Kiss Loránd
A pókai festett kazettás mennyezetről először Kelemen Lajos számolt be 1900-ban,[1] majd megemlékezett róla 1947-ben megjelent, a műfaj 17. századi erdélyi emlékeit feltérképező dolgozatában[2] is. Utóbb, 1957–58-ban az előbbi két tanulmány összevonásából és kiegészítéséből született az a kézirat, amely Mennyezet- és karzatfestmények a XVII. századból címmel jelent meg a szerző művészettörténeti írásaiból válogatott posztumusz kötetben.[3]
Ebben a munkájában már mint töredékekről emlékezik meg az időközben lebontott pókai templom múzeumi gyűjteménybe szánt, de 1944 után eltűnt festett kazettáiról, s egy lapalji jegyzetben szól megmentésükre tett erőfeszítéseiről is.[4]
Kelemen Lajos felismerte, hogy a pókai mennyezet különböző időkben készült darabokat foglalt magába: a kazetták egyik részét a fennmaradt régebbi feliratnak megfelelően 1666-ra, másik csoportját, ugyancsak felirat segítségével 1706-ra keltezte.[5] Feltűnt neki, hogy a fedőfestékkel elcsúfított kazetták egy része a magyarfülpösi mennyezetet (1642) szignáló Asztalos Jánosnak (Johannes Mensarius), másik részük pedig Parajdi Illyés Jánosnak, a tancsi mennyezet készítőjének kezére emlékeztetett (1676). Végezetül ismeretlen, talán marosvásárhelyi festő-asztalos 1706-ban készült munkájaként határozta meg azt a táblát, amelyen egy körbe helyezett, hatalmas nyolcszirmú stilizált virágot kétfelől szimmetrikusan visszahajló, közös szárú, páros tulipánok s ezek térközeibe hintett öt- és hatszirmú kis rózsavirágok környeztek.[6] Felfigyelt a kazetták különböző méreteire és arra, hogy egy részük bizonyára kiegészítő lécként töltötte volt ki a szabályos négyszögletes kazettákból álló kompozíció szélén fennmaradt üres felületeket.
Kelemen Lajos kérésére fényképezte le 1938-ban Fekete László és Szabó Dénes, a kolozsvári Fotofilm akkori, majd későbbi tulajdonosa a pókai templomot és festett mennyezetét. Kettejük felvételei illusztrálják a dolgozat utolsó változatának kiadását. Az ott szereplő 24. kép alapján sikerült azonosítanunk a hagymásbodoni református templom karzata alá szegezett, Pókából származó kazettákat. Ezen a képen két festett tábla látható: egyikükön szívből kinövő reneszánsz tulipán, másikukon pedig az iktári Bethlen család nyíllal átlőtt torkú, szembefordított hattyúkat ábrázoló címerének a töredéke maradt fenn.
Összesen tizenhárom olyan ép vagy töredékes kazettáról van szó, amelyek két, stilisztikailag és színbelileg is elkülönülő csoportot alkotnak. A Bethlen-címeres töredéket is tartalmazó első csoporthoz tartozó kazettákat korsóból (1. kép), szívből kinövő reneszánsz tulipánnal, rozettával, fiókáit tápláló pelikánnal, hold- és naparccal és egy meghatározhatatlan motívummal díszítették. Egy tábla kivételével (6. kép) valamennyi töredékes. Festett keretük sötétebb szürke, a mezejük világosabb, szürkés-gyöngyház színű. A kereteket fehérrel vagy feketével „márványozták”. A minták körvonalait feketével húzták meg, a részleteket barnával, angolvörössel, fehérrel és zölddel színezték. Noha a kazettákat utólag bemázolták, a minták mindenütt kivehetők.
[kiss01.jpg]
1. kép. Az 1. kazetta
Egyes tábláknak csak az alsó vagy felső része maradt meg, ezekből következtethető ki a minta, mint azon a töredéken, amelyen csak a kör egy szelete maradt meg a sarkokat kitöltő, jellegzetes hármas levélmotívummal (2. kép), s amelyet utóbb az anyaszentegyházat jelképező kompozíció megmaradt deszkájával kombináltak: ezen csak a pelikán lábai meg a fiókák láthatók egy fészekként értelmezendő alkalmatosságban. A kazetta szélessége a festett rámával együtt 84 cm, belvilága pedig 74 cm. A fennmaradt részlet magassága 42 cm.
