Csetri Elek – Imreh István

Társadalmi rendek, rétegek Erdélyben 1848 előtt

Elöljáróban

Az 1767–1821 közötti évtizedek erdélyi társadalmi rétegződéséről éppen negyedszázada jelent meg első összefoglaló jellegű elemzésünk.[1] A felmérés érzékeltette peremtartományunk társadalmának sokszínűségét és megkövült, nehezen oldódó voltát. Jelentőségéhez mérten mutatta be a szabadparasztság számottevő súlyát és vázolta a polgárság lassú korszerűsödésének ütemét.

Ezt a tanulmányunkat a folyamat végső szakaszának bemutatására szánjuk.[2] Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egy és fél százados évfordulójának közeledte különösen időszerűvé teszi vizsgálódásainkat, hiszen a rendiségbeli építmény falain régideje keletkezett repedések éppen a negyvennyolc előtti évtizedekben tágultak ki és eresztékeiben lazult meg az épület egésze.

Hogyha élő, eleven szervezetként képzeljük magunk elé ezt a vizsgálatra megidézett társadalmat, akkor arra is figyelmeznünk kell, hogy kórisméjének tünetei sorában föllelhető az egyre lüktetőbb érverés, az emelkedettebb hőmérséklet. Ez híven tükrözi a nagyobb sebességre váltó haladást, a hevesebbé váló mozgást, de jelzi a megvénhedett erdélyi feudális világ betegségektől való kínzottságát is.

Mi e  folyamatot ez alkalommal csak egyoldalúan tudjuk láttatni. Egyes alapvonások földerítésére vállalkozunk, és elsősorban a számokba rögződött valóságot fogjuk vallatóra. Célunk felvázolni az erdélyi társadalmi rétegek megoszlását, az egyéb csoportok térbeli gyakoriságát, s végül – a rövidre szabott terjedelmen belülis – fölfedni az irányzat, az alakulás jeleit.

Az osztályok, rétegek körülhatárolásában, meghatározásában erőteljesen korlátoz az egykori felmérők, számbavevők gyakorlati céloktól meghatározott látásmódja, így például az adólajstromok készítőinek hajdani vélekedése arról, hogy ki hova tartozik, kikkel tekinthető egysorsúnak, ugyanazon állapotúnak. A feudalizmus alkonyán az összeírók, a népességet így vagy úgy megszámlálók általában rendi szempontok szerint osztályoznak. Ehhez a rétegeket formáló módszerhez mi magunk is alkalmazkodunk. Tesszük ezt nem csupán kényszerűségből, hanem azért is, mert ily módon jól elkülöníthetjük azokat, akik a rendi osztályok formálódásának folyamatában alávetetté vagy a társadalomban elfoglalt helyük szerint uralmi helyzetűvé váltak; azokat, akiknek a szabadságjogokból kevesebb jutott, az olyanoktól, akik számottevő privilégiumok birtokosai.

Megnehezíti a dolgunkat az, hogy az eléggé részekre szakadozott társadalom, a sokszínű rendi osztálytagozódás nagyfokú intézményesültséggel is társult. A kis csoportokra, rétegekre bomló feudális Erdélyt igen sok társadalmi alakulat, kisközösség összetartó ereje forrasztotta egybe; olyanok, amelyek a maguk külön jogrendjével belső hierarchiájukat is őrizték és éltették. Ezekben a rendtartások szoros normáitól függően oldódtak vagy váltak még szilárdabbá az emberek osztályhelyzetét meghatározó, jobbára már a születéssel megszerzett jogok és kötelezettségek.

A társadalmi formációk, a kisközösségek együttesen is alkothattak egymástól eltérő entitásokat. Elég, ha a történeti fejlődés során oly egyedivé alakuló erdélyi vármegyei részekre, a Partiumra, a székely vagy szász székekre gondolunk. Sajátos voltuk tükröződött a társadalmi rétegek, osztályok eltérő arányában, jogrendjében; de még a kormányzatban, a politikai életben is külön vettek részt, ősi gyakorlat szabályait követve.

A különben azonos kategóriájú erdélyi emberek tehát sok-sok társadalmi rész-egész, alakulat, tájegységbeli-történeti-politikai tömb abroncsaiba szorítottan élték a más és más árnyalású viszonylatoktól jellegzetessé formált életüket.[3]

Vizsgálódásunk területilegaz erdélyi vármegyei részekre (a Lakságra), a Partiumra, a Székelyföldre és a Királyföldre (szász székekre) terjed ki: arra a területre, amely akkor külön igazgatási egységként tagolódott be a Habsburg Birodalomba. Erről, az ún. Erdélyi Nagyfejedelemségről vannak ugyanazon évből való, hasonló kritériumok alapján készült adatgyűjtéseink, olyanok, amelyek a számszerű elemzést lehetővé teszik.

Forrásainkszegényesek, és nem közvetlenül a társadalom rétegeinek felmérését vallják céljukul. Sajnos a II. József korabeli népszámlálást újabb nem követte, és így az 1831. évi s még inkább az 1847-beli  adóügyi összeírás[4] rovatait fogtuk vallatóra, hogy a társadalmi csoportokat „mérhessük és számolhassuk”.

Elöljáróban szólnunk kell arról, hogy az  adótabellák adózó egységként tekintett családokat tüntetnek fel: az 1847-es 327 056 famíliát. Ez ötös szorzószámmal átalakítva 1 635 280 lakost jelent. Hozzájuk számítva az 1844-beli 187 966 külön lajstromozott határőrkatona-népességet, az általunk analizált népesség 1 823 246-ra nő. A korabeli számítások-becslések az Erdélyi Nagyfejedelemség lélekszámát megközelítőleg két milliónyira teszik.[5] A többlet a nem adózó nemesség és az eléggé széles exemptusok (adó alól mentesített rétegek) közül kerül ki. Táborukba tartoznak a még fejadót (capitis taxát) sem fizető kurialisták, majorságföldeken dolgozó zsellérek, a cselédek, szolgák, valamint néhány kisebb, nem contribuáló népcsoport, mint amilyenek az egyházi szolgálatban állók, az iskolamesterek és így tovább.

Fontos azt is előrebocsátanunk, hogy a vizsgált korszak conscriptiói nem hibátlanok. Az 1831-es és 1847-es tabellák megalkotásakor például jó néhány adóíró, igazító biztos („rectificator commissarius”) a faluközösség elöljáróival egyetemben bizonyára engedett a sokféle színű kísértésnek és hamisított a contribuensek érdekében. Ez azonban inkább az adófizetés (egyik) alapjául szolgáló javak összeírását módosította, kevésbé az adólajstromokba fölvett emberek számát. Számolunk tehát a valóságtorzító hibaforrásokkal, de bizakodunk abban, hogy ezen az úton haladva mégiscsak közelebb jutunk az alapvető társadalmi kategóriák méreteinek megállapításához. (Reménykedve, hogy további kutatásaink során más természetű források felfedezésével és hasznosításával árnyalhatunk majd a megrajzolt vagy inkább fölvázolt képen.)

Végezetül hangsúlyozni szeretnők azt a körülményt, hogy sokszor vált hibák, tévedések  okává, hogy a kutatók nem vették figyelembe azt, miszerint az adóügyi összeírások, a lajstromok rubrikáiban nem szerepelnek a határőrséghez tartozók, a külön katonai igazgatás, „iurisdictio” alá tartozók, akiket elegyesen lakott falvainkban sem számítottak hozzá a „polgári”-nak, „provincialistá”-nak titulált „misera plebs contribuens”-hez.

Foglalkozási csoportok, területi egységek

A társadalmi tagozódás egyik szembetűnő ismérve a gazdasági, jogi, tájbeli entitások jellegét is meghatározó foglalkozási ágazathoz tartozás (l. az l–2. táblázatot).[6]

1. Foglalkozási csoportokhoz tartozók lélekszáma 1829-ben

2. Foglalkozási csoportokhoz tartozók százalékszáma 1829-ben

 

A létfeltételeket biztosítani akaró, a munkálkodó, a dologtevő erdélyi emberek 1848 előtti foglalkozási statisztikája még nem készült el. Formáinak sokaságáról azonban mind a historikusok, mind a néprajzosok, nyelvészek megkísérlik a számadáskészítést. Egyelőre az ezernyi foglalatosságot űzők társadalmának a maga korában alkotott gyűjtőfogalmait használtuk. Tisztségbetöltés és szellemi munka 1829-ben csak az egy százalék töredékének nagyságrendjét éri el (0,18–0,30). Az iparűzők, kereskedők száma – becslések szerint – több mint 3,89 %. De ahogyan Keleti Károly tanította, népet és földet bemutatva, meg kell találni mindenkinél, a vizsgált egyedeknél a főfoglalkozást, az alapot, amelyre egy-egy egzisztencia elsősorban támaszkodik. Igaz ez a földet művelőkre vonatkoztatva is. A nemesség ugyan nem foglalkozás, hanem társadalmi állapot s mint keret fogja össze a főleg mezőgazdasági, de néha ipari vállalkozást is folytató privilegizált réteget, azokat, akiket nem könnyű sem a szellemi munka kereteibe, sem a hivatalnokok rovataiba besorolni.

Marad a földművesek kategóriája, amely mindenütt – megyékben, székekben – meghaladja a 90 százalékot. Pierre Chaunu megállapítása az oly sok évszázadon át falusias Európáról éppúgy hitelesnek bizonyul az 1829. évi Erdélyben, mint Martin Roberts szavai is, aki a polgári forradalom korabeli Európáról mondja, hogy ennek lakossága 80–90 százalékban mezőgazdaságból élt (Anglia és Franciaország sem tekinthető kivételnek).[7]

Friedrich Hann 1833-as adatai[8] nagyon kis eltéréssel (ezek a vármegyei részeken figyelhetők meg) ugyanezt a megoszlási arányt tükrözik. Vagyis csupáncsak a foglalkozás szerinti nagyságrendet tekintve (az iparfejlődésnek struktúrát bontó hatása ellenére) domináns az agrárius jelleg, meghatározó a földműves életforma (1829-ben 91,93, 1833-ban 91,97 százalék).

A népesség közigazgatási egységenkénti tömörüléséről azért is szükséges néhány szót szólanunk, mert a számadatokban észlelhető kisebb-nagyobb eltérések ismételten óvatosságra intik a feudális korszak demográfusait, a nagyjából való egyezések pedig tanúsítják, hogy ezek a számszerű híradások, hivatalos felmérések, nyilvántartások  mégis hasznunkra lehetnek a valósághoz közelítő kép kialakításában.[9]

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy a nagyságrendben elöl állóak a vármegyei részek (amelyekhez mi természetesen Fogarast is hozzákapcsoltuk). Ezek a területek Erdély lakosságának mintegy felét foglalják magukba. A két hagyományosan „szabad föld”, a székely és szász igazgatási egységek megközelítőleg egyforma nagyságúak. A lakosság mintegy 20 százaléka királyföldi és csaknem annyira tehetők a székelyföldiek is. A partiumi térség a legkisebb, alig haladja meg a 10 százalékot.

A foglalkozási csoportok vizsgálata – az előbbiekben láttuk – a hagyományos agrárius életforma döntő túlsúlyát bizonyítja. A területi, igazgatási egységek elemzése pedig Erdélynek „tündéries” sokszínűségét tanúsítja. A tradíciókhoz való szívós ragaszkodás mind a főkormányszéket, a diétát, mind a rendelkező császári udvart is rákényszerítette bizonyos privilégiumok tiszteletben tartására. A központosító és homogenizáló abszolutizmus – bizonyos értelemben – sokat tett az egyenlősítésért. Ha a sajátos jogi helyzet, a különállás módosult is, de az erdélyi rendi struktúra összetevő elemeinek egyéniesítő színei teljesen el nem halványultak. (3–4. táblázat).

Az igazgatási egységek társadalmi színképét nehéz meghatározni. Mindenképpen érdemes azonban az adótabellákon megörökített csoportokat ilyen keretbe ágyazottan fölsorakoztatni.

3. Erdély lakosságának területi egységenkénti megoszlása

4. Erdély lakosságának területi egységenkénti megoszlása százalékban

 

Forrásaink feldolgozása megkívánta, hogy már a területi tagozódást bemutató táblázatokban egybevethető kategóriákra redukáljuk a társadalmi, foglalkozási, „nemzetiségi” csoportokat. Hosszabb időszak távlatában ez az eljárás még parancsolóbb szükségszerűségnek bizonyult, hiszen ezek száma 1767-ben 25, 1791-ben 22, 1808-ban 10, 1831-ben 15 és 1847-ben 16. Ezért azonos kritériumok alapján 7 társadalmi főcsoportba vontuk össze: 1. jobbágy; 2. zsellér (ide kerültek a kurialisták, majorsági zsellérek is); 3. szabad parasztok közésoroltuk a szabadosokon, libertinusokon kívül a székely lófőket és gyalogrendieket; 4. a taxalista csoport a polgárokat (cives), szabad, de nem paraszt, sem nemesi kiváltsággal nem rendelkező, főleg városi lakosokat tömöríti; 5. bányásznak minősítettük a bányaműveléssel és aranykiválasztással foglalkozókat (sóvágók, ércbányászok és urburások, aranymosók); 6. az egytelkes nemescsoportba soroltuk az adótabellákban így nevezetteken kívül a fogarasi bojárokatis; 7. az egyéb kategóriába a sajátos jogi helyzetű népelemek kerültek (örmények, bolgárok, görögök, zsidók, cigányok). Csoportosításunk megkönnyíti az időbeli összehasonlítást, valamint az alapvető társadalmi osztályok, rétegek körvonalazódását.

