Bereczki András

Románia népesedésének helyzete a statisztikai adatok tükrében

Az ország népessége tájegységek szerint

Románia összterülete 1994-ben 238 391 km² volt.[1] Az ország földrajzi és történelmi adottságainak következtében három tájegységre osztható: Moldva, Havasalföld és Erdély.

a) A Keleti-Kárpátoktól keletre elterülő Moldva 8 vármegyét foglal magába; területük 46 173 km², az ország összterületének 19,3%-a.

b) A Déli-Kárpátok és a Duna közötti terület Havasalföld (benne Olténia, a szűkebb értelemben vett Havasalföld vagy Munténia és Dobrudzsa). Havasalföld kiterjedése 91 925 km², az ország összterületének 38,6%-a; l6 megyét és Bukarest körzetét foglalja magába.

c) Erdély területén ma l6 megye van, beleértve a történelmi Erdélyt és az attól nyugatra eső részeket, a Partiumot. E terület a Kárpátok ívén belül élesen elkülönül az ország többi részétől, attól nyugatra fekszik, összterülete pedig 100 293 km², az ország összterületének 42,1%-a.

Ezek után vizsgáljuk meg az ország összlakosságának és az említett tájegységek népességének növekedését a mindenkori előbbi népszámláláshoz viszonyítva (1.táblázat):

   A táblázat szemlélteti az ország lélekszámának alakulását a tárgyalt 62 esztendő alatt. Eszerint Románia lakossága több mint 8,5 millióval, közel 60%-kal, az 1948–1992 között eltelt mintegy 44 év alatt pedig 7 millióval (43,7%-kal) növekedett. Mindkét időszakban a növekedés Moldva megyéiben volt a legnagyobb (69,3, illetve 59,8%), jórészt a természetes szaporulat eredményeként. A legkisebb növekedés Erdélyben figyelhető meg, csupán 39,2%, illetve 34,0%. Ennek elsődleges oka egyrészt a kisebb természetes szaporulat, másrészt a kivándorlás.

A tájegységek és a népesség közti arányokat 1930-ban és 1992-ben az alábbi népsűrűségi megoszlás jellemzi (2. tábázat):

 

 A fenti adatokból kitűnik, hogy az ország területén a tájegységek közül Havasalföldön volt a legnagyobb a népsűrűség (amit a főváros lakosságának rohamos növekedése indokolt), a legkisebb viszont Erdélyben (ennek oka főleg a hegyvidékek ritkán lakott volta).

Az országban a legnagyobb népszaporulat az észak-moldvai megyékben figyelhető meg, ahol ez 7,7 és 21,7 ezrelék között ingadozott. Havasalföldön és Erdélyben – Arad és Temes megyéket kivéve – majdnem azonos szinten változott. Arad megyében például 1969-ben csupán 2,8 ezrelék volt, 1975-től kezdve viszont majdnem minden évben negatív szinten mozgott. A Székelyföldön, Hargita, Kovászna és Maros megyében 1969-ben még 13,4, 12,4 és l3,8 ezrelék volt, azonban az ország általános irányulásának megfelelően 1990-ben már csupán 3,6, 4,3 és 2,8 ezrelék (jelentősebb szaporulat figyelhető meg viszont a cigányság soraiban).

Láttuk, hogy a természetes szaporulat országosan állandó és fokozatosan csökkenő irányzatú, amit a statisztikai évkönyvek részletesen feltüntetnek. Így pl. 1930-ban még 14,8 ezrelék, 1940-ben 7,1, 1950-ben 10,4, 1970-ben 11,6, 1980-ban 8,7, 1990-ben már csupán 3,0, 1992-ben –0,2, 1993-ban pedig –0,6 ezrelék volt. A negatív szaporulat, valamint a későbbiekben elemzett kivándorlások következtében az ország lakossága az utóbbi években folyamatosan csökkent. Az 1992-es népszámlálás adatai szerint 22 810 035 volt az ország összlakossága, 1993. július 1-én viszont már csupán 22 755 260, ami 54 778 lélekkel jelent kevesebbet.

Jelentős változások történtek 1930–1993 között a városi és falusi lakosság közötti megoszlásban is (3. táblázat):

A fenti táblázat adatai szerint az 1930 és 1993 között eltelt 62 és fél év alatt Romániában a városi lakosság arányszáma 21,4%-ról 54,5%-ra növekedett, a falusi lakosságé pedig 78,6%-ról 45,5%-ra csökkent, azaz az ország lakosságának döntő többsége napjainkban már városokban él.

A fenti időszakban (1930–1992) az ország lakosságának lélekszáma közel 8,5 millióval nőtt; ennek keretében a városi lakosság több mint 9 millióval gyarapodott, míg a falusi lakosság közel 900 000-rel fogyott. A városi lakosság gyarapodásában az is benne foglaltatik, hogy egyes növekvő számú településeket városnak nyilvánítottak, másrészt nagyobb városokhoz tartozó falvakat közigazgatásilag városhoz csatolták.

