Savaria University Press. Szombathely MCMCVI. 148 lap
A romániai magyar líra két világháború közötti képviselőinek többségét az irodalmi közvélemény többé-kevésbé magabiztosan helyezte el az őket megillető avagy annak vélt helyre, rangsorba. A helikoni triászról már a maguk korában kialakult értékítélet máig úgyszólván semmit nem változott: Reményik, Áprily, Tompa életműve korán egyfajta transzszilvanista kánon részévé vált, s legalábbis látszólag azóta sem inog az a szellemi piedesztál, melyet az összmagyar irodalmi hagyományban elfoglaltak. Életművük már-már szakrális tiszteletét nemigen lehet a hagyományőrzők felhördülése nélkül kikezdeni, holott – főként a Reményikre vonatkozó vélekedés esetében – az értékítéletekbe jócskán keveredett irodalmon és esztétikumon kívüli (erkölcsi, politikai stb.) előfeltevés.
Mindmáig talány, hogy az esztétikai szempontból leginkább kifogástalan, egyenletes színvonalú költői életmű, a Dsida Jenőé, miért nem nyerte el még mindig az őt megillető megbecsülést. A hatvan éve lezárt életmű értelmezéseiben és újraértékeléseiben az irodalomtörténész még ma is arra kényszerül, hogy régi vagy újabb előítéletekkel és tévhitekkel küzdjön, már-már polemizáljon.
Láng Gusztáv immár negyven éve foglalkozik Dsida költészetével. A hatvanévnyi utókor összes kanonizációs dilemmái mellett, melyeket tömören összegez, a negyven év alatt saját tapasztalatai során felmerült személyes értelmezésbeli gondokról is vall, hiszen saját legelső Dsida-megközelítését is kénytelen egy emberöltő távlatában szemlélni, áttekinteni: az 1955-ös államvizsgai szakdolgozattól a nemrégiben megjelent tanulmányokig.
Mi lehet az indoka annak, hogy a közben doktori disszertációvá is érlelt munka fejezetei nem csiszolódtak össze egységes monográfiává? Talán az életmű mozgalmas, sőt viszontagságosnak nevezhető utókora az az egyik ok, melyben a főszereplő a baloldali sematizmus mint az értékzűrzavar legfőbb létrehozója; a másik az az elmozdulás, ami, úgy tűnik, Láng Gusztáv Dsida-képében következett be, s melyre a szerző maga is utal. Ezzel magyarázható, hogy Dsida-monográfia helyett a szerző a tanulmányfüzért választotta.
Pedig ha van igazán szakavatott s a költő életművének minőségéhez, változatosságához leginkább illő esztétikai és irodalomtörténeti megközelítés, akkor az a Láng Gusztávé. Minden eddigi értelmezője közül ő az, aki Dsida életét és munkásságát legalaposabban ismeri, a művek keletkezési körülményeire, a kéziratok sorsára vonatkozó adatokat – egyszóval a filológiai apparátust – a legteljesebben birtokolja. Dsida költészetének legkülönbözőbb regisztereihez hajlékonyan simuló nyelvezetében a beleélőképesség és a racionalizáló tudományos stílus pompásan fonódik össze, elemzéseiben megvalósul a tárgyszerűség és élményszerűség harmóniája.
A Dsida-életmű megítélésének központi dilemmája lényegében azonos azzal, ami az egész erdélyi magyar irodalom megítélését mindmáig problematikussá, vitatottá teszi, és ez nem más, mint az irodalom és a politikum viszonya. Dsidát jobb- és baloldalról egyaránt az elkötelezettség hiánya miatt marasztalják el, ám ami a legbonyolultabbnak látszik, az a transzszilvanizmushoz való viszonya.
Láng Gusztáv számára minden irányból kihívást jelenthetett Dsida újraértelmezése, és ez megmutatkozik a tanulmánykötet egészében. A különböző előjelű, de egyaránt szemellenzős, leszűkített Dsida-képekkel szemben a szerző esetenként már-már apológiába hajló vitákra kényszerül, ahogyan utószavában maga is állítja: „E vitázó, »védőügyvéd-hangnem« jelen kötet egyik-másik tanulmányából is kihallható.” (147.) A politikumtól – legalábbis költészetében – tartózkodónak mutatkozó Dsida mellett ebben a kötetben véleményem szerint aránytalanul nagyra nő a képviseleti szerepben lázadón gesztikuláló költő alakja. A Bútorok – egyébként nagyon sok intertextuális érvet felsorakoztató – elemzése, mellyel Láng azt kívánja igazolni, hogy a lázadás gesztusa Dsidától korántsem idegen, valamint a nemzeti-profetikus költőszerepet megvalósító Psalmus Hungaricus jelentősége, úgy érzem, nem indokolja eléggé a kötetcímet, annál kevésbé, mivel – jóllehet a szerző árnyaltan elemzi és méltó helyükre állítja őket – ezek a versek a teljes életműben valóban csak közjátékoknak minősíthetők. A Bútorokat kivéve ugyanis a szegényekkel szolidarizáló többi Dsida-vers egyike sem üt meg agresszív-lázadó hangnemet, s a Psalmus is – minden értékével együtt – éppen emiatt rí ki az általában szelíd hangnemű, a szenvedést keresztényi méltósággal elfogadó versek közül.
