Egyed Emese

Kard és penna

Magyar írók dilemmái a felvilágosodás idején

Én nem tudom, mit lehetne tanátsolni nemzetűnknek

Barcsay

Az író katona nem ismeretlen irodalmunk történetében (szinte író nemest mondottunk, de ez nem is lett volna a régiségben nagy tévedés); ha csak a legnépszerűbbeket említjük, hadd nevezzük meg Balassi Bálintot, Gyöngyösi Istvánt (a várvédő helyőrségi bírót, várkapitányt, a katonai számviteli bizottság tagját), Koháry Istvánt és még előtte Zrínyi Miklós horvát bánt, mai tudásunk szerint Mikes Kelemen is katonának – hadapródnak – szegődött el II. Rákóczi Ferenc mellé; olvasó- és írókedve később alakult ki.

A XVIII. század második felében megnőtt a tollforgató katonák száma, ezek egymásra és – többek között az érzékeny irodalom révén – elmélkedő, sőt értelmiségi társakra találtak az országban és az elérhető nagyvilágban. Legtöbb irományuk kötelező egyéb elfoglaltságok között jött létre, mintegy mellékesen. Műfajuk a futó gondolat, pičce fugitive, amely a sokuk számára írói-gondolkodói tekintély Voltaire szövegalkotói gyakorlatában már előfordul, de különösen a katonaszerzők: Ligne herceg, Fekete János, Orczy Lőrinc munkáiban gyakori. Ha pusztán szépirodalomként vizsgáljuk szöveghagyatékukat, elsikkadnak tevékenységük igen lényeges mozzanatai, nem érzékeljük szerepüket koruk gondolkodásmódjának, viselkedéskultúrájának alakulásában. Horváth János éppen ezt a műfajt felelteti meg a politikai esszének; de nem kis meglepetésünkre éppen ez bizonyul ama szövegfajták egyikének, amely az érzékenység ízléseszményének, az érzékeny irodalomnak kialakulását siettette. (Ez a megállapításunk kevésbé érvényes a futó gondolatnak arra a változatára, amelyet a Napóleon-ellenes magyar nemesi bandériumok a feltámasztott hadi dicsőség jegyében ihlettek: Horváth Ádám Vissza-marsa, Baróti Szabó gyönyörködő seregszemléi és hasonlók.)

A penna és a kard egyre nehezebben békült össze az 1760–1810 közötti fél évszázadban magyar íróink életvitelében, értéktudatában. Hogyan, miért: erre keres válaszokat ez a dolgozat.[i]

Parádé helyett kollokvium

Mikessel kezdtük, de Mikes Kelemen levelei csak a század végén kerültek az olvasó nyilvánosság elé. A magyar politikai agorát maga a Habsburg-kormányzat teremtette meg az országgyűlésétől eltiltott magyarság számára a később sokat szidott Magyar Nemesi Testőrző sereg felállításával. Ebből alakul ki A Bessenyei György Társasága, amely ugyan csak 1779-re lett kötettel dicsekedhető csoportos személlyé, de amelynek művelődéstörténeti-irodalomtörténeti hatása (úgy is mondhatjuk: haszna) korábban kezdődik, és az egész évtizedben jelentős.

Ha csak a külsőségeket nézzük, a testőrök napirendjét, festői – szokatlanul díszesre tervezett – egyenruhájukat, behatárolt tevékenységi területüket, túlzás volna bármiféle értelmiségi csoport kialakulásáról beszélni. Ha össze akarnók foglalni mégis, miben segítette elő ennek kialakulását az 1760-ban császári rendelettel felállított – a magyar és erdélyi vármegyékre nézve költséges – intézmény, ennyit joggal mondhatnánk: élmények és körülmények.

Körülmények

Kedvező körülményként hatott a bécsi szállású, humanista hagyományú könyvtár közelébe, nemzetközi diplomácia, idegen nyelvek közelébe került testőrsereg jó részének műveltségére, kommunikációs rendszerére az a (személyenként változó számú) egy-öt, ritkábban több, az otthontól távol töltött katonai esztendő, amely meghatározta ifjúkoruk életkereteit.

Aki nem utazhatott volna külföldi egyetemekre (felekezeti hovatartozása vagy családi helyzete, esetleg nem kiemelkedő iskolai teljesítménye miatt), így Bécsben tartózkodva a tudományok és a művészet értékelésére szokott – ez az, amit hívságnak titulált az öregedő és vidékre vonult Orczy Lőrinc.

Elősegítette a bécsi környezet magát a mecenatúrát is (a – néha nemzeti sérelem táplálta – versengési kedv felkeltésével, a minta követésének lehetőségével); elég itt Orczy, a Károlyi vagy a Teleki család irodalompártoló gesztusaira utalnunk. A nyomdász elvárásainak kielégítését igen nehezen tanulta meg a kollégiumi íráspenzumokban és orációkban gyakorlott, valójában rendszeres műveltséget latin nyelven szerzett fiatal. Bár itt nemcsak az a fontos, hogy a művészetpártoló főnemesek könyveket segítettek át a kiadás Szkülláin és Karübdiszein a publikációig (lásd Báróczy Cassandrájának többszöri figyelembe ajánlását Barcsay Orczynak küldött leveleiben[ii]), vagy személyes problémáikban adtak a bürokrácia helyén értékes tanácsot. Ugyanaz a személy több társadalmi csoportnak, a császári kegy különböző szintjeit élvező notabilitásoknak a közelében élt; Ligne herceg nemcsak Teleki Sámuelnek, a későbbi kancellárnak irodalmi zsengéit adaptálta emlékirataiban,[iii] hanem Hadik generálistól kapott levelét is, és jelét adta annak a kölcsönhatásnak, amellyel a császári udvar néhány magyar tagjához kapcsolódott, például Fekete János grófhoz. (Mellesleg a testőrírók személyiségmintáit keresve túlzás nélkül felírhatjuk a Ligne–Fekete–Barcsay imitációs vonalat, és ez nemcsak az emberi virtus jeleire vonatkozik, hanem a kedvelt irodalmi kifejezési formákra is. Fekete századunk Gramond lovagjának nevezi Ligne herceget Bécsről írott fiktív útikalauzában;[iv] Voltaire-hez irodalomtörténetileg számon tartott levelező viszony fűzte,[v] Barcsay Ábrahám pedig emberi ódzkodása ellenére elismerte Fekete János tekintélyes irodalmi kapcsolatait, írásmódja is rokon Fekete érzékeny-ironikus modorával, bár a megfelelés a részletekben már nem érvényes.)