 

Íme az 1821., 183l. és 1847. évi kimutatások alapján kiszámított arányszámok:

5. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1821-ben százalékban

6. Az adózó családok megoszlása 1831-ben százalékban

7. Az adózó családok megoszlása 1847-ben százalékban

Társadalmi csoport	Erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék	Partiumi vármegyék és Kővár-vidék	Székely székek	Szász székek	Taxás helyek	Összesen
Jobbágy	53,65	56,77	34,39	14,28	0,38	37,64
Zsellér	30,35	19,25	24,47	4,81	0,92	19,55
Szabad  paraszt	3,81	3,28	26,50	69,89	62,90	29,19
Taxalista	1,09	1,75	0,20	5,53	29,64	3,20
Bányász	5,64	4,92	0,84	0,53	–	3,20
Egytelkes nemes	3,03	11,98	9,69	–	–	3,74
Egyéb	2,43	2,05	3,91	4,96	6,16	3,48
Összesen	100,00	100,00	100,00	100,00	100,00	100,00

 

Az összesítések (5, 6. és 7. táblázat) annyiban tipikus feudális társadalmi szerkezetet tükröznek, amennyiben bemutatják, hogy a többséget jelentő erdélyi és partiumi vármegyékben a függőségben élők, a jobbágyok és zsellérek vannak túlsúlyban. Sajátos helyzetre is utalnak, hiszen a Székelyföldön, Királyföldön, taxás helyeken (Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Erzsébetváros, Szamosújvár) a szabad jogállású népelemek fölénye tagadhatatlan.

A „provincialisták” és a határőrkatonák társadalmi tagozódása
együttesen

A  teljesebb képkialakulásához arra kínálkozik lehetőségünk, hogy az 1847-es adóösszeírás polgári („provincialista”) lakóit egybeolvasszuk az 1844-es határőrkatona, a „granitzer” népességgel. A nagyobb biztonságra törekedve mind lélekszámra, mind családokra vonatkozólag elkészítettük a táblázatokat. (Az első esetben az 1847-es családszámot kalkuláltuk át népességszámmá, öttagúnak véve egy családot, a második esetben az egyes határőrezredek 1810-es családnagyságot jelző, magasabb átlagaival dolgoztunk.[10])

8. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határőrkatona lakosság együttes lélekszáma

9. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határőrkatona lakosság lélekszáma százalékban

10. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határőrkatona családok megoszlása

 

11. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határőrkatona családok megoszlása
 százalékban

 

A szász székekben, a Királyföldön a határőrkatonák beszámítása után sem növekszik meg szembeszökően a szabadok aránya. Oka, hogy amúgy is igen magas az adótabellák alapján is. Szabadrendű emberek lakják ezeket a tájegységeket, s az, aki jobbágy-zsellér kategóriájú lakos, Brassó vidékén és Szebenszékben lakik, néhány egymással szomszédos falubokorban. Számításaink nyomán a szabadparaszti százalékszám itt 69,89 %-ról majdnem 72 %-ra emelkedett (családszám szerint 71,48 %-ra). Jelentősebben a román határőrezred egyik központjában, Beszterce vidékén változott meg a súlyuk, ahol 79,22-ről 87,56-ra módosult a fölényüket jelző százalékszám.

A hajdan ugyancsak döntő többségében szabad székelyek lakta székekben, a Székelyföldön már érezhetőbb a feudális nyomás és a terhes katonai szolgálat miatt bekövetkezett jobbágyosodás. Akkor azonban, ha számításba vesszük a határőrkatona népességet, még világosabbá válik, hogy ez a folyamat a fejedelemségkori Erdély vége felé elakad. Számításaink nyomán a határőrezredek kötelékében szolgáló, valamint a szabad, de nem katonáskodó székelyek lélekszáma 26,50-ről 52,18 százalékra, családokat véve pedig 46,45%-ra növekszik. Grafikonvonaluk magasba szökkenése legjelentősebb Csík-Gyergyó-Kászonszékben (69,42 %), Udvarhelyszéken (60,07 %) és Háromszéken (45,13 %). Az alávetettek aránya nagyjából 20 százalékkal csökken (58,86-ról 38,29-re esik vissza) – megmutatva, kifejezve így most már a valóságoshoz közelebb álló társadalmi struktúrát, amelyben a szabadoké a legizmosabb, a meghatározó réteg.

A vármegyékben telepedett meg a történeti Erdély lakosságának mintegy fele része. Nem véletlen tehát, hogy az ezekben az igazgatási egységekben élők helyzete, sorsa, az itt uralkodó osztályviszonyok reprezentálták Erdélyt a korabeliek számára is. Itt a százalékszámok is tipikus jobbágyvilágot tükröznek. Még hogyha a vármegyék kétharmadába beharapózott is a határőrvidék, a jobbágy-zsellér adózók 80 százalék körüli aránya a jellegmeghatározó. Igaz, hogy van olyan megye is, ahol a nem-nemesek tömege eléri a 90 %-ot , de a határőrkatonákkal együtt számolt szabadok Fogaras vidékén majd egyharmadát teszik ki a lakosságnak, és ez a népcsoport 17–20 százalék között hullámzik Kolozsban és Dobokában is. Figyelemreméltó az a jelenség, hogy a katonásított parasztokkal egyetemben 8–9 százalék e földön is a nemesúrnak alá nem vetett ember.

Néhol, így Belső-Szolnokban az egytelkesek száma nagyobb (13,31 %), Alsó-Fehérben pedig a bányászréteg jelentősebb (16,27 %). Árnyalatokban tehát gazdag, de alapjában véve „úrdolgás” alapvonású az erdélyi megyebeli társadalom, és igen hasonlatos hozzá a partiumbeli. Itt, sok egytelkese révén Kővár-vidék a rendhagyóbb. A taxalisták lakhelyei, a városok pedig a szabad státusú parasztok és polgárok telepei.

A területi számbavétel valójában megkövültnek látszó, régi állapotokat, viszonyokat konzerváló társadalmat vetít elénk. Olyat azonban, amelynek mozaikszemei igen eltérő színű foltokat s a foltokon belül más-más árnyalatokat csillogtatnak fel. Van tehát „erdélyi társadalom”, de az sajátos rétegződésű egységek összessége. Igazából feudális társadalmi struktúra ez, az attól nem idegen gazdag helyi változatokkal.

A következőkben az egyes rendekről, rétegekről szólanánk még néhány szükségesnek vélt szót. Szeretnők felmérni súlyukat, osztályozva Erdély lakóit. Az osztályozás azonban nehéz. A rendiségbeli társadalmi kategóriák jogoknak, mondhatnók, kisebb-nagyobb privilégiumoknak, szabadságoknak és kötelezettségeknek birtoklói voltak. A politikai kiváltságok is egybeforrasztottak sokakat, mint ahogyan az azokból való kizártság is csoportképző erőként működött. A rendi helyzet azonosságainak kohéziója kötött tehát egybe embereket, miközben már más gazdasági erők, a termelőeszközökből való részesedés, a velük való rendelkezési lehetőség teremtett új státusokat, formált új érdekközösségeket. Ezek a forradalom után lassanként válnak majd azzá, amire a mi periódusunkban készülnek fel: a polgári társadalom „osztályaivá”.

A nemesség

Anemességről a legnehezebb szólanunk. Az adótabellákból, országos összeírásokból hiányoznak. Igen sokszor kiváltságaikat féltőn, szívósan akadályozták a Habsburg államszervezet vezetését abban, hogy lajstromozza őket. Kivételesen szerepelnek az 1767-ben készült számbavételben (4324 családdal, vagyis mintegy 21 620 fővel). Benigni és Kőváry adatai szerint 1772-ben 29 510 kiváltságos (20 639 adómentes, 8449 egyházhelyi, 422 bojár) élt Erdélyben.[11] Az összcsaládlétszámhoz viszonyítva részesedésük 10,26 százalék volna. A II. József korabeli (1784–1787 között végrehajtott) népszámlálás pedig ebbe a kategóriába írta össze a nemesi családok 31 387 férfi tagját.

Vallatóra foghatók még a dolgozatunk elején közölt, foglalkozási ágazatokat bemutató táblázatok is. Mind az l829-es táblázatban, mind az 1833. évi újraközlésben csaknem 70 000 erdélyi ember minősül a kiváltságosok rendjéhez tartozónak. Az összlakosságból pedig  3,70 %-os a részesedésük. J. Söllner 1839. évi adatai szerint 84 882 tagja van a nemességnek (eszerint 22–23 lakosra esik egy nemes személy).[12]

Eltérések a följegyzésekben, becslésekben mutatkozhatnak ugyan, de ennek a társadalmi csoportnak a népes voltát nem vonhatjuk kétségbe. Azt azonban társítanunk kell e megállapításunkhoz, hogy ez a feudális hierarchia felső fokán elhelyezkedő réteg maga is igen tagozott. A mágnások, arisztokraták, primorok, a sokszáz „nemtelen”, „úrdolgás” paraszt fölött rendelkező földesurak, a szerényebben élő középnemesek, valamint a sok jogcímű és életszintű kisnemesek között megszilárdult magas válaszfalak emelkedtek. Oly jó ismerőjük, mint Wesselényi Miklós, így ír: „...a nemesség olyannyira távol tartja magát a mágnásoktól, vagy mély alázatosság alakjában, hideg, sőt olykor gyűlölséges ellenesség s idegenséggel van – vagy valóban is csúsz-mász előttük s hizelkedik nekik.” Az arisztokrácia megvetését e réteg érzi, s cserében büszkének, „kényes”-nek, elpuhultnak tartja azokat. Ellenük ingerel Wesselényi szerint az, hogy a birtokok nagy része a mágnások kezében van, az alkotmányos előjogokkal elsősorban ők élnek, emellett pazarlók, hazájokért semmit sem tesznek, sőt fényűzésért, hivatalért az idegen elnyomásnak hű eszközeivé válnak. Hozzáfűzi azonban azt, hogy a köznemes nem azért venné át a mágnásoktól a magas hivatalok monopóliumát, hogy nemesebben használja, hanem „hogy ő fényeljen, s éppen olyan henyén, mint amazok, ő lépesedjék”.[13]

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a birodalmi elithez tartozó erdélyi főúri családoknak Bécshez, az abszolutizmushoz való viszonya sem egységes. Tanúsítja ezt a belpolitikai küzdőtér, valamint a Rákóczi-szabadságharc idejekori ellentétes vélekedésű, hitű csoportképződés, majd a reformkori szabadelvű–konzervatív ellentét. Ez utóbbinak a modelljét arról a Bethlen Lajosról[14] lehetne megformálni, aki az ellenzékieket terrorizmussal vádolja, az „opositio” hamis prófétáinak, demagógoknak, Enyed szülte fattyaknak nevezi, kiknek vezére, „vátáv”-ja unokaöccse, Wesselényi Miklós.

Kemény Dénes reformer[15] a gyökeres változtatás híve, érdekegyesítésre ösztökéli a nemességet, 1846-ban keserűen fakad ki: „S ha ti nézvén nem láttok, hallgatván nem halltok, érintetvén nem éreztök, valjon én s más ( ki szalonnás káposztán túl is szeret gondolni) megelégedjünk-é folyvást, aggodalmas szemekkel kisérni közönyösségtök és tunyaságtok lajhár-lépteit?”

Bölöni Farkas Sándor is leírja e szavakat naplójába: „Utálom az arisztokratia cudar gőgjét, s ahol lehetett nevetségessé tettem”, miközben élete, sorsa főrendi reformer barátaiéval fonódik egybe.[16]

A főurakat a kisnemesektől még mélyebb szakadék választotta el. Őket, a birtoktalanokat vagy szegény kisbirtokosokat, a csupán címereslevelet bírókat Kemény Dénes is megvetette, lenézte.

A főnemesség elitjét a grófi, bárói címet viselők alkották. Kőváry az előbbiekből 23, az utóbbiakból 24 családot (valójában nemzetséget) számlált össze.[17] Soraikban a vagyon, a föld, a jobbágyi munkaerő igen változatosan oszlott meg. Voltak elszegényedett grófi, bárói családok, más mágnásfamíliák fiai előtt nyitva állottak a legmagasabb és legjövedelmezőbb tisztségekhez vezető utak, és a rendelkezésükre álló gazdaság sem volt megvetendő.[18] Az sem vitás, hogy ez a réteg építtet kastélyokat, lovardákat és telepít parkokat, létesít könyvtárakat, tesz alapítványokat, támogatja a művelődést, taníttatja fiait külföldön idegen nyelvekre, kísérletezik birtoka korszerűsítésével, politikai tapasztalatokkal és kapcsolatokkal rendelkezik, nemzetközi kitekintése van s szemben a magyarországi arisztokrácia nagy részével, a nemzeti nyelv hordozója és védelmezője.

