Magyari-Vincze Enikő

Rendhagyó recenzió egy rendhagyó műfajú könyvről

Gáll Ernő Számvetés című kötete (Komp-Press, Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár 1995) többet nyújt az olvasónak, mint amit alcíme (Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében) első látszatra ígér. Nem egyszerűen vallomás az egyéni életpályáról és az individuális gondolkodás alakulásáról, mint ahogyan nem csupán csak beszámoló egy folyóirat történetéről és egy időszak viszontagságairól, hanem a szó legkomplexebb értelmében a szerző által megkonstruált tükör, melyen keresztül – a tükörbe néző saját perspektívájából – párbeszéd folytatható a nemzetiségi/kisebbségi létre immár (megváltoztathatatlanul?) jellemző gondolkodásmód néhány vonatkozásáról.

E megállapítás erőterében recenzióm arra vállalkozik, hogy a műnek csupán néhány, az említett mentalitáshoz kapcsolódó vonatkozását tárgyalja. Teszi ezt úgy, hogy előbb a számvetésről mint műfajról „értekezik”, majd pedig a számvetés lehetőségeit és korlátait próbálja azonosítani, éppen a kötet önreflexióra szólító eszmeiségének szellemében.

A „számvetés” mint műfaj

Az interpretatív, minőségi módszerekkel dolgozó kultúrakutatásban egyre elfogadottabb az önéletrajzi elem beépítése magába az elemzésbe, főként abban az esetben, ha ez a tereptapasztalatra és általában a kutatott valóság létrehozatalában játszott kutatói szerepre való teljesebb reflektálást segíti elő.[1] A kötetben kifejtett erőfeszítést ebben a keretben kell értékelnünk, műfajilag ebben a kontextusban helyezhetjük el.

Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a kötet mint az „életrajzi elemzésre” tett kísérlet elsősorban nem azért különös, mert „benne tárgyilagos szándékú elemzések szubjektív vallomásos részekkel keverednek”, hanem azért, mert általa az élettörténetek vizsgálatának két megszokott eljárása ötvöződik össze egymással.

Ezek közül az egyik a terepmunkát végző kutató önreflexiója, mely (a kutatás jelenében) egyszerre zajlik magával a vizsgálattal: általa az elemző a saját élettörténetének azokra a dimenzióira figyel, amelyek a terepmunka megélt tapasztalataiban csapódnak le, vagyis ennek révén a kutatói jelenlétre, a kutató és a kutatottak kapcsolatából felépülő valóságra reflektál. A másik eljárás pedig a mások élettörténetének eszközként és/vagy tárgyként való vizsgálata, a narrátor és a kutató közti diszkurzív mezőben létrejövő, múltra irányuló életrajzi elbeszélésnek az elemzése.[2] Megjegyzendő még, hogy az antropológiai szemlélet az előadott élettörténetet nem a múltra való visszaemlékezésként kezeli, hanem afelől érdeklődik, hogy a jelenben történő identitásépítés egyik formájaként – a valamilyen nyilvánosság előtt zajló „emlékezésben” – milyen minták szerint és miként történik a múlt rekonstruálása, vagyis hogy milyen kulturálisan is felépített modellek uralják bizonyos helyzetekben a múlt használatának gyakorlatát.

Az az elemzés, amellyel az olvasó a szóban forgó kötetben találkozik, a szerző saját élettörténetét definiálja mint vizsgálati tárgyat és eszközt: az előzetesen megélő és az utólagosan elemző én megkettőződésének terében építi fel az elbeszélt önéletrajzot; a kutatói én a múltba kihelyezett énre (a narrátorra) mint „a másik”-ra tekint, miközben világossá válik, hogy a reflexió, amely a rekonstruált helyzetekben való jelenlétre, pontosabban az akkori valóságok alakításában való részvételre irányul, nem az akkori, hanem a mostani jelen tartozéka.

De ezzel együtt élettörténet és életút kapcsolata ebben az esetben is világosan kirajzolódik: a narrátor társadalmi-történelmi helyzetében adott kulturális modellek nemcsak egyéni megvalósulásának pályáját, hanem a múltról való beszélés, az emlékezés, az élettörténet felépítésének módját is előírják. Innen származnak a „számvetés” korlátai, illetve ebből következik azoknak a rákérdezéseknek a hiánya, amelyek e modellek szerint elképzelhetetlenek, anélkül hogy a közösség, melynek modelljei, ne taszítaná ki miattuk a „normaszegőt”.

