Szerkesztő Honvári János. Aula Kiadó. Bp. 1996. 558 lap
A címzett, a virtuális olvasó személye a történetírásnak is formát szabó és a tartalmat szintén meghatározó tényezője. Az egyetemi, főiskolai hallgatók jegyzettel való ellátása ezért sajátos gondokat, feladatokat igénylő területe a múltidézőknek. Jó tehát, ha van eredendően „tankönyv”-nek készült országos gazdaságtörténet is a történettudományt nem fő élethivatásul választó főiskolások számára. Ez a kiadvány rendeltetésszerűen oktat, nevel, látásmódot, szemléletet formál, tudatot alakít, és nolens volens új szintézise a rangos, sokszínű magyar gazdaságtörténeti kutatásoknak.
Kik fogtak egybe a munka elvégzésére, és hogyan osztották fel egymás között az évezrednyi múló időt? A honfoglalástól a 16. századig című első rész szerzője Draskóczy István; A török kori Magyarország gazdaságtörténete című fejezetet Buza János írta; a Magyarország gazdaságtörténete 1700–1848 közötti időszak történéseit Kaposi Zoltán summázta; A reformkortól az I. világháborúig Kövér György, majd A gazdaság a két világháború között, valamint Magyarország gazdasági fejlődése a II. világháború után (1945–1955) című korszakokat Honvári János elemezte. Valójában együttes, munkaközösségi fáradozásnak és ugyanakkor négy intézmény együttműködésének eredménye ez a kötet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem, valamint a győri Széchenyi István Főiskola tanárai, szükségszerűen az egyes korszakok kérdéseinek ismert jó nevű kutatói a számukra legjobban ismert évszázadokat, évezredeket vállalták fel munkaterületként.
Az említett egyetemi, főiskolai oktatók azért is mondottak le az egyszerzős megoldás előnyeiről, mert mint ahogyan megvallották: „Egy percig sem ringattuk magunkat abban a hiú ábrándban, hogy egyetlen szerző fel tudja majd dolgozni a magyar gazdaság történetének könyvtárakat megtöltő egykorú és napról napra gyarapodó újabb szakirodalmi terméseit.”
Ez a valóban létező bőség századunk történettudományának gyümölcse. Jóllehet a reformkor vezérei, tudóstársaságai igényelték, sürgették a nép és a munkálkodó emberek krónikáját, a tudománytörténet csak az útkeresést és az első lépések megtételét regisztrálhatta. A „székely ipartörténelem” szükségességéről értekező Orbán Balázs 1878-ban még így ostorozhatta a történetírás egyoldalúságát: „...lapjait eddig leginkább a trónok és a hadtörténetek eseményei töltötték tele”, a történész pedig „a magasabb körök zajától elkábulva, fényétől kápráztatva, néha a hősiesség és honfi erények varázsától is elragadtatva: nem ért rá, hogy az alsóbb régiókban is szemlélődjék, hogy a népélet szerényebb talaját mívelje, a békés idők foglalkozásának is tért szenteljen”. Az önálló gazdaságtörténeti szemlét végre megindító Tagányi Károly mellett álló Acsády Ignác még azt írhatta beköszöntőjében: „Anyagi dolgokkal, a népek valódi szükségleteivel tudományosan foglalkozni a legújabb időkig crimen laesae majestatis volt.” Ő nem a szakirodalmi anyag bőségéről, könyvtárnyi könyvről beszél, hanem a gazdaságtörténeti kérdések előli kitérésről, a nagy homály borította múltról.
A gazdasági viszonyok korszerűsödése, a termelés növekedési üteme a magyar történészeket is fogékonyabbá tette az anyagi életviszonyok előzményei, múltja iránt. Az 1894-es esztendő az európai szinten élen járó országokkal való versengés kezdetének a dátuma is. Ekkor jelenik meg a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, száz esztendővel ezelőtt, 1897–1898-ban pedig az az Erdélyi Gazdaságtörténelmi Szemle, amely a Tokaji László szerkesztette Erdélyi Gazda mellékleteként kísérli meg az olvasók toborzását.