A következő kazettát kezdetleges levéldísze rokonítja a címeres kompozícióval. Mezejében növekvő holdarc látható, amelyet a jobb alsó és – valószínűleg – a jobb felső sarokból is kinövő szegfűtövek választanak el egy kisebb, fogyó holdarctól (3. kép). Ennek és a másik, naparcot ábrázoló kazettának is csak mintegy háromnegyede látható (4. kép). A sarkokat háromszirmú tulipánok töltik ki. A napkorong kettős kontűrjét és hullámos sugarainak kerületét pontozás határolja.
[kiss02.jpg]
2. kép. A 2. és 3. kazetta.
[kiss03.jpg]
3. kép. A 4., holdat ábrázoló kazetta.
[kiss04.jpg]
4. kép. Napot ábrázoló kazetta..
[kiss05.jpg]
5. kép. A 11., címeres kazetta
[kiss06.jpg]
6. kép. A 12. kazetta
[kiss07.jpg]
7. kép.
A következő tábla 88 cm széles, a kerettel együtt 95 cm. Mezejében körzővel megszerkesztett satnya, szálkás erezetű levelekből álló koszorú kereteli az iktári Bethlen címer jobbra tartó nyíllal átlőtt torkú, szembefordított hattyúit. A tábla alsó és felső sávja (deszkája) hiányzik (5. kép). Kelemen Lajos nem ismerte fel az ábrázolásban a fejedelmi címert, feltehetőleg azért sem, mert a mellette álló és könnyen azonosítható virágmintás kazettához (6. kép) viszonyítva 90 fokkal elfordítva állott ez az 1938-ban is töredékes és meglehetősen elmosódott ábrázolás. Az iktári Bethlenek címere minden bizonnyal az éppen uralkodó fejedelem tiszteletére került fel a mennyezetre, így megléte irányadó az első csoporthoz sorolt kazetták korának meghatározásában: Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) vagy öccse, Bethlen István (1630) uralkodásának idejére keltezi a pókai templom mennyezetkazettáinak ezt a rétegét.[7] Minthogy a pókaiak – Kelemen Lajos adatai szerint[8] – 1625-ben határozták el templomuk újjáépítését, arra kell gondolnunk, hogy annak új mennyezete röviddel 1625 után, legkésőbb 1630-ban el is készült.
A Hagymásbodonban fellelt festett táblák másik csoportjába öt darab ép kazetta (7. kép) tartozik, és – tekintetbe véve méreteiket s keskeny formátumukat – már eredetileg is toldalékként, esetleg karzatmellvédként készülhettek. Barnás alapra festették őket zöld keretbe. Mintaviláguk sokkal későbbinek tűnik, mesterük bútorfestésben gyakorlott, iskolázott asztalos lehetett, aki ívelt indákkal fogta át a kazetták felületét, és változatos, elegáns reneszánsz virágokkal ékesítette e kompozíciók csomópontjait. Kelemen Lajos is ezeket a kazettákat keltezte a 18. század elejére, s mesterüket a közeli Marosvásárhely valamelyik céhes asztalosának személyében kereste.
A fentebb előadottakból következik, hogy az egykori pókai református sövénytemplom[9] mintegy 50 táblából[10] álló mennyezetét legalább három szakaszban készítették: az elsőre az 1625-ös átépítés rendjén 1630-ig került sor, a következőt az 1666-os felirat, a harmadikat pedig az 1706-os megújítás felirata keltezi. Ami belőle ma látható, az a töredékek töredéke, mivel az 1666-os átalakítás kazettáit nem tudtuk azonosítani, és alig maradt valami a 18. századiakból is.[11] Tekintettel arra, hogy ezek a festett táblák a műfaj erdélyi történetének igen jelentős emlékei, alapos kutatásuk, mielőbbi konzerválásuk és értéküknek megfelelő bemutatásuk sürgős feladata lenne műemlékvédelmünknek.
Magyari-Vincze Enikő
Gáll Ernő Számvetés című kötete (Komp-Press, Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár 1995) többet nyújt az olvasónak, mint amit alcíme (Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében) első látszatra ígér. Nem egyszerűen vallomás az egyéni életpályáról és az individuális gondolkodás alakulásáról, mint ahogyan nem csupán csak beszámoló egy folyóirat történetéről és egy időszak viszontagságairól, hanem a szó legkomplexebb értelmében a szerző által megkonstruált tükör, melyen keresztül – a tükörbe néző saját perspektívájából – párbeszéd folytatható a nemzetiségi/kisebbségi létre immár (megváltoztathatatlanul?) jellemző gondolkodásmód néhány vonatkozásáról.