16 159 jobbágy uraként a legnagyobb birtokos Erdélyben még ekkor is a kincstár volt.[19] A 4000–10 000 jobbágyos kategóriában ott találjuk Brassó városát, a Szebeni Hétbírákat, a szász nemzeti pénztár intézményét, az erdélyi római katolikus püspökséget. Az 1000–2500 úrbérest robotoltatók között ott szerepelnek a Bánffy, Bethlen, Bornemissza, Kemény, Teleki, Jósika és más nemzetségek tagjai.

A jobbágytartók megoszlása 1848 előtt a következő volt:

     1–10      jobbágytelke volt 2173 birtokosnak

    10–50      jobbágytelke volt961 birtokosnak

  50–100     jobbágytelke volt230 birtokosnak

100–500     jobbágytelke volt192 birtokosnak

 500–1000   jobbágytelke volt30 birtokosnak

  1000-en felüli             jobbágytelke volt   21 birtokosnak

A földesurak száma – tekintetbe véve a több család együttes birtoklását is – mintegy négyezerre tehető, de az 1–10 úrbérest robotoltatók vannak döntő túlsúlyban. Összefüggő, szomszédos falvak hosszú sorát magába foglaló domíniumok nincsenek Erdélyben. Apor Lázár 203 jobbágy ura és parancsolója, ezek azonban Erdély 8 megyéjében és 37 falujában laknak. A Kornisok 1840-ben 7 közigazgatási egység 60 helységében birtokosok, de örököseik e szétszórt hagyatékot is négy részre szaggatják szét. Egy-egy tájegységnek vannak azonban kiemelendő jelentőségű földbirtokosai. Így például az északi Partiumban 1820-ban három család: a Bánffy, Wesselényi és Teleki uralja a szolgáló emberek 30%-át. Tegyük hozzá: a 41 ún. megyei nemes – átlag 20–25 úrbéres gazdája – mintegy 13%-nyi részesedést mondhat magáénak, a kis- és kurtanemeseké pedig 20% fölött volt.

A rendkívül tagozott erdélyi nemesség egészén belül külön kategóriaként tartják számon az adótabellákon az egytelkes, az egyházhelyi, az armalista nemeseket. Azokat, akiknek nem volt 2–3 jobbágyuk, csak egy vagy még inkább egyetlenegy sem, de címeres levéllel, „kutyabőrrel” büszkélkedhettek, miközben adót éppen úgy fizettek, mint az úrdolgás parasztok. Csakhogy nemesek voltak, részt vehettek az ország és megye politikai életében, kisebb tisztségekhez jutottak, szavazati joguk volt, aminek megnyeréséért a követek minden törvényes és megengedhetetlen eszközt igénybe vettek. (Az egytelkes nemes családok számát és a közigazgatási egységbeli részarányát 12. táblázatunk mutatja.)

12. táblázat

 

Mint látható, az „adóíró” perceptorok  nem találtak  egytelkes nemest sem a taxás helyeken, sem a szász székekben, és ugyanígy alig-alig  leltek ilyen kategóriájú nemesembert Kolozs megyében, Csík-Gyergyó-Kászonszékben, de Háromszéken sem. A taxás helyek (Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Erzsébetváros, Szamosújvár) társadalomfejlődése sem volt olyan sajátos, hogy bennük egytelkes ne lett volna. Valószerűbb, hogy beolvadtak a polgárságba vagy hogy libertinusnak, de még inkább városi polgári státusúnak írták be az adólajstromokba. Az oppidumokban külön tartották számon őket. Dés lakosságának majd felét, Nagyenyedének egynegyedét, Tordáénak egy részét ők alkották. (Az udvarhelyszéki Oláhfalu lakóit – kiváltságos helység lévén – egészében egyházhelyi nemesekként lajstromozták.) Háromszék, Csík-Gyergyó-Kászonszék hajdani egytelkeseit feltehetőleg a lófők soraiba iktatták, de számolhatunk azzal is, hogy sokukat határőrkatona zászlók alatt lehetne megtalálni.

A legtöbben Aranyosszéken és Kővár-vidéken vannak (32,89, illetve 31,44%). Utánuk Marosszék, Belső-Szolnok, majd Fogaras-vidék következik. Különböző eredetűek. Sorsuk nyomon követése messzire vezetne. Többségükben hadi érdemeikért, katonai, váruradalmi szolgálatokért megnemesített emberek. E szerepkörük eljelentéktelenedése után – főleg a Habsburg-uralom idején – legtöbbjük paraszti életformát élő, de földesurat nem szolgáló emberré vált.

Növekvő számuk és szerepük bizonyságaként három erdélyi várost: Dést, Ó- és Újtordát II. Rákóczi György korában nemes városnak nyilvánították, vezetőjükként pedig nem főbíró, hanem nemesi hadnagy állott közösségük élén.[20] Rettegen is oly sokan voltak, hogy külön rendtartás szerint éltek, élükön ugyancsak nemesi hadnaggyal.[21] Désaknán 1838-ban 70 immunis és 10 adózó nemest számláltak össze, felerészben magyarok, felerészben románok voltak.[22] A kisnemesség zömében magyar ugyan, de nagyon sok román is volt köztük. Az adományos és armalista román nobilis rétegről Fényes Elek is beszél: „Ilyenek voltak – mondja – az úgynevezett puskások, bojárok és bástyások. A puskások hajdan Szamosújvár, Kővár, Görgény és Déva várak szomszédságában telepedtek meg, s ezeknek minden adótól felszabadított kamarai jószágok adattak által, oly kötelezettséggel, hogy az említett várakat őrizzék [...], a bojárok és bástyások [...] Fogaras vidékén laknak.”[23]

A magyar és román művelődési életbe, a reformerek és forradalmárok közé sokan emelkedtek fel a kis-, bocskoros és egyházhelyi (egyházi) nemességből. Egy részük a jobban élők közé jutott. Egészében azonban ez a réteg címére, kiváltságára nagyon büszkén, de igen szegényesen élt. A „hétszilvafás” jelző, az a mondás, hogy „egyházas nemesek hatszoros koldusok” – eléggé sokatmondó.[24] Az emlékező Gh. Bariţiu is hangsúlyozza 1862-ben a kettősséget: „A nemes parasztok – akiknek volt egy kis birtokuk – kétharmadrészben dolgos emberek, akik minden erejüket megfeszítették, hogy megtartsák ezt a birtokot [...] A többi nemes paraszt viszont a teljes nyomorúságba süllyedt [...] ezek már régóta az összes parasztok gúnyolódásának célpontjaivá váltak, akik »hétszilvafás koldusok«-nak hívták őket.”[25]

Számuk és százalékarányuk az adóstatisztika szerint nem változott meg számottevőbb mértékben.

A társadalmi és pártharcokban, az életigazító, törvényt szabó mechanizmus működtetésében elhatározó, döntő szerepük természetesen csak a nemesség felsőbb szintjén lévőknak volt. Egyöntetűséget, elvi egyetértést azonban e körökben is hiába keresnénk.

Nem feledhetjük: a feudalizmus válságának évtizedeiről szólunk. A nemesség válságtünetei közül megemlítenők rendkívüli mértékű eladósodottságukat. Az Erdélyi Híradó hasábjain ilyen sorokat olvashatunk: „Fő és közép nemességünk [...] nyakig eladósodva.” Ehhez a megállapításhoz fűzi hozzá a szerkesztő a következőket: „Bizonyos közalapítványi tőke megvizsgálásánál készült jelentést láttam a napokban, mellékelt oklevelekkel együtt. Elrémültem rajta. Erdély fő és középnemessége – egypár kivétellel – mind registrálva volt [...] s hát ha még a szászok nemzeti pénztárának scontróját, kölcsönjegyzékét láthatnátok! Boldog Isten, mennyi emberünket tartja fogva eme tőkealap!”[26]

A korszerűtlen gazdálkodás, a kedvezőtlen piaci, pénzügyi viszonyok hálójában vergődők közül egyesek megkísérlik, hogy az új, korszerű, talán azt mondhatnók, hogy polgári jellegű termelési módszerek segítségével váljanak úrrá nehézségeiken. A zsibói gazdaság hírnévre tesz szert kísérletező kedve révén, s a manufaktúra-alapító, iparral, kereskedéssel is próbálkozó főurak száma is sokasodik.[27] A többség azonban hagyományos módon, a megmerevedett kereteket megbontani nem tudóan habzsolja az ingyen munkaerőből megszerezhetőt, szedi a vámot mindenkitől, aki a termelő életben előjogai hatósugarába kerül.

A mi korszakunkban azonban életszemléletük sem azonos, és sokuknál gyökeres változás észlelhető. A francia forradalom után vagyunk, s a forrongó Európa eszméi utat találnak Erdélybe is, nem tisztelve a metternichi rendszer szellemi vámsorompóit. Kibontakozik a nemesi ellenzéki, reformer mozgalom és az „érdekegyesítés”-ben kiutat látók arra is készek, hogy megszüntessék a jobbágyrendszert, föladják a korszerűtlenné és haladásgátlóvá vált privilégiumaikat. Kemény Dénes tanácsa ez: „Amit birtokrendezést illetően úrbéresnek szántunk, legközelebbi országgyűlésen egyszerre mind – apait-anyait – adjuk ki [...] Hiába szotyogtatjuk adagonként az idő igényelte engedményeket: vesztünk vele erőnkből [...] s mégsem tudunk korszerűtlenül tartogatott előnyeinkből egyet is megtartani.”[28]

Növekszik cselekvési vágyuk, elégületlenek maradi sorstársaik vakságával és önzésével, s a parasztok forradalmi mozgalmának kirobbanásától tartanak. Szélesedő táborukba vonják az értelmiség és polgárság jelentős részét. Az erőpróbát kínáló 1846–1847-es országgyűlésen  azonban  a reformerek vereséget szenvednek a Bécs támogatását élvező konzervatívoktól. Még egy valamennyire kedvező úrbérrendezés ügyét sem sikerül dűlőre vinniük.[29]

A polgárság

Másodsorban a polgárságról kívánunk szólani. Míg a nemesség korszakunkban vezetőszerepének alkonyóráit élte, a polgárság számára most hajnalodott. Nyugati példákat követve gazdasági vezető szerepre, társadalmi, politikai hatalomátvételre kellett volna készülődnie. Erre a szerepre azonban még nem volt érett. Az 1848–1849-es harcokra visszatekintő Mikó Imre írta: „hazánkban úgynevezett»Tiers état« a külföld értelmében nem létezett, aki olyan jogok élvezéséből kizárva látta volna magát, melyeknek gyakorlására minden tekintetben képesnek tartathatott, s ki ezen okból ott a forradalmi mozgások fő tényezője volt.”[30]

Mindenekelőtt kíséreljük meg számszerű meghatározását annak a kialakuló osztálynak, amely a rendiség korában városlakóként, iparosként, kereskedőként, nemzetiségi-társadalmi csoportként élvezett különféle polgárias kiváltságokat. A jogtörténet külön tartja számon a szabad királyi városokat, nemes városokat, mezővárosokat. A mi adótabelláinkon szerepelnek a taxás helyek (Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Erzsébetváros, Szamosújvár), amelyek egyben szabad királyi városok is. (Nem sorolják azonban ide a hasonló státusú szász városokat, mint Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Segesvár és Szászváros.) Ezenkívül összegezik a vármegyék és székek területén lakó taxalistákat, adózó, de szabad polgárokat is. Az 1831-es és 1847-es összeírásokban ilyen számban és százalékban szerepelnek:

13. táblázat

Együttesen mintegy 50–60 000 lakost vehetünk taxalistának. Jóllehet a besorolási ingadozások csökkenést vagy növekedést okoznak, számuk és lakosságbeli részarányuk egy évszázadon át alig-alig változik.

Készült 1831-ben olyan helységek szerinti összeírás, [31] amely a városokat civitasokra és oppidumokra osztja fel. Az előbbiek nagyjából a szabad királyi városokat ölelik fel, az oppidumok között azonban találkozunk tipikus erdélyi mezővárosokkal, „nemes város”-okkal, bányavárosokkal, közigazgatási központokkal, falusias, agrárjellegű településekkel. A 10 civitasnak és 66 oppidumnak 1831-ben kb. 230 000 lakója volt, ebből 139 290-en oppidumokban éltek. Egészében ilyen nagyságkategóriákba sorolhatók ezek a helységek (két oppidum adatai hiányával):

300 –   1 000	közötti lakosa van	10	helységnek
1 000 –   2 000	közötti lakosa van	21	helységnek
2 000 –   3 000	közötti lakosa van	16	helységnek
3 000 –   4 000	közötti lakosa van	13	helységnek
4 000 –   5 000	közötti lakosa van	4	helységnek
5 000 – 10 000	közötti lakosa van	5	helységnek
10 000-en	felüli lakosa van	3	helységnek

Köztudott azonban, hogy a népességszám önmagában nem elegendő a városi minőség kiérdemléséhez, hanem más kritériumoknak is meg kell jelenniük. Korunkban kétségtelenül az árucsere, a vásár volt az egyik legfontosabb városképző erő.[32] De önmagában sem az árucsere, sem az ipar nem volt elegendő a városképzéshez. Legyen elég itt a vásárairól híres Bánffyhunyadra vagy a vasiparáról nevezetes Torockóra gondolnunk. Az elsőt feudális függősége és egészen falusias jellege, az utóbbit pedig függősége mellett kisszámú lakossága, zártsága, közlekedési útvonalaktól való távolléte eleve kizárta a polgári értelemben vett városok sorából. Ezzel szemben például Tordának a történelem folyamán játszott szerepe, az, hogy vármegyei székhely volt, fejlett sóbányászata, sokágú kisipara működött, csak megerősítette földrajzi helyzetéből, a sík- és hegyvidék találkozásából következő fontosságát az árucserében; ami főleg heti- és országos vásáraiban jutott kifejezésre. Mindez ellensúlyozta azt, hogy „nemes város” volt, népessége viszonylag kis számú s lakosságának nagy hányada („kebeles polgárok”) részben vagy egészben mezőgazdaságból kereste kenyerét.

