Editura Promedia-Plus, Cluj-Napoca 1996. 609 lap
Akadhatnak könyvek, amelyek még a gyakorlott olvasót is zavarba ejthetik manapság szokatlanul tekintélyes vaskosságukkal, ugyanis azt a látszatot keltik, hogy mivel szerzőik minden iparkodása ellenére hiányérzetet keltenek bennünk, kizárólag csak a terjedelmüket méltányolhatjuk. Az efféle szarvasokoskodás engem óhatatlanul fájdalmasan korán elvesztett pályatársam telibe találó megjegyzésére emlékeztet: az egyik korlátolt módon aggodalmaskodó kollégának némi éllel azt javasolta, hogy szakvizsgájára készültében ne érje be napi ötven lapnyi francia irodalom bebiflázásával, hanem a biztonság kedvéért célszerűbb mérlegelnie a napi másfél kilónyi mennyiség elsajátítását. Az első hallásra faviccnek tűnő csattanó súlyos igazságot takar: azt domborítja ki fájdalmas szókimondással, hogy az irodalomtörténet-írás műfaji korlátaiból eredendően óhatatlanul csak pillanatnyi igényeket képes kielégíteni. Úgyhogy bármennyire fonákul hangzik, intő példának is felfoghatjuk a tényt, hogy a szerző halálának küszöbén két kolozsvári kiadója akadt annak a műnek, amely ezt megelőzően közel másfél évtizedig különböző szerkesztőségekben kallódott a kinyomattatását kegyesen engedélyező sajtófőigazgatósági pecsétek hiányában. A kiadást megelőző kicsinyes vesszőfutás ismeretében Dávid Gyula lektori véleményének felhasználásával legilletékesebb szakértőként mondott véleményt a könyvről a Korunk 1997. januári számában. Helytálló kifogásaival aligha szállhatna szembe józanul az ember, annak ellenére, hogy a román irodalmi közvélemény Gavril Scridon tragikus halálán megilletődve a professzor életművének monumentális záróköveként méltatja a róla szóló nekrológokban a művet (vö. pl. Steaua 1996. 9–10.).
|
|
Meddő szófecsérlés lenne mérlegelni most, hogy a két vélemény közül melyik a helytállóbb; az már biztos, hogy a romániai magyar irodalomnak szentelt eme igényes monográfiának kizárólag az biztosít maradandóságot, hogy a közös államhatárok között eltöltött hetven esztendő ezen a téren született eredményeinek sommázása akart lenni az egyetemes magyar és román művelődéstörténetben egyaránt.
És valljuk be, a szerző ötlete hézagpótló vállalkozás távlatait ígérte, lévén hogy az első világháború előtt működött szerzők tollából származó és azóta természetesen már réges-régen feledésbe ment, tehát gyakorlatilag többnyire hozzáférhetetlen magyar irodalomtörténeti tankönyvektől eltekintve Gavril Scridont szakmailag csak két igen tiszteletre méltó úttörő előzte meg: a marosvásárhelyi Római Katolikus Státus-főgimnáziumból kurta balázsfalvi kitérővel Riedl Frigyes irodalomtörténeti szemináriumába került marosszentannai Ion Chinezu, aki a romániai magyar irodalom első évtizedét alapvetően értékelő doktori értekezését Kolozsvárott a vérbeli filológus és irodalomkritikus George Bogdan-Duică professzornál védte meg. A professzornak a magyar irodalom nem tartozott ugyan szorosan a szakterületéhez, viszont összehasonlító irodalomtörténeti beállítottságából kifolyólag azt rendszeresen figyelemmel kísérte, sőt külhoni egyetemekre indulóban annak idején Budapesten is megállt egy fél évre, hogy a nagy tekintélyű Gyulai Pál regénytörténeti kollégiumát meghallgassa. Gavril Scridonnak mondhatni ez az egyívású előfutára – noha sohasem járt magyar iskolába – a szülői házban annyira közel került a magyar nyelv- és irodalomhoz, hogy adandó alkalommal magától értetődő könnyedséggel tájékozódik a 20. század magyar irodalmában.
