Szeged 1996. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 10. 167 lap
Az utóbbi években érezhetően fokozódott az érdeklődés a székelyek eredetének, fejlődésének és a magyar társadalomba való beilleszkedésének folyamata iránt. Terítékre kerültek új nézőpontokból vizsgált régi érvek és érvelések, megfogalmazást nyertek új felfogások mind a problémák módszertani, mind pedig tartalmi sajátosságait illetően. E tekintetben elég idézni néhány, e területen tudományos tekintélynek örvendő szerző: Benkő Loránd, Györffy György, Kristó Gyula, Bóna István, Benkő Elek, Kordé Zoltán és mások nevét, akik 1990 után közölt írásaikkal a figyelmet újból a székelykérdésre irányították.
És amit talán hangsúlyozni érdemes és szükséges, hogy a tárgyalt problémakörökkel kapcsolatosan vázolt kép az érvek és ellenérvek gazdag fegyvertára eredményeképpen sokkal árnyaltabbá vált, mint a régebbi munkák esetében. Ez természetszerűen vezetett el oda, hogy az egyes szerzők álláspontjai között nem kis számban ellentmondások és ütközések jelentkeztek. Példaként utalhatunk a „kettős honfoglalással” kapcsolatos álláspontokra vagy véleményekre, a székely etnogenezis folyamatának megítélésére, az identitástudat problémájának mérlegelésére stb. Ilyenformán a székely eredet kérdésének elmélyültebb elemzése az eddig is eléggé bonyolult összképet még nehezebben áttekinthetővé tette. Most még indokoltabbá vált Kordé Zoltán véleményének megszívlelése: „A székelykérdést tudományos problémának tekintjük, a középkori magyar történelem egyik nehezen átlátható, többoldalú megközelítést igénylő rejtélyének, amelynek megoldását csak a történeti jellegű diszciplínák (filológia, nyelvtörténet, régészet, néprajz stb.) szabályainak a betartásával, eredményeik együttes figyelembevételével lehet megkísérelni.” (A székely eredetkérdés az újabb kutatások tükrében. Aetas 1993. 3. sz. 21.)
Talán ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy Kristó Gyula neves szegedi történész kísérletet tegyen a székely eredetkérdés problematikájának rendszerezésére. A múlt évben publikált könyvében jól átgondolt tematikai és módszertani elvektől vezettetve vázolja fel a székely eredet bonyolult kérdéskörét, azzal az érezhető szándékkal, hogy egy összefüggő s még a nem szakembernek is áttekinthető képet fessen a székelykérdésről. Könyvét hat: etimológiai, néptörténeti, társadalomtörténeti, régészeti, nyelvjárási és névtani, valamint egyház- és településtörténeti szempont szerint tagolja. A hat fejezetet bevezetés és összegzés zárja keretbe.
Az etimológiai fejezetben a szerző a székely szó jelentésére igyekszik választ adni, vagyis hogy eredetileg népnév vagy foglalkozási név volt-e. Alapos összehasonlító vizsgálódás eredményeként jut arra a megállapításra, miszerint jóllehet voltak esetek, hogy a szó foglalkozást is jelölt ‚kerülő, erdei vagy ,hegyiőr‘ értelemben, de ennek ellenére „a székely nevet tehát nép- és nem foglalkozásnévnek tekinthetjük [...] és csakis olyan körben lelhetjük fel, ahol nép-, illetve törzsnevek vannak”. Meggyőzőnek tűnik a bolgár, türk eskil–székely etimológiai származtatás logikája, de hasznos volna ezt a témát szélesebben kibontani, hogy könnyebben érthető legyen a nem kimondottan szakember számára is.
A néptörténeti fejezet tematikája több igen érdekes problémával gazdagodik és új szempontokat is felvet a székelykérdés megközelítése, illetve tisztázása szándékával. Jelzi, hogy a középkori székelyeknél olyan szembetűnő sajátosságokat lehet felfedezni, amelyek nincsenek meg a magyaroknál, de jelen vannak a volgai bolgároknál. Ilyen az adózás formája: mindkét népnél megtalálható a lóadó. Györffy György szerint a székelység „az egyetlen magyarországi etnikum, amelyről feljegyezték, hogy lovat adott a királynak, ill. az ispánnak, s ez is már akkor történt, amikor a székely nép állattartásában nem a ló, hanem az igavonó ökör játszotta a fő szerepet”.
