Az 1999. június 5-i közgyűlés iratai

Benkő Samu elnöki megnyitóbeszéde

 

 

Tisztelt Közgyűlés! Hölgyeim és Uraim!

 

A múlt évi tisztújító közgyűlés óta eltelt idő bőséggel hozott reánk, a tudomány körül forgolódó erdélyi magyarokra olyan eseményeket, melyek hol reménységgel, hol aggodalommal töltöttek el. Aggodalomra több volt az okunk, mint a reménységre. Ha a megelőző évek közgyűlésein ismétlődően a pangás, az egy helyben topogás láttán keseregtünk, ma már nem kell túlságosan mélyre látó tekintet annak felfedezéséhez, hogy a tudományos teljesítményeket is meghatározó gazdasági-szellemi és erkölcsi viszonyaink már nem panganak, hanem folyton-folyvást romlanak. Közállapotaink nem csak a mi kis erdélyi magyar mikrovilágunkban, hanem az országos és a kontinentális dimenziókat tekintve is sok kedvezőtlen jelenséget mutatnak. Ha romló gazdasági feltételek között, a közszolgálattól való félrehúzódást mint általános társadalmi jelenséget tapasztalva, sőt azt napról napra megszenvedve valamit mégiscsak elvégeztünk az elmúlt évben, azt a főtitkári jelentés tartalmazza, s ami hiányzik belőle, azt a napirend szerinti szóbeli kiegészítés, illetőleg az Önök felszólalásai a tanácskozás rendjén bizonyára felszínre hozzák.

Elnöki megnyitómban nem eredményeinkről kívánok beszélni – hiszen ha valaki ezekkel elégedetlen, az mindenekelőtt én vagyok –, hanem néhány szót fordítanék kívánatos, illetőleg lehetséges tudománypolitikánkra.

A nagybetűs TUDOMÁNYPOLITIKÁNAK megvannak a jól meghatározható működési szintjei és cselekvési körét kirajzoló határvonalai. Ezért beszélhetünk egyetemes, kontinentális, állami, illetőleg nemzeti, intézményi (ezen belül vállalati és köztestületi), végezetül a kutató személyiség által konstruált (legalább önmaga számára megfogalmazott) egyéni tudománypolitikai szintekről vagy típusokról.

Politika és tudomány létezett már az ókorban, természetesen a kettő egymástól függetlenül. A két tevékenység egymásra találása és fogalmi megjelölése egy összetett szóval (vagy más nyelvekben jelzős szerkezettel) csak a 18. század folyamán, a polgárosodásnak s ezzel összefüggően a felvilágosodásnak köszönhetően következett be. Azt is látnunk kell, hogy a tudománypolitika egy-egy szintje annál fiatalabb, mentől nagyobb a befogadó körének az átmérője. Értelemszerűen a legfiatalabb szint az egyetemes tudománypolitika. Szinte a szemünk előtt született. A mi korunkban teszi első tipegő lépteit, annyira, hogy ezredfordulónk idején az útját kereső egyetemes tudománypolitikának egyelőre még csak halványan kirajzolódó filozófiai alapvetése tünedezik fel a szellemi élet (a közgondolkozás) láthatárán. Legitimációs alapja az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Az általános emberi jogok egyikéről, a gondolkodás és az ismeretszerzés szabadságáról lévén szó, a Nyilatkozat közzététele után szervezeti intézkedés is történt abba az irányba, hogy az ismeretszerzésnek – így a tudománynak – egyetemes organizációs támasza legyen. Így jött létre az Egyesült Nemzetek Szervezete Nevelési, Tudományos és Művelődésügyi Szervezete, angol nevének rövidítésével megnevezve: az UNESCO. Az egyetemes tudománypolitikáról szólva jóreménységgel tölthet el, hogy három hét múlva, június 23-án kezdődik Budapesten az UNESCO rendezésében a Tudomány Világkonferenciája. A körülbelül 2500 fős zártkörű rendezvénynek értesülésem szerint egyéni meghívottja lesz egyesületünk néhány tagja is. A konferencia a Tudomány a 21. századért: új elkötelezettség programcímet írta tájékoztatója címlapjára. Felhívással kíván fordulni a világon mindazokhoz a tényezőkhöz, akiknek tehetségük és lehetőségük van arra, hogy a tudományt mint hatalmas szellemi erőforrást a hatékony kihasználás ösvényére vezéreljék. Tudatosítani kívánja az egyetemes tudomány nagy felelősségét abban, hogy égitestünk és nemünk megmaradjon, hogy az emberi létfeltételek javuljanak. A tennivalók természetesen kontinensek, országok és régiók szerint bomlanak mindennapi teendőkre.

