarhelyszéken nem létezett határőrszervezet, ezért a császári hadsereg s a román és szász népfölkelő alakulatok akadálytalanul hódoltatták a népet. Udvarhelyszéken Puchner hadsegéde, Heydte őrnagy – a kétségtelenül létező társadalmi ellentétekre építve – jobbágy- és zsellérmozgalmakat provokált, amelyekhez szegény szabadok is csatlakoztak.
Csík – Háromszékhez hasonlóan – a határőrvidékhez tartozott, s már novemberben kísérlet történt a két szék önvédelmének együttes megszervezésére, december elsején pedig a csíksomlyói népgyűlés elhatározta az önvédelem vállalását. Ám Csíkban hiányzott a háromszéki Kiskomitéhoz hasonló elszánt forradalmi csoportosulás. Tért nyertek az óvatoskodó, kétkulacsos széki vezetők. A katonai ügyek intézése kezdettől a taktikázó Dorschner ezredparancsnok kezében összpontosult, aki megbénította a Védelmi Bizottság működését. A pacifikálás feltételeként mégis sikerült elérni, hogy a szék területére ne lépjenek ellenséges seregek. „És ez nem volt jelentéktelen eredmény” – szögezi le Egyed Ákos (I. 250).
A kötetben kiemelt helyet kap a magyar vezetés erdélyi politikájának tárgyilagos elemzése. A magyar marxista történetírás felületes értékelése szembeállította egyes politikusok tevékenységét, a román történészek pedig a vadászcsapatok túlkapásaiért is a magyar kormányzatot tették felelőssé.
A szerző tisztázza, hogy a kormánybiztosok és a parancsnokok valamennyien a magyar kormány utasításaihoz igazították magukat. Váradi és kolozsvári kiáltványában Bem amnesztiát hirdetett (és alkalmazott is), ám erélyes fellépést ígért minden jövendő vétséggel szemben. Félreérthetetlenül kijelentette, hogy politikája egybeesik „a kormány eltökélt szándéká”-val. Fölötteséhez hasonlóan Czetz János is az amnesztia híve volt, a románság lefegyverzése érdekében csak második lehetőségként vetette fel a fegyveres fellépést. Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztos nem szólt ugyan amnesztiáról, de hangsúlyozta, hogy feladata a „kibékítés”. A románság lefegyverzése és az elrabolt javak visszajuttatása céljából alakított vadászcsapatok önbíráskodása ellen kemény fellépést helyezett kilátásba.
Ez a politika érzékelhetően módosult Nagyenyed fájdalmas pusztulása után: a békés útkeresést az erőteljes fegyveres fellépés alternatívája váltotta fel. Az OHB kiáltványa így fogalmazott: a fellázított románok „vérbe, lángba borították Erdélyt [...] Csordultig telt az irgalom pohara” (II. 41). Czetz úgy látta, hogy a hasonló tragédiák megelőzése érdekében nincs más megoldás, mint a felkelők teljes kiirtása és a havasi falvak felgyújtása. Beöthy most már bírálta Bem túlzó amnesztiapolitikáját, s belátta, hogy maga is délibábot kergetett. Betegségére való hivatkozással benyújtott lemondását a kormány elfogadta.
A Beöthy helyébe lépő Csányi László mindenben a Kossuthtól kapott utasításokhoz tartotta magát: legyen tekintettel a helyi sajátosságokra, ám szükség esetén használja az „erélyes szigor s kérlelhetetlen eljárás” eszközeit. Ezért újabb amnesztiarendeletet tett közzé, háttérbe szorította a katonai közigazgatást. Ugyanakkor az alkotmányos rend ellen izgató, fegyvert fogó bűnösök ellen felállította a törvény előírásainak megfelelően működő vésztörvényszékeket. A román történetírás propagandisztikus beállításával ellentétben ezek nemcsak románok ellen léptek fel, s a halálos ítéletek óriási többségének rablás, gyilkosság volt az oka. A kevés politikai jellegű ügy sorába tartozik a Stephan Ludwig Rothé, akinek az esetében a hatályos jogszabályok szerint a halálos ítélet nem volt elkerülhető (lefegyverezte a magyar nemzetőrségeket, fegyvert osztott a románok és a szászok között), ám elsietett kimondása ártott a beindult megbékélési folyamatnak. Sajnos Csányi nem tudott kellő ellenőrzést gyakorolni a vadászcsapatok felett.
