Mélységesen egyetértek a kinyomtatott és a közgyűlési meghívóhoz mellékelt főtitkári jelentés első mondatának panaszos állítmányával: „nem történt változás”. Nem történt változás jogaink helyreállítása, tulajdonaink visszaszerzése tekintetében. Ez tény kérdése. Nincs benne semmi vitatnivaló. Megbeszélnivalónk fonalát ott érdemes felvennünk, ahol és amikor számot adhatunk arról, hogy a panaszos helyzet láttán is van erőnk dolgozni kitűzött céljaink elérése érdekében és nem vagyunk hajlandók lemondani a távlatkeresés jogáról, a jövőépítés szándékáról.
Életem során elég sokat foglalkoztam a világboldogító eszmék történetével, az utópista gondolkodás európai és erdélyi képviselői üdvtanaival ahhoz, hogy az emberi társadalom jövőjéről általában és az erdélyi magyar kultúra eljövendő sorsáról különösen ne tápláljak magamban bárányfelhős illúziókat. De a bensőmben fortyogó keserűséget is csak úgy tudom féken tartani, ha nem süppedek bele tegnapi és mai kilátástalanságok ingoványába, és az éppen soros munkában keresem azokat a cselekvési lehetőségeket, amelyek közösségi indíttatásúak, mégpedig az érdekegyeztetésnek abban az értelmében, hogy egyéni sorsvállalás és közösségi boldogulás nem ellentételezett fogalompár s főleg nem ellentétes irányú magatartás.
Az érdekegyeztetésen alapuló szándék vezérli mindennapi munkánkat: szervező tevékenységünket s sokszor nem sok látható haszonnal kecsegtető jövés-menésünket és a betűvetésben elért kisebb-nagyobb eredményeinket.
Az idő, de még a céljaink felé vezető utat taposóaknákkal teletűzdelő elleneink érvelése is azt bizonyítja, hogy nyolc évvel ezelőtt az erdélyi magyar kultúra legfőbb igényeit és követeléseit helyesen neveztük meg. Szeretnék ez alkalommal is emlékeztetni arra, hogy első szabad, tehát külső és belső cenzúrától mentes megnyilatkozásában tizenöt kolozsvári magyar értelmiségi 1989. december 24-én Hívó Szó címmel közzétett felhívásában a következő mondatok alá írta oda a nevét:
„A legsürgősebb feladat jogi és intézményes biztosítékok teremtése az anyanyelv korlátlan használatára, a minden szintű magyar nyelvű oktatás visszaállítására – beleértve a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. A romániai magyar tudományos önismeret szabad ápolása, művelődési intézményeink, első helyen az Erdélyi Múzeum-Egyesület működésének anyagi és szellemi biztosítása.” Felolvasom a nevüket azoknak, akik ezt a hívó szót aláírásukkal hitelesítették: Balázs Sándor, Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Benkő Samu, Cseke Péter, Csép Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Csetri Elek, Gáll Ernő, Jakó Zsigmond, Jenei Dezső, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy György.
Helyesen cselekedtünk, amikor néhány nappal ezután összeültünk az akkor nagybeteg Jakó Zsigmond otthonában, és kimondtuk az EME felélesztését. Felolvasom azoknak a nevét is, akik ezen a megbeszélésen jelen voltak: Balázs Sándor, Benkő Samu, Csetri Elek, Faragó József, Gáll Ernő, Imreh István, Kántor Lajos, Kiss András, Nagy György, Nagy Jenő, Sipos Gábor.
És helyesen cselekedett az a 9 marosvásárhelyi felelősen gondolkodó értelmiségi, név szerint: Bedő Károly, Bérczes Judit, Dézsi József, Feszt Tibor, László János, László József, Péter Mihály, Szabó István, Szövérfy Ágnes, akik sajtónyilatkozatban sürgették az EME újjáélesztését.