E megállapítás erőterében recenzióm arra vállalkozik, hogy a műnek csupán néhány, az említett mentalitáshoz kapcsolódó vonatkozását tárgyalja. Teszi ezt úgy, hogy előbb a számvetésről mint műfajról „értekezik”, majd pedig a számvetés lehetőségeit és korlátait próbálja azonosítani, éppen a kötet önreflexióra szólító eszmeiségének szellemében.
Az interpretatív, minőségi módszerekkel dolgozó kultúrakutatásban egyre elfogadottabb az önéletrajzi elem beépítése magába az elemzésbe, főként abban az esetben, ha ez a tereptapasztalatra és általában a kutatott valóság létrehozatalában játszott kutatói szerepre való teljesebb reflektálást segíti elő.[12] A kötetben kifejtett erőfeszítést ebben a keretben kell értékelnünk, műfajilag ebben a kontextusban helyezhetjük el.
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a kötet mint az „életrajzi elemzésre” tett kísérlet elsősorban nem azért különös, mert „benne tárgyilagos szándékú elemzések szubjektív vallomásos részekkel keverednek”, hanem azért, mert általa az élettörténetek vizsgálatának két megszokott eljárása ötvöződik össze egymással.
Ezek közül az egyik a terepmunkát végző kutató önreflexiója, mely (a kutatás jelenében) egyszerre zajlik magával a vizsgálattal: általa az elemző a saját élettörténetének azokra a dimenzióira figyel, amelyek a terepmunka megélt tapasztalataiban csapódnak le, vagyis ennek révén a kutatói jelenlétre, a kutató és a kutatottak kapcsolatából felépülő valóságra reflektál. A másik eljárás pedig a mások élettörténetének eszközként és/vagy tárgyként való vizsgálata, a narrátor és a kutató közti diszkurzív mezőben létrejövő, múltra irányuló életrajzi elbeszélésnek az elemzése.[13] Megjegyzendő még, hogy az antropológiai szemlélet az előadott élettörténetet nem a múltra való visszaemlékezésként kezeli, hanem afelől érdeklődik, hogy a jelenben történő identitásépítés egyik formájaként – a valamilyen nyilvánosság előtt zajló „emlékezésben” – milyen minták szerint és miként történik a múlt rekonstruálása, vagyis hogy milyen kulturálisan is felépített modellek uralják bizonyos helyzetekben a múlt használatának gyakorlatát.
Az az elemzés, amellyel az olvasó a szóban forgó kötetben találkozik, a szerző saját élettörténetét definiálja mint vizsgálati tárgyat és eszközt: az előzetesen megélő és az utólagosan elemző én megkettőződésének terében építi fel az elbeszélt önéletrajzot; a kutatói én a múltba kihelyezett énre (a narrátorra) mint „a másik”-ra tekint, miközben világossá válik, hogy a reflexió, amely a rekonstruált helyzetekben való jelenlétre, pontosabban az akkori valóságok alakításában való részvételre irányul, nem az akkori, hanem a mostani jelen tartozéka.
De ezzel együtt élettörténet és életút kapcsolata ebben az esetben is világosan kirajzolódik: a narrátor társadalmi-történelmi helyzetében adott kulturális modellek nemcsak egyéni megvalósulásának pályáját, hanem a múltról való beszélés, az emlékezés, az élettörténet felépítésének módját is előírják. Innen származnak a „számvetés” korlátai, illetve ebből következik azoknak a rákérdezéseknek a hiánya, amelyek e modellek szerint elképzelhetetlenek, anélkül hogy a közösség, melynek modelljei, ne taszítaná ki miattuk a „normaszegőt”.
Megélés, kutatás, a kettő kapcsolatára való reflektálás – ebben az elemzésben különböző időhorizontok tapasztalatai, ezért a „számvetés” nem a valamikori jelenlétet, a megélt helyzetek vizsgálatát kísérő akkori önreflexió, sem pedig a más személyek élettörténeteit rögzítő társadalomelemzési műfaj, hanem a kettő keveréke. Mondhatnánk: az élet dolgainak elrendezési kísérlete egy olyan alkotó által, akit a lezárhatatlan problémákkal szemben érzett felelőssége egész életében állandó továbblépésekre sarkallt. És éppen ebben rejlik e műfaj teremtő feszültsége: végső rendet próbál teremteni a múltban, mely minduntalan új rendekbe áll össze, mihelyt nekifognak rekonstruálásához.