Dsida egész munkásságában – és ez a kötet többi tanulmányával is igazolható – mégiscsak az a szépségközpontú értékrend és harmóniakeresés látszik dominánsnak, ami egyes kritikusainak megítélésében a „tiszta művészet” sterilitásaként bélyegeztetett meg. Láng Gusztáv is behatóan elemzi a formaművész Dsida költészetének legszebb darabjait az expresszionista szabadversektől (Túl a formán) az újklasszicizmusba sorolható nagy költeményekig (Miért borultak le az angyalok Viola előtt). A kötetben a szintetizáló igényű tanulmányok – mint a monográfia lehetséges fejezetei – az egész életmű perspektívájában kísérik végig egy-egy motívum variánsait, vagy olyan stílusjegyeket mutatnak ki, melyek Dsida költészetének egészében jelentős szerepet játszanak. Külön tanulmányokat szentel a bukolikus motívumoknak (Bukolika pásztori tájakon), a színszimbolikának (Arany és kék szavakkal), a Babits által megalapozott újklasszikus költői irány sajátosságainak (Kettétört óda a szerelemhez). A Dsida-verset ihlető források közül nem csupán a nyugatosok, főként Babits és Ady szerepét mutatja ki (az utóbbit a Psalmusban revelációszámba menő felfedezésekkel), hanem részletesen, bő filológiai forrásanyagot felhasználva követi nyomon Georg Trakl költőnkre tett hatását is.
Ami Dsida transzszilvanizmusát illeti, Láng Gusztáv meggyőzően fejti ki azt a feltételezését, hogy költőnk Makkai Sándor szemléletéhez, ezen belül a Magunk revíziója tételeihez áll a legközelebb, a költeményeiben, főként a Tükör előttben megjelenített éthoszba ennek megfelelően építi be a kritikus önreflexiót is, s ebben eltér idősebb költő-kortársai transzszilvanizmusától. Dsida traszszilvanizmusa ugyanakkor motívumanyagában is különbözik a többi lírikusétól, amennyiben az önként vállalt áldozatot mindenekelőtt az evangéliumi szenvedéstörténet jelképeivel fejezi ki.
És legelőször itt, ezen a ponton érzem vitathatónak Láng Gusztáv álláspontját, aki a Nagycsütörtök és általában a Krisztus-motívum értelmezését Dsida expresszionista, „lázongó korszaka” keretében helyezi el: „A költői messianizmus, a világot és az emberiséget megváltani vágyó önfeláldozás, a lírai expresszionizmus e jellemző érzelmi témája az egyik vezérmotívum Dsida Jenő (körülbelül 1933–34-ig tartó) »lázongó korszakainak« költészetében. E messianisztikus tartalmú versek közös vonása, hogy rendszerint valamilyen mítosz, legenda parafrázisai” – írja Láng Gusztáv A legenda ember-arca című tanulmány bevezetőjében. A továbbiakban a motívumot hordozó verseket ebben a fogalmi keretben mozogva tárgyalja: a messianizmust mint az expresszionista irányzat egyik elemét, a költő evangéliumi utalásait mint „egy legenda parafrázisait” értelmezi. Elismerem e vonatkozási rendszerek – mint értelmezési szempontok – létjogosultságát, azonban ismerve Dsidát, úgy vélem, hogy a Bibliával és Krisztussal való kapcsolata sokkal mélyebb annál, hogy mindezt pusztán az „expresszionista messianizmus” irányzati sajátosságából vezessük le, illetőleg hogy „legendának, mítosznak” nevezzük azt, ami Dsida számára nem pusztán egyfajta vallási kultúra része, hanem élő valóság. Ugyancsak a bibliai motívumkörbe tartozó versek kapcsán megkockáztatnám azt az ellenvetést is, hogy a költő Istenhez és általában a szentséghez fűződő kapcsolatát nem tradicionális avagy „új katolicizmusából”, nem az egyházhoz mint intézményhez való viszonyából lehet legadekvátabban levezetni, hanem abból a hitelesen megélt Isten-élményből, mely összes idevágó verseinek alapvető inspirációs forrásakánt fogható fel. Láng Gusztáv azonban következetesen csak „katolicizmusnak” nevezi mindazt, amit Dsida költeményeiben inkább a szent és a profán csodaszámba menő találkozásainak lehetne minősíteni, és amihez nem sok köze van a hivatalos egyház által elvárt katolikus magatartás követelményeinek.