Megélés, kutatás, a kettő kapcsolatára való reflektálás – ebben az elemzésben különböző időhorizontok tapasztalatai, ezért a „számvetés” nem a valamikori jelenlétet, a megélt helyzetek vizsgálatát kísérő akkori önreflexió, sem pedig a más személyek élettörténeteit rögzítő társadalomelemzési műfaj, hanem a kettő keveréke. Mondhatnánk: az élet dolgainak elrendezési kísérlete egy olyan alkotó által, akit a lezárhatatlan problémákkal szemben érzett felelőssége egész életében állandó továbblépésekre sarkallt. És éppen ebben rejlik e műfaj teremtő feszültsége: végső rendet próbál teremteni a múltban, mely minduntalan új rendekbe áll össze, mihelyt nekifognak rekonstruálásához.

A „számvetés” lehetőségei és korlátai a romániai magyar társadalomban

Ha a fentiek értelmében elfogadjuk azt, hogy a „számvetés” mint az önéletrajzi elemzés formája nemcsak a narrátor mint egyén pályáját, hanem a kor (az idő és a hely) érvényesnek tartott kulturális modelljeit is képviseli, akkor mindenképpen reflektálnunk kell arra, hogy ezek a modellek például magára a „számvetésre” vonatkozóan milyen lehetőségeket körvonalaznak, és milyen korlátokat szabnak meg.

Az alábbiakban éppen ezeket igyekszem körvonalazni, mégpedig a szóban forgó kötet három fejezete alapján (vállalva azt, hogy ennek következtében mintegy igazságtalanul bánok el a többi részével).

A Számvetés első, Az újraindulás előzményei címet viselő fejezetében Gáll Ernő a Korunk második folyamának megindítására, ennek előzményeire és az ötvenes évek derekén kialakult feltételeire reflektál. (Ez utóbbiak összefüggésében említi meg „az olvadás első jelentkezéseit” mind „a dogmatikus szendergésből való ébredezés”, mind pedig a „nemzeti-nemzetiségi kérdés felszínre törése” vonatkozásában.)

A visszaemlékezés azért válik számvetéssé, mert – a korszak jellemzőinek megfelelően – többek között a „homo staliniensis” kialakulásának okaira, mikéntjére is rákérdez. Mégpedig teszi ezt úgy, hogy jelzi ennek tágabb társadalmi-politikai hátterét (például „a szovjet mintához való maradéktalan igazodást”, „a világ két részre való szakadását” és „a két tábor antago­ni­zá­ló­dását”), de ugyanakkor különös hangsúllyal elemzi a korabeli személyes és közösségi elköteleződések erkölcsi vonatkozásait is.

„A pártban feloldódott egyén”, „a párt érdekeinek oltárán mindenét feláldozó”, a „fana­tiz­musba menekülő”, de „az állandó szorongástól nem mentesült” ember (vagyis a „bolsevik típusú kommunista”) kérdése egy tágabb kérdéskört is feszeget: nevezetesen a fundamentalizmus jelenségét teszi elemzés tárgyává. Ez a vizsgálódás viszont, sajnos, megreked a kommunista fundamentalizmusból magabiztosságot nyerő embertípus jellemzésénél. Ennek viszont könyörtelen kritikáját adja, mondván: „elutasító minden más felfogással szemben”, „a felsőbbrendűséget és kizárólagosságot képviselő tudatával [...] ítélkezik elevenek és holtak, múlt és jelen fölött”, „az idézetek uralmát honosítja meg”, a saját szentségeit tartalmazó „bibliát” abszolút érvényűnek tekinti, „az eredeti gondolatot ab ovo gyanúsnak tartja”.

Sajnálatos ez a megrekedés mindenekelőtt azért, mert ennek következtében a szerző nem kérdez rá más típusú, például nemzeti és nemzetiségi fundamentalizmusokra. Meg arra, hogy Kelet-Európában (és romániai magyar összefüggésben is) miként és miért nem lehet áttörni ezt a gondolkodásmódot, miért – a Dogma alóli felszabadulás illúzióját táplálva – legfönnebb csak különböző dogmatípusok egymással való felcserélését lehet elérni.