Természetesen teljesen más helyzete és jellege volt Kolozsvárnak. Igaz ugyan, hogy régebben kimutatott 1848 előtti népességszáma túlzottnak bizonyult (az 1857-es népszámlálás szerint is csak 20 615-ön lakták), de Délkelet-Európa, főleg pedig Erdély viszonylatában lakosságának száma jelentősnek értékelhető. A városlakók sorában sok kereskedő és iparos foglaltatott, falai között jelentős tőke összpontosult s kiegyensúlyozta azt, hogy iparűzői között is számosan a földet művelték. Földrajzi helyzete a várost fontos közlekedési csomóponttá tette. Jó érzékkel alapított hát a városban szállodát és indított gyorskocsi-vállalkozást az olasz származású Gaetano Biasini, aki vívómesterből tőkéssé lépett elő, itáliaiból kolozsvári polgárrá vált. Az a tény, hogy 1790-ben ide helyezték át az erdélyi közigazgatási vezetőszerv, a Gubernium székhelyét, itt tartották a diétákat, a várost politikai központtá avatta; 1820-tól működő állandó színháza, a megalakult Erdélyi Mezőgazdasági Egyesület, a ló-, termény- és ekeversenyek, főiskolái, nyomdái, napilapja, vezető értelmisége – művelődési jelleget adtak a helységnek és valóban Erdély fővárosává formálták. Sokban Kolozsvár nyomdokain haladt Marosvásárhely. Népességszáma sokkal kisebb volt ugyan, de a Királyi Tábla  és a nagyszámú jogi értelmiség (bírók, ügyvédek, jurátusok)  jelenléte, a Református Kollégium tanári kara és ifjúsága, iparosrétege és vásárai Erdély középső része és a Székelyföld fontos centrumává tették.

A vármegyékben és a Székelyföldön fekvő, részben agrárjellegű, Kolozsvár kivételével falakkal nem oltalmazott magyar várostípusú helységek között öt szabad királyi város volt. Ellenben a szász városok mindenikét védfalak kerítették, s ha a várfalak jelentősége fokozatosan meg is szűnt, azok a városokat zárttá tették, mintegy jelezve a politikai-társadalmi konzervativizmust, azt, hogy a mögöttük lakó polgárok szigorúan őrizték kiváltságaikat, ugyanakkor gondoskodtak az urbanizáció magasabb fokáról. A középkori privilégiumokra épített előnyök azonban mindinkább a haladás kerékkötőivé váltak. A városi polgárjog kiszélesítésének ellenzése és a céhrendszer görcsös védelme a tőkés viszonyok és a „harmadik rend” győzelmét akadályozták, ugyanakkor a jobbágyfalvak feletti földesúri hatalom a politikai egyenjogúságnak és az árutermelésnek mondott ellent.

Nagyszebent erős tradíciók kötötték a régi rendhez. Hiszen évszázadok óta itt volt a szász Universitas központja, innen osztogatta parancsait a Generalcommando, a legfőbb erdélyi hadvezetőség, a városban székelt az erősen Bécshez kötött kincstartóság s mindezek együttesen kihatottak az átalakulás menetére. Az előrelépést szolgálta viszont, hogy meglévő iskolái, nyomdája mellé a városban színház létesült, lapok indultak, szász mezőgazdasági egyesület alakult s a vállalkozó rétegek előretörtek. Brassó Nagyszebennél nyitottabbnak bizonyult, különösen fejlett árucseréje lendített sokat rajta. A „koronaváros” tanácsába a szászok közé betörtek a magyar és román elemek; a legnagyobb erdélyi városnak nagyfokú  tranzitkereskedelme 1300–1400 főnyi kalmárréteget termelt ki, akik között a románok a legvagyonosabbak közé tartoztak. Ennek megfelelően alakult a város művelődési-politikai élete, jelentős szász és román értelmiséggel.

Egyébként az erdélyi népességnek sem taxalista, sem városlakó minősítése nem jelez nagyszámú polgári réteget, még kevésbé nagyvárosnak tekinthető gócpontokat, Íme a legjelentősebbek[33]:

14. táblázat

Egészben véve az erdélyi városok fejlődése lassú, fokozatos volt, szemben a „kapuvárosok” (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár) dinamikusabb számbeli gyarapodásával.[34] Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy az  egyesek szerint feltételezett 20 000–40 000 lakossal szemben közülük a legnagyobbnál is csak 20 000 fővel lehet számolni. Azonban így is Temesvár esetében kétszeres, Nagyvárad esetében négyszeres a növekedés a József-kori népszámlálás lakosságszámával szemben.Az erdélyi városlakók száma sem nagy. A polgári átalakulás központjai azonban mégis ezek az emporiumok. Mind gazdasági, mind művelődési szempontból egyre nő Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben jelentősége.

Ahhoz, hogy jelleget változtató minőségi átalakulás jöjjön létre, arra lett volna szükség, hogy a városlakók számának gyarapodása szerkezeti, összetételbeli változással is együtt járjon, mindenekelőtt a mezőgazdasági lakosság rovására növekedjék meg az ipari népesség, legyen több az új értelemben vett polgárrá és munkássá átalakuló ember. Az erdélyi társadalom mozgásrendjének lefékeződöttsége tehát leginkább e téren válik szembetűnővé.

Az 1847-es tabellákban egyes nagyobb városok adózói között a libertinus, a gazdálkodó városi kétszer annyi, mint a polgárként számon tartott. Csak néhány példát említsünk százalékszámokban:

A mezővárosokban jelentős számú a zsellér (30,33 %) s a szabadparaszt majdnem 20 %, a taxalista viszont alig haladja meg a 10 %-ot (Abrudbányán, Tordán, Vizaknán, Kolozson azonban számottevő a bányászok százalékaránya).

Még a hagyományos, rendiségbeli jellemző jegyeket hordozó kézműves polgárok, értelmiségiek sem mind tartoznak a kizárólagosan egy foglalkozásúak közé. A városi tisztviselő, pap, a tanár, a céhbeli iparos, a kereskedő is műveli vagy művelteti a földet, folytat állattartást. Így például Kolozsvár nyolc városnegyedében 1823-ba a következő helyzetet találjuk: a szabadparasztnak nevezett földművesnél az egy főre jutó szántóföld átlaga (köbölben) 1,47, a kézművesnél már 2,3, a polgárként feljegyzetteknél pedig 10,24. Az értelmiségi, honoratior rétegbeliek átlagosan 26 szekér szénát takarítanak be a város szénafüveiről, a többi polgár több mint 15, a kézművesek majdnem négy szekérrel, a szabadparasztok viszont csupán félszekérnyit. A legnagyobb bortermelők szintén a polgárok és kézművesek. 1836-ban a Kétvízköz negyedben lakó 60 mesterember közül 49-nek van szőlője, a 143 belvárosi közül pedig 61-nek. Van olyan mészárosmester, aki mintegy 56 holdnyi szántót birtokol, 81 szekér szénát kaszáltat, istállójában pedig 16 ökröt, 16 borjút és 2 tehenet tart. Kolozsvár, Torda és Nagyenyed mesterembereiről mondotta Kemény Dénes: „Ha tavasz nyílik, az ilyent nincs miért honn keresni: ő szőlőjében dolgozik [...] Elérkezik Gál napja, s a család nagy lagzival üli szüret ünnepét...”[35]

Az ipari népesség. Ismeretes, hogy a polgári társadalom születésének, kiformálódásának idején megnövekszik az ipari népesség. A két alaposztály, a tőkéseké és a munkásoké elsősorban szükségszerűen ebből a kategóriából rekrutálódik. Méreteit tekintve a céhiparosok, manufaktúrában dolgozók, a kereskedők rétege nem nagy, jóllehet a kézművességnek hagyományos és új gócai eléggé bőven vannak.

A korszak statisztikusai főkormányszéki és más összeírások nyomán szólnak arról, hány kereskedés, műhely, fabrika vagy kereskedő, kézműves van Erdélyben. „Hogy Erdélyben igen sok gyáros, kereskedő és kézmíves nincs, azt igen könnyen megfoghatni – írja Kőváry. – Földmíves és baromtartó ország, magának is csak olyakat készít, mik a mindennapi szükségre elkerülhetetlenek.”[36] Ő különben az 1843-as esztendőről szólva 52 984 mesterembert említ (családtagjaikat, segédeiket nem számítva). J.Hintz (az eltartottakkal együtt) a következő növekedési folyamatról tudósít:[37] l837 – 47 727, 1839 – 48 745, 1844 – 67 024.

Jóllehet – amint az 1. sz. táblázatban láttuk – az 1829-es kimutatás már  72 390 iparosról és kereskedőről is szól, Hintz a fejlődést túl rohamosnak, valószínűtlennek tartja. Segítségünkre lehet valamennyire az a két hivatalos conscriptio,[38] amelyekben a műhelyek, vállalkozások külön csoportosítva szerepelnek:

A gyári munkásság kialakulásának – ez az, ami bizonyosnak tekinthető – nincs széles kézművesipari s még kevésbé újszerű technikára alapozott bázísa. A tisztánlátás kedvéért az 1839-es és 1844-es adatsorok első rovatának fabrikáit és manufaktúráit kell mindenekelőtt valóságos érték- és nagyságrendjük szerint minősítenünk. Az 1839-beli  3771 céhen kívüli vállalkozás közül ugyanis majdnem 3000 a malom, és nagyon sok a hagyományos keretekbe be nem sorolható létesítmény, amely azonban alapvetően nem különbözik a céhműhelytől. Hogyha a tabellán szereplőkből csak azokat választjuk ki, amelyek bérmunkásokat foglalkoztatnak s amelyeket nagyobb tőkével rendelkező polgári személyek birtokolnak és vezetnek, a hámorok, huták mellé igen kevés ipari manufaktúrát, gyárszerű műhelyt társíthatunk. Gépi nagyipari jellegű gyár Erdélyben tehát alig van, gőzgép egyetlenegy működik Zalatnán, az is a bányaiparban.

A „munkás”, valamint az iparban munkálkodó földtelen paraszt, a céhbe bejutni nem tudó segéd, legény nem egykönnyen sorolható egyazon társadalmi kategóriába. Sok az idénymunkás, a napszámos, a házhoz kiadott, főleg textilipari  munkát végző dolgozó. Idegenből is szegődnek Erdélybe szakemberek, és többen pénzbérért szolgálnak. Jóllehet ez a társadalmi réteg még formálódóban van és nem széles körű, mégsem becsülhető le, hiszen növekvő tendenciájú csoport, s egy új termelési viszonyrendszer meggyökeresítője Erdélyben.

Nagyszeben és környéke manufaktúráiban például 539 munkást találunk, a liszt-kásaőrlő, illetve fűrészmalmokban 295 embert. Brassó 25 manufaktúrájában és malmaiban ezer munkást dolgoztatnak. A legnagyobb (toháni) gyapjúmosó vállalkozás azonban idénymunkásként 1500–2000 embert alkalmaz. A külvárosi kerületekben (Bolgárszeg, Derestye, Tömös) az ipari, manufaktúrabeli alkalmaztatás több mint 3000 embernek ad kenyeret.[39] Nem véletlen hát, hogy Erdély hírlapirodalmában már cikkek elemzik a tőke és a munka (inkább külföldi példákon észlelt) ellentétét, a sztrájkot, s hangot kap a „proletariátus elemektől” való félelem, a jelenlétük miatt érzett aggodalom.

A céhbeli iparosok,a kézművesek gócpontjai a városok, s ezek közül elsősorban a királyföldiek. Itt – a korszak statisztikusai szerint – 10% körüli, másutt viszont csak 2–3%-os az iparosság részesedése a lakosság egészében. Ez a körülmény azonban nem jelenti azt, hogy e tájegységben mélyült el leginkább a polgári vagy még inkább a forradalmi áramlatok medre. Az erdélyi városfejlődés lassú ütemének a lakosság megfelelő foglalkozás-milyenségi foka felelt meg, a céhes mesteremberek, kiskereskedők mellett a földművesek a legjelentősebb elem.