A kontinentális szintű tudománypolitika ma már ugyancsak erős szervezeti keretek között az Európai Unió keretprogramjaiban valósul meg. A keretprogramok feladata, hogy kiemelt módon támogassák az államhatárokat, nemzeti kultúrákat átlépő tudományos tevékenységet. Az Európai Unió integrálódást szolgáló keretprogramjai 1984-ben vették kezdetüket, és 1998-ban már az ötödik tematikus programot tették közzé a brüsszeli központ szakemberei. A most kezdődő program kulcsakcióként jelöli meg az élet minőségének a javítását, a felhasználóbarát információs társadalom létrehozását, a versenyképes és fenntartható növekedés támogatását, földrészünk ökoszisztémájának a megőrzését. Részletezve a feladatokat, különös hangsúlyt helyez a keretprogram az egészség megóvását szolgáló tudományos kutatásokra, a biológiai folyamatok kölcsönhatásainak a vizsgálatára. Az Európai Unió tudományos keretprogramjai nem terveznek létrehozni nemzetközi vagy nemzetek feletti intézményrendszert, hanem a meglévő nemzeti intézmények modernizációjával igyekeznek egységes fejlődési mederbe terelni a kontinentális tudományművelést. Ezért a kirajzolódó koncepció szerint a jövőben sem csökken a tudománypolitika állami, illetőleg nemzeti szintjének a rádiusza. Verseny viszont lesz a tudományban is, s annak mérhető programadó eszköze a jó pályázat. Pályázni elsősorban természetesen a tagállamok intézményei pályázhatnak, de már most is megvan a lehetősége, hogy a várományos, belépni készülő országok tudományossága is pályázatok útján különböző európai programokban részt vehessen.

A mi esetünkben különleges jelentősége van annak, hogy a következő szinten különbséget tegyünk a tudománypolitikában is az állami és a nemzeti szféra között. Nekünk állami tekintetben a román, nemzeti tekintetben a magyar tudománypolitikára kell figyelmeznünk. Tekintettel arra, hogy az integrálódási folyamatok nem a nemzeti jelleg minimalizálása irányába akarják terelni az európai kultúrát, hanem ellenkezőleg, éppen a nemzeti sajátosságok megőrzésével és a nemzeti értékek felszínre hozatalával kívánnak globalizációs folyamatot elindítani, nekünk, erdélyi magyaroknak különleges érdekünk, hogy a román és a magyar integrálódási akarat egy irányba mutasson, és lehetőleg nagy időbeli diszkrepancia se válassza el őket egymástól. Egészen drasztikus jelenségek, így például árvizek, a fokozódó környezetszennyeződés, hagyományos agrárkincseinknek a folyamatos pusztulása figyelmeztetnek a közös és lehetőleg egyidejű cselekvés elodázhatatlanságára.

Századokon keresztül megőrzött össznemzeti értékeink, elsősorban a nyelvünk jövőbeni birtoklása érdekében a romániai mellett a korszerűen koncipiált magyar nemzeti tudománypolitika célirányaihoz is igazítanunk kell a magunk tevékenységét. Az erdélyi magyarság tudományos teljesítményeinek a potenciális fenntartása, illetőleg fokozásának támogatása a két államnak egyaránt érdeke lenne. A természettel való emberi kiegyezésünk csak egy olyan romániai természetóvó programnak a keretében lehetséges, melynek egyformán haszonélvezője kell hogy legyen a máramarosi erdőmunkás, a székelyföldi állattenyésztő vagy az erdélyi Hegyalján jó hírű bort termelő magyar és román szőlőművelő. Amikor tudománypolitikai tennivalóinknak a magyar nemzeti célirányokhoz való alkalmazkodását említjük, akkor például annak természetes voltát hangsúlyozzuk, hogy nincs szükségünk a Magyar Tudományos Akadémiájáétól eltérő magyar helyesírási szabályozásra, nem osztjuk a szociolingvisztikának azt a megállapítását, miszerint a magyar nyelv többközpontúvá vált, s az egyik „központnak” nevezett jelenség éppen itt Erdélyben lenne. S arra sincs szükségünk, hogy az összmagyarságétól eltérő nemzettudatunk legyen. A nyelvi, művészeti, intézménybeli regionalizmusainkat nem kívánjuk letagadni és nem kívánjuk elsorvasztani, de ezeket sohasem az anyanemzettől elválasztó jegyekként valljuk a sajátunknak és kívánjuk átmenteni a jövőre, hanem azért, mert ezek is szerves alkotóelemei, építőkövei, olykor egyenesen ékkövei a magyar örökségnek.