A Bolyai Tudományegyetem nevének említésekor fogalomtisztázást tartok szükségesnek. Amikor ennek az intézménynek a nevét épeszű emberek a szájukra, illetőleg tolluk hegyére veszik, nem az 1948-ban és 1952-ben kétszer egymás után lefejezett és kegyetlenül bolsevizált főiskolai intézményre gondolnak, hanem arra az erdélyi magyar tudományegyetemre, amelyen a mi nemzedékünket matematikára Borbély Samu, fizikára Fényes Imre, filozófiára Tavaszy Sándor és Gaál Gábor, lélektanra Harkai Schiller Pál, esztétikára Benedek Marcell, régi magyar irodalomtörténetre György Lajos, magyar nyelvtudományra Szabó T. Attila, nemzetközi jogra Buza László, elme- és ideggyógyászatra Miskolczy Dezső tanította, s amely a nagy személyi vérengzések után már 1957-ben olyan tanulmánysorozat kiadásába kezdett, melynek első (s egyben utolsó) kötete Kelemen Lajos-Emlékkönyv címmel vonult be az erdélyi magyar tudománytörténetbe. E kötetet látva a Bolyai Tudományegyetem megszüntetését szorgalmazók egyáltalán nem a gettó, a gettósodás veszedelmét emlegették, hanem az intellektuális verseny elől zárkóztak el. Sapienti sat! Magyarul: Az okos ember kevés szóból ért!
Azt pedig, hogy Erdély magyar egyeteme a második világháború után Bolyai János nevét vette fel, engedtessék meg nekem úgy minősítenem, hogy ez tudománytörténetileg bölcs választásnak bizonyult.
Helyesnek, időtállónak mutatkozott az is, hogy a Román Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma által ellenjegyzett kolozsvári bírósági határozat alapján törvényesen bejegyzett Egyesületünk Alapszabályának első paragrafusában kimondtuk: „Az Egyesület az 1841/3. évi erdélyi Országgyűlésen kezdeményezett és 1859-től fogva 1950-ig ténylegesen működő Erdélyi Múzeum-Egyesület tevékenységének folytatójaként annak a megváltozott körülményekhez alkalmazott céljait kívánja megvalósítani. Ennek megfelelően a Romániában élő magyarság tudományos és művelődési életének szakmai szervezete és mint ilyen, egyik szervezője.”
Helyesnek bizonyult az is, hogy említett Alapszabályunk 9. paragrafusában leszögeztük azt az elődeink által is ismételten rögzített tételt, hogy „az Egyesület politikával nem foglalkozik”. Amikor ennek helyességét hangsúlyozom, feltétlenül éles különbséget kell tennem a politikai és a közéleti szerepvállalás között. Ez utóbbi ugyanis magától értetődő feladata Egyesületünknek.
Ezt bizonyította már első közgyűlésünkön a programadó elnöki előterjesztés, amely közéleti összefüggésben tárgyalta a korszerű erdélyi magyar tudományművelés előtt álló feladatokat. Ilyen axiómaszerű megállapítás hangzott el ebben a teremben 1990. október 27-én Jakó Zsigmond elnök szájából: „Világosan kell látnunk, hogy tudományosságunk a jövőben csak két lábra állítva lehet korszerű és eredményes. Az egyik lába a magyar nemzetiségi tudományos szervezet, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a másik viszont az állami magyar felsőoktatás kell legyen.”
Az is újjáéledésünk első pillanatától fogva fennen hirdetett elvünk, hogy Egyesületünk a magyar nyelvű alkotómunka folyamatába be kívánja illeszteni a tudományos tevékenység egészét. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy elvileg igényt tartunk a természet és benne az ember titkait feltáró tudományos kutatás egészének magyar nyelvű művelésére. Ez tudatosan vállalt feladat, kitűzött cél, és egybevág az erdélyi magyar tudománytörténet enciklopédikus hagyományaival. Talán a mai kor embere számára is van sugalmazó erő abban, hogy Bolyai János személyében egy matematikus, Kőrösi Csoma Sándor személyében egy filológus vívott ki magának méltó helyet az egyetemes tudománytörténet halhatatlanjai sorában.