Az iparűzők gyakorisága mai napig vita tárgya. A provincia történetére vonatkozó utolsó nagy összefoglaló munka becslése szerint az erdélyi vármegyékben minden 37-ik, a Székelyföldön minden 30-ik, a Királyföldön minden 23-ik személy iparűző.[40] A kortárs Gyulay Lajos naplójában azt írja, hogy Erdélyben 1848 táján minden 24-ik lakos mesterember és minden 32-ik nemes.[41] A mesterembereknek csak helyi szerepük volt, az országos közéletben, politikában jelenlétük számukhoz képest alig észlelhető. Sőt a nemesi mentalitás – éppúgy, mint a kereskedőkről – lekicsinylő képet alakított ki róluk. A felfogást Wesselényi nem véletlenül a „Balitéletek” egyike gyanánt tárta a közvélemény elé: „A polgárság más részit a nemesség büszkén vargának titulálja, megvetéssel néz ön tudatlanságából a munkás mester-emberre, ki bajjal s fáradsággal tanult kézi mívével szerzi érdemlett kenyerét s gyarapítja vagyonát” – írja.[42] A felfogás következményeként a nemes fiát nem adta mesterségre, s az inkább vállalt éhbérért bármely jelentéktelen aktatologató állást.    

A XVIII. század utolsó évtizedeiben különben már repedések, rések keletkeznek a céhrendszer oly szilárdnak tűnő, az egyeduralmi helyzetet óvó várfalain. A válság egyik tüneteként tarthatjuk számon azt, hogy a társadalom szerkezetében sokasodó számú az olyan segéd, aki gyakran többedmagával egy-egy céhmester műhelyében munkavállaló, miután önállóvá válásra, a kézművesek testületébe bevett vállalkozói státusra hiába vár. Válságjelenségekről tanúskodnak ezzel párhuzamosan a céhmesterek és öregmesterek, a köztük és a segédek, legények között szaporodó összecsapások, ellentétek.

Az avult kereteket lazító belső viszályokat fokozza a céhiparnak gyilkos versenyt támasztó fejlettebb külföldi, polgári jellegű árutermelés is. Igaz viszont, hogy miközben a céhes rendszer válsága már tudatosult problémája a korszaknak, mind több a kontár, s különösen a mezővárosokban, falvakban sokasodnak a céhek vagy a kereteiken kívül dolgozó kézművesek, és bővül maga a használati tárgyakat gyártó termelési hálózat. A vidéki paraszti fogyasztó és termelő réteg megnövekedése kedvez a hagyományos céhpolgári státus sok helyütt való megőrzésének is, egyesek gazdag, hangadó polgárrá válásának. Nem sok azonban az újító, változtató szerepük, vagy úgy is mondhatnók: a konzerváló erőteljesebb. A felnövő reformnemzedék azonban részben soraikból származik (Szász Károly, Kőváry László stb.).

A kereskedők. Nyugati értelemben vett, középkori hagyományokra támaszkodó erős kereskedő testület alig van Erdélyben. Különben ők Erdély társadalmának legtőkeerősebb elemei, akik mind a külső, mind a belső piac kihasználásában kedvező feltételekre találnak a feudális viszonyok között is.

Itt külön is szólanunk kell a már említett  „nemzetiségi csoportokról”, amelyek nem egyebek, mint a táblázatainkban jelentkező örmény, bolgár, görög, zsidó etnikai-társadalmi-foglalkozási tömörülések. Már az Approbaták kimondták, hogy a görögök, örmények, rácok, bolgárok, dalmaták és „egyéb nemzetek” tagjai részére a fejedelem és a rendek jóváhagyásával „az országban szabados járásoknak, kereskedéseknek megengedése” biztosíttatik.[43]

Közülük a szarvasmarha- és bőrkereskedelemben, illetve bőrfeldolgozásban jeleskedő örmények voltak legszámosabbak és részesültek a legkedvezőbb elbírálásban, általában az adótabellákon is a csoporton belül ők szerepelnek az első helyen. Mindenekelőtt két városuk: Szamosújvár és Erzsébetváros (illetve Ebesfalva) volt kedvező helyzetben, melyek 1791-ben „buzgó kérésükre” megkapták a szabad királyi városi rangot is.[44] De más vármegyei és székely városokba és falvakba is szétszóródtak. Jelentős szerepre tettek szert Gyergyószentmiklóson, sőt Kolozsváron is.[45] Noha külön árnyalatot képviselő katolikus vallásukat megőrizték, gazdasági-művelődési közeledésük a politikai vezetőréteghez a magyar nyelv használatát terjesztette el közöttük,  fokozatos s szétszórtságuk következtében természetszerű beilleszkedésük is bekövetkezett.

Egészen más volt a bolgárok helyzete. Ez a kisszámú csoport  belterjes földműveléssel, zöldségtermesztéssel foglalkozott, egy ideig – a feudalizmus utolsó szakaszában – önálló entitásként fizetett adót.

Egy másik munkánkban jelzett nemzetiségi-társadalmi közösség, a görög már az Approbatákban kereskedelmi tevékenységével kiemelkedő csoportként fordul elő. Az árucserében játszott szerepük miatt írja 1792-ben megjelent munkájában Michael Lamprecht: „A görögök és örmények olyanok az erdélyi államszervezetben, mint az érverés az emberi testben.” [46] Az adózásban hosszú ideig külön szereplő görög csoport jóformán monopolhelyzetet vívott ki magának a gyapotkereskedelemben. Idővel azonban fokozatosan elvesztette önállóságát és ortodox vallása miatt a románságba olvadt be.[47]

Eltérő folyamat játszódott le az adózásban ugyancsak külön szereplő zsidóságnál, mely Bethlen Gábor óta lépésről lépésre növekvő súllyal nyomult be az erdélyi társadalomba (1791-ben 314, 1847-ben 1459 zsidót tartanak számon). Ismeretes, hogy a zsidósággal szembeni diszkrimináció akkoriban európai jelenség volt és a megkülönböztetés gazdasági-pénzügyi befolyásuk növekedésével, a modernizációval lassan, fokozatosan oldódott fel. Talán ez a hátrányos helyzet volt az oka, hogy az adótabellákon a zsidók utolsó helyen szerepelnek. Noha Nyugat-Európában, sőt a Habsburg Birodalomban már a bankéletben jelentős szerephez jutnak, Erdélyben még nincs nagyobb súlyuk és főleg kiskereskedők, kocsmárosok, szatócsok, házaló kereskedők. Gazdasági befolyásuk azonban egyre nő és közvetítő szerepük van az erdélyi gyapjú Nyugat felé küldésében, s mint iparosok is dolgoznak.[48]

A hagyományosan erdélyiek közül a szász kereskedők – jóllehet visszaszorulóban vannak – szintén vagyonos réteget, csoportot alkotnak. A szász városi patriciátus tagjaiként, hivatalbeli szerepük folytán, uralmi helyzetbe kerültek a falvak lakóival szemben. A céhbeli vezető réteggel egybeszövődötten a szászság  korporatív szabadságjogait élvezték és védelmezték, néha jobbágytartó városok uraiként is. A zártság, az előjogok védelme azonban nem ösztönözte őket arra, hogy gyökeres változáson munkálkodjanak.

A kereskedőpolgárság sok helyütt azonban támogatója a művelődési és egyéb mozgalmaknak, és a politikai harcoknak.  A kolozsvári Vikol, Tauffer és Szábel kereskedőcsaládok tagjai minden új vállalkozásról, mozgalomról szóló híradásban feltűnnek a kutató előtt; itt egy más kalmár-réteg van kialakulóban. A brassói Gremiul Levantin,[49] a korábbi görög kereskedőtársaság tagjai például gazdagok és egyáltalán nem lebecsülendő  a szerepük a román nemzeti mozgalmakban.

Érdekesen tükröződik helyzetük a nemesi gondolkodásban. Wesselényi például megrója rendjének tagjait, hogy feledik a „közép rend” műveltségbeli gyarapodását, fontos társadalmi és gazdasági szerepét. Úgy véli, hogy a polgárság viszont „hajlandó gyűlölni az őt megvető nemes rendet”. Különállásukat, önérdeküket túlzó módon védelmezőnek tartja őket, olyan csoportnak, amely „csak önhasznát s előmenetelét tartja szeme előtt. Nem tekinti magát a nemzet részének, az országban létező külön felekezet.” Szerinte mind a magyar, mind a meghonosult polgárság  kevés buzgóságot mutat az egésznek, az ország érdekeinek oltalmazására.[50]

A tagozottság, a különválás letagadhatatlan. A nemzeti mozgalmakhoz kapcsoltságukról azonban már szólottunk, és hozzá kell fűznünk azt, hogy a reformkorban mind több olyan testület, egyesület, kaszinó, olvasókör alakul, több olyan mozgalom bontakozik ki, amelyekben a különböző osztálybelieket a haladó eszmék egybeforrasztó ereje hozza közelebb egymáshoz. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy az ipari, kereskedő polgárság egységes erővé tömörítődött, éretté vált a nagy, a gyökeres átalakulás vezető szerepének átvételére.

Az értelmiségiek. Az értelmiségieknek a polgárságtól vagy más rétegektől való különválasztását számbeli súlyuk nem indokolja. Szerepük azonban van annyira jelentős, hogy az értelmiségi létre predesztinált foglalkozásokról is szót ejtsünk. Hiszen vitathatatlan, hogy az általános helyzethez, a viszonylagos erdélyi elmaradottsághoz képest az értelmiség mozgékonyabb, előrelátóbb, befolyásosabb. Az összeírásokban  néha külön rovatot szentelnek a szellemi foglalkozásúaknak (gyakran egyházi személyeknek, papoknak nevezik őket, de rendszerint ide sorolják a főiskolák teológiát végzett professzorait is), s ugyancsak külön szerepelnek a honoráciorok, tisztviselők, hivatalnokok. Számuk 10–12 000-re becsülhető.

Ide számítandó mindenekelőtt a legszámosabb és legtekintélyesebb réteg, a papság (számuk 5000 körül mozgott), mellettük mintegy 2–3000 tanító működött  a városokban-falvakban, iskolákban-eklézsiákban. Hozzájuk tartozik  a főiskolák és gimnáziumok professzori kara. Noha csak mintegy 170–180-ra teszik számukat, mivel sokan közülük nyugaton tanultak, a legmodernebb ismeretek-eszmék hordozói voltak s évente mintegy 3000 diákot oktattak – nagy volt nemcsak művelődési hatásuk, hanem politikai-társadalmi befolyásuk, közvéleményformáló erejük. Jórészt kezük alól került ki a 700 gazdatiszt és 800 ügyvéd, valamint 90–100 orvos és 150–160 „sebész” (chirurgus).[51] Az értelmiség közé sorolhatjuk a különösen a marosvásárhelyi Királyi Tábla mellett szorgoskodó jogászjelölteket, a jurátusokat; ezek nem játszottak ugyan olyan nagy szerepet, mint a magyarországi országgyűlési ifjúság, de most készülődtek arra a derekas feladatra, amely a forradalom idején rájuk várt. Mindenesetre az „eszmebarikádokon”, a szabadelvű eszmék terjesztésében, a nemzeti gondolat képviseletében és a rendiséget bomlasztó támadásokban, az olvasókörökben, majd a harctereken mindenütt a haladás élvonalában találni legjobbjaikat.[52] Részben belőlük kerül ki az a tisztviselőréteg, amelynek tagjai a gubernium, vármegyék és városok, bíróságok kiszolgálásában szorgoskodnak. A hivatalnokok száma meghaladja a 2000-et, de egyes források 3000–4500 tisztviselőről beszélnek. [53]

Volt még egy pénz- és gazdasági ügyekben jártas, 2–300 főnyi, részben idegen szakember-gárda, amely a szebeni kincstartóság szolgálatában állott. Alája tartozott a bányatisztek-mérnökök többszáz főnyi csoportja, akik az Erdélyi Érchegység és a sóvidékek létesítményeiben, tárnáiban és irodáiban tevékenykedtek. Egy részük az akkori magyar mérnökképzés úttörő fellegvárában, a selmecbányai Bányászati Akadémián tanult  (az 1771–1848 között ott végzettek közül mintegy 300 volt az erdélyi diákok száma).[54]

Az erdélyi teológiai-jogászi-orvosi diplomaszerzést mind több paraszti, kis- és középnemes származású fiatal kísérli meg, és a szomszédos tartományok, országok főiskoláin való tanulásra is mind többen vágyakoznak. Az 1830-as évektől meg is izmosodik Erdély műszaki-gazdasági értelmisége. Bányászat, erdészet, nagyüzemi mezőgazdaság, de még a manufaktúra is igényel magasabb képzettségű szakembereket.[55] E társadalmi csoport tehát növekedő tendenciájú, változó minőségű és funkciója nyomán mind jelentősebb hatású. Ők ugyanis a forradalmi átalakuláson munkálkodnak, a társadalom, a gazdaság keretében teremtenek új szerkezetváltoztató erőgócokat, de közvetlenül politikai síkon is harcolnak, küszködve az avíttal, a korhadt feudális világgal. Ez a réteg mit sem veszít a gúzsba kötő, emelkedést gátló feudalizmus széthullásával, nyerni viszont igen sokat nyerhet. Az előre tekintő magyar, román és szász nemzeti mozgalmaknak azért ők a legradikálisabb elemei. Gondoljunk az 1834-es kolozsvári diákmozgalmakra, amelyek Jósikáné Csáky Rozáliát arra a gondolatra ösztökélték, hogy javasolja: jó volna széttelepíteni az iskolákat, és helyükbe kaszárnyákat állítani.