Ha a fentiek értelmében elfogadjuk azt, hogy a „számvetés” mint az önéletrajzi elemzés formája nemcsak a narrátor mint egyén pályáját, hanem a kor (az idő és a hely) érvényesnek tartott kulturális modelljeit is képviseli, akkor mindenképpen reflektálnunk kell arra, hogy ezek a modellek például magára a „számvetésre” vonatkozóan milyen lehetőségeket körvonalaznak, és milyen korlátokat szabnak meg.
Az alábbiakban éppen ezeket igyekszem körvonalazni, mégpedig a szóban forgó kötet három fejezete alapján (vállalva azt, hogy ennek következtében mintegy igazságtalanul bánok el a többi részével).
A Számvetés első, Az újraindulás előzményei címet viselő fejezetében Gáll Ernő a Korunk második folyamának megindítására, ennek előzményeire és az ötvenes évek derekén kialakult feltételeire reflektál. (Ez utóbbiak összefüggésében említi meg „az olvadás első jelentkezéseit” mind „a dogmatikus szendergésből való ébredezés”, mind pedig a „nemzeti-nemzetiségi kérdés felszínre törése” vonatkozásában.)
A visszaemlékezés azért válik számvetéssé, mert – a korszak jellemzőinek megfelelően – többek között a „homo staliniensis” kialakulásának okaira, mikéntjére is rákérdez. Mégpedig teszi ezt úgy, hogy jelzi ennek tágabb társadalmi-politikai hátterét (például „a szovjet mintához való maradéktalan igazodást”, „a világ két részre való szakadását” és „a két tábor antagonizálódását”), de ugyanakkor különös hangsúllyal elemzi a korabeli személyes és közösségi elköteleződések erkölcsi vonatkozásait is.
„A pártban feloldódott egyén”, „a párt érdekeinek oltárán mindenét feláldozó”, a „fanatizmusba menekülő”, de „az állandó szorongástól nem mentesült” ember (vagyis a „bolsevik típusú kommunista”) kérdése egy tágabb kérdéskört is feszeget: nevezetesen a fundamentalizmus jelenségét teszi elemzés tárgyává. Ez a vizsgálódás viszont, sajnos, megreked a kommunista fundamentalizmusból magabiztosságot nyerő embertípus jellemzésénél. Ennek viszont könyörtelen kritikáját adja, mondván: „elutasító minden más felfogással szemben”, „a felsőbbrendűséget és kizárólagosságot képviselő tudatával [...] ítélkezik elevenek és holtak, múlt és jelen fölött”, „az idézetek uralmát honosítja meg”, a saját szentségeit tartalmazó „bibliát” abszolút érvényűnek tekinti, „az eredeti gondolatot ab ovo gyanúsnak tartja”.
Sajnálatos ez a megrekedés mindenekelőtt azért, mert ennek következtében a szerző nem kérdez rá más típusú, például nemzeti és nemzetiségi fundamentalizmusokra. Meg arra, hogy Kelet-Európában (és romániai magyar összefüggésben is) miként és miért nem lehet áttörni ezt a gondolkodásmódot, miért – a Dogma alóli felszabadulás illúzióját táplálva – legfönnebb csak különböző dogmatípusok egymással való felcserélését lehet elérni.
A kommunista fundamentalizmus működésének következményeit azonosítva, az önkritika szellemében Gáll Ernő a kisebbségi lét egyik állandósult jellemzőjét is diagnosztizálja (anélkül azonban, hogy ezt mint ilyent elemezné). Leírja azt a folyamatot, amelynek során „Ők” – a kommunista elköteleződés szellemében – „belső megtisztulást” sürgettek, és „harci felkészülést” hirdettek meg „Velük”, vagyis a „népellenes, nacionalista és elszigetelődésre buzdító elemekkel” szemben – jelezve, hogy ezt a magatartást „a beolvasztó praktikák” a maguk hasznára fordították.