A városi lakosság lélekszámának gyors növekedéséhez döntő mértékben az ún. „szocialista iparosítás” járult hozzá, amelynek során gyakran egyes városokat a túlnépesedett falvakból beözönlők tömegei duzzasztottak fel. Az új ipari létesítményekben alkalmazottak tízezrei számára új lakótelepeket, nemegyszer új városnegyedeket építettek.

Egyes vélemények szerint a meglévő városok növekedésének, valamint újabb városok létrejöttének elsődleges oka – több mint háromnegyed részben – az újkeletű „vándormozgalom”-ban keresendő. Ugyanakkor a városok népességgyarapodása – mintegy 20–25%-ban – közigazgatási intézkedések következménye. A peremközségeket is ideszámítva ez az arányszám valószínűleg eléri a 25–30%-ot is (4. táblázat):[2]

Miután országos szinten megvizsgáltuk, a következőkben nézzük meg, hogy a városi és falusi lakosság számszerű megoszlása miként alakult Erdélyben. [3]

Összehasonlítva Erdély városi lakosságának arányszámát az országos átlaggal, kiderül, hogy 1966-ig annál kisebb méretű volt ugyan, az utána következő években viszont túlhaladta azt. Így pl. 1977-ben Erdély városi lakosságának arányszáma 47,42 volt az országos 45,8%-kal szemben.

Az előbb vázolt városi növekedésnek megfelelően alakult a mezőgazdaságban és a foglalkozások más területén (ipar, kereskedelem stb.) dolgozók egymáshoz viszonyított arányszámának országos átlaga is. Így pl 1950-ben a lakosságnak csupán 12%-a dolgozott az iparban és 74,3%-a a mezőgazdaságban, 1993-ban viszont a mezőgazdaságban dolgozók arányszáma az összlakossághoz viszonyítva 35,9%-ra csökkent.

Az 1994. évi statisztikai évkönyv adatai szerint 1993 végén Románia összterületéből 14 793 100 ha mezőgazdasági terület volt (62%) és 6 367 000 ha (27%) erdő. A mezőgazdasági földmennyiségből szántóföld 9 341 500 ha (39%), rét és legelő 4 851 900 (20,3%), szőlő és gyümölcsös 599 700 ha (2,5%) kiterjedésű volt.

A földművelő lakosság lélekszáma jelenleg kb. 8 millióra tehető (4 tagú családot feltételezve kb. 2 millió családdal számolhatunk). Egy mezőgazdaságban dolgozó családra – durván számítva – kb. 4,7 ha szántó és 7,4 ha mezőgazdasági terület jut. Az 1996. évi statisztikai évkönyv adatai szerint Románia összlakossága 1995. július 1-én 22 680 951 lélek volt. Ebből aktív lakos volt 9 493 000 (41,9%), mezőgazdasági aktív lakos pedig 3 245 000 (34,7%).[4] Összehasonlításképpen említjük, hogy az egykori Szovjetunió lakosságának 18,6%-át, Lengyelországénak 26,7%-át, Magyarországénak 19%-át tekintették földművesnek. Az Amerikai Egyesült Államokban 1992-ben a lakosság 2,8%-a, Angliában 2,1%-a, Németországban 1990-ben 5,4%-a, Japánban pedig 1992-ben 6,4%-a dolgozott a mezőgazdaságban.

A fenti adatokból kirajzolódó összképet az 5. táblázat szemlélteti.

A fenti adatok alapján következtethetünk a szántóföld és általában a mezőgazdasági munkálatok gépesítési lehetőségeire, valamint a munka termelékenységének és a különböző termékek önköltségi árának alakulására.

Az ország nagyobb városainak fejlődése

Románia népesedési viszonyait vizsgálva, vessünk egy pillantást először az ország nagyobb városainak fejlődésére az 1930–1993 közötti időszakban (6. táblázat):

A 6. táblázatban a statisztikai évkönyvek adatai alapján Románia 15 nagyobb városának lélekszámát tüntettük fel a jelzett években. A városok lakosságára vonatkozó adatok egyrészt a jelzett években végrehajtott népszámlálások eredményét, másrészt a természetes szaporulat és bevándorlások nyomán bekövetkezett népességnövekedést tükrözik. Két város esetében (Iaşi és Nagyvárad) 1930 és 1948 között csökkent a lakosság összlétszáma, egész időszakunkban azonban itt is gyarapodott.