Élmények

Ballagi Aladár[vi] a kezdeteket a Bessenyei fivérek megjelenéséhez köti. Baranyi László 1789-es visszapillantása azonban (ez is holmi műfaj, címe: Heverés párnája) utal a testőrök életformájára és élményvilágára is. Bár maga iskolázottabb volt testőrtársainál, és nem is töltött annyi időt a gárdánál, mint a többiek, a színielőadásokat, a tartalmas emberi kapcsolatok lehetőségeit sokra értékelte.

Gvadányi és Orczy akkoriban volt a császári hadsereg valamelyik ezredének több-kevesebb rangú tagja, amikor Mikes Rodostóban, Bercsényi egyebütt ette a kegyvesztettek kenyerét; az az olvasókör, amely ismerte kézírásos elmeszüleményeiket, magát a magyarul és magyaroknak való írást is értékelte, mint bizalmas tettet. Bár az is igaz, hogy az utókor ennek kezdeteit mint az „alacsony múzsa” könnyed kifejezési módját elevenítette fel: ha hihetünk Vay Saroltának, Orczy alkalmi verse díszítette Mária Terézia alkalmi terítékét a Grassalkovichok gödöllői kastélyában:

 

Theréziánk éljen, kiáltja Gödöllő,

Férfi, mégis asszony, s egyben angyalunk ő!

 

Ehhez képest az örsi bölcsnek a hetvenes évek második felétől írott versei már tele vannak szkepszissel; ezt látszólag ugyan a hívságoknak nevezett újdivatú civilizáció jelenségei váltották ki, de valódi oka részben bizonyára saját politikai szemléletének, lojalitásértelmezésének átalakulása. Értelmiségivé válásában a (főleg nemesi rendi) ellenzékiek érzelemvilága, allegorikus poézise sokat jelentett. Maga Barcsay Ábrahám már megismerkedésük utáni első levelében, a harmincadik életévén még innen – de erdélyi önérzettel – ismeri fel a magyar nemesség lojálisabb életvezetési szokásait: „Én a Méltoságos Urat Hazám Kőzepében kerestem volna nem pedig az Udvarnál a hova engemet az iffjuságnak természet szerint valo vágyakodása vitt vala”, és tréfás bókkal veszi el az ifjonti merészség élét: „meg vallom, hogy ezért az Udvarnak őrőkős háládatossággal fogom tartozni.”[vii]

A vitéz pihenője

Olyan időszak ez, ahol nem a hősről (a korszak szóhasználata szerint inkább a vitézről) írnak, hanem maga a vitéz ír: vállalja a szemlélődő-értékelő szerepet. Ez akár a hangulatköltészet egyik lélektani forrása is lehet. A fenséges (a nagy, a méltóságos) fokozatosan átalakul szelíddé (kecsessé, elegánssá, édessé sőt kellemessé); ez a gondolat már Leibniz filozófiájának is alapjául szolgált, és felfedezhetjük a (magyarok számára irodalmi mintaként szolgáló) olasz árkádizmusban is: „Nihil inglorium, iners nihil ac molle amoenitas ista exhibet: Mars inter Nymphes; arma, et palmae passim inter flores occurunt...”[viii] Az, hogy a virágok között megszűnik a katona riasztó külleme, nem újság – de éppen ebben a korban ér el irodalomban és az ábrázoló művészetekben emblémaértékű gyakoriságot.

A Prágában katonáskodó Zechenter Antal Anakreón-magyarításai a pihentető, az időt (jól) „,múlató” írást bátran teszik meg illendő katonatiszti tevékenységnek. Nem bizonyul igaznak az „inter arma silent Musae” sem; lélektani szükséglet legalább néhány tollvonást tenni a legzűrzavarosabb erőszakidőben is. „Én, ott a szomorú magányban, leírtam életem poézisét [...], leírtam és magyarul írván, hazámban véltem lelni magamat” – így taglalta Kisfaludy Sándor a magyar nyelvű irodalmi kikapcsolódást.[ix] Sőt már korábban a kéziratos költészet darabjai között bőven találunk olyant, amelyben ez a két (a hagyomány szerint férfi-) attribútum összetartozik; bizonyára nemcsak a Mars–Ars történeti-prozódiai értékű kádenciája okán, amely szerint a békében is összetartozik e kettő, és bármily meglepő, a kardforgatás szünetében a penna is értékét veszti[x] – ezt egy 1749-ben Sopron mellett keltezett költeményben olvashatjuk.