A román–magyar ellenségeskedés taglalását kiegészíti az érintkezési pontok felmutatása. Mert ilyenek is voltak. 1848 őszén Vizakna és Alvinc magyar és román vezetőinek felelősségteljes álláspontja, megegyezése a békés együttélés, kölcsönös védelem szigetévé tette a két települést.
Ioan Dragoş önfeláldozó küldetésének kiterjedt irodalma van. Egyed Ákos összegyűjti, helyenként ütközteti a tanúvallomásokat, késői értékeléseket. Kiemeljük Kossuthnak ez ügyben Csányihoz intézett levelét, amely – rácáfolva az ellentétes véleményekre – félreérthetetlenül bizonyítja a kormányzó-elnök jóhiszeműségét, őszinteségét. Iancu részéről viszont felvethető a taktikázás szándéka. A tárgyalások tragédiába torkolló megfenekléséért felelős Hatvani Imrével kapcsolatos újabb adatok megerősítik azt a véleményt, hogy benne a „gyermekded naivság felelőtlen kalandorsággal keveredett”.
Kossuth, Bălcescu és Bolliac Projet de pacificationját teljes terjedelmében olvashatja az érdeklődő. Milyen kár, hogy ez a történelmi jelentőségű megegyezés oly későn került tető alá, s születése idején jóformán visszhangtalan maradt. Iancu fegyvernyugvást elrendelő parancsa és a nemzetiségi törvény már nem befolyásolhatta a végkifejletet.
A polgárháború monografikus bemutatása a jövő feladata. Az adatok hiányos, szétszórt jellege miatt a történetírást felületes magyarázatok, elfogult vélekedések terhelik. Egyed Ákos jórészt eredeti források megszólaltatásával felvázolja az etnikai belháború eseményeit. Az áldozatok számbavételét az indokolja, hogy a román politika és történetírás hamis adatokat sulykolt a köztudatba. Minimalizálja vagy elhallgatja a magyar áldozatok számát, ugyanakkor eltúlozza a román veszteségeket, összekeveri a fegyvertelen és a csatákban elesett áldozatokat.
A szerző ismerteti az ősforrást, a román vezetők bécsi beadványát (1850), amely 40 000 román áldozattal és 230 elpusztított román faluval vélte igazolni kérései jogosságát. A mértékadó – pedig elfogult! – osztrák statisztikákkal való összevetés kétségtelenné teszi, hogy e számok légből kapottak. A szétszórt adatok összesítése alapján elmondható, hogy 1848–1849-ben Erdély polgári lakosságából 14 000–15 000 személy pusztult el, s ugyanennyire tehető a csatákban elesettek száma. A legnagyobb veszteséget a magyarság szenvedte (7500–8500 polgári áldozat). „Egyes magyar vidékeken olyan arányokat öltött a magyar nép pusztulása, hogy azt napjainkig sem tudta pótolni” (II. 303).
Egyed Ákos monográfiája nem készült a teljesség igényével. A jövőben a helytörténeti kutatások újabb tényeket hozhatnak napvilágra, amelyek tovább árnyalhatják a forradalom és szabadságharc kezdetéről, a polgárháborúról alkotott képünket. Alapos tanulmányokat igényel a bánsági, partiumi, máramarosi románság és a magyar forradalom viszonya. A hadi események kutatása jóformán megrekedt Bem főerőinek a számbavételénél. Rengeteg a tennivaló. Ettől függetlenül Egyed Ákos könyve határkő: Trianon óta először hallatja hangját '48-ról a hiteles erdélyi magyar történetírás.
Vincze Zoltán