1988. december 29-én, szülőhelyén a Nyárád menti Lukafalván temettük 61 esztendős tagtársunkat, Nagy Györgyöt. Kevesen voltunk jelen.
Utolsó találkozásunk karácsony előtt volt. A kolozsvári Református Teológia dísztermében Bánffy Miklósra emlékeztünk. Arra a Bánffy Miklósra, akinek emlékét korábban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1995. január 26-i budapesti bemutatkozása alkalmával éppen Nagy György idézte a fővárosi hallgatóság előtt. Nem gondoltam, nem gondolhattam arra, hogy a találkozás az utolsó lesz. Karácsonyra tekintő gondolatokkal vettünk búcsút, s kívántunk áldott ünnepeket egymásnak.
Ennek az utolsó találkozásnak, az utolsó kézfogásnak az emléke nehezedik lelkemre és teszi különösen nehézzé a búcsúszavak formálását.
Különösen nehéz, ha közben arra kell gondolnom, hogy ma, amikor egyre sűrűsödnek a tennivalók, amikor az erdélyi magyar tudományosságnak oly nagy szüksége van a munkás kezekre, a gondolkodó, tiszta elmékre, ismét kidőlt valaki sorainkból, ismét kevesebben vagyunk, ismét búcsúznunk kell egy munkatárstól. Egy olyan munkatárstól, aki több fiatalabb nemzedéket indított el a szellemi munka, a gondolkodás útján.
Nagy György azon csendesen, búvópatakként munkálkodó tudósok sorába tartozott, akik mindig tudták, hol a helyük, mi a tennivalójuk. Ott volt, amikor egyesületünk életét kellett újraindítani a diktatúra bukása után. De akkor is tudta, hogy mi a kötelessége, amikor igen nagy fájdalmunkra úgy vélte, hogy már nem tudja a saját maga által állított mérce szerint cselekvő tisztségviselőként szolgálni az EME-t, és visszavonult.
Ám mindannyian tudtuk azt, hogy Nagy György lemondhat tisztségéről, de nem fog soha lemondani a szolgálatról. mint ahogyan abban sem kételkedtünk, hogy ha majdan egyszer az önálló magyar tudományegyetem – idestova a beláthatatlan jövőbe merülő és felelőtlenül elhanyagolt – ügye mégis időszerűvé válik, Nagy György velünk lesz, és vállalja a reá háruló újabb feladatokat.
Azon igen kevesek közé tartozott, akik a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filozófia tanszékének tanáraként és történészként is nagyon higgadtan, józanul, illúziómentesen mérlegelte az 1989 utáni történéseket. Tudatosan szemlélte az eseményeket, és készült talán arra, hogy egykor majd tudományos vizsgálódás tárgyává tegye azokat. Erről tanúskodik az a hatalmas gyűjtemény, melyet örökül hagyott, és ma egyesületünk őriz. Tájékozott és tájékozni tudó emberként mérte fel a tennivalókat. Amikor 1991-ben újabb útjára indult folyóiratunk, az Erdélyi Múzeum, a főszerkesztői köszöntő nyomán ő indította meg tanulmányával a tudományos közlemények sorát. Megszívlelendő az az érett józanság, ahogyan az akkor még csak oszladozóban lévő túlfűtött reménykedések közepette figyelmeztetett feladatainkra: „tudjuk azt is, hogy Európának e szögletében, ahol élnünk adatott, kiváltképpen nagy ma a távolság a karteziánus értelem és a hatalmi akarat között. Az agorán itt még jó ideig nem a különböző törekvések értelmes dialógusa, nem az eltérő nézetek és felfogások jószándékú vetélkedése, hanem a ricsaj és a retorika lesz a meghatározó tényező. Mindezek ellenére – ami akként is érthető, hogy éppen ezért – vélekedünk úgy, hogy minekünk egész kisebbségi-közéleti tevékenységünket a »kétszer kettő józanságára«, a kognitív intellektus és a cselekvő szellem szövetségére, a tárgyszerű érvek meggyőző erejére és a professzionalizmus magabiztosságára kell építenünk. demográfiát és statisztikát, statisztikai elemzést és jogtudományi rigorozitást kell a közélet hisztérikusaival szemben felvonultatnunk. Egy olyan kisebbségi-közéleti stratégia és politikai-közügyi küzdésforma, amely következetesen a kétszer kettő józanságára alapoz, s a szakszerűséget állítja – mindenütt, ahol csak lehetséges – sorompóba, az úgynevezett »élettudományok« magas szintű fejlettségét feltételezi. Nézetünk szerint a hazai magyar tudományosság ma még csak részben tud megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyeket egy ilyen stratégiai-politikai gyakorlat ró reá... Nagyon komoly erőfeszítésekre lesz az elkövetkezendő esztendőkben szükség, ha a diktatúra időszakában keletkezett hatalmas »episztemológiai űrt« be kívánjuk tölteni.”
Nagy György tagtársunk nyolc esztendővel ezelőtt megjelent figyelmeztető szavai ma is időszerűek. és annak kell hogy tekintse mindenekelőtt Egyesületünk. Ezzel tisztelgünk méltósággal emléke előtt, és a figyelmeztető szavakból fakadó feladatok fölvállalásával teljesítjük kötelességünket az általa a „kétszer kettő józanságával” látott jövendő iránt.
Tonk Sándor