Ebben az időben szokik rá a pásztorköltészet egzotikus újszerűségű kedélyállapotaira (az egyházi értelmiség után) a világi nemesség, a kardforgató réteg. Nem állítjuk, hogy ennek a versíró divatnak ne lenne köze a kuruc kor költészetének szöveghagyományához, de a magatartás nemzeti konnotációi okán inkább, mint a megformáltság, költői viselkedésmód rendjén.

„Ujjlaktol csak fél orányira vagyok hol Groff Forgáts Miklos Urral magyarul ditsérjűk az Istent, és a mezei élet gyönyörüségeit énekeljűk. Bujjék el Virgilius Ekéjével és barázdáival, ollyan szántó-vető ember nints mint Groff Forgáts, ki tudja jol hogy a főld Sirjábol él minden” – írja tehát 1771 szeptemberében.[xi] (Vashámorában Vörösmarty még 1839-ben is erre a vergiliusi helyre épít – szintén a nemzeti állam tevékeny csoportharmóniájáról álmodva: „Kard, eke, lánc készül a vasnak gazdag eréből; [...] Csak használni tud a pór eke, ártani nem.”) Magam pedig ha szintén Sajnovits Jesuitával Lapponiába viszsza térnékis /: a hol nem felelek hogy illyen irásra nem találnánk Dum patriam laudat dum damnat Poggius hostes, nec malus est Civis, nec bonus Historicus: [...]”[xii]

A fordítás gyakorlata nem mindenik katonaköltő számára volt olyan problémamentes foglalatosság, mint Mikesnek, Bessenyei Györgynek vagy a fent említett Zechenter Antalnak. Barcsayt saját fordítói készületlensége a nyelvek eltérő szellemére, a jó hangzás fontosságára, valójában nyelvelméleti-nyelvfilozófiai tartalmakra ébreszti rá: „Utolsó postával kűldőtt levelemmel elfelejtém tudva lévő koporsora való jedzésnek forditását elkűldeni; én ugyan azt már régen sebembe hordozom olly reménységgel hogy talám majd valami ollyas rendes forditást tehetek rajta, de hasztalan. - - - Nállam a juhászbot, eke, ‘s kard nem akarnak őszve illeni [kiemelés E.E); csak a M[éltóságos] Ur tudta s tuggya azokat eggyaránt forgatni, és ugy vélem már régen magyar koszoruba fűzte vagyis kőtőtte őket; ‘s engemet mint ama korcsomákon lézengő olasz improvisatorokat csak probára tett. De akár hogy légyenis Mesterem előtt térdet hajtok s parancsolattyának engedelmeskedvén, így tészem által Magyarra:

 

Pásztor, szántovető és Katona voltam,

Legeltem, miveltem, győztem ha hartzoltam,

Juhakot, mezőket, erőss Bajnokokat,

Fűvekkel, ekével*, kardal mind azokat:

[*alája írva mint változat: kapával]

Ámbár juhaimat kővéren legeltem,

Darab főlgyeimet szépen bé vetettem,

És az Ellenséget keményen meg vertem;

De tejet se kévét, sem prédát nem nyertem.

 

A M[éltóságos] urnak kőnyőrgők, ocsálja rostálja; s ha valami meg maradhat benne jo, ha pedig nem, kőzőlje velem maga forditását. Ugy tettzik, hogy ha az Ember nem kőtné magát annyira a jelentett dolgoknak rendéhez, hamarébb tehetne valami szerencsés forditást.”[xiii] Bizony messze vagyunk már a hadi problematikától: a nyelv lehetőségei – a nyelvek megfeleltetése, szépség és helyesség viszonya foglalkoztatá az aktív és a nyugállományú katonát.

Fegyvernem-választás: haditettek helyett magyar nyelvi tettek

Az idő jól eltöltésének módját Mikes Kelemen a szórakoztató írásban, a mulatságos olvasmányokban jelölte meg. A magyarul írás valóságos program volt Bessenyei Magyarságában; Jámbor szándékában ugyan határozott művelődéspolitikai, elvi formát nyert, de mint napi és nem is öntudatlan gyakorlat korábban is létezett. Nem téveszt meg Orczy első verseskötetének megjelenési éve (1787); tudjuk, hogy a versek sokkal korábban keletkeztek, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján készen álltak (lásd erről Barcsay Ábrahám korai levelét).

Meg kell azonban mondanunk, hogy a magánélet írásos magyarnyelvűsége nem jelentette azonnal mindenkinél azt a politikai kockázatvállalást, amelyet a nyilvánosság képviselhetett. Hadd példázzuk ezt a fentebb Orczyt mint méltatlan helyen élő magyar államférfit megrovó Barcsay újabb levelével.[xiv] „Azon hires Érseki lakhelyben érkezvén míg ebédűnk készűlt volna Sándor Őcsémet[xv] a fogadoban hagyván, magam ama hajdon Mohács mezein parantsolo Pap Várában fel másztam; azt véltem, hogy majd tőbb nyertes zászlok kőzőtt jeles Oszlopokon fogom találni fel fűggesztve egy felől Generalisi – másfelől Pásztori bottyát, de meg csalatkoztam reménységemben mert midőn a Várban fel érkeztem volna, leg elsőbbszőris a Császár Ispotállya űtődőtt szemembe mellynek fűstős ablakain a kűlőmb kűlőmbféle betegségektől meg sárgult katonák szennyes ingekből Duna folytát szomoruan nézdegelték; meg vallom hogy én oda fel jó szinű piros posgás ’s kövér Káptalanbeli Urakot kerestem volna –

