Gáll Ernő
1. Régi adósságunkból törlesztünk, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Román Filológiai Tanszékén folyó kutatómunkáról, illetve sokágú kiadói tevékenységéről folyóiratunk olvasóinak beszámolunk. Ez a szemle nem kimerítő jellegű, csupán jelzésértékű próbál lenni. A recenzens csak arra vállalkozik, hogy betekintést nyújtson abba a műhelybe, amelyben évek óta – jól kimunkált koncepció és terv alapján – korszerű románságtudományi búvárkodások bontakoztak ki, az elért eredményeket pedig a szélesebb közönség számára is igényes külsejű könyvsorozatban, évkönyvekben teszik hozzáférhetővé.
Rögtön elöljáróban szögezzük le: a Tanszék munkatársainak erőfeszítéseit nem lehet kizárólag tudományos ismérvek szerint megítélni. A már eddig betakarított s a szakemberek, valamint az érdeklődő olvasók kezébe eljuttatott termésüknek nagyobb: társadalompolitikai, kulturális és pszichológiai kisugárzása van. Ezek a kötetek a jobb kölcsönös megismerést s így a magyar–román közeledést, a megbékélést segítik elő.
Egyértelműen ezt a célt szolgálja az Encyclopaedia Transylvanica című sorozat, amely román szerzők (magyarul és románul közölt) munkáit is közkinccsé teszi. A sorozatszerkesztő Miskolczy Ambrus, aki – tanszékvezetőként is – az egész vállalkozás spiritus rectora, arra törekedett, hogy az egymással érintkező közös múltból tematikailag releváns kérdéseket világítson meg, a szerzők kiválasztásában pedig sokszor jelképes megoldásokhoz folyamodott.
Ezek a szempontok is vezethették, amikor újrafordíttatta és ismét kiadta (1992) Nicolae Iorga A nemzetek közötti gyűlölködés ellen című füzetét. Iorga írása eredetileg 1932-ben jelent meg, 1940-ben pedig magyarul is hozzáférhetővé vált. Az újabb kiadás bevezetésének szerzői, Makkai László és Miskolczy Ambrus úgy vélték, hogy kordokumentumot tettek közzé, s nagyra értékelték, hogy annak idején Iorgának szándékában volt magyarul is megjelentetni a szöveget. Miskolczy ezt a szándékot „a nacionalizmus elítéléséhez” fűződő önkritikaként értékeli. Persze nem tudhatjuk, hogy – ismerve a nagy román törnénész ellentmondásos személyiségét – mennyire elhatározott és mély volt ez az önbírálat, de abban feltétlenül igazat adunk a sorozatszerkesztőnek, hogy Iorga írása „a dialógus lehetőségét és követelményét jelzi”.
Sajátos, mondhatni, post mortem párbeszédet közvetít számunkra a sorozat Tündérkert című kötete (1994), mely – egyebek között – magyarul, illetve románul Gheorghe I. Brătianu és Makkai László egy-egy erdélyi vonatkozású történelmi kérdést taglaló dolgozatát tartalmazza. Igazat kell adnunk Demény Lajosnak, aki ugyanebben a kötetben rámutat arra, hogy Miskolczy Ambrus kísérlete, ez a visszamenő hatályú dialógus tulajdonképpen a kérdések kérdését veti fel: „Van-e esélye annak, hogy a két historiográfia megtalálja történelmi örökségünkben a gyanakvást éltető görcsök feloldásának útját?”
A kérdésre adandó választ azonban Miskolczy nem pusztán a történelemírás faggatásával keresi; szerkesztői koncepciója más, a rokon diszciplínákhoz tartozó szakterületeken is közvetíteni kíván. Így eshetett a választás Henri H. Stahl A régi román falu és öröksége című, a történeti szociológia s a néprajz határterületéből merítő tanulmánygyűjteményére (1992). Dimitrie Gusti ún. „bukaresti szociológiai iskolájának” e kiemelkedő, de szuverenitását mindig megőrző tagjaként Stahl úgy vizsgálja a román falu múltját, hogy egyben polemizál azokkal, akik a románság igazi jellegét megőrző „ősi falut” védelmezve a nélkülözhetetlen modernizációs folyamatokat is akadályozni igyekeznek.