Ismét hangsúlyoznám, sajnos nem reflektál arra, hogy (például a bemutatott jelenség révén) a romániai magyar elit miként generálta akkor is, de generálja újra meg újra az elszigetelődés-beolvasztás bináris oppozíciójában való gondolkodást; valamint arra, hogy míg a kommunista fundamentalizmus az ún. „elszigetelődőkkel” számol le, addig a nemzeti fundamentalizmus az ún. „beolvadókat” teszi árulóvá, miközben egyik attitűd sem tud(hat) – fundamentalista és esszencialista lévén – másképpen, csak az elszigetelődés/beolvadás vagy-vagy képletében gondolkodni társadalmi osztályok és etnikumok, nemzetek kapcsolatáról. Meg arra, hogy ez a kisebbség a többségről (megjegyzendő, hogy a státusok megcserélődésekor ez fordítva is mindig így volt) a történelmi tudat frusztrációi alapján csak a rosszindulatot, a becsapást, a „beolvasztó”, megsemmisítő gesztust tudja feltételezni.
Ha én folytatok párbeszédet a Számvetés által elénk tartott tükrön keresztül a kisebbségi létünkhöz tartozó gondolkodásmódokról, ezek a további kérdések jutnak eszembe. De valószínű, hogy ezek meg nem oldása saját számvetéseimet fogja majd generálni az idő múlásával.
A Szárhegy: fórum és botránykő, valamint a Kísérletek a nemzedéki párbeszédre című fejezetekben a számvetés mint életforma „önmagunk revíziójaként” is meghatározódik, ilyenként pedig a generációs vitából levonható következtetésekkel való szembenézést, valamint az „idősebbek felelősségét” is feszegeti.
Saját régebbi megállapításainak, nemzedéke néhány más tagjának, valamint az 1980-as években a nemzedéki vitában részt vevő fiatalok véleményének egymás mellé állításával Gáll Ernő Számvetése a kisebbségiség egyik, sokak által foggal-körömmel védett dimenzióját, az egységességet is boncolgatja. Ha csak ezekre az álláspontokra figyelnénk, biztató kép rajzolódna ki előttünk nemzetiségünk akkori – ezek alapján kritikusnak és önkritikusnak nevezhető – szellemi állapotáról.[14] De sajnos, meg kell állapítanunk, hogy ezek nem bizonyul(hat)tak domináns viszonyulásoknak és a belső differenciálódás szabad kifejlődése igen sok belső akadályba (is) ütközött.
Ha megengedett, hogy egy rencenzió keretében ilyen súlyos kérdést ilyen röviden tárgyaljak, akkor ezekkel kapcsolatban hangsúlyoznám: hiányuk és ennek folyamatos újratermelődése (más, kívülről jövő hatások eredményeként is) a romániai magyar kisebbségi elit fokozatos beszűküléséhez, egyre merevebb kizárólagosságához, a belső sokféleséget leépítő intoleranciájához, a „kellemetlenkedők” elvándorlásához – és a mentális-monolitás hagyományának megerősödéséhez vezetett. A Számvetés olvasása közben (ismét) kisebbségiségünk eme belső „nyomorúságai” jutnak eszembe.
Ha a kötetnek mélyebben sikerült volna „számot vetnie” e belső akadályok természetével és akkori működésével, akkor ma lenne egy további fogódzónk annak megértéséhez, hogy – 1996 után, az általános nyitás kontextusában és a változás ígérete ellenére – romániai magyar közéletünkben miért indulnak be ismét a régi kizárásos mechanizmusok, miért erősödhetnek meg az intoleráns felháborodások az új és másabb élettapasztalatok megnyilvánulásai kapcsán. Ezek láttán meggyőződésem, hogy a Számvetés szerzőjének ma hatványozottan kellene újra hangsúlyoznia azt, amit egy 1980-ban rendezett kerekasztal-beszélgetésen mondott: „A mai eszmecsere munkafeltételeként induljunk ki abból, hogy művelődésünk fejlődése és jövője a sokszínűséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma. [...] A kiátkozások ideje lejárt.”
[1] Kelemen Lajos: Három újabb erdélyi mennyezetfestésről. Erdélyi Múzeum XVIII(1900). 109–110. A mennyezet teljes későbbi irodalmát l. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból. Bp. 1968. 181.
[2] Kelemen Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és mennyezetfestmények a XVII. századból. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1944. Kny. Kolozsvár 1945. 29. és 68., 128. jegyzet.
[3] Uő: Művészettörténeti tanulmányok I. Sajtó alá rendezte B. Nagy Margit. Buk. 1977. 58–60. 21–25. kép.
[4] I.m. 91. jegyzet.
[5] Az 1666-os felirat szövege: i.m. 87. jegyzet, az 1706. évi pedig uo. 60.