Nem számítva az ország fővárosát, a legjelentősebb növekedés a három felsorolt havasalföldi városban (Constanta, Craiova, Ploiesti) figyelhető meg (350%). Hasonlóképpen nagyméretű volt két moldvai városban (Bacău, Iaşi – 306%). A vizsgált időszakban Erdély területén a nagyvárosok sorában Brassóban figyelhető meg a legnagyobb arányú növekedés (447%), amely azonban az 1981-et követő l2 év alatt már csupán 1%-ra szállott alá. Az ország összes városai közül a leggyorsabb Nagybánya növekedése volt, ahol a lakosság lélekszáma 1930–1993 között több mint tízszeresére szaporodott: a növekedés főleg 1948–1993 között nagyarányú (616%).

Bukarest lakosságának növekedése időszakunkban több mint egymillió. Lévén azonban, hogy itt a természetes szaporulat inkább mérsékeltnek nevezhető, a növekedés csaknem teljes mértékben a bevándorlásnak köszönhető. Ugyanezt állíthatjuk Temesvárról és Aradról is.

1930-ban a főváros után Iaşi volt a legnagyobb város (102 872), szorosan utána következett Kolozsvár 100 844 lakossal. 1993-ra a városok népesség szerinti sorrendje erősen megváltozott. A fővárostól eltekintve Constanta az első 348 985 lakossal, utána következik Iaşi 337 643, majd Temesvár 325 359, Brassó 324 104 és Kolozsvár 321 850 lakossal. Országos szinten tehát Kolozsvár a 6. helyre szorult vissza.

Az ország lakosságának nemzetiségi megoszlása

 A következőkben vizsgáljuk meg Románia lakosságának nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlását (7. táblázat):

A táblázat adataiból kitűnik, hogy az ország összlakossága fokozatosan növekedett: 1930–1956 között 22,5%-kal, 1956–1977 között 23,3%-kal, 1977–1992 között 5,8%-kal, ami évi 0,39%-os gyarapodási ütemnek felel meg. Láttuk, hogy az 1930–1992 között eltelt 62 év alatt a gyarapodás kb. 8,5 millió, azaz 59,7%-os volt. A román anyanyelvűek 9,3 millióval (82,1%-kal), a román nemzetiségűek pedig 9,29 millióval (83,6%-kal) voltak többen 1992-ben, mint 1930-ban. Ezzel szemben a magyar anyanyelvűek lélekszáma 62 év alatt csupán 86 000-rel (5,6%-kal), a magyar nemzetiségűeké pedig 200 000-rel (14,2%-kal) növekedett.

Mind a német anyanyelvűek, mind a német nemzetiségűek lélekszáma még tragikusabb mértékben csökkent: 1930-hoz viszonyítva több mint 500 000-rel. Noha a természetes szaporulat is nagyon alacsony volt, a szász és sváb lakosság ilyen méretű, fokozatos apadása elsősorban a tömeges kivándorlásnak tulajdonítható.

A zsidóság helyzete szinte azonos a németekével. Több mint 450 000 zsidó gyakorlatilag eltűnt Romániából. Az 1930–1956 közötti 26 év alatt számuk – egyrészt a holocaust, másrészt a kivándorlás következtében – mintegy 300 000-rel csökkent. 1956-ban még 146 264 zsidó nemzetiségű polgár élt az országban. Közülük a legtöbben utóbb kivándoroltak Izraelbe, sokan az Amerikai Egyesült Államokba vagy más országba.

A fenti nemzetiségekkel szemben nagymértékben megnövekedett a cigányság lélekszáma, mégpedig 1977 és 1992 között anyanyelv szerint 39 000-rel (50,7%-os gyarapodás), nemzetiség szerint pedig csaknem 175 000-rel (76,4%). Egyes vélemények szerint azonban számuk a kimutatottnál sokkal nagyobb, mert a népszámlálások alkalmával nagyon sokan közülük más nemzetiségűeknek vallották magukat.

Nagyobb arányban csökkent a más nemzetiségűek (törökök, tatárok, szerbek, szlovákok, oroszok, ukránok stb.) lélekszáma. Ezeknek száma anyanyelv szerinti összesítésben több mint 160 000-rel (41,8%), nemzetiség szerint pedig 164 000-rel (39,9%) fogyott (62 év alatt). 1977-től számítva 1992-ig a más anyanyelvűek lélekszáma 3,2%-kal fogyott, a más nemzetiségűeké viszont 5%-kal növekedett. A más anyanyelvűek és nemzetiségűek állandó csökkenését az adott időszakban egyrészt a kivándorlás (pl. a törökök esetében), másrészt a többségi nemzetbe való beolvadás indokolja.

Az 1992-es népszámlálás végleges adatainak megfelelően 1 624 000 magyar nemzetiségű lakosból 6747 élt Moldvában, 14 514 pedig Havasalföldön (főleg Bukarestben), Erdélyben pedig 1 603 698 lélek.