A nagy matematikai apparátussal dolgozó kommunikációs elmélet döbbentett rá arra, hogy a tudományos gondolkodás finom rezdüléseinek a világában a legtökéletesebb komputerben, az agytekervények szervezett káoszában milyen óriási szerepe van az anyanyelvi élménynek. Ennek a csodálatos természeti ajándéknak, a nyelvi élménynek semmivel sincs kisebb ereje a tudományokban, mint például a szépirodalomban. Szürkeállományunk sorvasztását jelentené az, ha Európába való nagy készülődésünkben éppen legjövedelmezőbbnek ígérkező kincsünket, a teremtő gondolkodásra felkészítő anyanyelvet szorítanánk szűk szakmai korlátok közé.
Utópiákban jártas fejemmel nem szédítem sem magamat, sem másokat azzal, hogy mindenféle kutatóintézet felállításával fogjuk rövidesen megtenni első lépteinket a kor kívánalmai felé. Csak az okos érdekegyeztetés segíthet ebben a tekintetben is rajtunk. Bízzunk benne, hogy lesz egyezkedési készség bennünk, erdélyi magyar tudományművelőkben és a román államhatalom illetékes szerveiben, hogy létrehozhassuk az egyesületi és az állami szerepvállalás közötti okos egyensúlyt. Nem titkoljuk, hogy a romániai magyar kultúra éppen úgy szeretne bekerülni a román állami költségvetés védelmi övezetébe, mint amilyen nagy erőfeszítésekkel igyekszik Románia bekerülni a NATO-ba vagy az Európai Unióba.
Azt az egyezségi készséget kérjük államunktól, melyet ő kér Európától. A romániai magyarság politikai testületétől pedig azt várjuk – és ezt a kívánságunkat nyilvános fórumon ki is fejeztük –, hogy teremtse meg azokat a tárgyalási lehetőségeket, ahol az erdélyi magyar kulturális javak tulajdonjogáról és azok mindenkit kielégítő használati feltételeiről érdemleges megállapodások születhetnek.
Egyesületünk a maga részéről mind a tudományos kutatásban, mind pedig publikációs tevékenységében tett már egyezkedést előkészítő lépéseket. Két példát említek, jelezvén ezzel azt is, hogy szűkre szabott lehetőségeink között milyen eredeti kutatásoknak biztosítottunk prioritást.
Igyekeztünk a magunk és a mások emlékezetébe is jól bevésni, hogy az elmúlt századokban egyszer-másszor már esett találkozásunk Európával. A felvilágosodás korának nagy kontinentális buzgólkodásában két olyan intézmény is megszületett, mely az európai kultúra erdélyi honosságáról állított ki nemzetközileg nosztrifikált oklevelet. Két közkönyvtárról van szó, ezek alkotóiról, az alapítás folytonosságáról Egyesületünk példamutatóan megemlékezett.
Batthyány Ignácról és nagyszerű művéről, a gyulafehérvári Batthyaneumról 1990-ben ünnepi ülésen nemcsak méltató szavakat mondtunk el, hanem kifejeztük azt a reménységünket, hogy a nagy püspök által létesített intézmény hamarosan hatékony alkotóeleme lesz az erdélyi magyar tudománynak.
Néhány héttel ezelőtt hagyta el a nyomdát Egyesületünk legújabb kiadványa, a könyvtáralapító Teleki Sámuel tudományépítő szerepét bemutató monográfia. A könyvet író Deé Nagy Anikó harminc év kutatási eredményeit foglalva össze tárta fel, hogy a közkönyvtárnak szánt csodálatos művelődési kincs mögött az alapító kancellárnak milyen hatalmas, kitartó, alkotó erőfeszítése húzódik meg.
A püspök egyházmegyéjére, az Erdélyi Római Katolikus Egyházra hagyományozta gyűjteményét, a kancellár az Erdélyi Református Egyházra bízta, hogy féltő gondviselője, őrizője legyen a Teleki Téka néven ismert könyvtárnak. A két erdélyi magyar egyházi, művelődési intézmény alapítása hiteles történetének a papírra vetésével a tudomány elvégezte a maga feladatát.