Gavril Scridont baráti körben coşbuci magatartása miatt is tisztelték. Nos, a Földra (Feldru) határőrközségből a naszódi Alapítványi Főgimnáziumba került diák példaképéhez, Coşbuchoz hasonlóan csak az iskolapadban ismerkedhetett meg a magyar irodalom alapelemeivel. Ámde abban a vonatkozásban túltett a költőn, hogy akkori viszonylag gyenge magyar nyelvismerete nem vette el kedvét a további stúdiumoktól, hanem minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magyar irodalom iránti kitartó érdeklődés élete végéig elkísérte. Következésképp a „traktátust” bevezető Argumentumot korántsem mentség gyanánt kell felfognunk, hanem úgy kell tekintenünk, mint annak a lelkiismeretes tanárembernek a munkafüzetét, aki kedvtelésből vagy talán kötelességből dolgozik, ugyanis terjedelmes könyvében a penzumteljesítés kényszere tetten érhető. (Elég talán az 1944 utáni keretfejezetre emlékeztetnünk, illetve arra, hogy a kurtára fogott életrajzi bekezdésekből kínos következetességgel mellőzi a szóban forgó személy kényszerpályára kerülésének vagy kibujdosásának okait.) Ugyanakkor a lényegében két korszak méltatásának arányai is meggondolkoztathatnak: 250 lap viszonyul a 493 lapnyi szöveghez, mégpedig úgy, hogy az ún. „Folytatók” nemzedékének szentelt 84 lapot a két világháború közötti részhez számoltuk, tekintettel a korábbi pályakezdésükre. Egyébiránt ennek a tételesen igazolható feltevésnek tárgyi háttere oly ellentmondásokra is magyarázatot adhatna, hogy vajon Dsida Jenő annyira lelkes hívét, mint amilyenről a kötetben szereplő méltatás is tanúskodik, vajon mi késztethette arra, hogy Láng Gusztáv a költőről szóló ihletett doktori disszertációjának elfogadását opponensként megkísérelje elgáncsolni. Ámde az ehhez hasonló mellékzöngék firtatása helyett bízunk benne, hogy a dolog felett immáron Kölcsey Ferenc klasszikus veretű mondásával térhetünk napirendre: „...a maradék [az utókor] írói harcainkat nem fogja ismerni s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett...” (Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett).
Higgadt ésszel nem is tehetnénk másként, midőn tőlünk telhetően törekszünk méltányolni azoknak a nélkülözhetetlen lépcsőfokoknak a megteremtését, amelyeket román pályatársaink írásaiból már oly régóta hiányoltunk. Így tehát jogos fenntartásaink piros ceruzáját most belső zsebünk mélyére süllyesztve örvendezzünk illendőképpen azon tényen, hogy a mű lapjain román szerző mond gyakorta személyes véleményt magyar alkotók szellemi teljesítményéről a román irodalombarátok tájékoztatása végett. Nincs más hátra tehát, mint hogy ezúttal elsiklunk még az afféle tarthatatlan állítás felett is, miszerint a romániai magyar irodalom kialakulását, valamint felvirágzását mindvégig az államhatalom által teremtett kedvező légkör tette lehetővé. A könyv forgatása közben tehát eleve számoljunk ezzel a látszat és a tényleges valóság ellentmondásán ütköző látásmóddal, hisz bennünket, akik akarva-akaratlanul saját izmainkban is érezzük a korong taposásának gyötrelmeit, a törékeny cserép falára kent fazekasmáz aligha téveszthet meg, hiszen valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy az értő ujjaknak miként kellett letapogatniuk az adott pillanatban mások által is elfogadható formát. Ámbár Gavril Scridonban tagadhatatlanul felfedezhető a jó szándékú iparkodás, a túlsó partról mégsem képes minden alkalommal reátapintani a romániai magyar irodalom