Az Encyclopaedia Transylvanica köteteit igényes előszavak vezetik be, gazdag jegyzetanyag s olykor angol nyelvű összefoglaló, tájékoztató, valamint utószó kíséri. A Stahl-kötetet például Rostás Zoltán Stahl öröksége című rövid megemlékezése zárja, amely – az évek folyamán kialakult személyes kapcsolatokra alapozva – a jeles társadalomkutató hiteles portréját rajzolja meg.
A sorozat szerkesztését meghatározó szemléletből következik az is, hogy Miskolczy egy-egy kötettel emléket állít elődeinek, a „romanológia” jeles művelőinek. A fanariótáktól a Hohenzollernekig című válogatást (1992) például, amely a saját és Trócsányi Zsolt dolgozatait gyűjti egybe, ez utóbbi emlékének szenteli. Nyilvánvaló, hogy ezzel is egyrészt a románságtudományi törekvésekben jelentkező folytonosságot akarja tudatosítani, másrészt e hagyományápolással a jövőben körvonalazódó kutatásokat kívánja alátámasztani és ösztönözni.
A könyvkiadással szerves összefüggésben a Tanszék tematikus jellegű évkönyveket is összeállított. Nincs áttekintésünk e téren kifejtett egész tevékenységükről, ezért meg kell elégednünk az Europa-Annales című évkönyv 1995, 2A és 2B jelzésű köteteinek regisztrálásával. (Az évkönyv címe – véleményünk szerint – túl bonyolult, amennyiben kettős tagolásban még a következő alcímeket tartalmazza: Balcanica–Danubiana–Carpathica és Cultura–Historia–Philologia. A grafikai megoldás sem szerencsés.) A 2A kötet a kapcsolattörténet és a vallástörténet különböző problémáit, a 2B pedig hangsúlyosan a magyar s a román régészek közötti együttműködést tárgyalja. Figyelmet és elismerést érdemel, hogy mindkét évkönyv szerzői között – a magyarországi kutatók mellett – szép számban román és romániai magyar szakemberek is szerepelnek. E teljesítmény révén a budapesti műhely évkönyvei a jelzett három szerzőcsoport tagjai közötti – oly szükséges – együttműködést előmozdító fórummá válhatnak.
2. Érintenünk kell a tanszék tagjainak, illetve a hozzá közel álló kutatók önálló munkáit is. Elsősorban Miskolczy Ambrus két, 1994-ben piacra került könyvét vesszük számba. Az Eszmék és téveszmék című válogatás tartalmát, illetve orientációját jól fejezi ki az alcím: Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekről, s ha végigolvassuk a 223 lap terjedelmű művet, megállapíthatjuk, hogy szerzőjében széles pászmát becserkésző, kitűnő tollú esszéistával találkoztunk. Otthonosan mozog ugyanis a történelem, a folklór, az antropológia, a filozófia s az irodalom területén. Átfogó tájékozottsága, tudása rendhagyó, s ezeknél csak ama bravúros képessége meghökkentőbb, amivel merész asszociációk és fordulatok révén múltat és jelent összeköt. Az esszé azért esszé, hogy szabad teret biztosítson a gondolatok áramlása és érintkezése, a képzelet gyakran parttalan csapongása számára. Az esszé nehezen viseli el a belső struktúrák fegyelmét, és nem feltétlenül a pedáns kifejtésnek köszönhetően tűnik ki. Mintha azonban az esszéista történész néha túlságosan is szabadjára engedné ismereteit és fantáziáját, s így nehéz helyzetbe hozza olvasóját, aki buján indázó gondolatmenetét követni próbálja.
Persze legtöbbször érdemes erőfeszítést tenni, hiszen szerzőnk eszmetársításai és következtetései relevánsak. Miskolczy erénye továbbá az az empátia, amellyel a másik fél, a dialóguspartner körülményeibe, tudat- és lelkiállapotába belehelyezi magát. E képesség nélkül – a kelet-európai kisállamok nyomorúságának feltételei között – a párbeszéd lehetetlen lenne.