Az 1977-ben és 1992-ben végzett népszámlálások szerint l5 év alatt Erdély összlakossága közel 210 000-rel (2,8%) gyarapodott. A már említett 0,4%-os országos átlaggal szemben ez 0,2%-os növekedésnek felel meg. A további elemzésekből az is kiderül, hogy a román nemzetiségű lakosság arányszáma 1977 és 1992 között l6-ból 14 megyében kisebb-nagyobb mértékben növekedett, kettőben viszont csökkent. Mégpedig Beszterce-Naszód megyében 90,6%-ról 90,4%-ra, Szilágy megyében pedig 73,5%-ról 72,3%-ra esett.

Kivéve Hargita és Kovászna megyét, a többi megyékben a magyarság lélekszáma fogyott.

Erdély népessége

A következőkben megvizsgáljuk külön is Erdély népességének nemzetiségek szerinti megoszlását az 1910–1992 közötti időszakban (8. táblázat)[5]:

A fenti táblázat tartalmazza a népesség nemzetiség szerinti megoszlását, mindenik százalékos arányszámát, valamint az időszakonkénti növekedést vagy fogyást.

Az 1910–1920 közötti időszakban Erdély összlakossága 114 328 lélekkel, a magyar nemzetiségűeké pedig 356 946 személlyel fogyott. A román és egyéb nemzetiségű lakosság lélekszáma 237 880-nal növekedett. A fogyás oka az első világháború veszteségeiben keresendő.

Váraljai Csocsán Jenő, Thirring Lajosra hivatkozva, az Erdélyből menekültek lélekszámát 1920 végéig 154 276 főre teszi. A következő négy év folyamán még 42 759 menekült hagyta el Romániát, összesen tehát 197 036 főre (kerek számban 200 000) tehető mindazok – feltételezhetően magyar nemzetiségűek – lélekszáma, akik a határok és a politikai helyzet változása következtében Erdélyből eltávoztak. [6]

Az Magyar Országos Menekültügyi Hivatal nyilvántartása szerint 1918–1924 között 197 000 magyar távozott Romániából Magyarországra, ezeket 1924–1940 között további 169 000 követte. Összesen tehát több mint 366 000-re tehető azoknak a bizonyára magyar nemzetiségűeknek a száma, akik a hatalomváltozás után elhagyták Erdélyt.[7]

A 8. táblázat adatai szerint az 1918–1920 közötti időszakban a magyar nemzetiségű lakosság száma kereken 357 ezerrel csökkent. Feltételezhető, hogy az első világháború után kb. ennyien távozhattak Erdélyből, egy részük azonban az akkor befejeződött háború áldozata volt. Az 1910. évi magyar és 1930. évi román népszámlálás adatai közötti különbség a magyar anyanyelvűekre vonatkozólag kereken számítva 110 000, a magyar nemzetiségűekre vonatkozólag pedig 239 000.

Az egymástól bizonyos mértékben eltérő és gyakran egymásnak ellentmondó statisztikai adatok miatt csak hozzávetőlegesen állapítható meg, hogy 1918 és 1920 között hány magyar nemzetiségű személy távozott Magyarországra vagy a világ más tájaira. A táblázat adatai szerint az Erdélyben élő magyar lakosság lélekszáma 1992-ben 59 000-rel, a Kárpátokon túli területen Romániában élőké pedig 37 740-nel volt kevesebb, mint 1910-ben. Ugyanakkor az összlakosság közel 2,5 millióval, a román nemzetiségű lakosság pedig 2 841 000-rel növekedett.

A továbbiakban Varga E. Árpád adatai alapján vessünk egy pillantást az erdélyi városok összlakosságának megoszlására a román, magyar, német és többi nemzetiségek szerint az 1910-1977 közötti időszakban, 1000 lélekben számítva (9. táblázat)[8]:

A táblázat adatai világosan szemléltetik az erdélyi városok román nemzetiségű lakosságának gyors növekedését, ugyanakkor a magyar és német nemzetiségűek arányszámának évről évre érvényesülő, fokozott ütemű csökkenését. Minden bizonnyal az 1977 utáni években a folyamat tovább tartott és a magyar lakosság részaránya és lélekszáma egyre inkább apadó tendenciájú, ugyanakkor a román népességé fokozatosan növekedett.

Varga E. Árpád adatai szerint Erdély nagyobb városaiban a magyarság lélekszáma és az összlakossághoz viszonyított %-os megoszlása 1910 és 1977 között az alábbiak szerint alakult (10. táblázat)[9]:

Tehát az 1910–1977 közötti időszakban mindenik erdélyi városban lassúbb vagy gyorsabb ütemben az összlakossághoz viszonyítva csökkent a magyar népesség aránya. Amíg 1910-ben a fentebbi városok mindenikében (kivéve Brassót és Temesvárt, amelyekben nagyszámú német nemzetiségű szász, illetve sváb lakos élt) túlnyomó volt a magyar lakosság aránya és még 1930-ban is az előbbi kettőt és Nagybányát kivéve megmaradt túlsúlya, ezzel szemben 1977-ben már csupán két városban, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön őrizte meg az 50% feletti többséget. A legtöbb erdélyi városban a románság túlsúlyának növekedése az 1977 utáni években is folytatódott. A nyolcvanas években a nagyobb városokban Ceauşescu rendelete alapján csak különleges jóváhagyással volt szabad letelepedni és ennek megfelelően tervszerűen folyt a városok új arculatának, a lakosság nemzetiségi összetételének kialakítása, illetve megváltoztatása.