Egyszerre figyelmezve az állami és a nemzeti tudománypolitikából következő sajátos helyzetünkre, ím eljutottunk a magunk szűkebb feladatkörének, az intézményi tudománypolitikának a szemrevételezéséhez. Történelmi tapasztalatban ezen a téren sem vagyunk szegények. Hiszen e két szféra alkotóelemét: a köztestületit (az egyesületit) vagy a vállalatit már hosszú ideje ismerjük. Nemzeti fejlődésünk sajátossága következtében az egyesületi önszerveződés bizonyult az egyetlen olyan formának, amely a 18. századtól kezdődően fölvetette a tudományok művelőinek összefogását, szervezetben való egyesülését. Közel százesztendős tudománytörténeti előzménye van egyesületünk 1859-es megalakulásának is. Hasonlóképpen a modern gyáripar tette társadalmi szükségletté azt Erdélyben is, hogy az egyes vállalatok tudományos kutatásokat kezdeményezzenek és finanszírozzanak saját ipari potenciáljuk emelése, illetve versenyképességük javítása érdekében. A két világháború közötti magyar érdekeltségű erdélyi vállalatok saját kutatólaboratóriumokat hoztak létre a festékgyártás, a bőripar, a fémmegmunkálás stb. technológiai módszereinek a korszerűsítésére. Természetesen, az államosítással ezek a feladatok a magántudomány szférájából átkerültek az állami kutatóintézetek munkaprogramjaiba.

Egyesületi életünk múltjának is tanulsága az, hogy az általános európai tudományszervezési gyakorlatnak megfelelően 1872-től, vagyis a kolozsvári tudományegyetem felállítási évétől kezdődően a tudományos kutatásnak a legjobban dotált és a legnagyobb eredményeket elérő intézménye maga az egyetem lett. Régi szóhasználattal a tanszékeket intézeteknek nevezték, és ezekben folyt nemcsak az utánpótlást biztosító pedagógiai tevékenység, hanem a tudósképzés is. Persze idővel mifelénk is, akárcsak Európában, megszülettek az egyesületek és az egyetemek mellett az állami vagy alapítványi vagyonból dotált önálló tudományos intézetek is. Erdélyi magyar tudományosságunk múltjában a legjobb szerveződési lehetőség akkor adódott, amikor egymás mellett létezett magyar tudományegyetem, Erdélyi Tudományos Intézet és az EME.

Újjászerveződésünk jelszava lett, hogy tudományművelésünknek két alappillérre, az egyetemre és egyesületünkre kell támaszkodnia. Az a körülmény, hogy az elmúlt kilenc esztendőben az önálló magyar egyetem visszaállítása körül semmilyen érdemleges eredményt nem értünk el, és belátható időn belül nem számíthatunk arra, hogy a tudományművelésünk otthonai a professzorok által vezetett egyetemi kutatóintézetek legyenek, magunknak kellett vállalkoznunk arra, hogy elkezdjük szervezni egyesületi kutatóbázisainkat.

140 év történelmi tapasztalata és a közelebbről elmúlt év idején egyre markánsabban körvonalazódó erdélyi magyar tudományos igények együttesen határozzák meg mai feladataink rangsorolását és a vállalhatóságukhoz nélkülözhetetlen anyagi javak minimumának a meghatározását.

Történelmi távlatból tekintve és napjaink közvetlen parancsainak hallatán és láttán az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek posztulátuma volt és marad, hogy a tudományok egészének magyar nyelvű művelésére kell vállalkoznia. Ennek a tudományművelésnek a tudásgyarapítás (kutatás) és megőrzés (a muzeális tevékenység) mellett, mindaddig, amíg nem rendeződik az önálló magyar egyetem ügye, óhatatlanul bizonyos oktatási feladatokat is támogatnia kell.