Miskolczy feltehetően számol a bibói diagnózissal, és tisztában van a Szűcs Jenő-féle „historizált nacionalizmusok”, a „társbérlet nemzeti gyűlölködések” hatványozott veszélyével. Nem csupán ismeri őket, de küzd is ellenük, többek között az árnyalt elemzés segítségével. Jó példa erre a „Iorga-paradoxonokat” feszegető nagyobb, hamisítatlan kritikai esszé. Iorga tudományos-politikai portréjának felvázolására az adott alkalmat, hogy Az erdélyi és magyarországi románok története című, először 1915-ben napvilágot látott művet 1989-ben újra kiadták. Miskolczy elemzése a hatalmas iorgai életművet átható ellentmondások felvillantására épül. Hangsúlyt helyez arra is, hogy Iorga és a magyar történészek közötti viszonyt nyomon kövesse. Jól látja, hogy a román tudós korszakalakító egyéniség volt, s egyetértően idézi az egyik tanítványától származó jellemzést, amely szerint Iorgában azt a vizionáriust ismerhetjük fel, aki a múlt felé fordulva történész, a jövő felé viszont próféta volt. Utal különleges nemzetpedagógusi szerepére is, de nem hallgatja el a szélsőjobboldali áramlatok eszmei motiválásáért ránehezedő felelősséget sem.
Miskolczy álláspontját ebben az esetben szintén az az elv határozza meg, hogy nem a vitás kérdések szőnyeg alá seprése, hanem azok nyílt felvetése teszi lehetővé az együttélés, illetve az együttműködés új formáinak megtalálását. Ebben a szellemben idézi fel a régi, ellentéteket hordozó vitákat, majd kiemeli – Gheorghe I. Brătianu ezzel kapcsolatos elismerésének is hangot adva –, hogy amikor Iorgát a vasgárdisták meggyilkolták, Gáldi László méltató – a fény s az árnyék játékát érzékeltető – nekrológot írt róla.
Ha a Iorga-portré a téma árnyalt, kiegyensúlyozott kezelését, a szerző ama törekvését tanúsítja, hogy a „kényes” kérdések felvetésével is a hatékony párbeszédet segítse elő, a Harc a fülekért című írás Miskolczy (már említett) sokoldalúságát, naprakész nemzetközi tájékozottságát példázza. A cím Milan Kunderától származik, aki úgy látja, hogy „az ember emberek közötti élete nem más, mint harc a mások füleiért”, Miskolczy pedig e megállapításból kiindulva bírálataiban arra is figyelmet fordít, hogy a recenzált szerző – ellentétes elvárások között nemegyszer lavírozva – miként „manipulálja” magát. Kinek, mikor és milyen engedményt tesz. A fülekért folyó harc a különböző opportunizmusok érvényesülését serkenti, s a kritikus kötelességének érzi, hogy tetten érje őket.
Miskolczy ez irányú buzgalmában is tallóz a legkülönbözőbb nyugati szerzők munkáiban, amelyek román tematikájuk okán kerülnek górcsöve alá. Van köztük a hagyományosabb történetíráshoz tartozó könyv, és találunk az amerikai kulturális antropológia szemléletében megírt munkát. Miskolczy érdeklődése a romániai antiszemitizmust vizsgáló művekre is kiterjed. Ezt az érdeklődést az a felismerés is motiválhatja, hogy mifelénk az antiszemitizmus rendszerint magyarellenességgel jár együtt. Ezzel kapcsolatban jelezzük, hogy Judaica&Hungarica cím alatt Miskolczy arra is vállalkozott, hogy felidézze Moses Gaster, a nagy romániai zsidó polihisztor alakját, munkásságát, valamint magyar barátaival való kapcsolatait, s ez mindenfajta diszkriminációval szembeni állásfoglalásának még egy meggyőző bizonyítéka.
A – már kiemelt – sokoldalúsága okán a „román jelenség” enciklopédikus kutatójaként elismert Miskolczy Ambrus másik könyve, a Lélek és titok Lucian Blaga eszmevilágába kalauzolja az olvasót. Ez a – terjedelmileg nem nagy – munka az esszékben megmutatkozó erények mellett még a rendszeresség, a jól áttekinthető tagoltság minőségével is rendelkezik. Persze a mérlegelés során döntően az eszmei interpretáció számít. E tekintetben Miskolczy nem enged a puszta demitizálás csábításának. Tisztában van azzal, milyen szerepet játszik a Mioriţa-kultusz a román szellemiségben, és nem téveszti szem elől azt sem, hogy – az évekig tartó számkivetettség után – milyen helyre került Blaga a románság panteonjában. Noha leszögezi, hogy a román költő-bölcselő a nagy európai kultúrértékek elkötelezettje maradt, azt sem hallgatja el, hogy a Nichifor Crainic megfogalmazta etnokratizmussal való érintkezései miatt az utókor bírálatát nem kerülheti el.