Noha a pontos adatokat nem ismerjük, Kolozsvár esetében a fentebb feltüntetett 32,5%-os magyar arányszám tovább csökkent és napjainkban kb. 25% körül ingadozhat. Kolozsvár lakossága 1977. július 1-én 266 473 személy volt,[10] 1993-ban viszont már 321 850; a növekedés tehát 16 év alatt 55 377 lakos (20,8%). Ha a magyarság száma nem módosult jelentősen, jelenlegi részaránya 26,53% lehet.

Nem érdektelen, ha az 1940-ben történt politikai változások következményekénti új helyzetben megvizsgáljuk a magyar nemzetiség Észak- és Dél-Erdély közötti megoszlását (11. táblázat)[11]:

Erdély összlakosságának lélekszáma 1930-ban 5 520 157 volt, 1956-ban pedig 6 218 427. A magyarság viszonyított arányszáma anyanyelv szerint 24,5%, nemzetiség szerint pedig 25,1%.

A 11. táblázatban közölt adatokra vonatkozóan meg kell jegyeznünk, hogy Észak-Erdély magyar lakossága 1941. és 1956 között 227 672 személlyel fogyott, ugyanakkor Dél-Erdélyben 43 919 személlyel növekedett. A dél-erdélyi növekedés évi átlagban 2928 főnyi gyarapodást jelent és a természetes szaporulat eredménye lehet; ez évi átlagban 8,1 ezreléknek felelne meg. Ilyen arányú természetes szaporulattal érhette el az 1956-ra megadott lélekszámot.

Összehasonlításként említsük meg, hogy 1930 és 1956 között az össznépesség növekedésének megfelelően az eltelt 26 év alatt az évi átlagos természetes szaporulat 8,6 ezrelék volt. A román nemzetiségű lakosság növekedésének megfelelően az évi átlagos szaporulat l3,4 ezrelék. Ugyanabban az időszakban a magyar nemzetiségűek növekedési arányának megfelelő természetes szaporulat csak 4,4 ezrelék.

1956 és 1977 között az összlakosság növekedési arányának megfelelő természetes szaporulat évi átlaga ll,l ezrelék; a román nemzetiségűeké 12,7 ezrelék, a magyar nemzetiségűeké csak 3,8 ezrelék.

Az 1965. évi statisztikai évkönyvben közölt természetes szaporulat 1930 és 1956 közötti évi átlaga 11,4 ezrelék.

Az 1956 és 1977 közötti időszakban, az 1965 és 1994-beli statisztikai évkönyvek adatai szerint, a természetes szaporulat évi átlaga 10,4 ezrelék.

Észak-Erdélyben az 1941–1945 közötti 4 évben hasonlóképpen 8 ezrelékes természetes szaporulatot feltételezve (1 380 000-et véve alapul) a magyarság körében kb. 44 000 fős gyarapodásnak kellett volna történnie. Tekintetbe kell azonban vennünk a zsidók deportálását és a háborús veszteségeket. Az 1940–1945 közötti években Észak-Erdélybe bevándorolt kb. 300 000 személy (létszámukra a 11. táblázat adatai alapján végzett számításokból következtethetünk). Ugyanannyi magyar nemzetiségű lakos (de talán még több) 1944 ősze után el is hagyta az országrészt, maradt tehát összesen 1 080 000 magyar lakos; ehhez hozzáadva a 4 év alatti természetes szaporulatot (azaz 44 000-et), Észak-Erdély magyar nemzetiségű lakossága 1946-ban 1 110 000–1 124 000 lehetett, Dél-Erdély magyar nemzetiségű lakossága pedig 5 év alatt kb. 14 500 fővel gyarapodva 377 500 lehetett 1946-ban. Észak- és Dél-Erdély magyar nemzetiségű lakossága 1946-ban tehát 1 501 500 főnyi lehetett.

Egy 1948-ban végzett összeírás alkalmával 1 481 903 magyar nemzetiségű lakost találtak Erdélyben.[12]

Az 1948. és 1956. évi népszámlálások eredménye közötti különbség, ami mint növekedés jelentkezik (105 772 személy), átlagos évi 13 221 lélekszám-növekedést jelent, amely 8,9 ezrelékes évi átlagos természetes szaporulatnak felel meg.

