Megemlékezés

Erdélyi József ünneplése^*

Tudós irodalomtörténészek tanúsítják: a halhatatlanság magasába érkezett költők szinte mindenike a szülőföld valóságából, a gyermek- és ifjúkor benyomásaiból, élményeiből meríti a legtöbbet. Maga Arany János egyik, töredéknek maradt vallomásával nyújt erre bizonyítékot:

 

Én kis hazám a nagy hazában,

Szalonta, vedd az énekem!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Te a meleg szív vagy nekem.

 

Ezt a lelki, szellemi kötődést érezzük ki a későbbi utód, a majdhogynem földi Erdélyi József lírájából is:

 

Ott születtem én, a pusztán,

egy nagy cselédházban,

ahol annyi nyomorúság,

szomorúság, gyász van.

 

Ott ébredtem én, a kastély

s a nagykert tövében,

onnan küldött apám, anyám,

az én szegény népem,

 

hogy tanuljak, hogy legyek úr,

ne cseléd, ne szolga,

de én mindig visszavágyok

a szép gyermekkorba.

(Az én szülőházam)

 

Ez a föld termette, ez a nép emelte maga fölé azt a költőt, aki a millenniumi Magyarország jubileumi évében Újbátorpusztáról indult Ardelean János és az árpádi Szabó Erzsi harmadik gyermekeként, hogy a népmesék kisemmizett, de végül győztes legkisebb királyfiához hasonlóan törjön fel a mélyből és legyen a zsellérek, béresek, parasztok panaszainak tolmácsa, keserveinek kidalolója. Lírája mégsem vált egyhangúvá. A tragikus emlékeket olykor őszintén kedves, máskor derűs jelenetek váltják föl. Ilyen például az a kezdeti korszakából származó verse, amelyben a tapasztalatlan kis tanyasi gyerek városi, pontosabban nagyszalontai élményét örökítette meg:

 

Városba vitték a kis tanyasit.

Óh, hogy örült, hogy városba viszik!

Szomszéd tanyánál nem volt még tovább,

tornyot, ha látott: szülte délibáb...

Mikor a város széle szembetünt,

felkiáltott a mi kis emberünk:

– Éds anyám! – óh, ti komoly éds anyák! –

Be sűrűn jönnek erre a tanyák!...

 

Mikor szekerük a piacra ért,

s a templom még kerek szemébe fért,

de nőtt, amint poroszkáltak felé,

– éds anyám! Hát az a nagy ház kié?

 

– A jó Istené. Isten háza az, –

felelt éds anyja s mit ő mond: igaz,

a gyermek el is hitte s hallgatott.

De odafenn az óra kongatott,

 

s felujjongott a lelkes kis bolond:

– éds anyám! Még ez osztán a kolomp! –

S megpillantván fenn a harangozót:

– Éds anyám! Tán a jó Isten az ott,

 

a kis bundában?... – Ember az, fiam,

a harangozó. Isten messze van,

nem látja senki, de felé utat

az embereknek a torony mutat.

(Torony)

 

A négy elemit itt, a templommal szembeni református iskolában végezte, a gimnáziumot pedig Nagyszalontán. A versfaragásra Arany egykori scholájában kapott reá. „Sok verset írtam már akkor a Gacsó-kert felé, a szikfüves legelőn – vallja önéletrajzában. – Szemes Károly, maga is költő-diák, avatgatott a versírás titkaiba. Ő adta kezembe Arany János tanulmányát a magyar verselésről.”¹  Ekkor érlelődött benne az elhatározás: költő lesz! A főgimnáziumi tagozaton folytatná, hogy egyetemre mehessen, azonban bátyjai lebeszélték. Legyen tanító: így hamarabb diplomához jut. Déván, majd Mezőtúron ismerkedett a neveléstudománnyal, de pedagógus sohasem lett belőle. Várta a galíciai front, ahonnan kitüntetéssel tért haza. Értelmetlen volt az életét kockáztatnia. A Gyepes, a Csiszér, a Kölesér mentén 1919-től új hatalom rendezkedett be.

Ő mindenáron magyar költő kívánt lenni. Elbúcsúzott hát szülőföldjétől, ahova ezentúl csak látogatóba tért vissza. A húszas évek elején gyalog barangolta be a kis csonka országot, és megfogalmazta ars poeticáját: „A magyar költészet csak a népköltészetből születik újjá.”²  Móricz Zsigmond és Szabó Dezső mellett őt tekintjük a népi mozgalom előfutárának. Verseiben vakmerő hangot ütött meg: szembeszállt az úri osztállyal, és a legmélyebb népréteg reménytelenségét, bánatát, megaláztatását tárta a nyilvánosság elé. Egy jobb és igazabb világért vívott harcához csakhamar társakra, szövetségesekre talált: Sinka István, a szalontai „fekete bojtár”, a dunántúli Sértő Kálmán és Illyés Gyula, a prózában Szabó Pál, Veres Péter s több népi író szegődött melléje.