kibontakozását megszabó öntörvényűségre, s ezért kénytelen vörös fonalként beérni a műfajok szerinti rendszerezéssel az önkényesen felvázolt időhatárok között. Annál örvendetesebb viszont, hogy tanárosan akkurátus skatulyázásának nem az olvasmányélmény esik végképp áldozatul, mert a felfedezés öröme ott lüktet a sorok között, ha reáérez a román és magyar irodalmi törekvések azonosságára, sőt ennél is nagyobb elégtétel a számára, ha sikerült felmutatnia a romániai magyar irodalmat a románnal összekötő humanista beállítottság példáit, lett légyen polgári-demokratikus avagy elkötelezetten mozgalmi fogantatású a megnyilvánulási formája. Fokozott elégtétellel kell fogadnunk az elismerést olyan esetekben, mint például a regionális elkülönülés, azaz a félreértett transzszilvanizmus gyanújától többé-kevésbé mindmáig beárnyékolt Kós Károly vagy pedig Bánffy (Kisbán) Miklós munkássága, mert a könyvnek az említett két íróra vonatkozó passzusai egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az erdélyi román értelmiségnek a közelmúltban hol ideológiai okokból szorgalmazott, hol pediglen kárhoztatott, olykor vádaskodásig elfajuló idegenkedését Gavril Scridon esetében a ténylegesen, azaz eredetiben megismert alkotások semlegesítették. A szemléletesség kedvéért engedtessék meg, hogy legalább két kevésbé ismert kortárs megnyilatkozást idézzek itt Bánffy Miklóssal kapcsolatosan. Az Erdélyi történet 1935-ben Révainál megjelentetett Megszámláltattál... című első kötetébe (ma a Román Akadémia Kolozsvári Fiókja Könyvtárának tulajdona) az alábbi ajánlást írta be a főúri szerző: „Maniu Gyulának régi nagyrabecsüléssel Bánffy Miklós” (lásd a mellékelt fénymásolatot). A két világháború közötti román vezető réteg másik közéleti kiválósága, Alexandru Vaida-Voievod alig pár évvel ezelőtt nyomdafestéket látott emlékiratában ismételten az őszinte megbecsülés hangján ír e műről, amely lenyűgözte tárgyilagosságával és imponáló valóságismeretével. Scridon ennyire hiteles román kortársi fogadtatásról a lelkiismeretesen összeállított könyvészet forrásmunkáiban vagy pedig az általa szemlézett újabb hazai sajtótermékekben aligha találhatott a fentiekre való utalást.
Egy szó mint száz: a romániai magyar irodalom Gavril Scridon-i tükröződésén sajnos eléggé sok a foncsorhiba, de feltétlenül értetlenség lenne, ha pusztán görbe tükörként kezelnénk. Az arany középútra akkor lépünk reá, ha a hátsó fedőlapon is megismételt indoklást mi is magunkévá tennénk, mivel itt volt már az ideje annak, hogy valaki jól-rosszul megkísérelje a román közvéleményt is tájékoztatni a romániai magyar írók maradandó teljesítményeiről. Enélkül aligha valósulhat meg az a kölcsönös megismerésen alapuló társadalmi konszenzus, amelyet az utóbbi időben fű és fa előszeretettel emleget. Függetlenül attól, hogy a hazai és a külföldi „árgus szemű bírálat milyen következtetésre jut majd, tudatában kell lennünk annak, hogy a hangyaszorgalmú szerző kezéből túlságosan hamar hullott ki a toll ahhoz, hogy kultúrmissziónak felfogott munkája végére önmaga tehetett volna pontot. Az elmaradt végső revízióért kárpótoljon bennünket az a remény, hogy a román filológiában bizonyára akadni fog legalább egyvalaki folytatója az elakadt vállalkozásnak, s akkor újabb lépéssel közelebb kerülhetünk az Isac család házsongárdi síremlékére felvésett magvas mondás igazságtartalmához: „Absentes adsunt – velünk vannak az eltávozottak.”
Köllő Károly