Az önálló, ám a Román Filológiai Tanszék kutatásaihoz illeszkedő és eredményeit tekintve a könyv alakban piacra került vizsgálódások között külön hely illeti meg Borsi-Kálmán Béla munkásságát. Könyvei: Együtt vagy külön utakon, 1984; Hungarian Exiles and the Romanian National Movement 1849–1867; Nemzetfogalom és nemzetstratégiák, 1993; Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 1995; Kihívás és eretnekség, 1996.
Miskolczy Ambrus és munkatársai működését azonban nem csupán az időbeli egymásutániság, hanem az egyidejűség ismérvei alapján is el kell helyeznünk. A „romanológia” mai művelése elválaszthatatlan mindazoknak a kutatásaitól, akik Erdély vagy a kelet-európai régió múltját akarják feltárni. Elsősorban az Erdély története című háromkötetes mű (1986) szerkesztőit, Köpeczy Bélát és Szász Zoltánt emeljük ki.
Mindezek után marad a nyugtalanító kérdés: mikor kezd valóban működni a kölcsönösség? Mikor kezd oldódni az eddigi aszimmetria, illetve mikor lépnek számosabban is színre azok a román kutatók, akik a számukra oly szükséges hungarológia területén vizsgálódnak? És végül: hol marad az Erdélyi Tudományos Intézet 1940–1947 közötti, a magyar–román viszonyra szakosított munkásságának a korszerű újrafelvétele?
E kérdésekre adandó válaszok keresése/megfogalmazása során mindenekelőtt utalni szeretnénk néhány – folytatásra kínálkozó – előzményre a két világháború közötti korszakból. Azokra a román kezdeményezésekre célzunk, amelyek – tágabb keretek között – az itt élő népek kölcsönös megismerését voltak hivatottak elősegíteni. Ilyen volt a Kolozsváron négy számot megért és négy nyelven kiadott Cultura című folyóirat, amelyet az I. Ferdinand Egyetem első rektora, Sextil Puşcariu adott ki 1924-ben. 1930-ban került piacra Ion Chinezunak az erdélyi magyar irodalmat a román közönséggel megismertető műve, a nagyváradi Familia című folyóirat pedig 1935-ben ankétot szervezett a román–magyar kulturális kapcsolatok lehetőségeinek a tisztázására.
A közelebbi múlt pozitívumai között tarthatjuk számon Nicolae Balotă Romániai magyar írók 1920–1980 (1981) és Avram Todor Román–magyar irodalmi találkozások (1983) című munkáját, amelyek annak idején a Domokos Géza gondozta Biblioteca Kriterion sorozatban jelentek meg.
Ami az Erdélyi Tudományos Intézet örökségének továbbéltetését illeti, hivatkozhatunk Benkő Samura, aki az erdélyi/romániai történettudomány helyzetét felmérve leszögezte, hogy a Ceauşescu-uralom idején „magára adó, emberi és tudományos tisztességéhez ragaszkodó erdélyi magyar történész köztörténeti kérdésekkel hosszú időn keresztül egyáltalán nem foglalkozott...” (A romániai magyar tudomány és az Eme feladatai. Bp. 1993. 20.) Márpedig a román–magyar viszony, a román történelem taglalása ehhez a nagymértékben kompromittálódott „köztörténethez” tartozott.
Ma már nyilván változott a helyzet. Ha az Encyclopaedia Transylvanica első kiadványához, az Egyház és forradalom című könyvhöz (1991) írt előszavában Szabad György 1989. december 31-én azt emelte ki, hogy a Miskolczy Ambrus vezette tanszék „akkor határozta el új kiadványsorozata megindítását és készítette elő első kötetét, amikor a hivatalos román–magyar kapcsolatok, ideértve a tudományos kapcsolatokat is, legújabb kori mélypontjukhoz közeledtek”, napjainkban – remélhetően tartósan – kedvezőbbek a körülmények. Új életre kelt a magyar–román történészi vegyesbizottság, sor került néhány közös szakmai tanácskozásra is. Kialakulóban van az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézete, amelynek történettudományi osztályára különösképpen az a feladat vár, hogy a magyar–román és magyar–szász kapcsolatok alakulását nyomán kövesse. Ez az új kutatóegység ugyanakkor összekötő kapocs is lehetne a magyar s a román történészek között ama őket egybefűző törekvésben, hogy – Miskolczy vonzó megfogalmazását követve – a történelmet kölcsönösen újratanulják.