Erdélyi József személyes tragédiája, hogy a társadalmi igazságszolgáltatás szép szándéka költészetében jobboldali eszmékkel párosult. 1944 őszén ez késztette arra, hogy – a politikai következményektől tartva – Nyugatra távozzék. 1945 őszén titokban hazatért; Árpádon s a közeli tanyákon rejtették el az egykori iskolatársak, segítségre kész földijei. 1947-ben feladta magát a budapesti népbíróságon.

Hároméves börtönbüntetésének letöltése után visszatalált az irodalmi életbe, és a magyar lírát további tíz kötettel gazdagította. Öregkori versei a hajdani paraszti humánum hangján szólalnak meg, s bennük oly gyakran tűnnek föl gyermek- és ifjúkorának tájai, emberei, emlékei, hogy e kötődésben már-már képzeletvilágának rabságát érzékeli a költő:

 

Szülőföldem! Te mindenütt jelen vagy,

képed kísér, amíg meg nem halok, –

mindhalálig; szülőföldem, szerelmem,

rabom vagy  és én rabszolgád vagyok.

 

De édes ez a fogság, ez a rabság;

nincs szabadság, – nincs ennél édesebb;

szülőföldem, hazám! Úgy élsz szívemben,

s úgy sajogsz, mint egy régi-régi seb.

 

Csak a halál gyógyítja ezt a sértést,

e mély sebet csak az hegeszti be;

nem ember az, akinek nincs a szívén

ilyen szép régi-régi, szent sebe.

 

Szerettem volna elszakadni tőled,

de képed üldöz, bárhová szalad

boldog rabod, bármily szabad, nem boldog;

csak az a boldog, ki benned szabad.

 

Szülőföldem! Minden szerelmem elhágy,

apám-anyám halott; de élsz te, élsz;

túléled a te hűtlen szeretődet,

rossz fiadat, ha arcot is cserélsz.

 

 

Úgy élsz öreg, halkuló szívem mélyén,

mint kiskoromban s még annál korább,

mikor még zúgtak rengeteg erdőid,

egykorú vagy te meg az égvilág.

 

Őserdeid még zúgnak a fülemben,

áradnak még folyóid-erdeid;

tűnő létem múltadba fúrja mélyen

táplálkozó hajszálgyökereit,

szülőföldem, s teveled egyidős,

a mindenséggel egyidős leszek,

és halhatatlan; mert halóporomban,

hamvaimban is rád emlékezek...

(Rabság)

 

A bölcsőhely világa mellé odaállítja édesapja alakját is egy alighanem igaz történet keretében. Kettejük kézfogása természetes kapcsolatot teremt e földi világ és a túlvilág között.

 

Egy szép reggelre gondolok

és mosolygok és meghalok...

 

Kéklett az ég, sütött a nap,

mentem sötét fenyők alatt.

 

Kezemet fogta jó apám.

Sárgarigó fütyölt a fán.

 

Sárgarigó, huncut rigó,

azt fütyölte, hogy élni jó.

 

Hogy élni jó, hogy élni szép,

ha fogják az ember kezét.

 

Jó lenni nagynak, kicsinek,

mindennek és mindenkinek.

 

Sárgarigónak legkivált,

nagy kertben élni nyáron át.

 

Fenyőre szállni rangosan,

fütyölni szépen, hangosan.

 

Hirdetni vígan szerteszét,

hogy élni jó, hogy élni szép.

 

Hogy élni jó, hogy élni szép,

ha fogják az ember kezét...

 

Egy szép reggelre gondolok,

és mosolygok és meghalok.

 

Kék lesz az ég, ragyog a nap,

megyek sötét fenyők alatt.

 

Kezemet fogja holt apám,

s megszólal egy rigó a fán.

Azt mondja majd az a rigó,

hogy élni szép, hogy élni jó.

 

De halni szebb és halni jobb...

S én mosolygok és meghalok.

(Reggel)

 

Igen. Ez az emberi élet, a földi lét megmásíthatatlan rendje – nyugtatjuk meg magunkat. 1978. október 4-én, 82 éves korában költőnket is kézen fogta halott édesapja, és magával vitte arra a csillagfényes útra, ahonnan nincs visszatérés. Reánk testálta gazdag életművét, verseit, nyelvészeti munkáit, kétkötetes önéletrajzát.

Lírájának maradandóságát tanúsítják a halála óta kiadott verseskötetek. Emlékének megőrzése tükröződik abban a tényben, hogy egykori iskolavárosában, Nagyszalontán utcát neveztek el róla, a mai napon pedig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szülőfaluja, az árpádi templom falára rögzítette az ő halhatatlanságát hirdető márványtáblát:

 

Dánielisz Endre