A későbbiekben olyan fontos tényezővé vált írótársadalom csak most van serdülőben. Ha szerepe nem is fogható a pesti márciusi ifjakéhoz, Pethe Ferenc és Méhes Sámuel publicisztikai úttörése folytatódik és  Jósika Miklósban, Kemény Zsigmondban és Kőváry Lászlóban modernebb szintre emelkedik. Éppúgy, mint a szász Johann Gött és Anton Kurz vagy a román Gheorghe Bariţiu tevékenységében.

A harcos városi-tőkés polgárság helyett a sajátos erdélyi viszonyok között az új rend zászlóvivőjeként a polgári szerepet játszó nemesség és értelmiség jelentkezett. Beleértődik ebbe a nagybirtokosság szellemi elitje is, amely angol társaihoz hasonlóan – mutatis mutandis – a válságból való kiutat keresve az átalakulás, a modernizáció felé hajlott. A fejlődés követelményei tehát áttörték a társadalmi kategóriák korlátait. Ha voltak is köztük különbségek, származástól és vagyoni helyzettől függetlenül a közös célért egy táborba tömörültek az új rend harcosai. A reformkor erdélyi nemzedékébe tartoztak olyan értelmiségiek, mint a szabadparaszti sorból kiemelkedett, demokrata gondolkodó Bölöni Farkas Sándor s  névrokona, Alsó-Fehér vármegye unióra szólító körlevelének fogalmazója, a kisbirtokos nemes származású hivatalnok Gyulafehérvári Farkas Sándor éppúgy, mint a vizaknai polgárgyerek Szász Károly, a későbbi nagy hatású enyedi professzor. A politikai vezetésben azonban sokkal inkább a főrendből érkezett, sokban polgári ideológussá vált Wesselényi Miklós és Bethlen János, a leszegényedett főúri származású Kemény Zsigmond és Kemény Dénes a kiemelkedő személyiségek. A szász liberálisok, az erdélyi Vormärz nemzedékének tagjai közül a Pestalozzi-tanítvány Stephan Ludwig Roth és a publicista Johann Gött a „közép rend”-ből érkeztek a politikai küzdőtérre, míg a román nemzeti mozgalom vezetői közül Gheorghe Bariţiu jobbágyszármazású volt. 1848-ban együtt küzdöttek a polgári célokért, hogy aztán tragikus módon a „nemzetiek” eszméi uralkodjanak el és vezessenek konfliktusokhoz.

A bányászok

A bányászok Erdély társadalmának összetettségét a maguk sokféleségével növelik. Tabelláinkon 1831-ben és 1847-ben a következő kategóriáik szerepelnek:

A nemes- és színesfémekben gazdag, de vasércteleppel és sóaknákkal is rendelkező Erdélynek természetesen csak egyes vidékein laknak. A közigazgatási egységek szerinti rangsorból említjük az élenjárókat:

Találunk még bányászfamíliákat Küküllő, Torda, Kolozs, Belső-Szolnok megyékben, Kővár-vidéken, valamint Udvarhely-, Aranyos-, Medgyes-, Szászvárosszékekben és Beszterce vidékén. Van olyan oppidum, mint például Abrudbánya, ahol az adózó lakosság döntő többségét alkotják (90,71 %). Zarándról olvashatjuk, hogy 1839-ben a megyében „a lakosság fő foglalatossága [...] a bányászság, s az e körül teendő munka; példának okáért favágás és szénégetés”. [56]

A bányászat összbirodalmi fontosságának növekedése, az ipar lassú, de kétségtelen fejlődése, a fogyasztópiac tágulása a bányászok százalékarányának emelkedését eredményezte:

Az e réteghez sorolhatók számának meghatározása nem könnyű feladat. Segítségünkre van azonban Szentkirályi Zsigmond, aki 1835–1836-ra a bányászat körébe tartozókról a következő kimutatást állította össze:[57]

Hozzájuk számítja a nőket, gyermekeket, cselédeket (hármas szorzószámmal), azokat, akik a bányásznépnek nyújtott szolgáltatásokból élnek, s így jut el a bányászatból élő népesség 60 025-ös végösszegéhez. D. Prodan 1842-re a közvetlenül bányában dolgozókat 10 410 főre becsüli.[58] Szentkirályi módjára ő ugyancsak felszámítja a családtagokat, azokat, akik nincsenek fölvéve az adólajstromokba, akiknek életvitelét a bánya határozza meg, közvetve abból élnek, s így 92 537 olyan embert talál, akiknek ez az iparág nyújt megélhetési lehetőséget. Mind a kortárs Szentkirályi adata, mind a későbbi kutató Prodan  becslése nagyon közel jár az 1847. évi adótabella alapján a bányászok számát illető, általunk adott számhoz.

Maguk a szorosabban vett bányaművelők is eléggé változatos népelemekből összetevődőek. Erdélyben sok még a parasztbányász, az urburás, az olyan, aki tulajdonos és munkás is egy személyben; miközben egy részük mezőgazda és állattartó, de más munkát is vállaló. Sokan például az érckitermelőknek szükséges fuvarosmunkából, szénégetésből élnek. Vannak „ősbányász” nemzetségek és szakképesített bérmunkások, vájárok, aknászok, bányafelügyelők és így tovább. A földesúri bányáknál és kohóknál a jobbágyi, féljobbágyi munkaszolgáltatást is igénybe veszik, miközben a gépi nagyipar küszöbéig eljutó üzemekben sokan már a tipikus beruházási-termelési viszonyban élnek. Számuk sem lebecsülendő, hiszen főleg a kincstári uradalmak és bányásztársaságok sok száz munkást foglalkoztatnak.

Életformájuk is átlagosan magasabb szintű. Szentkirályi Zsigmond írja, hogy „bányász vidékeinken a nép, mind fi-, mind nő-nem bizonyos pallérozottsági elsőbbséggel bír az ország más vidékeihez képest [...] A topánfalvi s zalatnai köznép életrevalósága; a nagyági bányászi nép kitűnő rendszeretete s moralitása; a Zalatnán, Boiczán s Csertésen telepedett bányász gazdák, mondhatni bányász polgárok házi kényelmei s társalkodási módja; a verespataki nép ügyessége, csinossága [...] megannyi eleven példái állításomnak.”[59] A bányában azonban gépesítés nincs, a munka sanyarú feltételek között folyik, igen súlyos egészségi bántalmakat okoz, s az elégületlenség sokszor robban ki bányászmozgalmakban.[60]

Nem csupán a szintesebb életvitelnek példáit sugározzák tehát a bányászok lakhelyei, a kohóművek telepei, hanem a társadalmi harcokét is. Az igen rossz, mostoha munkafeltételek, az új bérezési formákkal való ravasz manőverezések, az uradalmi tisztek visszaélései a fiskus bányabirtokainak mikrokozmoszát a forrongás állandósult gócpontjaivá teszik. Az Erdélyi Érchegységben, különösképpen pedig a vajdahunyadi, zalatnai kincstári üzemekben ugyanis olyan bérviszályok dúlnak, amelyekben a kohómunkások, bányász-parasztok már a munkamegtagadás fegyverét is bevetik. A megtorlások ellenére újra és újra felizzó elégületlenség legismertebb példája a Varga Katalin vezette, évekig tartó érchegységi mozgalom.[61]

Szabadparasztok

A szabadparasztokrendjéről hosszú időn át úgy vélték, hogy az eljelentéktelenedett, sok helyütt pedig átáramlott a jobbágyság-zsellérség tengerébe. Szeretnők elöljáróban hangsúlyozni, hogy a feudális társadalmi szerkezet nem zárja ki e paraszti csoport létét. Nagyságrendje pedig befolyásolja egy-egy ország milyenségét s tükrözi történetét, életsorsát.

Az 1847-es adólajstrom szerint Erdélyben csaknem százezer család, a népességnek mintegy 30 százaléka tartozott ehhez a kategóriához. (Ezenkívül van a határőrségben szolgáló paraszti réteg is, de erre még visszatérünk.) Az adózó polgári (provincialista) lakosság összeírásainak jelzéseit követve, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy számuk még csak fogyó irányzatot sem mutat. Sőt hosszabb távon a családok számát illetőleg figyelemre méltó emelkedés észlelhető:

15.táblázat

Az egyes rovatbeli és az időrendi sorban lévő nagyobb eltérések magyarázata egyszerű, hiszen a különböző szabadparaszti csoportok között nem volt olyan szilárd válaszfal, hogy ne lehetett volna például a primipilust a libertinusok közé számítani, vagy – mint 1847-ben – csak őket emelni ki, és az összes többit egy szabados kategóriába tömöríteni. Az azonban, hogy ebben a birtokos nemest nem szolgáló népességben majd egyenlő mértékben megtaláljuk mindhárom számottevőbb erdélyi nemzetiséget – románt, magyart és németet –, ismét olyan jelenség, amely ellene mond a korábbi tudatos vagy a tények nemismeréséből eredő egyszerűsítésnek.

Erdély parasztnépének jelentős részét a Habsburg-kormányzat határvédelmi feladatkörrel bízta meg. Az igazgatási egységek, a táji, népi közösségek sajátosságainak körvonalazásával foglalkozva, az előzőek során már szólottunk arról, hogy a Székelyföld, a Királyföld és a vármegyék (Lakság) különböző arányban ugyan, de hozzájárultak a katonarendi népesség kialakulásához.

A határőrség körébe tartozó népesség 1830 és 1844 között a Tafeln adatai szerint 164 252-ről 186 060-ra növekedett. (Nagyon közeli, itt-ott valamivel magasabb határőr létszámról beszélnek a korszak idézett statisztikusai is.) Más források szerint a határőrség katonai egységként így oszlott meg[62]:

16. táblázat

Megkíséreltük közigazgatási egységenkénti megoszlásban felmérni az 1844-beli határőrkatonák és az 1847-beli adózó szabad rendű polgári lakosság, a provincialisták létszámát és százalékos részesedését egy-egy megye, szék, vidék népességében (17., 18. és 19. táblázatok):

17. táblázat

18. táblázat

19. táblázat

A szabadparasztoknak, libertinusoknak jelentős az arányszáma (62,90) az említett „taxalista” városokban is. Itt azonban  határőrök éppen úgy nincsenek, mint a Partiumban (ahol csak 3,28 % a részesedésük). Ebben a történeti tájegységben csupán Kővár-vidéken van említésre méltó szabadparaszti népesség (7,16 %).

Egészében véve azonban az Erdélyben élő embereknek jelentős hányada minősül szabadnak. Szemléltetésként hadd folyamodjunk ismét a megoszlást tükröző, 1844–1847-ből való arányszámokhoz:

Szabadparasztok Erdély adózó népességében	29,19 %
Szabadparasztok Erdély paraszti népességében	31,56 %
Szabadparaszt és határőr a lakosság egészében	36,49 %
Szabadparaszt és határőr a parasztság egészében	41,57 %

Még ha számolunk is forrásaink hajdani összeállítóinak hibázásaival, olyan nagy mértékű az nem lehet, hogy ne merészelnők megfogalmazni következtetésünket, nevezetesen: Erdély paraszti népének – szerényen véve – több mint egyharmada, valójában 2/5-e szabadrendű volt.

A valóságban tehát Erdélyben sok helyütt, sokan élték úgy történeti életsorsukat, hogy jussoltak és megvédelmeztek olyan kollektív rendi kiváltságokat, amelyek megóvták őket a földesúri igától (de nem az elnyomás bizonyos formáitól). Az 1848 előtti társadalomelemző írásokban gyakran esik szó róluk s van olyan szerző, aki a szabad kategóriába az egytelkes nemesi, városi polgári, határőrkatonai jogokkal élőket, valamint a bolgár, görög, örmény, bányász, tutajos szabadságot birtoklókat együtt állítja szembe egyfelől a birtokos nemesség vékony rétegével, másfelől pedig a jobbágy-zsellér népesség döntő többségével.[63]

A táji-igazgatási nagyobb tömbök sajátos arculatának vázlatán munkálva már szólottunk arról, hogy milyen nagy eltérések mutatkoznak a társadalmi szerkezetben. A szász székekben, a Királyföldön döntő túlsúlyban van a szabadparaszti népelem. Mindenekelőtt a szász földművesek (és városi polgárok), akikben volt erő ahhoz, hogy nemességük kialakulását csírájában elfojtsák. Itt azonban a gazdag városok, hivatalnokok, nagyobb birtokosok tudtak föléje rétegződni a köznépbelieknek. Eszközeik egyike a közföldek fölötti rendelkezés joga volt. Jobbágyfalvakat uraltak nemcsak a városok, az arisztokraták, hanem a Hétbírák, a Szász Egyetem (Universitas) is. Majd háromnegyedszáz község szolgált, s ha nem is robotolt, fizette a megváltást nekik. A királyföldi román szabadok helyzetét megkönnyítette ugyan a II. József korabeli rendelkezés, mely szerint polgárjogaik elismerése révén a közföldekhez jogot formálhatnak, az egyenlő helyzetért, az egyházi tized sokasodó terhe ellen, a földhözjutásért azonban továbbra is küzdeniük kellett. Sok volt közöttük az árendás, kis földű, sőt zselléri, szolgai sorba jutó is. Igaz, hogy a jómódú román falu vagy szabad román réteg nem lebecsülendő eleme a királyföldi társadalomnak.[64]

Mind a pallérozottság, mind a mezőgazdasági kultúra szintesebb volta, valamint a hagyományos formák továbbélése együttesen jellemezték Erdélynek ezeket a változást ugyan igénylő, de alapjában konzervatív és forradalmat nem váró részeit.

