A váradi latin nyelvű humanista költészet antológiája. Literátor Könyvkiadó. Nagyvárad 1996
Tóth István immár harmadjára jelentet meg olyan antológiát, melynek anyaga a humanista költők verseiből áll össze. Ha vannak is átfedések a három kötet anyagában (Alkinoosz kertje – humanista költők, 1970; Múzsák fellegvára – a kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája, 1977; Phoebus forrása, 1996), az antológiák igen nagy klasszika-filológusi tudásanyagból álltak össze. A magyar nyelvterület literátorainak latin nyelvű versterméséről annyi életrajzi és filológiai adattal rendelkezik Tóth István, hogy az olvasó már-már nem képes befogadni ezt az adathalmazt. Az ő klasszika-filológusi tudása, fordítói munkássága annál is értékesebb, mert az utóbbi fél évszázad nemzedékei nem kínálták azt az utánpótlást, amely egy ilyen munka elvégzéséhez szükséges a latin nyelvismerettel és a múlt értékeihez való vonzódással rendelkeznék.
Az utószó bevallása szerint a kötet irodalmi tudatunk egy fehér foltját igyekszik eltüntetni. A magyar irodalomtörténet – Janus Pannonius életművétől eltekintve – nem érezte feladatának a magyar literátorok nem magyar nyelvű verstermésének figyelemmel követését, mert igencsak lefoglalta a magyar nyelv iránti szerelme. Tóth István ezekkel az antológiákkal megírta a latin nyelvű magyar költészet ama történetét, amely párhuzamos az eddigi magyar irodalomtörténettel, hisz mindkettő anyagát ugyanazok a szellemi és stílusirányzatok alakították, és gyakran a szerzők is ugyanazok.
A kötet alcíme meghatározza anyagát. Egy városhoz, szellemi központhoz kapcsolódó latin verstermés összegyűjtése a közel húszéves ötletet ismétli meg – Kolozsvár után most Várad az a hely, amelynek a szerkesztő kötetszervező szerepet tulajdonít. Ez néha korlát, és érezni azt az erőfeszítést, amellyel Tóth István megindokolni igyekszik egy-egy szerző vagy mű váradi minősítését. Ugyanakkor szükséges válogatási szempont, amely a latin nyelvű költészetből képes leválasztani egy kötetre való versanyagot.
Az alcímet tovább elemezve: Tóth Istvánnál a „latin nyelvű” és a „humanista” majdnem szinonim fogalmak. Ő ugyanis a humanista költészetet nagyon tágan értelmezi: belefér minden olyan latin nyelvű verses szöveg, amely antik műveltségelemekkel tarkított, vagy akár csak antik versmértékre íródott. Janus Pannoniustól Csokonaiig mindenkinek jut hely az antológiában, aki Váradon latin versírással próbálkozott. A humanista költészetről alkotott szűkebb fogalmunk a 15. század második felére korlátozná a váradi humanista költészetet: ebben a korban közel ötven évig valóban Várad volt a szellemi centrum, a korszerű szellemi irányzat pedig a humanizmus. Ennek alapján megkésettnek minősíthető-e a későbbi korok humanista szellemű verstermése? Tóth István szerint nem, mert a humanizmus később össszefonódott a reformációval, kálvinizmussal, pietizmussal, felvilágosodással, így biztosítva szellemi időszerűségét. A humanista műveltség alternatív kultúraként tovább élt, ha nem volt is vezető szerepe a későbbi évszázadokban. Vizsgálata ínyencségnek számít ama irodalomtörténeti hagyományunkban, amely csak az egyes korszakok nóvumát, legerőteljesebb irányzatát szokta tárgyalni, és nem követi nyomon egy-egy irányzat továbbgyűrűzését. Ilyen értelemben Tóth István antológiája érdekes kísérlet.
Mi teszi a szerkesztő által végigkövetett költészeti vonalat „humanistává”? A latin nyelvűség nem lenne elég, ha nem éreznénk a Janus Pannoniusszal és a 15. századi humanistákkal való szellemi közösséget. A Janus-kultusz éltetésén kívül az antik versmérték- és műfajhasználat bizonyítja a versek „humanista”voltát.
Tóth István költői csoportok szerint rendezi a versanyagot: egy-egy reneszánsz egyéniség kultuszteremtő erejét bizonyítja a körülötte kialakult munkaközösségek bemutatásával. A költői csoportok verstermésének közzététele előtt a szerkesztő mindig igyekszik ismertetni a szerzőket és a képviselt irányvonalat – sajnos inkább a szerzők életrajzi adataira esik a hangsúly, pedig hasznosabb lett volna a címekben megfogalmazott sajátosságok kifejtése, megmagyarázása. A túl sok adat terheli az olvasót, aki csalódottan veszi tudomásul, hogy a bevezető szöveg nem azt tartalmazza, amit címében ígért. (P1. a Laskai Matkó János, az újsztoicizmus megalapozója fejezetcím után olyan szöveg következik, amely nem szól sem az újsztoicizmusról, sem arról, hogy Laskai Matkó János költészete milyen stílusjegyek vagy gondolati elemek alapján minősül újsztoikusnak, hanem csak életrajzi adatokat szolgáltat.) Olvasmányosabb – mert az olvasót közös munkára hívó – lenne a kötet, ha a szerző rávezetne azokra a tartalmi és stílusjegyekre, amelyek alapján minősítette, egy-egy irányzathoz vagy csoporthoz tartozónak ítélte a verseket.
Számunkra ez az antológia nem verseskötet. A szövegek nem elég líraiak ahhoz, hogy mai költészetfogalmunkkal egyezzenek. Ma már elvárjuk, hogy a vers élményeinkről szóljon, ezek a versek azonban inkább arra hivatottak, hogy szerzőjük humanista műveltségét bizonyítsák. A versek megélésében zavar a bonyolult mondatszerkesztés is. Biztosan nehéz az antik versmértékhez való igazodás, és a latin költészet szónokias jellegét is éreztetnie kell a fordítónak, ámde ha ez nehezen érthetővé teszi a verset, akkor annak sajnos nem lesz olvasója. A szerzők többsége humanista literátor, de nem vérbeli költő, a költészet művelése csupán egy szükséges eleme annak a humanista életvitelnek, melyet gyakorolnak. Ezért felmerül a kérdés, hogy be lehet-e egyáltalán mutatni a humanizmust csupán a költészeten keresztül, illetve megértjük-e ezt a költészetet szellemi kontextusából kiszakítva.
A Phoebus forrását nem olvassuk tehát verseskötetként, inkább olyan verstörténetként, amelyből kiderül, hogy milyen funkcióváltozásokon ment át a vers. Leginkább az epigrammák esnek távol mai versfogalmunktól, mert az ilyen szövegek, mint „Bárcsak minden grácia egyként futna e helyre:/ Ehhez a kőhöz fektették ama Báthory Istvánt”, csak azáltal versek, hogy egy versműfajba kívánnak beilleszkedni, és követik annak versmértékbeli szabályait. Egy olyan korban járunk, melyben maga az írás – illetve a mértékre írás – is értékelendő mint a műveltség jele. Miközben megpróbáljuk megérezni egy régi kor szellemét és a múlt kulturális értékeiről lefújjuk a port, érezzük, hogy mai írásközpontú kultúránk legkezdeteihez nyúlunk vissza.
Nagy Zsófia