A sor most az államhatalmon van. Örvendetes változás tényleges bizonyságát látnók abban, ha az állam illetékes képviselője Gyulafehérváron átadná a Batthyaneum kulcsát főtisztelendő Jakubinyi György érsek úrnak, Marosvásárhelyen pedig a Teleki Téka kulcsát főtiszteletű Csiha Kálmán püspök úrnak. Biztos vagyok benne, hogy a tudós román kutatók éppen olyan szívesen látott vendégek lesznek ezekben az egyházi tulajdonba visszakerülő intézményekben, mint ahogy az volt annak idején Timotei Cipariu, Nicolae Densuşianu vagy Nicolae Iorga, hogy csak három nagy román nevet említsek azok közül, akik kutatókként megfordultak a két erdélyi könyvesházban.
Szándékosan nem a mi egyesületi igényeinkkel hozakodtam elő, hanem két olyan egyházéval, melyeknek jogfolytonosságát még egyetlen bíróság sem merészelte kétségbe vonni. Velünk viszont már ez is megesett. Sőt az egyik nagy példányszámú kolozsvári újság óriás betűkkel ilyen szöveget szedetett vezércikke elé: „Societatea Muzeului Ardelean vrea să pună mâna pe un imobil din Piaţa Unirii. – Az Erdélyi Múzeum-Egyesület rá akarja tenni a kezét egy ingatlanra az Egyesülés terén.” Közismert, hogy arról a főtéri házról van szó, amelyet Wass Otília hagyományozott az Egyesületre.
Rátérek néhány szívderítőbb dologra. Szeretném néhány szóban méltatni tagságunk összetételében a fiatalodás tendenciáját. A belépési nyilatkozatok azt bizonyítják, hogy a húszévesek nemzedéke lassan kezd bízni bennünk. Szívesen használják könyvtárunk gyarapodó állományát, jövőképükbe beiktatják a továbbtanulásukat biztosító ösztöndíj-lehetőségeket, és ami ennél is fontosabb, egyesületi kereteink között alkotóműhelyeket hoznak létre a maguk számára, és vállalkoznak például olyan kutatások folytatására, amelyekre az indíttatást hajdan élt tagtársainktól nyerték. Ismeretes, hogy a botanikusok régebbi nemzedéke példaszerűen feldolgozta a kolozsvári Szénafüvek néven ismert kistáj növényvilágát, nos nemrégiben fiatal tagtársaink arra vállalkoztak, hogy számba vegyék és feldolgozzák ennek ma élő állatvilágát. Beszámolóikat hallgatva nemcsak gimnazista korom szép bogárgyűjtő-emlékei jutottak eszembe, hanem az is tudatosodott bennem, hogy a mai húszévesek között nő fel az a nemzedék, amely remélhetőleg felvirágoztatja az új erdélyi magyar tudományt. Jó híreim vannak a Böhm Károlyra emlékező fiatal filozófusokról, a latin nyelvet szorgalmasan tanuló s már forrásfeltárásra is vállalkozó történészekről, az Erdély köveit tanulmányozó geológusokról.
Mindent elkövetünk, hogy Szakosztályaink megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek között előbb-utóbb Egyesületünket igazi otthonának tekintheti a tudományban életcélt kereső és találó ifjúság.
És ha már szóltam az ifjúságról, engedtessék meg, hogy befejezésül néhány jó szót ejtsek egyelőre pótolhatatlan öregjeinkről is. Különösen hálás vagyok Kiss András főtitkár úrnak és Soó Tamás gazdasági tanácsos úrnak, hogy életéveiket meghazudtoló frissességgel, nagy-nagy szeretettel építik az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az építés eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Kívánom, hogy az ők buzgósága, önzetlensége ragadjon rá Egyesületünk valamennyi, minapi összesítésünk szerint 3125 tagjára.
És ezzel mondandóm végére értem.