A hagyományos és az új feladatok vállalásának feltételeit elsősorban anyagi viszonyaink határozzák meg.

Az EME ingatlanainak és gyűjteményeinek román állami tulajdonból való visszaszerzésére az Egyesületnek nincs ereje. Ez csak a romániai magyarság egészétől támogatott politikai döntések útján érhető el. Ehhez egyaránt szükséges a romániai magyar politikai élet közszereplőinek az igényeink melletti kiállása, a politikai partnerségre igényt tartó román vezetők megértése, valamint a magyarországi diplomácia illetékeseinek jótékony közreműködése. Ebben a tekintetben az EME igényeire éppen annyira kell figyelnie minden illetékesnek, mint a történelmi egyházak jogos követeléseire. Erről már 1993-ban megjelent, A romániai magyar tudomány helyzete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület feladatai című dolgozatomban írtam. Visszhangja – egyetértő magánvéleményeken túlmenően – alig volt.

Gyűjteményeinkről szólva a hagyományosakról csak annyit mondhatunk, hogy azok a nacionál-bolsevizmus államosítási gyakorlata következtében változatlanul román állami kezelésben vannak, tárgyai a legkülönbözőbb intézmények: Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanszékei, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár, az Állami Levéltár, a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának könyvtára, a Történelmi Múzeum, a kolozsvári Képzőművészeti Múzeum, a kolozsvári Néprajzi Múzeum stb. levéltárában vannak bevezetve. Ezekről külön nem beszélek, hiszen vagyoni ügyeink rendezésének körében folyamatosan hangoztattuk gyűjteményeink tulajdonjogának a fenntartását.

Szólanom kell viszont mai gyűjtési feladatainkról. Elmúlt közgyűléseinken beszámoltunk azokról az örvendetes eredményekről, melyek annak következményei, hogy erdélyi tudós személyiségek örökösei a megboldogult tudományos hagyatékát egészében vagy részben Egyesületünkre testálták. Ezeknek értékét és magának az adományozásnak az erkölcsi üzenetét nem lehet túlértékelni. Szűkös anyagi lehetőségeink ellenére néhány erdélyi művelődéstörténeti emléket (kéziratokat, könyveket, fotógyűjteményt) meg is vásároltunk.

Mi az, amit elmulasztottunk?

Az alaposan megváltozott viszonyok között nem tisztáztuk az Erdélyi Múzeum-Egyesületre háruló mai gyűjtési feladatokat. Vélhetően azért, mert gyűjteményeink egész állományának visszaszerzésében reménykedve azzal kecsegtettük magunkat, hogy előbb-utóbb gyarapítani tudjuk valamennyi gyűjteményünket. Csakhogy idővel maguk a körülmények is sokat változtak. Nemcsak anyagiak híján nem vállalkozhatunk mindarra, amire a 19. század folyamán Egyesületünknek egymagában vállalkoznia kellett, hanem azért sem, mert időközben létrejöttek olyan intézmények, melyeknek határozott gyűjtési feladataik is vannak. Ezek között vannak már régtől működők, de vannak az utóbbi időben születettek is. Csak példának említem, hogy a székelyföldi múzeumok – éppen magyar személyi állományuk vállaló készsége folyományaként -- a maguk területén becsülettel végzik a muzeális értékmentés munkáját is. A képzőművészeti értékek megőrzése terén pedig az EMKE tett dicséretes lépést azzal, hogy elfogadta a Györkös Mányi-hagyatékot is, és az is elég széles körben ismert törekvés, hogy a Barabás Miklós Céh tervezi egy Kolozsváron létesítendő magyar képzőművészeti gyűjtemény létrehozását. Az 1918 utáni romániai magyar irodalmi örökség őrzésére vállalkozott az EMKE azzal, hogy a Szabédi-emlékházat találta alkalmasnak a hagyatékok befogadására.