E rövid ismertetésnek inkább csak jelzésekre szorítkozó keretei között az elmúlt évszázad eredményeinek felleltározására, összetevőinek mérlegelésére, kapcsolatainak feltárására nem vállalkozhatunk. A „jegyzet” mindenik fejezete tükrözi azonban azt, hogy az általánosítóknak, a szintézisen munkálkodóknak volt miből építkezniük. Az ajánlott, válogatott (kevés külföldi szerzőre utaló) könyvészet majdnem 750 címet tüntet fel. Közöttük sok a tér és idő viszonylatában szűkebb határok közé szorított régió, igazgatási egység, megye, város, tájegység monográfiája, de nem hiányoznak az összefoglaló jellegű munkák sem. Az egyes korszakok szövegének megfogalmazói láthatólag küzdenek azzal, amit a bőség zavarának is nevezhetnénk. Egyes jelenségek, folyamatok méretei súlyuknál, jelentőségüknél nagyobbra növekedtek, míg mások mellőzöttebbekké, összetöpörödötté váltak, vagy éppen csak lajstromba vétetődtek.
A könyv előszavában olvasható: „...ennek a sokszerzős kötetnek az egyes fejezetein belül is akadnak egyenetlenségek. Ez az adott rész szerzőjének érdeklődési köréből, szakirodalmi tájékozottságából adódik, ennek következtében egyes, talán nem is mellékes kérdések óhatatlanul háttérbe szorultak, vagy akár teljesen ki is maradtak.” (Megvalljuk: nem a történész, hanem csak a recenzens elfogultságának bizonyítéka az, hogy nagyon sokszor keltett benne hiányérzetet Erdély sajátos vonatkozásainak hiánya vagy az erdélyiek, a déli, az északi tájegységek kimaradása a példák közül. Ugyanakkor indokoltságát meghaladó örömmel töltötte el, hogy például a fejedelemség kori pénzügyek számottevő szakmai tudással, audícióval vannak megírva.)
A történetírás új útjain járóknak már nem kellett az önálló szakágazati históriák létjogosultságáért küzdeniük, az autonóm státus bizonyos velejárói, így az egésznek a részekre hullása ellen azonban védekezniük kellett. Megnövekedett tehát a történeti egységben látás, az interdiszciplinaritás igénye. A holisztikus útkeresésnek (többek közt az 1930–1940-es években a szociológia térnyerése révén) nálunk szintén akadtak harcosai. Olyanok, akik azt vallották, hogy „a társadalom életében nincs egyetlen jelenség, egyetlen életmegnyilvánulás sem, amely elszigetelt, önállóan működő és önmagában magyarázható volna”. Talán ezért is növekedett meg a szerves, valamilyen belső kohézió által homogénabbá vált alakulatok, intézmények, közösségek, a valamilyen okkal-céllal társultak szervezeteinek interdiszciplináris jellegű vizsgálata. A gazdaságtörténet már régebben is számolt a keretekkel, a szerkezetet egybefogó formációkkal: nem véletlen, hogy Karl Bücher fejlődésifokozat-elmélete (zárt házi gazdaság, városi, majd országos méretű gazdaság) e tudományszak elméleti alapozása rendjén született meg. Az ismertetett kötet szerzői azonban természetes módon, különösebb elméleti fejtegetés, magyarázkodás nélkül illesztik be mondanivalójukat a világgazdaság táguló kereteibe.
Az azonban meggondolkodtató, hogy az országos határvonalon belül egységként összeolvadó történetiségben megnövekszik annak a veszélye, hogy elmosódnak, színüket vesztik a részek, a rész-egészek, a sajátosságok; az általánosnak, átlagosnak valóban szükséges „indexe” elnyeli a határértékeket, a szélsőségeket, de a fejlődésbeli különállásokat is.
Figyelmeztető jelként kell értékelnünk azokat a vélekedéseket, amelyek mindinkább egy másként értelmezett interdiszciplinaritásról adnak hírt. Ugyancsak figyelmet érdemlő, hogy éppen az Annales szerkesztői azok, akik 1989-ben a különálló tudományszakok identitásának erősítését javallják. (Sonkoly Gábor és Nicolas Verdier – az angol és francia társadalomtörténetről szólva – ilyen szokatlansága révén is sokatmondó címet adott írásának: Hogyan gyúrjuk össze a morzsákat?)
A mind módszertani, elméleti, mind konkrét szakágazati kérdésekben oly gazdag kötetről ez alkalommal csupáncsak híradással kívánunk szolgálni. Bízunk benne, hogy sok kérdés mélyebbre ható elemzésére még visszatérhetünk.
Imreh István