[6] I.m. 22. kép.
[7] Elképzelhető az is, hogy előbb csak a hajót vagy csak a szentélyt fedték be ilyen mennyezettel, és a későbbi átalakítások rendjén került sor a templom teljes mennyezetének elkészítésére. Nem zárható ki az sem, hogy egykor a karzatmellvédet is festett kazetták díszítették.
[10] Vö. Tombor Ilona: i.h.
[11] Helybeliek közlése szerint további kazetták lappanganak még a falu egyik portájának a csűrébe beépítve. Állításukat nem volt módunk ellenőrizni.
[12] Lásd erről például Okely, Judith: Anthropology and autobiography: participatory experience and embodied knowledge. = J. Okely and H. Callaway (eds.): Anthropology and Autobiography. Routledge 1992. 1–29.
[13] Niedermüller Péter szerint az élettörténet azért lehet egyszerre a társadalomkutatás eszköze és tárgya, mert ez nem más, mint a személyes tapasztalatok és a valóság egyéni megértése közti kapcsolat szimbolikus megjelenítése, tehát egy kulturális konstrukció, amely az egyén, a kollektív gyakorlat és a társadalmi-történelmi helyzet közti összefüggéseket fejezi ki. Az élettörténettől megkülönböztetett életutat a szerző a különböző helyzetek megoldásának folyamataként kezeli, de ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mint kulturális konstrukció tartalmazza adott társadalmi helyzetben lehetséges egyéni megvalósulás modelljeit (kulturális dimenzióját azok a modellek, stratégiák alkotják, amelyek a közösség által adottak, s amelyek elsajátítása révén az egyén annak a közösségnek a tagjává válik). Ezért állítható, hogy az egyéni történet nemcsak az egyéni életek sajátos eseményeit mutatja be, hanem egy közösségről is képet ad az individualitás révén, valamint hogy az élettörténet nem más, mint a közösségnek, a történeti szituációnak az egyéni élet szövetén átszűrődött képe. Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethn. IC(1988). 376–390.
[14] Érdemes néhány akkori viszonyulást/kinyilatkoztatást itt is idéznünk: „Határozottan le kell mondani az integráló vagy kizárólagosságot képviselő megközelítésekről.”; „A nemzetiségi fiatalok mindig keményen kifogásolták azt, ahogyan egyesek az idősebbek közül adminisztrálták létkérdéseinket, közöttük az együttélés, a testvériség kérdését is.” (Lászlóffy Aladár); „A »szövegírókra« váró egyedi, radikális feladatokból, a kultúra demitizálásából, az előttünk járó nemzedékek »nyelvi monolitásának« megszüntetéséből polémia támadhat.” (Bretter György); „A visszautasítás oka az írás típusa: Gáll Ernő férfivá avatja a fiatal szerzőket, vagyis befogadja őket, felnőtt tagoknak minősíti az írástudókat életkoruktól függetlenül, de nincs tekintettel a sokféleségben a reális különbségre.” (Bretter György); „E strukturális radikalizmus nem békülhet meg azzal, hogy mi gyakorlati okokból, beidegzettségből fenntartjuk az egységlátszatot az áramlattal, amely bennünket az egységből kitud.” (Méliusz József); „Nem törvényszerű, hogy a nemzedékek közötti folyamatosság mindenkor, tehát ebben az esetben is fennálljon [...], ha a jelenség magyarázatát keressük, akkor ennek a diszkontinuitásnak az alapja valószínűleg az lehet [...], hogy mivel minden értelmiségi nemzedék vagy összességében, vagy egyedeiben valamilyen társadalmilag működő célrendszert testesít meg, ez a nemzedék vagy nem ismerte, vagy elutasította, vagy nem akarta megismerni az előtte járó nemzedék célrendszerét.” (Egyed Péter); Az Echinox „fontossága éppen a jelentést hordozó peremlétben rejlett”. (Szőcs Géza). Gáll Ernő, miközben sajnálatát fejezi ki az érdembeli párbeszéd kialakításának sikertelensége miatt, mindehhez még hozzáteszi: „Az egyén megnövekedett szerepének a krédója fűtötte őket, megőrizték szabadságukat és tisztaságukat. Egybefűzte a társaságot az is, hogy tanultak apáik szertefoszlott illúzióiból, és minden erejükkel tiltakoztak az ellen, hogy őket puszta kollektív lényeknek tekintsék.” I.m. 179–189.