A szóban forgó versek alapján (és ezek közül főként a Krisztus és Az utcaseprő a tipikus) kiviláglik, hogy Dsidához – a Megváltóval kialakult bensőséges viszonyában – Krisztus emberarca, a meggyötört, a félelmében vért verítékező arc áll legközelebb, ennek megfelelően ezek a versek nem csupán a keresztényi humánum – Isten és a felebarát szeretetét összekötő, metaforikus – dokumentumai, hanem a szent és a profán találkozásának jelképes határhelyzetei. Ezek a találkozások az esztétikumnak olyan dimenzióját valósítják meg, melyben a transzcendenciaélmény és a szépségélmény összefonódásából ered a különös hatás. Feltételezem, hogy Dsida idevágó verseinek értelmezése új perspektívával gazdagodnék, ha ezeket a hatásokat, melyek még szerelmes verseinek legerotikusabb részleteiben is tetten érhetőek, ilyen – a szent és a profán eliadei értelemben vett – viszonyából eredeztetnénk. Úgy gondolom, a Dsida és a hozzá hasonló, mélyen vallásos költők esetében nagyszerűen kiaknázható lenne Sík Sándor esztétikai felfogása, akit érdemeihez méltatlanul mindmáig elhanyagol a kritika és az irodalomtörténet. (Revelációszámba menő kivétel ez alól Szigeti Lajos Sándor, aki Evangélium és esztétikum című, nemrégiben megjelent tanulmánykötetében gyakran hivatkozik rá.) Ugyancsak Sík Sándor írásainak tanulságai alapján állítom, hogy a katolikus, avagy keresztény irodalom és a tragikum nem összeegyeztethetetlen (lásd a Keresztény tragikum című írást Sík Sándor Kereszténység és irodalom című kötetében. Vigilia Bp. 1989. 21–49). E megjegyzésem a Merre száll? című vers – egyébként ragyogó – elemzésének olyan passzusaira vonatkozik, mint például a következő sorokhoz fűzött kommentár: „Ó merre száll az a langy dal / az a fényes mennyei angyal? / kinek lila szárnya ragyog / kinek én csak az árnya vagyok.” „Vallásos hit?” – teszi fel a kérdést Láng, majd így folytatja: „Jelenléte Dsida verseiben tagadhatatlan. A zárójelkép azonban a mítoszban nem megnyugvást talál, hanem az előző három szakaszban felvillantott tragikus lét újrafogalmazásának lehetőségét. Nem a túlvilági cél boldogító ígérete csendül ki ebből az angyal-látomásból, hanem a transzcendens célért, az ideális létért vívott evilági küzdelem önsebző fájdalma és igazolása.” (119.) A tökéletesség evangéliumi imperatívusza és az emberi tökéletlenség közötti diszharmónia, igenis, a keresztényi lét tragikumának egyik forrása, s egy bizonyos teológiai felfogás szerint kereszténynek lenni nem más, mint az agónia sajátos változata. Nos, Dsida költészetében a keresztény életöröm és harmónia mellett természetszerűen megjelenik e tragikum is, melynek feloldása nem valamely mítoszba való kapaszkodás, hanem csupán a nagyon mély istenhit által lehetséges.
Roppant kockázatos egy költő megközelítésében ilyen intimitásokig elhatolni és erre építeni egy egész életmű java részének értelmezését. De ott, ahol legalábbis szövegszerű bizonyítéka van a költői személyiség Istenhez fűződő viszonyának, nem indokolja semmi, hogy megkerüljük a kérdést. Mert például a Nagycsütörtök című vers értelmezését is – ismerve Dsidát – már a szenvedéstörténet jeles napjára utaló címmel kellett volna elkezdeni, hiszen ennek asszociációs holdudvara sem a költő, sem az olvasó szempontjából nem hanyagolható el. Ahogy a hermeneuták mondanák: mi, keresztények „benne állunk” abban a hagyományban, mely – ha nem hagyjuk figyelmen kívül – a Nagycsütörtökhöz fűződő események alapos ismeretével gazdagít, s ezen belül is méltán juttathatja eszünkbe – ha az utolsó sort is figyelembe vesszük – a Lukács evangéliumát, ő ugyanis egyedül említi meg az evangélisták közül, hogy Krisztus a Gecsemáné kertben a reá váró szenvedéstől félvén vért verítékezett. E hagyomány ismeretében a Dsida-vers következő sora: „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, elkerülhetetlenül arra a bibliai passzusra emlékeztet, mely így szól: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (ökumenikus fordítás, Bp. 1979. Lukács 22: 42). Hogy ezek a finom utalások Láng értelmezéseiből kimaradtak, az talán a hetvenes évek mostoha politikai körülményeivel magyarázható, amikor nemigen lehetett vallásos hitről, bibliai utalásokról beszélni. Hogy e kiegészítések ma lehetségesek, az a recenzens helyzeti előnyéből adódik.
Cs. Gyímesi Éva