De láttam azonnal holmi régi kőfalaknak omlásaibol hogy ez puszta vár lehet, imitt amott láttzott ugyan az embereknek nyoma kik régiségeket keresvén számos ki ásott nagy kőveket hánytak halmokra. Ezen vár kőzepében egy ujj Templomot találtam mellyet mostani F[elséges] Királynénk épittetett felis vagyon irva neve arany betűkkel az ajtónak felső kűszőbére. Tovább indulván midőn némelly omladozott bástyákon ide ‘s tova szőkdécselnénk ímé egy remete forma Pap űtődik előmbe: ez ugyan a hellyhez és alkalmatossághoz szabott személy volt, mivel tekintetéből mingyárt képzeltem hogy valami ollyas szent kőnyveket fog őrzeni azon hellyeken: azért kaptam rajta és Deák nyelven meg szollitván kőszőntőttem, fogadtais, és csak hamar egy vas ajtora vezetvén azt meg nyitotta ’s azon bé viven mutatta Sz. István Oltárának mellynél meg keresztelkedett, hellyét és kővét, szabad levegő ég alatt vagyon és holmi régi márvány oszlopok kőzőtt magánoson fekszik, ott kőrűl bé némelly joszagu virágoknak győkereivel edjűtt egynéhány szőlő-tőis vagyon ültetve; ez a Remetének kertye, temploma és Kintse. Csak kőzzel mellette vagyon kunyhója régi kő falak kőzőtt, abban bé menvén csudálkoztam midőn asztalára tekintvén irásai kőzőtt egy rakás magyar verset láttam; ő azt ingyen sem gondolta, hogy én magyar légyek, azért mint egy szánakozó mosolygással nézte miképpen tőrőm fejemet a Caucasus mellyéki szokon: azonban én jó darabot elolvastam verseiből kik kőzőtt valójában mind rendes gondolatokat, mind pedig alkalmas verseket talaltam; s tőbbnyire tiszta magyar szokot. Ő szűletett Győngyősi fiu, sok ideig egy falunak papja volt, azt meg unván még néhai Barkotzi Érseksége előtt juhait aklostol edjűtt oda hagyta, és úgy lett őrzője azon szent kővek[ne]k. Papságában ő sokat írt, de a kősségnek irt. Az ő faluja legszebb falu volt; s az ő harangjának legszebb hangja volt. Ő Voltairnak, Popnak, ’s Rousseaunak soha hirit sem hallotta, azért máigis azt gondolja hogy az Istennek Magyar Országra leg tőbb gondja vagyon. Ő szent meséket foglalt versekben: hogy kellett meg enni Sz. Péternek a lud lábot egy parasztlakodalomba, Xtus Urunk hogy büntette meg a restet kitől utat kérdett; ’s ellenben a serény leányt hogy áldotta meg aztán, // a Czigányok hogy ették meg a Sáskát Tokajnál satöbbi. Ő ezeket most utolsó napjaiban rendbe szedegeti, nyilván azért, hogy ugymint halála előtt költ munkával Magyar Kösséget vele meg ajandékozza, utollyára énis magyarul elbucsuzván biztattam, bezzeg akkor szerette volna a pap velem tovább beszélgetni de hasztalan mert csak eltüntem: bezzeg azután bánta Sándor hogy velem nem akart jőnni [...] Sándor őtsém két napig mulatott nállam mert huzta inkább hiszem szivét a Bécsi fényes fársáng, itt hagyott egy bolond szomoru Ánglus kőnyvet Young a neve, de félre tettem, mert én szomoru a nélkülis tudok lenni, akár hova tekintek egy aránt lehetek vigis és szomoruis, a két ellenkező kedvű Gőrőg Bolond szép példája az emberi kedvnek és elmének, a melly felől fogja szemlélni a Bőlts a dolgot, fog nevetni és sirni a szerint.

Másképpen a bolondság nélkűl mivel tőltené idejét az okoskodás vagyis az elme? [Kiemelés E.E.] A Pesty Királyi Táblán perrel azt felelné Tyhányi Uram. Szines Bécsbe pénzel, ’s igy a többi, az Esztergomi Remete pedig fel kiáltana hiszen az is mind bolondság és hivság. Én azt mind jol látom, de ha már élni kell, hidjük inkább, hogy az élet nagy ajándék, és az alatt kostollyunk mindenből részegség nélkül. - - - Ma Nagy Szombatbol egy kőnyvet kűldöttek, Unter den Tittel Von der .......der Domainen in .......gűter. Ezt az oda való Tisztesség tanito Professor bocsátotta ki, szep kőnyv [...] hidje el a Méltoságos Ur hogy nem szeretném el bujdosni erről a világrol mig a Nagyságod barátságával fog becsűlleni. Magyar Young.”[xvi] Barcsay Ábrahám ebben az eddig nem publikált levélben a romantika idején majd oly fontos magatartásformával, a történelemről való érzékeny reflexióval, sőt a romkultusszal kísérletezik, ehhez pedig a magyarság eszméjét, a magyar szövegek jelenlétét társítja.

Még rendtársának-költőbarátjának, Virág Benedeknek is mentegetőzik Ányos Pál a korábban költői használatban nem igazán elfogadott honi nyelv miatt, pedig ő a legmagyarabbnak tekintett szerzetesrend, a pálosok költője:

 

Ne álmélkodj pedig, hogy magyarul írok!

Mert ha emlékezem, örömömbe sirok!

Miként miveltetik édes anyanyelvünk,

S ezzel sír széléről életre jön nevünk!