Úgyszintén a székelység az egyetlen magyar népcsoport, amely a rovásírást ismerte. A harmadik sajátos mozzanat pedig az Attila (hun) hagyomány, amely ugyancsak a székelyek körében figyelhető meg.
Ilyenformán „sikerült a kárpát-medencei székelyek 13–15. századi életében három olyan mozzanatot kimutatni, amelyek egyike sem állapítható meg az akkor már évszázadok óta velük együtt élő magyarokról. Ezek mindegyike etnikai jellegű különállásra mutat, s így nyomatékosan cáfolja azt a nézetet, hogy a székely név foglalkozásnévből vált volna népnévvé, illetve megerősít bennünket azon feltevésben: a székely név eredendően etnikai különállást fejezett ki, azaz etnikumot jelölt.”
Ezek után a szerző válaszol arra a kérdésre, hogy miként sikerült a székelységnek a 9. századtól kezdve hosszú évszázadok alatt megőriznie etnikai különállását. Igen gazdag analógia használatával igyekszik ennek lehetőségét kimutatni, de talán az igen gazdag összehasonlító anyag miatt túl bonyolultnak tűnik a következtetések sora.
A társadalomtörténeti fejezet célja, amint a szerző hangsúlyozza: „...nem halogatható feladatom, hogy bizonyítsam: a székelyek ugyanúgy a magyarokhoz csatlakozott katonai segédnép volt, mint a kabarok. Az ide vonatkozó adatok meglepő egyöntetűséggel vallanak erről.” És ezen állítás alátámasztására felsorakoztatja a magyar és nem magyar krónikairodalom székelyeket érintő adatait, valamint a legfontosabb történeti forrásokat. A rajzolt történeti kép túlzsúfoltsága nem minden esetben segíti elő a téma központi mondanivalójának átlátását. Ezzel szemben nagyon meggyőző és világos a korai székely társadalom fő fejlődési csapásainak hat pontba való sűrítése.
A régészeti szempontot vizsgáló fejezet meglehetősen átfogó síkra tereli a székely eredetkérdést, s egyben kiszélesíti a vizsgálódás skáláját. Nem elégszik meg a Hóman-féle felfogással, mely szubjektív színezetű. Ezzel szemben állítása és bizonyítása szerint „kétségbevonhatatlan bizonyságok vannak arra nézve, hogy a székelyek Erdélyben betelepülőknek és nem őslakosoknak minősíthetők”. Ezt kétségtelenné teszi az a tény, hogy a széknevek egy része a székelyek korábbi lakhelyének emlékét őrzi. Ugyanilyen bizonyító ereje van a feltárt régészeti leleteknek is. Nem véletlenül állapítja meg Benkő Elek, hogy „A 13. században, amikor oklevelekben először tűnnek fel a Kelet-Erdélyben élő »telegdi székelyek«, figyelemre méltó módon megnő a korra jellemző régészeti lelőhelyek száma is”. Szintén ezt az állítást erősítik Székely Zoltán székelyföldi ásatásainak eredményei. Érdekes következtetések vonhatók le a régészeti leletek alapján a székely székek területének időbeli elfoglalásáról. Ebben az összefüggésben nem ártana alaposabban szemügyre venni a kettős honfoglalás tételeit valló szakemberek székelyekkel kapcsolatos megállapításait. Vitathatatlan, hogy a régészeti leletek bizonyító erejét még körültekintőbben és variáltabban kell igénybe venni a jelzett kérdések boncolgatásánál.