Mivel 1941. január 31-én népszámlálást tartottak Magyarországon, Romániában pedig ugyancsak 1941 januárjában, vessük össze ezeket az eredményeket az 1930-an romániai népszámlálás adataival (12. táblázat):

Erdély össznépességének megoszlása Észak- és Dél-Erdély között
1930 és 1941-ben

Erdély

Észak-Erdély

Dél-Erdély

E táblázat adatai alapján megkíséreljük az időközben végbement népmozgás méreteit meghatározni.

Az 1930 és 1956 közötti időszakban a román nemzetiségűek évi átlagos növekedésének megfelelő természetes szaporulat átlaga l3,4 ezrelék. Ezzel szemben az 1965-ös statisztikai évkönyv adatai alapján[13] a fenti időszakban az átlagos évi természetes szaporulat csupán 11,4 ezrelék. Számításunkban ezt vettük alapul.

Az 1930 és 1941 közötti 11 év alatt Észak-Erdély román lakossága 11,4 ezrelékes szaporulat alapján 1 325 582, Dél-Erdélyé pedig 2 285 565 személy.

Összehasonlítva a fentebbi eredményt a népszámlálás szerinti adatokkal, kitűnik, hogy Észak-Erdélyben 1941-ben 296 113, Dél-Erdélyben pedig 11 000 (összesen 307 117) román nemzetiségű lakossal volt kevesebb. E számítási adatok alapján, amelyek természetesen csak valószínű megközelítéssel tükrözik a tényleges helyzetet, arra a következtetésre jutunk, hogy Észak-Erdélyből közel 300 000 személy költözött vagy, ha úgy tetszik, menekült el Dél-Erdélybe. Ugyanezen számítások alapján a magyar nemzetiségű lakosság esetében az 1930 és 1956 közötti időszakban történt növekedésnek megfelelő természetes szaporulat csak 4,4 ezrelék. Varga E. Árpád által közölt adatok alapján[14] 1930-ban 1 353 288, 1956-ban 1 558 631 magyar nemzetiségű személy élt Erdélyben; eszerint az átlagos évi növekedés 7898, azaz 5,8 ezrelék. E természetes szaporulattal számolva, 1930 és 1956 között feltételezhetően a következő arányokban növekedett Erdély magyar nemzetiségű lakossága:

E számítások alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy 1940–1941-ben Észak-Erdély lakossága kb. 400–410 000-rel növekedett és minden valószínűség szerint kb. 200 000 Dél-Erdélyből és nagyjából ugyanannyi Magyarországról származhatott.

E kérdéskörrel kapcsolatban különböző vélemények jelentkeznek. A Dél-Erdélyből és egész Romániából Magyarországra menekültek lélekszámát Stark Ferenc 190 132 főre becsülte (közülük 105 894 fő 1944 februárjáig Észak-Erdélyben telepedett le). Varga E. Árpád arra a megállapításra jutott, hogy a II. világháború során a vándorlások következtében Észak-Erdély magyarsága 71 000-rel nőtt, Dél-Erdélyé pedig 70 000-rel fogyott.[15] A Magyar Országos Menekültügyi Hivatal nyilvántartása szerint 1940 és 1944 között Észak-Erdélybe és Magyarországra kb. 200 000 magyar menekült.[16]

A különböző vélemények és becslések alapján, ha kétségbe vonjuk, hogy 1940–1941-ben kb. 200 000 magyar nemzetiségű személy költözött volna Magyarországról Észak-Erdélybe, logikusan következik, hogy az 1930. évi népszámlálás adatainál jóval több magyar nemzetiségű lakos élt Erdély területén, valamint Romániában. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint (7. táblázat) az országban élő magyar nemzetiségűek lélekszáma csupán 1 423 459, ugyanakkor az 1941-ben Észak- és Dél-Erdélyben végrehajtott népszámlálások eredményei alapján Erdély magyar nemzetiségű lakossága 1 743 713, az 1930. és 1941. adatok közti különbség 390 425 személy (l. a 11. táblázatot). Durván számítva ez megegyezik a Magyarországról Észak-Erdélybe feltételezhetően beköltözöttek, valamint a Dél-Erdélyből átköltözöttek vagy menekültek összlétszámával. Az 1 423 459 és 1 353 288 közötti különbség alig több, mint 70 000, holott Romániában, Erdélyen kívül, ennél több magyar élt a két világháború közötti időszakban.

Az ország vallásfelekezeti megoszlása

A továbbiak során vizsgáljuk meg az 1992. január 7-én végrehajtott népszámlálás akkori lakosságának vallásfelekezetek szerinti és azok nemzetiségi hovatartozás szerinti megoszlását (13. táblázat)[17]:

A fenti táblázat adataiból kitűnik, hogy a magyarság létszáma vallásfelekezeti megoszlás szerint is ugyanannyi, mint amennyit a nemzetiségek szerinti megoszlás alapján közöltünk. (l. a 7. táblázatot). Emlékeztetünk arra, hogy az 1992. évi népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségűek összlétszáma 1 624 959, a magyar anyanyelvűeké pedig 1 639 135 volt.