Hallgatólagosan tehát a mi számunkra egyelőre a felajánlott tudományos örökségek befogadása és szakmai őrzése a feladat. Sajnos még nem jutottunk oda, hogy az érvényben lévő román törvényeknek megfelelő gyűjteményi szabályzatot szerkesszünk, és megfogalmazzuk azokat az irányelveket, melyek szerint a felajánlott adományokat, hagyatékokat fogadnunk kell. Mit tegyünk például egy olyan apáink korából való orvosi könyvtárral, melynek csak tudománytörténeti jelentősége van? Fogadjuk el, és minden kötetet őrizzünk meg? Meg sem próbálok itt erre a kérdésre válaszolni, mert ezer összefüggése van – de az ilyen és hasonló kérdésekről egész gyűjtési tevékenységünkre való tekintettel kell meditálnunk és döntenünk.

A tudományos munkálkodás legjobb intézményes kerete kétségen kívül a tudományos intézet. Ezért hoztuk létre közvetlenül az 1994. évi tisztújító közgyűlésünk után kutatócsoportunkat. A rendelkezésre álló anyagi keret három kutató felvételét tette lehetővé: egy nyelvtörténészt, egy az erdélyi írásbeliség múltjával foglalkozó történészt és egy a romániai magyar értelmiségi állomány összetételét és teherbíró képességét vizsgáló társadalomkutatót. Kezdettől fogva hangsúlyoztuk – és a királyi többes szám mellett legyen szabad egyes szám első személyben is mondanom: hangsúlyoztam, hogy kutatócsoportunkat úgy kell intézménnyé fejlesztenünk, hogy az eljövendő tudományos munkálkodás fokozatosan kiterjedjen mindazokra a szférákra, ahol az új ismeretek feltárása nincs összekötve nagyarányú infrastrukturális beruházásokkal – laboratóriummal, kísérleti teleppel, klinikával stb., időrendben pedig élvezzenek elsőbbséget az erdélyi magyarságot egzisztenciálisan érintő kérdések, így a népesedési, népállomány-javító gazdasági, közegészségügyi kérdések. Dolgoznunk kell olyan témákon, ahol anyanyelvűségünk a dolgok természetéből következően különösen hátrányos helyzetben van, mint például a műszak, a jog, a közigazgatás területén. A szakszótár-szerkesztés ebben a tekintetben különös figyelmet érdemel. Folyó költségvetésünk bemutatásakor látni fogja a Tisztelt Közgyűlés, hogy ez év folyamán sikernek kell tartanunk, ha meglévő alkalmazottainkat fizetni tudjuk. Ezért bővítésről ma itt felelősen gondolkodva nem beszélhetünk.

Persze a bővítéshez az anyagi háttéren kívül megfelelően felkészült szakemberek is szükségeltetnek. S már el is érkeztünk egyik fájó kérdésünkhöz. Említettem, hogy az EME-nek nem volt hagyományosan kijelölt feladata a felsőoktatásban, illetőleg a posztgraduális képzésben való részvétel. Mindezekre akkor vállalkozott, amikor a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1990-ben erre felkérte.

A döntésekben való részvételünk azonban évről évre csökkent, de a közvéleményben a számonkérés és felelősségünk hangoztatása egyre gyakoribb lett. Ma már ott tartunk, hogy kimondjuk: az ösztöndíjrendszernek az a formája, melyet a magyar tanügyi hatóságok meghonosítottak, a romániai magyar tudományosságnak kevés hasznot hozott, és az agyelszívás hatékony eszközének bizonyult. Az évről évre kapott egyéves akadémiai ösztöndíjak is – melyeknek odaítélése kizárólag a mi feladatunk volt – kevés közösségi hasznot hajtottak. Igaz, ebben nagy része volt annak, hogy a hazatérni kívánók egy része a létező tudományos intézményrendszerben nem tapasztalt fogadókészséget. – Az elmúlt pár évben egyéves akadémiai ösztöndíjra csak olyan romániai magyar fiatalokat javasoltunk, akik itthon már beiratkoztak, illetőleg sikeresen felvételiztek doktori képzésre. A korábbi akadémiai ösztöndíjak helyébe a Domus Hungarica- és a Bolyai-ösztöndíjak lépnek, melyeknek odaítélésére a magyarországi kuratóriumok vállalkoznak. Csak remélni tudjuk, hogy ezek a kuratóriumok ígéretükhöz híven messzemenően tekintettel lesznek a mi ajánlásainkra, pontosabban szólva azokra, melyeket az EME szakosztályai, illetőleg az azokban tevékenykedő egyetemi oktató tagtársaink adnak. Általános vélemény, hogy a legjobb szellemi befektetésnek a 3—6 hónapos ösztöndíjak ígérkeznek, melyeket a doktorátusra itthon beiratkozott olyan fiatalok kapnak, akik disszertációjuk elkészítéséhez veszik igénybe a megfelelő magyarországi tudományos műhelyek lehetőségeit – a személyieket és a technikaiakat egyaránt.