A nyelvjárási és névtani fejezet meggyőzően emeli ki azt a tényt, hogy a nyelvjárási összefüggések feltárása az etimológiai problémákkal együtt mennyire komolyan segít a székelyek mozgásterületének lokalizálásához. E szempontból megszívlelendő Benkő Loránd véleménye: „A mai Székelyföld nyelvjárásilag erősen tagolódik, s számos jel mutat arra, hogy az ide beköltöző székelység is jelentékeny nyelvi különbségeket hordozott. Legalább három fő székely nyelvjárástípus válik szét: 1. A Nyárád középső-felső szakasza és a Kis-Küküllő vidékén székely nyelvi jellegében – (Maros) Vásárhely vidékével ellentétben – megőrződött marosszéki székelység; 2. a telegdi–udvarhelyi székelység; 3. a sepsi-, kézdi-, orbaiszéki székelység, amely Csíkba, majd Gyergyóba is felhatolt. A székelység eredetkérdése szempontjából igen lényeges, hogy ezeknek a külön nyelvi csoportoknak nyelvjárástörténeti és névtani alapon világosan kimutatható kapcsolatai vannak a nyugati magyarsággal, mégpedig a telegdi székelyeknek elsősorban a Baranya–Valkó-i magyar nyelvi részlegekkel, a sepsi, orbai, kézdi, csíki székelyeknek az Őrséggel és az Őrvidékkel, a marosi székelyeknek az Őrség–Őrvidék mellett egyes Pozsony környéki magyar nyelvi szórványokkal. Ez a tény arra mutat, hogy a székelység eredetileg nem volt egységes, hanem különféle magyar nyelvi csoportokból verbuválódott.”
Módszertanilag hasonlóan tevődik fel a kérdés a székely földrajzi névanyaggal kapcsolatban is. Ezért, amint a szerző figyelmeztet, a nyelvészeknek mindkét esetben nagy körültekintéssel kell eljárniuk.
És végül érdekes Benkő Loránd vizsgálódásainak végkövetkeztetése a nyelvjárási megfigyelésekből: „Marosszék egyrészt a Pozsony és Moson vidéki magyarsággal hozható közelebbi kapcsolatba, másrészt az Őrvidékkel. [...] Telegdiszék Baranyával és Valkóval mutat nyelvi rokonságot, továbbá Biharral és közvetve Abaúj megye településrészlegével. Sepsitől Gyergyószékig olyan nyelvi jelenségekkel találkozunk, melyek megfelelői Délnyugat-Magyarországon fedezhetők föl, az Őrségben és az ausztriai Őrvidéken.” Ezekből az adatokból világosan kikövetkeztethető a székelység betelepedési útvonala. Az útvonal időbelisége sorrendben: Sepsi-, Orbai-, Kézdi-, majd Csík- és végül Gyergyószék. Ennek a sorrendnek valódiságát látszik erősíteni az illető területek településeinek gyakorisága is. Míg Sepsi‑, Orbai-, Kézdi-, sőt Csíkszékben a 14. század eleji pápai tizedjegyzék szerint a települések gyakorisága Sepsiszéktől Csík felé haladva csökken, de még ez utóbbiban is közel húsz szerepel a tizedjegyzékben, addig Gyergyóban egyetlen falunév sincs feltüntetve, csupán három papnak a neve. Ebből világosan kitűnik, hogy Gyergyószék még csak a betelepülés első szakaszában volt.
Az egyházi és településtörténeti szempontot tárgyaló fejezetben a szerző az erdélyi főesperességhez tartozó településeket sorolja fel, megállapítva, hogy a Székelyföldön az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék szerint igen nagy a plébániával rendelkező települések száma.
Végül, az összegezésben a szerző szakmailag szilárdan megalapozott következtetéseket fogalmaz meg a székely eredetkérdés komplexumával összefüggően.
Kristó Gyula munkája több szempontból hézagpótlónak tekinthető. Nagy hozzáértéssel veszi számba a tárgyalt problémával kapcsolatos kérdéseket. Alkalmazott, főleg összehasonlító módszerével feltárja az eddig elért eredményeket, egyes álláspontok között jelzi a mutatkozó nézetellentéteket, és nagyon világosan fogalmazza meg a saját véleményét, amely egyben az eddigi ismeretanyag szintéziseként is tekinthető.
Magyari András