Az 1992. évi népszámlálás vallásfelekezetek szerint közölt adataira vonatkozólag többek között meg kell jegyeznünk, hogy az unitárius egyház elöljáróságának véleménye és ismeretei szerint Románia területén jelenleg nem élnek más nemzetiségű unitárius vallású állampolgárok, csak magyarok. Valószínű, hogy a népszámlálást végző megbízottak bizonyos román nemzetiségű állampolgárokat tévesen soroltak az unitárius vallásúak közé. Túlzottnak tűnik a román nemzetiségű reformátusok száma is. Ezzel szemben feltűnően megnőtt az ún. újprotestánsok (pünkösdölők, baptisták, adventisták stb.) lélekszáma. Számuk kb. 500 000, akik közül az 1994. évi statisztikai évkönyv adatai szerint (112. l.) közel 409 000 (79%) román, kb. 30 000 magyar nemzetiségű (6%).

Az összehasonlítás kedvéért vizsgáljuk meg Erdély népességének vallásfelekezetek szerinti megoszlását 1910-ben, 1930-ban és 1992-ben (14. táblázat):

A fenti táblázat adatai szerint – ismert okokból kifolyólag – 1930 és 1992 között rendkívüli arányokban csökkent a görög katolikusok lélekszáma. 1910-ben több mint 1 millió 240 ezren, 1930-ban 1 millió 385 ezren, 1992-ben viszont csupán 209 ezren voltak, illetve a 13. táblázat adatai szerint 223 ezren. Lélekszámuk 1910-hez viszonyítva 82–83%-kal, 1930-hoz viszonyítva 84–85%-kal csökkent, vagyis valamivel több mint 1 millióval.

A 14. táblázat adatsorai szerint az 1910-ben végzett népszámlálási adatoknak megfelelően az Erdélyben élő római katolikusok 64%-a volt magyar nemzetiségű. 1910 és 1992 között, azaz 82 év alatt Erdély össznépessége 46,7%-kal, 1930 és 1992 között, azaz 62 év alatt pedig 39%-kal növekedett; ezzel szemben a római katolikusok száma 150 000-rel (15%), 1930 és 1992 között pedig szintén kerek számban 105 ezerrel (11,1%) lett kevesebb. Erdély német nemzetiségű lakossága az 1941 és 1992 között eltelt 51 év alatt 426 ezer lakossal fogyott (l. a 8. táblázatot). A 100–150 000 ezerrel kevesebb római katolikus vallású egyén java része minden valószínűség szerint a Németországba kivándorolt bánsági és Szatmár vidéki katolikus vallású sváb lakosság soraiból került ki.

A római katolikus egyház 1989-ben végzett becslése szerint a magyar nemzetiségű római katolikusok lélekszáma 950 000 körül ingadozott, amely 280 580 lélekkel több, mint az 1992-ben végzett népszámlálás idevonatkozó adata. A 14. táblázat adatai szerint 1930-ban majdnem 950 000 (pontosan 947 351) volt az erdélyi római katolikus vallásúak lélekszáma. Ha az 1930 és 1992 közötti lakosság összlétszáma 39%-os gyarapodásának arányában növeljük a római katolikusok lélekszámát, az eredmény kerek számban 1 320 000. Levonva 361 000 román nemzetiségű római katolikust, marad 959 000 személy; ebből a számból levonva a 13. táblázatban szereplő német nemzetiségű római katolikusok lélekszámát (azaz 71 000-et), marad 888 ezer magyar nemzetiségű római katolikus.

Ha a reformátusok 1930-as lélekszámát 39%-kal növeljük, az eredmény 968 000; ebből levonva az egyéb nemzetiségű reformátusok lélekszámát, azaz 37 000-et, marad kerek számban 950 000. Az ehhez viszonyított 800 000-re becsült lélekszám (l. a 14. táblázatot) túl kevésnek tűnik. Az általunk végzett becslések szerint a magyar anyanyelvű és magukat magyarnak vallók lélekszáma vallásfelekezeti megoszlásban a következő lehet:

Ezek szerint, az 1930 és 1992 között általános 39%-os növekedés alapján számítva is, a napjainkban Románia területén élő magyarok 2 millióra becsült lélekszámát mindenképpen teljesen reálisnak kell nyilvánítanunk.