A kommunista fundamentalizmus működésének következményeit azonosítva, az önkritika szellemében Gáll Ernő a kisebbségi lét egyik állandósult jellemzőjét is diagnosztizálja (anélkül azonban, hogy ezt mint ilyent elemezné). Leírja azt a folyamatot, amelynek során „Ők” – a kom­munista elköteleződés szellemében – „belső megtisztulást” sürgettek, és „harci felkészülést” hirdettek meg „Velük”, vagyis a „népellenes, nacionalista és elszigetelődésre buzdító ele­mek­kel” szemben – jelezve, hogy ezt a magatartást „a beolvasztó praktikák” a maguk hasznára fordították.

Ismét hangsúlyoznám, sajnos nem reflektál arra, hogy (például a bemutatott jelenség révén) a romániai magyar elit miként generálta akkor is, de generálja újra meg újra az elszigetelődés-beolvasztás bináris oppozíciójában való gondolkodást; valamint arra, hogy míg a kommunista fundamentalizmus az ún. „elszigetelődőkkel” számol le, addig a nemzeti fundamentalizmus az ún. „beolvadókat” teszi árulóvá, miközben egyik attitűd sem tud(hat) – fundamentalista és esszencialista lévén – másképpen, csak az elszigetelődés/beolvadás vagy-vagy képletében gondolkodni társadalmi osztályok és etnikumok, nemzetek kapcsolatáról. Meg arra, hogy ez a kisebbség a többségről (megjegyzendő, hogy a státusok megcserélődésekor ez fordítva is mindig így volt) a történelmi tudat frusztrációi alapján csak a rosszindulatot, a becsapást, a „beolvasztó”, megsemmisítő gesztust tudja feltételezni.

Ha én folytatok párbeszédet a Számvetés által elénk tartott tükrön keresztül a kisebbségi létünkhöz tartozó gondolkodásmódokról, ezek a további kérdések jutnak eszembe. De valószínű, hogy ezek meg nem oldása saját számvetéseimet fogja majd generálni az idő múlásával.

 

A Szárhegy: fórum és botránykő, valamint a Kísérletek a nemzedéki párbeszédre című fejezetekben a számvetés mint életforma „önmagunk revíziójaként” is meghatározódik, ilyenként pedig a generációs vitából levonható következtetésekkel való szembenézést, valamint az „idősebbek felelősségét” is feszegeti.

Saját régebbi megállapításainak, nemzedéke néhány más tagjának, valamint az 1980-as években a nemzedéki vitában részt vevő fiatalok véleményének egymás mellé állításával Gáll Ernő Számvetése a kisebbségiség egyik, sokak által foggal-körömmel védett dimenzióját, az egységességet is boncolgatja. Ha csak ezekre az álláspontokra figyelnénk, biztató kép rajzolódna ki előttünk nemzetiségünk akkori – ezek alapján kritikusnak és önkritikusnak nevezhető – szellemi állapotáról.[3] De sajnos, meg kell állapítanunk, hogy ezek nem bizonyul(hat)tak domináns viszonyulásoknak és a belső differenciálódás szabad kifejlődése igen sok belső akadályba (is) ütközött.

Ha megengedett, hogy egy rencenzió keretében ilyen súlyos kérdést ilyen röviden tárgyaljak, akkor ezekkel kapcsolatban hangsúlyoznám: hiányuk és ennek folyamatos újratermelődése (más, kívülről jövő hatások eredményeként is) a romániai magyar kisebbségi elit fokozatos beszűküléséhez, egyre merevebb kizárólagosságához, a belső sokféleséget leépítő intoleranciájához, a „kellemetlenkedők” elvándorlásához – és a mentális-monolitás hagyományának megerősödéséhez vezetett. A Számvetés olvasása közben (ismét) kisebbségiségünk eme belső „nyomorúságai” jutnak eszembe.

Ha a kötetnek mélyebben sikerült volna „számot vetnie” e belső akadályok természetével és akkori működésével, akkor ma lenne egy további fogódzónk annak megértéséhez, hogy – 1996 után, az általános nyitás kontextusában és a változás ígérete ellenére – romániai magyar közéletünkben miért indulnak be ismét a régi kizárásos mechanizmusok, miért erősödhetnek meg az intoleráns felháborodások az új és másabb élettapasztalatok megnyilvánulásai kapcsán. Ezek láttán meggyőződésem, hogy a Számvetés szerzőjének ma hatványozottan kellene újra hangsúlyoznia azt, amit egy 1980-ban rendezett kerekasztal-beszélgetésen mondott: „A mai eszmecsere munkafeltételeként induljunk ki abból, hogy művelődésünk fejlődése és jövője a sokszínűséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma. [...] A kiátkozások ideje lejárt.”