A társadalomvizsgálók úttörői, a honismertető leírások szerzői elismeréssel szólnak a székelyföldi szabadparaszti (vagy jobbágyokkal vegyesen lakott) falvak népének szorgalmáról, igényesebb voltáról. A hajdani primipilus és pixidarius címek örökösei azonban a székgyűléseken már falvanként képviseltetik magukat. A tisztségviselők közül rangosabbak a „nemes uraimék” közül valók. Ellentét a feudalizálódott birtokos főurak, középnemesek és a „szabad rend” között bőven terem. A Háromszék, Csík-Gyergyó-Kászonszék, Bardóc fiúszék falvaiban határőrségbe sorozottak ott tudhatják maguk mögött a Generalcommandót, az őket igazgató katonai vezetőséget. A székely társadalom tagozottságát még az is növelte, hogy míg egyes szabad vagy határőrkatona módosabbá válva egy-két jobbágytelket is szerzett, mások elszegényedtek, fiaikat szolgának adták, néha még jobbágygazdához is elszegődtették. Annak ellenére, hogy a katonáskodás létalapját szigorú kötöttségekkel, rendelkezésekkel oltalmazták, a határőrök 1830. évi számbavételekor 19 035 katonarendi családból 1251 volt birtoktalan.

A székely közösség és a katonai vezetés gondoskodott az alsófokú iskoláztatás lehetőségéről, s a fölvilágosodott abszolutizmus sok eszméje munkált a „jobbításra” törekedő tisztekben, értelmiségiekben. A vármegyei részekbeli falvakban, ott, ahol az emberek, főleg a román parasztok jobbágyi, árendási, taxafizetői sorból emelkedtek fel a határőrség magasabb társadalmi szintjére, hosszú távon még „polgárosító”  hatást is gyakorolt ez az intézmény a lakosságra. A régi szabadoknak, így a székelyeknek azonban a vállalt adózás mellett kellett a gyakorlatok, a különböző katonai szolgálatok és a háborús véráldozatok terhét hordozniuk. A tiszti önkényt, a megalázó büntetéseket is nehezen viselték. Nem csodálható, hogy a „törvénytelennek” ítélt rendszer megszüntetését gyakran követelték s mozgalmak is robbantak ki, amelyeket súlyos megtorlások követtek.[65]

Az életformaváltozás a rendi válaszfalak módosulásával járt, elmélyített szakadékokat csoportok, rétegek között, még bonyolultabbá, szövevényesebbé téve az addigi ellentéteket és küzdelmeket.

Nem célunk a reformkori erdélyi társadalom viszonyrendszere teljességének az elemzése. A számokba rögződött struktúra helyes értelmezése azonban megkívánja az egyes rendek, rétegek, csoportok közötti kapcsolatoknak, másrészt azok belső rétegzettségének, a finoman vagy keményebb vonásokkal megrajzolható differenciáltság analízisét.

A szabadok célja, érdeke azonos, értékrendjük hasonlatos, alkalmanként itt-ott közösségtudatuk is erős és együttes fellépésre, küzdelemre sarkallja őket. Van olyan tájegység, faluközösség, ahol például a szabad székelyek védelmezik communitásbeli, székbeli jussaikat, hosszantartó, százados harcokban megőrzött „privilégiumaikat”. Az ellenük forduló társadalmi erő lehet az államszervezet, gyakran a közföldfoglaló, az allodizáló, arondírozó vagy éppen jobbágyait a rovásukra támogató birtokos nemes, „possessor”. Jellemző sorokat Újfalvy Sándor is papírra vet. Emlékirataiban mondja, hogy a székelység „egyosztályos, egységes népből” három részre: nemesség(primorok), határőrkatonák (gyalogok és huszárok vagyis pixidariusok és primipilusok), valamint jobbágyok rendjére hullott szét. Őt idézzük: „E három osztály apáról-fiúra szállítá az egymás iránti gyűlöletet. Nem csoda! mert ily vérárulás testvér testvér ellen még soha el nem követtetett. A primorok már most valódi zsarnok gőggel tekintenek a rabigába görbesztett katonaságra, melyet azonfelül még vagyonából is kifosztani törekedtek. E végre szövetkeztek jobbágyaikkal [...] Csuda-e hát, hogy ezen osztály a primorokra, ősei szabadsága s drága vérével szerzett vagyona megrablójára és folytonos üldözőjére gyűlölettel, sőt véres bosszúval tekintett?”[66]

Ahol a szabadparasztságot nem forrasztotta össze a „Gränz-Militz” szabályozó keretének vasfegyelme, ott sem maradt el a belső kohézió megépülése. Az antifeudális küzdelemben gyakran ők a szervezők, harcosok s nemegyszer a vesztesek is.

A jobbágy és zsellér ugyanakkor rangban, megbecsültségben az egész szabad-kisnemes csoport számára csupán „paraszt” volt, akinek kevesebb juss, kisebb rész jutott a közföldekből, falusbírónak sok helyütt nem közülük valót választottak, a templomban hátrébb volt a helyük és így tovább.

A „libertinus” köztes helyzetét, állapotát színezte az is, hogy rá-rászorult a Gubernium, a Generalcommando, Bécs támogatására, de státusát, szabadságát is velük szemben kellett elsősorban megvédelmeznie. Volt bőven tehát oka arra, hogy szembeforduljon a Habsburg-abszolutizmussal.

Jobbágyok, zsellérek

A feudális függőségben élő parasztok, jobbágyok és zsellérek Erdély népességének vitathatatlan többségét alkották. A „nemtelenek”, az „alávetettek” „sokaságát” szeretnők mindenekelőtt tanúsítani, az adófizető családok tabelláit használva fel százalékszámaink forrásaként.

20. táblázat

Az adólajstromok parasztnépéhez hozzáadva a határőrkatona lakosságot, e kategóriának egészén belül is szemlélhetjük a jobbágy-zsellér rendbéliek még nagyobb arányszámát. Az 1844–1847-beli összesített lélekszám szerinti százalékuk ugyanis 58,43, családok szerint (más szorzószámmal) számítva pedig a parasztság 60,39 százaléka alkotja az úrbéresek, a szolgáló emberek osztályát.

Így együttvéve is a legszámosabban az erdélyi vármegyékben és a Partiumban vannak. A vármegyei 83–84 és a partiumbeli 76–78 százalék jelzi, hogy Erdély nagyobbik részében ők vannak a legtöbben. (A székely székekben, ha a határőrséget is számításba vesszük, már kisebb az arányszámuk. A lélekszám szerinti megoszlás 1844–1847-ben ez volna: függő helyzetű 38,29 %, szabad 52,18 %; családok szerinti: függő helyzetű 42,88%, szabad 46,45%).

Meggondolkoztató adatokhoz jutunk azonban akkor, ha az adótabellák jobbágy-zsellér családjait az 1848-ban felszabadult (úrbéri állományok, jobbágytelkek) családok számával hasonlítjuk össze. Vegyük szemügyre először az adózó családok számát:

Az 1848-ban fölszabadított jobbágytelkek száma pedig Egyed Ákos számításai szerint: 164 184. Azok, akik más kimutatásokat, de főleg J.A. Grimm adatait vették alapul, 173 781 és 179 781 (a kárpótlási alaphoz tartozó) úrbéri telekkel számoltak. Helyesnek véljük tehát Egyed megállapítását: „170 000 körül volt az úrbéresként felszabadult családok száma.”[67]

Jóllehet a két oly különböző forrásfajtából kiszűrt szám nagyjából fedi egymást, a szigorúbb összehasonlítás további kérdéseket is fölvet. Mindenekelőtt azt, hogy a zsellérként lajstromozottak között eléggé sokan lehettek olyanok, akiket 1848-ban jobbágyi telken szolgáló embernek minősítettek. Az adózó és felszabadult jobbágycsaládok közötti néhány tízezres eltérés azt a feltételezést is indokolja, hogy jelentős lehetett (a földesurak segítségével) az adófizetés alól mentesített vagy az összeírók elől eltitkolt jobbágyfamíliák száma. (Természetesen arra is gondolnunk kell, hogy az ilyen fogalmak, mint jobbágycsalád, telek, úrbéri állomány, nem mindenkor s nem minden összeíráskor jelentették ugyanazt.)

Az azonban mindenképpen igaznak látszik, hogy a márciusi napok felé közelítő erdélyi társadalomnak jóval több mint fele részét ők alkották: az az egymilliónyinál több férfi, nő és gyermek, akik együttesen a feudalizmus legszámottevőbb termelő osztálya voltak.

A jobbágyok és zsellérek politikai helyzete alapvonásaiban eléggé egyező. Politikai jogaik nincsenek, az ország, a vármegye, a szék vezetésétől elzártak. A földet – a kor legfontosabb termelőeszközét – nem birtokolhatják, csupán földesuraiknak nyújtott szolgáltatások fejében használják.

Ismeretes az is, hogy Erdélyben ezek a szolgáltatások igen-igen sokszínűek, s a robotnapok száma nagy. A változatosság ezen a területen is nagyon jelentős, hiszen a taxafizetőként, a munkajáradékkal, fuvarral, mesterséggel, dáciával szolgálók, adót fizetők, közmunkákat végzők különböző, sajátos összetételben viselik nehéz sorsuk terheit. Tegyük még hozzá, a velük való bánásmód sem azonos, csupán a több-kevesebb önkényesség, az elnyomás lehetősége adott uraik részére. A mezőgazdaság színvonalának elmaradottsága maga is oka a létbizonytalanságnak: „egy terméketlen esztendő, szárazság vagy esőzés elegendő – írja Hodor –, hogy a köznép minden élelem tárából kifogyva, vándorlással keresse száraz kenyerét”.[68]

A piac mérsékelt ütemű, de kétségtelen bővülése, a különböző konjunktúrák, a lassú felhalmozódás Erdélyben is kiformálja a módos paraszti réteget. A differenciálódás elmélyülő folyamata pedig növeli a már csak munkaerejét felkínáló szegénységet. Az említett, 1848-as állapotokat rögzítő úrbéri kárpótlási összeírás közli a jobbágytelkek területét. Ebből kiszámítható, hogy itt az egy családra jutó átlagos telek 9,05 kataszteri hold. Ez azonban tájegységenként is változó. A vármegyei részeken meghaladja a 10 holdat, miként a Székelyföldön is. A kincstári jobbágyok földje általában még a három holdat sem éri el. Egyes földesurak jobbágyai pedig 20, sőt 40 holdnál több földet használnak.[69]

A jobbágynak tulajdonjoga nem volt, de használati szokásjoga ránőtt, rátapadt az általa sokszor évszázadokon át használt telek földjére és ez növelte – mindenek ellenére – emberi öntudatát.[70]

Erdélyben az állatokkal, gabonával, gyümölccsel, borral, faáruval, kézműipari termékekkel kereskedő jobbágyok soraiból igen gazdag parasztok emelkednek ki. A kalotaszegi Bánffy-havasok fakitermelő és tutajozó közemberei közül sokan fűrészmalmok birtoklói, mások pedig erdőmunkássá, bérért dolgozó tutajossá teszik falusfeleiket és például a székelyói 18 módos gazda 1847-ben csak a Nagyváradra úsztatott faáru taxája fejében a Bánffy famíliának több mint 2500 forintot fizet.

A „berszányok”, az Erdély, Havasalföld és Moldva legelőin állataikkal vándorlók, a főleg juhászattal foglalkozók némelyikének vagyonosságáról legendák születtek. Gh. Bariţiu tudósít, hogy a Brassó környéki juhosgazdák 1848 előtt pörük sikeréért tízezer forinton felül költöttek és 200 juhot adományoztak egy bécsi tanácsosnak. Hétfalu környékén pedig 10–20 000 juhot tartó gazdáról is említést tesznek.[71]

Az úrbéresekről még el kell mondanunk, hogy a többséget kitevő román paraszt mellett magyar és szász ugyancsak bőven akadt soraikban. Doboka megyéről írják: „E megyét nemtelen magyarok, oláhok, szászok, örmények, zsidók és cigányok lakván”, és sorra jellemzik is őket.[72] Gh. Bariţiu fogalmazta meg ezeket a sorokat: „maga a magyar nép döntő többségben nem tartozott a nemesi osztályhoz 1848-ig, nem rendelkezett kiváltságokkal, robotolt, jobbágyi szolgálatot tett, éppen úgy, mint a román, szerb, rutén stb. nép zöme.”[73] A szászságról tartotta magát az a vélekedés, hogy az erdélyi soknemzetiségű jobbágy-zsellér osztályt nem gyarapították. Szólottunk mi is arról, hogy ők a Királyföldön elkerülték az úrbériség  klasszikus modelljének a kiformálódását, bár a román és magyar jobbágyfalvakat Brassó és Szeben polgárai is uralták. Nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy a vármegyei részeken 40 000 szász jobbágyrendű élt úgy, miként román és magyar sorstársai.[74]

Erdélyben, ahol úrbérrendezés sohasem volt, ahol tehát a teleknagyság meghatározatlan, ahol a szabad költözködés a parasztság közkincsévé vált, nem könnyű meghúzni a határvonalat a jobbágyi és zselléri állapot között. A zsellérek  (inquilini) leggyakrabban emlegetett gazdasági ismérve az, hogy nincs belső telkük után járó külsőségük, földjük.  Ez azonban nem mindig eligazító, megkülönböztető jegy, mert a XVIII. században ismeretes a telkes zsellérek kategóriája, azoké, akik írásbeli vagy szóbeli megegyezés alapján a földesúri magángazdaság területéből, az allódiumból kaptak parcellát, vagy zsellérként puszta telekre telepítették őket. Szolgáltak is az uraknak, éppen úgy, miként „ősjobbágy” társaik. (A megegyezés formája alapján szerződéses, kontraktualista jobbágyoknak is nevezték őket.)