 

Elgondolkodtató, hogy a címzett, Virág – később a Magyar századok Vörösmarty által is sokra becsült költője – 1777-ben erre a lelkendező magyar levélre még latinul válaszol.[xvii]

„Haza csak ott van, hol jog is van” – állította fél évszázaddal később Petőfi, de az alkotmányos jogok érvényre juttatása már a penna- és kardforgató érzékenyeket is egyfolytában foglalkoztatta. A hagyományos jogok hovatovább a „szülötte nyelv” használatát is jelentették.

A nyelv társalgással, szövegalkotással való művelése (lényegében éltetése) nem jelent feltétlenül komorságot, ostorozó vagy kioktató szerzői magatartást. Kónyi János szerint „még Apolló maga sem kedveli mindenkor a felhúzott nyilat”[xviii] – értsd: felajzott íjat[xix] –, ezért zárja így Demokritusa Előbeszédjét: „szükség, hogy érdemes és különbféle tudós könyveket olvassunk, és éles elméjű tisztességes emberekkel társalkodjunk... Mivégre e könyvecskét is kedves nemzetemnek s hazám fiainak gyönyörködtetésekre szorgalmatosan öszveszedegettem.”[xx]

A nyelvvel való foglalkozás nemcsak röpiratok, magánszomorkodások és 1790-től kezdve országgyűlések tárgya, hanem a társasági élet élményközösségeinek is létrehozója. „A szalonban egy színpadot állítottak fel – írja Vay Sarolta a Beleznayék fogadásáról 1790. pünkösd hétfőjén a pilisi kastélyban –, és a főúri társaság nő és férfi tagjai pompás allegóriát adtak elő. A bilincseiből fölszabadult magyar nyelvet báró Prónay Piroska ábrázolta. A magyar nyelv kopott, szürkés ruhában feküdt egy puszta, sziklás tájon, kezein-lábain bilincsek. Mindenütt homály, a messze távolban halk zene hallik, s két ifjú – Bessenyei és Batsányi ábrázolói –, Beniczky Pál és báró Splényi Ignác odalépnek a leláncolt alakhoz, és megoldják béklyóit. A magyar nyelv – báró Prónay Piroska – erre megmozdul, és lendületes versekbe írt dikciót mond.”[xxi]

Cél tételezése

Tárgyat keresnek a szűk körben politizáló írástudók érzékenységüknek, észlelhető formát ábrándjaiknak: honi megfelelőt idegenben (vagy idegen, de kortársi) irodalomban tapasztalt művészi élményeknek.

 

Édes, de egyszersmind terhes vándorlással

Keressük tárgyunkat kemény bajvívással.

Az mondja ezt, aki a szerzetes teológusok életét éli: a kifejezések örökségéből harc árán megszerezhető értékek sablonjaiból alakítja ki kötött – verses – formájú jelképes beszédét. Ahogyan a küzdelem formulává, poétikai sablonná változik, úgy értékelődik fel a tudománnyal való tényleges foglalkozás – legalább a közölt (társsal megosztott) írás-olvasás révén. A cél tehát közvetve a nyilvánosság megszerzése lehet (és ezáltal a közvélemény valamilyen irányú befolyásolása), bár erre ekkor még a kifejezések sem adottak, nemhogy a könnyen elsajátítható módozatok.

 

Mars mezején gyakran bár vérrel áldoztam,

De a szűnnapokonn pennával dolgoztam

 

– írja Fábián Julianna levelére küldött verses Feleletében Szakolcáról Gvadányi János a 18. század végén.[xxii] A kétféle tevékenység összekapcsolása bizonyára antik toposzként is megnevezhető; erre utalnak a barokk művészetben gyakorta felbukkanó allegóriák. A francia kultúrában a vallásháborúk óta számon tartják a fegyvercsörgés árnyékában kibontakozó irodalmat (Agrippa D’Aubignéra szoktak hivatkozni, aki szerint a különleges körülmények kifejezésére különleges irodalmi nyelv kialakítása szükséges).[xxiii] De Gvadányi magyar versével egyszerre írja (1790-ben) a Mes dernieres folies magyar szerzője,[xxiv] hogy:

 

Unir enfin (qui peut tout dire?)

L art de se battre a l art d écrire,

 

vagyis végre (mert ki mondhatna el mindent?) egyesíteni kellene a hadakozás művészetét az írás művészetével.[xxv]

A dilemma viszont az okoskodás módja esetében nem annyira a stílus megválasztását illeti, mint a célt: a politikai szabadság, a függetlenség legyen-e ez vagy pedig a belpolitikai tökéletesítés: a civilizálás, jobb, de újabb szóval: polgárosítás. Barcsay Ábrahámnak a Szabadságról írott költeménye[xxvi] a türelmét vesztett politizáló katona indulatkitörése; ugyanerről a tárgyról Orczy Lőrinc szinte ugyanabban az időben már sokkal higgadtabban ír, mintegy megvalósítva Montesquieu-nek A törvények szelleméről írott tanulmányában rögzített mentális modelleket.[xxvii]

A toll természete

Az irodalmilag megvalósítandó tárgy tehát nem lehet akármilyen, a megformálás sem.

Ez az az idő, amikor hatni kezd a fenséges kategóriája: egyszerre próbálja ezt és az érzékenységet átélni és közvetíteni a latin–magyar kultúrájú tudós litterátor.