A tudományos utánpótlásnak, úgy tűnik, egészséges biztosítéka lesz az a támogatási rendszer, melyet az induló Apáczai Alapítvány honosít meg. Most készülnek Egyesületünk körül csoportosult fiataljainknak a pályázatai, melyeknek jó megszerkesztéséhez Tonk Sándor alelnök úr ígérte támogatását, sőt azt is, hogy személyesen viszi azokat az Alapítványhoz.

Arról beszéltem, hogy a tudománypolitika végső vagy első – attól függően, hogy honnan nézzük – letéteményese maga a kutató, hiszen életreszólóan dönt arról, hogy milyen cél szolgálatába állítja tehetségét, munkaerejét. Az erdélyi magyar tudományosság évtizedeken keresztül úgy éldegélt, hogy annak egyetlen erőforrása, ha úgy tetszik, intézménye a magános ku­tató volt. Nem akarom sem az életből eltávozottak, sem a még élők neveinek a felsorolásával bi­zonyítani állításom érvényességét, csak nagyon halkan emlékeztetnék arra, hogy az elmúlt évek jelesebb kiadványai is ezeknek az egyszemélyes műhelyeknek a termékei. De az EME gondozásában megjelentek mellett egyéni kutatási stratégiáknak a mostanra beérett gyümölcsei a fehér könyveknek nevezett (legutóbb világoskékre változott) Kriterion-kiadványok és a
Téka-kötetek mellett azok a magyarországi kiadóknál megjelent tekintélyes művek is, melyeknek szerzői kutatásaikat a mi köreinkben végezték.

Az EME, amikor ugyancsak napi igények parancsára könyvkiadási feladatokat is vállalt, nem tett egyebet, mint a tudományos könyvkiadás elsorvadása évadján vállalta, hogy háttérintézménye lesz azoknak a tudományos műveknek, melyeket kéziratban megismerve valós értékek hordozóinak vél, és amelyek kiadására az EME-n kívül senki más nem vállalkozott. Nem akarom itt most ecsetelni, hogy egy-egy mű úgynevezett nullszaldós előállításához milyen erőfeszítéseket kellett tennie azoknak, akikre Önök az Egyesület kormányzását bízták. Az érdem elsősorban azoké, akik kilátástalan időkben sem hagytak fel a tudományos kutatással.

Publikálási gondjainkról szólva külön fejezet lenne folyóirataink, illetőleg sorozataink sorsának a megtárgyalása. Hol van ezeknek a helye a mai romániai magyar nyomdai termékek sorában? mennyiben elégítenek ki reális szükségleteket, hol mutatkoznak az alkalomszerűség, a végig nem gondoltság jelei? Bátran szembe kell néznünk szerkesztési és terjesztési gondjainkkal. Kimondom, hogy a nyugdíj biztosította létminimum kétes biztonságérzetével nincs jogunk a fiataloktól önkéntes tudományteremtést elvárni. Csak azt nem tudom, hogy például tisztes honorárium fizetéséhez Egyesületünk vezetői honnan szerezzenek pénzt. Kérem, a kérdésre ne azok válaszoljanak, akik előszeretettel külföldön publikálnak.

1990-ben máig érvényben lévő alapszabályaink szövegezésekor elsősorban a történelmileg reánk testált tudománypolitikai feladatokra összpontosítottuk figyelmünket. Azóta egyre inkább az idő parancsaira hallgatva vállaltuk az itt felsorolt, régebben nem egyesületi munkakörbe tartozó teendők ellátását. És tettük ezt néhányan idős fővel azért, hogy azoknak a fiataloknak adhassuk át a stafétabotot, akik – úgy látszik – otthonuknak tekintik az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Jómagam minden bizalmamat a most induló, útkereső fiatalokba helyezem. Őket még nem sikerült elrontanunk. Remélem, nem is lesz már erre időnk.