A régi törvényes rendelkezések szerint a zsellérekre kevesebb munkajáradékot róttak ki, ez sem volt azonban általános, mivel egyesek árendásként, taxafizetőként nem is robotoltak.

Udvartelki, appertinentiás zsellérekről, kurialistákról is gyakran szólnak a főkormányszéki rendelkezésekben. Természetesen az adófizetés ügyében szorgoskodva, hiszen e réteg fejadót fizetett. Hogy kurialista voltuk jussán ne csökkentsék az adóalapot, meghatározták, hogy kik tekinthetők e kategóriába sorolhatónak. A rendeletek szerint azok, akik csak fejadót fizettek, a birtokos nemes udvarházának körzetében laktak, ruhaneműt és élelmet tőle kaptak, de a falu szeriben, határában semmiféle (adó alá eső) parcellát nem birtokoltak – csupán az allódiumból kiszakított szántó-, kaszálódarabkán gazdálkodtak. Őket igazán keskeny határsáv választotta el a közvetlenül úri szolgálatban állóktól, azoktól, akik cselédkedtek, béreskedtek. Addig lakatlan birtokrészeken, puszta helyeken (praediumokban) szintén megtelepítettek kisebb-nagyobb pénzjáradékot fizető embereket, praedialista, taxalista zselléreket. A létbizonytalanság legalsó fokán a házatlan zsellérek (subinquilini) helyezkedtek el; azok, akik más házában kaptak szállást, s a székelységben „más háta megett lakónak” neveztettek. Nemegyszer az utóbbiakat is a kurialisták közé sorolták.

A zselléreket és jobbágyokat nem lehet tehát könnyen különválasztani, de a kurialisták és telkes zsellérek megkülönböztetése ugyancsak gondot okoz. Az adóügyi összeírásokban az előbbiek hol az egyik, hol a másik úrbéres kategóriát kerekítik vagy csonkítják. Az 1847-es évben, amikor a kurialistákat külön rovatban tüntetik fel, valamennyire mégis számszerű alapot nyújtanak az összeírók ahhoz, hogy arányukra következtethessünk. A zsellér kategóriába 42 327 családot, a kurialistába pedig 21 625-öt soroltak. Eszerint minden két zsellérre egy majorsági státusú jutott, vagy másként számolva, három zsellér közül egy kurialista volt, ami eléggé jelentős nagyságú réteget sejtet.

Felmerül a kérdés, hogy vajon ennek a rétegnek a növekedése az új polgári jellegű termelési viszonyok kibontakozásának jele-e, mutatója-e annak, hogy tágul a bérmunkást kínáló társadalmi kör, növekszik a pauperizálódás, a birtoktalanná válás. Nem kétséges, hogy a jövendőbeli gyáripari munkásságnak, az agrárproletariátusnak egyik forráshelyét itt kereshetjük. Azt azonban nehéz volna bizonyítanunk, hogy a zselléresedés gyors és nagyméretű folyamata szolgáltatná a proletarizálódás magyarázatát. Azt láttuk, hogy a szabadparasztok száma nem fogy, hanem növekszik. A jobbágyság és zsellérség egymáshoz való viszonyítása pedig nem jelez lényeges módosulást; íme az arány százalékban:

1831-hez mérve csupán az 1847-beli emelkedés figyelemre méltóbb. Ekkor azonban a kurialista zselléreket külön, gondosabban vették számba. Ez a réteg természetesen nő mind az elszegényedés miatt, mind azért, mert egyes jobbágyok is könnyebben hordozhatónak ítélik a zselléri igát. (Az Erdélyi Híradóban 1842-ben például elmondják, hogy a jobbágy sokszor örömmel cseréli fel a tág úrbéri állományát kuriális földön kis töredékért, lévén az „úri cseléd” mentes a közmunkáktól, a terhek sokaságától.[75] A földesuraknál pedig mind telekre ültetésre, mind a zselléresítésre találunk készséget jelző példát.)

A kurialistává tétel egyik legjelentősebb serkentője nem is annyira a paraszti földek elrablásának, az allódium növelésének vágya volt, hanem a liberálisok szerint az úrbérrendezéstől s még inkább az örökváltságtól való félelem. Sokan amiatt igyekeztek majorságivá változtatni jobbágytelküket, hogy e jogi allodizáció révén később maguknak követelhessék e telkeket, parcellákat mint földesúri magánbirtokot. Ne feledjük, ekkor vált erőteljesebbé a „székely örökségen” lakó úrbéresek jogi helyzete fölötti vita is. Mind több birtokos csapott fel a székelység egészét nemesnek mondó tézisek védelmezőjévé, csakhogy allodiális jellegűvé nyilváníthassa azokat a földeket, telkeket, amelyeken valójában jobbágyi sorban éltek hajdan szabad székelyek is.

Csábító volna sorra venni a táji-igazgatási egységeket és megvizsgálni bennük a zsellérek helyzetét. A székely székek – mivel az úrbéri állományból 1848–1849-ben itt zárták ki a parasztok nagy részét – emiatt külön vizsgálódást érdemelnének. Jó összevetési lehetőséget kínálna például az északi Partium is, amelynek 1819–1820-as adatai feldolgozottak.[76] Ez alkalommal azonban meg kell elégednünk azzal, hogy elmondjuk, itt nem csupán a művelhető föld hiánya okozott zsellérszám-növekedést. Kraszna, Közép-Szolnok megyében és Kővár-vidéken például 1820-ban 10–20 % volt a puszta telkek aránya. Az 1831-es adóügyi följegyzések tanúsága szerint azonban még egy évtized alatt sem ülték meg ezeket földre éhes, telkes jobbággyá válni akaró parasztok.

A napszámosok, udvari béresek, szolgák  rétegét különben Gh. Bariţiu így jellemzi: „Ezek valóban rendkívül elesett emberek, akik minden szánakozást megérdemelnek.”[77] Az „udvari lényalóknak” természetesen van libériájuk, egyesek más, kedvezőbb feltételek közt élnek, de e csoporttól eltekintve valóban számolnunk kell a legmostohább sorsot hordozó szegénységnek százalékokban nehezen kifejezhető, de sajnálatos módon eléggé nagy csoportjával. A jobbágyság, a zsellérség, az udvari cselédség, a napszámból élők, valójában a nemtelenek, az úrbéresek osztálya  egészében tele volt sérelmekkel, elégedetlenséggel, forrongó indulatokkal. Várta, remélte jobb sorsát, kedvező változásokban bizakodott, de még nem lehetett, nem volt tudatában annak, hogy milyen közel van a feudális, a földesúri világ összeomlása.

A régi hagyományos világ, a birtokos és jobbágy közötti jóviszony, patriarchalis kapcsolat –mikor a földesúr jószerivel úrbérese atyja és védelmezője is –  tünedezőben volt, az új idők szele más irányzatoknak kedvezett, felkorbácsolta az évszázadok óta jobbára csendes vizeket és ridegebb  feltételrendszert teremtett. A rendi társadalom válságát jelezték és egyre inkább elmélyítették a robot körüli viták, közös erdőkért, legelőkért vívott harcok, az 1831-es koleralázadás idején elharapódzó felkelések, helyi megmozdulások. A legfőbb, legsúlyosabb ellentétek éppen a függőségben élő parasztokat és a földesurakat állították szembe egymással. Wesselényi Miklós ilyen vélekedést is megfogalmaz: „A parasztság többnyire csak kínzójának nézi földesurát, nem hiszen neki, nincs hozzá bizodalma; – legjobb szándékai alatt is cselt, ellene intézett törekedést lát; – tanácsát nem követi, intését nem fogadja, mert attól jön, ki iránt egy tartózkodó visszás érzést őseitől kapott örökségül.”[78] A gyűlölséget érezve, tudva, számolva vele, ő és szabadelvű társai hiába javallták a közeledést, az érdekegyesítés útján kiharcolt szövetséget mind a társadalmi válság, mind az idegen elnyomás, függés ellen. A szövevényes, súlyos problémák megoldását a forradalom napjai hozták meg. Azok, amelyek birtokjogot és jogegyenlőséget, tulajdont és személyi szabadságot adtak az arra vágyakozóknak, az érette harcolóknak, tehát a rendi szerkezet és rétegzettség alapjainak szétzúzását mutathatták fel dicsőséges eredményként.

 

 

Függelék

A függelékletben közölt táblázatok a helytörténeti kutatásokat szolgálják, és kisebb tájegységek, megyék, székek, vidékek állapotát tükrözik (1831 és 1847-ben). Tartalmazzák a hét társadalmi kategóriára redukált részadatokat. A 39. táblázat az időbeli alakulást, a hosszasabban végbemenő folyamatot ábrázolja. A 40. tábla szintén az 1767 és 1847 közötti időszak arányait mutatja be.

1. Az adózó családok megoszlása 1831-ben közigazgatási egységek szerint

 

2. Az adózó családok rétegződése 1831-ben az erdélyi vármegyékben és Fogaras-vidéken

 

3. Az adózó családok rétegződése 1831-ben a partiumi vármegyékben és Kővár-vidéken

 

4. Az adózó családok rétegződése 1831-ben a székely székekben

 

5. A szász székek adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

6. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

7. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1831-ben közigazgatási egységenként

 

8. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1831-ben közigazgatási egységenként százalékban

 

9. Az erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

10. Az erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék adózó családjainak társadalmi
megoszlása 1831-ben százalékban

 

11. A partiumi vármegyék és Kővár-vidék adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

12. A partiumi vármegyék és Kővár-vidék adózó családjainak társadalmi
megoszlása 1831-ben százalékban

 

 

 

 

13. A székely székek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1831-ben

 

14. A székely székek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1831-ben százalékban

 

15. A szász székek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1831-ben

 

16. A szász székek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1831-ben százalékban

 

 

17. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1831-ben

 

18. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1831-ben százalékban

 

19. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1847-ben közigazgatási egységenként

 

20. Az erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék adózó családjainak száma 1847-ben

 

21. A partiumbeli vármegyék és Kővár-vidék adózó családjainak száma 1847-ben

 

22. Az adózó családok száma a székely székekben 1847-ben

 

23. Az adózó családok száma a szász székekben és vidékeken 1847-ben

 

24. Az adózó családok száma a taxás helyeken 1847-ben

 

25. Az adózó családok társadalmi rétegződése közigazgatási egységenként 1847-ben

 

26. Az adózó családok társadalmi rétegződése közigazgatási egységenként 1847-ben százalékban

 

27. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1847-ben az erdélyi vármegyékben
és Fogaras-vidéken

28. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1847-ben az erdélyi vármegyékben
és Fogaras-vidéken százalékban

 

29. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1847-ben a partiumi megyékben és Kővár-vidéken

 

30. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1847-ben a partiumi megyékben
és Kővár-vidéken százalékban

 

31. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1847-ben a székely székekben

 

32. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1847-ben a székely székekben százalékban

 

33. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1847-ben a szász székekben

34. Az adózó családok társadalmi rétegződése 1847-ben a szász székekben százalékban

 

35. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1847-ben

 

36. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegződése 1847-ben százalékban

 

37. Az oppidumok adózó családjainak társadalmi rétegződése 1847-ben*

* Az itt felsorolt oppidumok az összesítő táblázatokba belefoglaltattak.

** Vizakna, Abrudbánya és Nagyenyed – Alsó-Fehér vm., Torda – Torda vm., Kolozs – Kolozs vm., Szék – Doboka vm., Dés – Belső-Szolnok vm., Vajdahunyad és Hátszeg – Hunyad vm., Zilah – Közép-Szolnok vm., Székelyudvarhely és Oláhfalu – Udvarhely-szék, Kézdivásárhely, Illyefalva és Bereck – Háromszék, Csíkszereda – Csíkszék területéhez tartozott.

*** Oláhfalu nem oppidum, hanem kiváltságos falu (pagus privilegiatus) volt.

38. Az oppidumok adózó családjainak társadalmi rétegződése 1847-ben százalékban

 

39. Az erdélyi adózók számának alakulása társadalmi csoportok szerint 1765/6–1847 között

    * 1847-ben: Nemes, bojár, armalista

  ** 1847-ben: Primipilus és pixidarius

*** 1847-ben: Bányász és urburás

40. Az adózó családok számának és részarányának alakulása társadalmi kategóriák szerint
1767–1847 között