„Amikor az elme, ha átgondolja a dolgot, s elhatározza, hogy elfojtja az alkatban már feltámadt zűrzavart, s teljes szívvel és komolysággal a megújító munkának szenteli magát: vállalkozását csak úgy tudja véghezvinni, ha az érző részt valamilyen közösségi vagy baráti nemes érzelemmel gazdagítja, a jóság, barátság, elégedettség vagy szeretet valamilyen életteli indulatával, amely lecsillapítja és átalakítja a türelmetlenség és elégedetlenség ellentétes indulatát” (kiemelés E.E.) – állapítja meg Shaftesbury, miközben kapcsolatot teremt a közjó iránti indulatok és az egyéni boldogság között.[xxviii] Shaftesbury eszméi nem voltak ismeretlenek Orczy és köre számára.

Révai Miklós nemcsak a kifejezésekkel, hanem magával az esztétikai jelenséggel viaskodik, amikor magyarul is hűségesen próbálja körülírni, amit latin stúdiumaiban ugyan nem tanult, de amit német fordításban idejében olvasott: a (Pseudo) Longinostól eredeztethető fenségesről. „A szelíd Tudományoknak Tanítóik, Longintól fogva, mind többfelé hajlók, s meghatározatlanok a magasnak magyarázatjában. Némellyek felcserélik azt a naggyal, némellyek az elevennel, és széppel, némellyek az indulatossal, némellyek a nemessel és méltóságossal.”[xxix]

Amit ma inkább mint az esztétikum kategóriáját, esetleg a stílus alakító elemét tárgyalnak, az a kor embereszményének ikerítődésével kapcsolatos: a keresztény erényeket megtestesítő ember ideálja mellett egyre elevenebb az ókori eredetű sarkalatos erényekkel rendelkező ember eszménye, aki igazságos, bátor, okos és mértékletes. Ennek a kettőnek különböző arányú ötvözetei adhatják azokat a társadalmi embertípusokat, akikre gondolva a 17. század óta készülnek a viselkedéskönyvek (az udvari ember, a katona, a művelt polgárasszony, a jó gazda); arra, milyen a jó magyar, milyen legyen a monarchia fizikai és értelmi képességeinek birtokában levő, de függőségét egyre inkább fájlaló tagja, nincsen példa. Vagyis inkább az a baj, hogy több példa is van, nehéz választani.

A felvilágosodás magyar írója nem a fenséges (emelkedett stb.) stílust választja, a nyelvileg megragadott sublime-et, hanem a benne kifejeződő viselkedéstartalmat, erkölcsi jelentést; azt, amit Shaftesbury erénynek, korszakunk gondolkodói leginkább csak becsületnek, a szív példás erkölcsének neveznek. (Itt jegyezzük meg, hogy Orczy könyvtárában nemcsak politikatörténeti, történetfilozófiai munkák voltak fellelhetők, hanem nemzetkarakterológiai kompendiumok is: a kérdés foglalkoztatta a hetvenes-nyolcvanas évek barátságosan és néhol versben levelező, a személyes találkozásokkor pedig egymással politikai elgondolásaikat is megosztó értelmiségieket.)

A magyar voltairiánusok és libertinusok legmarkánsabb személyisége, Fekete János nemcsak beszélt és levelezett,[xxx] hanem szépirodalmat is „művelt” franciául. Bécsről szóló, szerzőként „egy kozmopolitát” feltüntető szatírája évekig sikerkönyvnek számított.[xxxi] Maga a költő a franciás iskola elindítója (bár ez utóbb Bessenyei nevéhez kapcsolódott), következetesen igyekezett bevezetni a magyar prozódia jóhangzás-tényezői közé a franciának megfelelően kialakított hímrím-nőrím váltakoztatást.

Számon tartott írásai között nem szerepel az a francia nyelvű verskötet, amelyet neki tulajdonítunk. Ismert művei: Mes Rapsodies ou Recueil de differens Essais de vers & de prose du Comte de****. A Geneve MDCCLXXXI. (A továbbiakban: Rapsodies.) Ma solitude sans chagrin. Oeuvre historique et galant en prose et en vers par un Comte Hongrois. A Lausanne MDCCLXXXIX. (A továbbiakban: Solitude). Az, amelyet szintén név nélkül adott ki, a Mes dernieres folies ou opuscules d’un jeune militaire. Premiere partie. A Vienne de l’imprimerie d’Ignace Alberti MDCCXC. A benne szereplő női nevek, ajánlásokban előforduló iniciálék és a versek hangvétele, stiláris fordulatai alapján minden kétséget kizáróan az övé. Az érzékenység Batsányira jellemző irányát tőle eredeztethetjük, ha nála keveredik is a szabadosság – franciásnak nevezhető – színeivel, amit azért sem Ányos sóhajtásaiban, sem Batsányi fennkölt gyászdalaiban nem lelhetünk fel.

Báróczy az érzékenység prózai műhelyét teremtette meg a fiatal Kazinczy Ferencnek mintául szolgáló magyarításaival. Cassandrája, Erkölcsi meséi ma bármennyire is modorosnak tűnnek, a korban a prózai választékosság magyar megvalósulását jelentették, valami nagyon új jellegzetességet.

Terület elvesztésére, állam megszűntére (lásd a gyarmatokat) van példa – állam létrejöttére alig. (A belga tartományok függetlenedése későbbi.) A személyiség integritásigénye a kötöttségek, korábbi személyes döntések iránti kételyt ébreszti fel nem egy korabeli szerzőnkben. Barcsay növekvő erőszakellenessége, elidegenedése császári katonai esküjétől egybeesik a hadviselés értelme fölötti elmélkedéssel:

 

Mely dühösség tehát fegyverben öltözni,

S anyánkat, e földet vérünkkel öntözni,

Büszke fejedelmek bűnös kívánságát

Ingyen védelmezni királyok hívságát!

 

Erre reagál Ányos, szójátékká alakítva a kifejezést; így lesz a hívságból hívség. A gondolat ilyen folytatása felér egy barokk concettóval. Ányos csak megerősíti Barcsaynak a lojalitás értelmetlenségéről vallott kijelentését; a tudós pap és barát valósággal ellenőrzi, jóváhagyja a katona merész politikai tézisét; az ötletet ítéletté erősíti:

 

Mármost az áll elöl a vérferedőnél,

Kinek semmi köze nincs a nyereségnél,

Hal, vesz, raboskodik más dicsőségénél,

S megis fázik ügye hivsége tüzénél.

 

Barcsay: „A Besnyei klastromhoz viszsza térvén, sajnállom a Magyar halotti beszédnek esetét; csak illyen szomoru sorsa szerencsétlen nyelvűnknek: a Nagyok nem értvén meg vetik, a kőzéprendűek a deákot nyesik, a kősség pedig csak a maga szűkségét tudja magyarázni. Tótul ugyan nem tudok, de sokat mernék fogadni, hogy még eddig a tót nyelv több szerencsét tett Hazánkban, mint a magyar. Ama hires Pertűzők tőbbnyire mind Tótok voltak, mennyit nem segíltettek ezek szűletett nyelveken? [...]

Ha a M[éltóságos] Ur hátramaradástol nem félti nemzetűnket annak talán tsak az oka, hogy maga erejéhez képest méri másoknak tehetségeket, én pedig ugy vélekedem, hogy minek előtte a szép Tudományok[nak] kies mezejére jutnánk, addigra kemény rabságnak lántza eljőnn és földhőz ragaszt bennünket. Ez pedig más Nemzeteknél tőbbnyire mind kűlőmb[en] tőrtént. Ugy tettzik mint ha a keresztyének kőzőtt a Világosság most nagyon sietne, és mint egy előre érnék az értelem. A Királyok egymást kővetik; a Nemzetek egymást futva majmozzák, és ebben a majmozásban áll majd minden erkőltsűnk. Boldogok ha oda viszsza térnénk a honnét eredett hitűnknek tudománya! Kik elébb szővetkeztek a Romaiakkal hamarébb jutottak oda a hova mi most igyekezűnk, azért hamarébb is vesztették szabadságukat. Én nem tudom mit lehetne tanátsolni Nemzetűnknek. A vad méhek rengeteg erdőbe tudnak rajzani és édes mézet gyűjteni; avagy egy meg éhezett Embernek nyalánkságáért ott hagyáké kedves fájokat, és bé zárassáké magokat ganéjjal kent kosarakban?

[...]

Sokszor gondolkozom; ‘s nem ok nélkül, hogy vallyon a szép Tudományokkal edjűtt nem maradhatnaé meg nemzetűnk[nek] valami kovássza ama régi Atyáink Erkőltseinek; és hogy lehetne azt meg marasztani? Egy hires Elme ugyan azt jedzi hogy csak az Anglusokban vagyon tapasztalhato kűlőmbség a tőbb Nemzetektől, így szóllván: Ils sons fiers, sombres, déterminés, genereux, et magnanimes. Ha ez igaz, mi marad nékűnk, vagy miből részesűlhetűnk mi? – Ez a gondolat gyakran szomoritt engemet.

Nékemis irdogál ollykor Gyuri: most vélle lévén a M[éltóságos] Ur jo moddal értésire adhattya miért űldőztetett annyira Galileus midőn a föld mozdulását merte hirdetni: ő az én intéseimet vagy meg nem fontolja, vagy pedig valami szegény irigyének gyűmőlcsének lenni itélvén elfelejtkezik mely tővisses uton indult meg: a mi Londonb[an] szabad, nem szabad az Kecskeméten ‘s még Bécsbe annál inkább nem. Kár volna ha az ő szép tűzének kárát vallanok. Ne tégyűnk úgy mint a Cadmus nemzete ki alig bujt ki a főldből, s mar egymást rágcsálta.”[xxxii] (Kiemelés E.E.)

Kisfaludy Sándor az írás módját az ifjúkorra általában jellemző lelkesültség (az ő szavával: poézis) természet által sugallt lejegyzésében „a Pegazus tulajdon útában” látja; poétikája az iskolai kultúrával szemben a romantika bátor alkotásmódját hangoztatja; „én tudós, én literator nem vagyok. Sorsom, környűlállásaim, hajlandóságom katonává s utóbb mezei gazdává tevének. De becsülöm az igaz tudóst, a jólelkű, nemes literátort, [...] Kedvellem a tudományokat és szépmesterségeket [...], – életem sok kellemes óráit köszönöm nékik, melyeket más vagy ásítozó unalommal, vagy legalább nemtelenebb, silányabb gyönyörűséggel tölt.”[xxxiii]

Ugyanebben az időben a hadi és kulturális tapasztalatokat szellemes verses pikareszkké érleli Gvadányi József; Gvadányi, aki nagyjából egyidős Orczyval, és 1743 végén a Szirmay-gyalogezredben kezdte pályafutását mint zászlótartó, de aki a Baranyai-lovasezredben is szolgált századosként, majd a Nádor-huszárezredben, a Kálnoky-ezredben, majd – Galíciában – a Nádasdy-ezredben. Névtelenül közölt Pöstyéni förödése(1787) még a ponyvairodalom olcsó humorával él, a könnyen megszégyeníthető cigányság az olvasó mulattatásának tárgya,[xxxiv] az 1797 esztendő első napján keltezett A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma már akár Don Quijote-adaptációnak is tekinthető, de mindenképpen alkalmas a sokat megélt katonaíró mentalitástörténeti-történetfilozófiai reflexióinak összefoglalására.

Az olvasás: magán- és társas tanulmányok módja

Az, hogy a hazai nyelvű szépliteratúrai hagyományból olyasmit ajánlanak egymás figyelmébe, ami a magyar politikai függetlenség kérdéseivel foglalkozik, e költőbarátságoknak a magánélet vonatkozásain túl terjedő érvényességét jelzi. „Lystius és Zerinyi Urakot tisztelem betsűllem de nem esmerem, elis hiszem hogy jo notát dudoltak” – fogadja el Orczy olvasmányajánlatát Barcsay: maga Voltaire, Mably, Raynal történelemértelmező esszéi mellett a hazai történelemre vonatkozó munkákat is szívesen olvassa, Palma Károly Notitia Rerum Hungaricarumát (Tyrnaviae 1775, illetve Pest 1785); erre Orczyhoz írott levele és az Orczy-könyvtár anyaga is utal. (Az Orczy-könyvtárban több munkával is szerepel Mably; például az Amsterdamban 1777-ben megjelent törvényalkotási értekezéssel: De la législation ou principes des loix.)

Nemcsak Montesquieu elhíresült könyvéből szerezhette meg a modern jogtudományi ismeretek alapjait a korabeli kíváncsi.

Az olvasás mint forrás és mint hatóerő egyaránt működött életükben: Voltaire Essai sur les moeurs című történetfilozófiai értekezésében a magyarok történelmi szenvedéseiről olyan együttérző képet rajzol, hogy nem zárhatjuk ki a kölcsönhatás gondolatát (annál is inkább, hogy tudomásunk szerint ugyanannak a szabadkőműves nagypáholynak voltak tagjai; ha hihetünk Ligne herceg följegyzéseinek).

„A történelemben szemünk előtt felsorakoztatott népek közül egy sem volt boldogtalanabb a magyaroknál – írja Voltaire. – Hazájuk elnéptelenedett, a katolikus és a protestáns felekezet és több politikai párt osztotta meg, és egyszerre hódították meg a török, illetve a német [értsd: osztrák] seregek.”[xxxv]

Az olvasás, a könyvcsere, a töprengés – az elme futtatása –, vagyis a történelem kritikus újragondolása az értelmiségivé válás feltétele és ma is megindító módja volt a magyarság elitje számára a 18. század végén. Nem győzzük hangsúlyozni ebben a folyamatban az autodidakta – de még inkább a társalgásban kiművelődő, megérő, nem iskolás kultúrájú – személyiségek szerepét.

Hősi póz helyett: félelem és sóvárgás

Az antropológia miszoneizmusnak nevezi a természeti népek félelmét az újtól. A modern módon civilizált ember is legtöbbször fél attól a megrázkódtatástól, amely esetleg együtt jár az újdonsággal való szembesüléssel: pszichológiai korlátokat emel, így védi magát. Anélkül, hogy az Európába több mint egy évezrede beilleszkedett magyarság civilizációját a természeti jelzővel kívánnók illetni, a közgondolkodás bizonyos (irodalomként megjelenő) történeti tüneteire szeretnők felhívni a figyelmet.

A 18. századi magyar írástudók többsége a politikai rendszert 1740-ben szentesítette, a későbbiek ezt örökölték, az európai politikai változások jelentettek mintát valami újra; döntés (országgyűlések tilalma) idején a csoportos felelősség lehetőségét ha ki nem is zárta, de szűkítette; ezért nőtt meg a jelentősége egyrészt az egyéni politikai vélekedésnek, másrészt az intézményen kívüli csoportok emócióinak, tevékenységük jellegének.

Az alcímbe emelt, de versek és prózai levelek szintjén nem ritka félelem kifejezés arra vonatkozik, miféle következményekkel járhatna majd a katonai kötelesség tervezett elmulasztása, illetve hogy beválik-e a nemzeti terv: az önálló magyar állam megvalósítása (ismerve a társadalmi és kulturális egyenetlenségeket, amelyeket a tagadhatatlanul soknemzetiségű lakosság képvisel).

A sóvárgás pedig a nemzeti ideál békés (értelmiségi úton: a jog, a szépmesterségek, a nevelés révén) való kibontakoztatására irányul, ezzel együtt pedig az érthető, áttekinthető kisvilág élményére, amely a felvilágosodás sokáig ható eszméje. De nemcsak erről van szó. A vágyakozás tárgya egy színesebb, ingerekben gazdagabb mindennapokból álló világ, amely látszólag nem is egyeztethető az elvonulás pásztori poézisével, preromantikus filozófusi pózával. Valójában a társaság kedvelését – a nyilvánosság iránti rendszeres igényt – fejezi ki e szerzők megannyi csoportosulási kísérlete (Baróti Szabó Dávid Társaság-kötésnek nevezi verscímében a hasonló egymásratalálást a Kassai Magyar Múzeum megalakulásának örömnapján).

 

Levevék fejemről muzsák sisakomat

és kezembe nyújták szomorú lantomat – írja Barcsay.

 

A dilemma a béke választásával ér véget a korszak legtöbb katonaköltője számára: ez lehet a feltétele a polgári fejlődésnek, a nemzeti kibontakozást is ígérő civilizációnak.