Kivándorlás

Az 1994. évi statisztikai évkönyvben[18] közölt adatok szerint 1980-ban, valamint az 1985–1993 közötti, összesen 10 év alatt Romániából kivándorolt:

Román	137 176	36,4%
Német	164 862	43,7%
Magyar	58 899	15,6%
Zsidó	8 368	2,2%
Más nemzetiségű	7 681	2,1%
Összesen	376 986	100,0%

A kivándoroltak lélekszáma 18 446 (1993) és 44 160 (1991) között ingadozott, az évi átlag pedig 37.986 személy volt. Ezzel összehasonlítva 1930 és 1992 között Romániából kivándorolt összesen 1 784 800 fő; ez évi átlagban 28 787 személynek felel meg. A két átlag közötti különbség több mint 9 ezer, amihez azt is hozzá kell tennünk, hogy az utóbbi 10 évben erősen megnövekedett a kivándorlók lélekszáma. A legtöbb 1990-ben volt (96 929 személy), az utána következő években állandóan csökkent (1993-ban 18 446 volt).

A befogadó országok a következők:

		%
Ausztrália	3 923	1,0
Ausztria	20 046	5,3
Kanada	12 010	3,2
Franciaország	7 931	2,1
Görögország	3 095	0,8
Izrael	11 149	3,0
Olaszország	5 621	1,5
Németország	198 176	52,5
USA	34 151	9,1
Svédország	5 889	1,6
Magyarország	48 699	12,9
Más országok	26 296	7,0
Összesen	376 986	100,0

A kivándorlók között 184 220 (48,9%) férfi, 192 766 (51,1%) nő volt. A nemzetek szerinti lélekszámokat összehasonlítva a befogadó országgal, kiderül, hogy Németországba és Ausztriába összesen 218 222 személy települt le, vagyis 53 360 személlyel több, mint a kivándorolt németek összlétszáma. A közel 59 ezer kivándorolt magyar közül csak 49 ezer költözött Magyarországra, 10 200 személy pedig más országokba. Minden valószínűség szerint a legtöbben közülük Németországban és Svédországban kerestek maguknak új hazát. Az Izraelbe bevándoroltak közül csak mintegy 8 ezer volt zsidó, a többi 3 ezer más nemzetiségű lehetett. Az is lehet azonban, hogy a statisztikai adatok nem a valóságot tükrözik.

A kivándorlók összlétszáma korcsoportok szerint a következőképpen oszlott meg:

		%
18 év alatt	33 183	24,7
18–25 év között	90 741	16,1
26–40 év között	108 500	28,8
41–50 év között	35 156	10,4
51–60 év között	35 645	9,5
61 év fölött	39 761	10,5
Összesen	376 986	100,0

Jellemző, hogy az országból eltávozottak legtöbbje a 18–40 év közötti korcsoportból került ki, akik közül mindnyájan azt remélték, hogy új hazájukban jobb életlehetőséget alakíthatnak ki a saját és esetleg családjuk számára.

A magasabb korcsoportbeliek közül a legtöbben feltételezhetően gyerekeiket, szüleiket, vagy korábban kivándorolt közelebbi rokonaikat követték.

Szakáts Mária a Romániából Magyarországra áttelepültek beilleszkedését vizsgálva megállapítja,[19] hogy a hivatalos eljárások betartásával kitelepültek romániai adatai és a magyarországi nyilvántartás között jelentős, mintegy 15 000 főnyi különbség észlelhető, ami arra enged következtetni, hogy több mint tízezer a hivatalos eljárásokat megkerülve maradt Magyarországon. (1990-ben a romániai nyilvántartás szerint az országból kivándorolt 11 040 magyar nemzetiségű személy, akik közül Magyarországon telepedett le 10 635, a magyarországi nyilvántartás szerint azonban 22 873; a román statisztika szerint 1991-ben Romániából kivándorolt 7494 magyar nemzetiségű, közülük Magyarországra bevándorolt 4427 személy, a magyar nyilvántartás szerint azonban 8339. A két nyilvántartás közti különbség 16 150; vagyis 15 062 személy helyett a valóságban 31 212 – feltehetően magyar nemzetiségű személy – vándorolt ki Romániából Magyarországra.)

Szakáts Mária azt is megállapítja, hogy kezdetben az átmenekült erdélyieket hősöknek tekintették, később azonban a magyar közvélemény értékelése megváltozott: „a nemrég veszélyhelyzetből érkezett menekültek az erdélyi magyarság egységes bátor kiállásának árulói lettek.”[20]

Galgóczy Zsuzsa egy 1995 novemberében lezajlott megbeszélésről közöl néhány részletet. Itt hangzott el Valkovits Emil, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézete tudományos tanácsadójának hozzászólása: „1981 óta Magyarországon a természetes szaporulat arányszáma negatív előjelűvé vált és ennek következtében megkezdődött a népesség szaporodásának csökkenése, amely azonban nem minden évben azonos értékű: 1981-ben mindössze 0,2 ezrelék, 1993-ban viszont már -3,2 ezrelék volt. A férfiak esetében a csökkenés (-4,1 ezrelék) lényegesen nagyobb, mint a női újszülöttek esetében (-2,4 ezrelék). A népesség lassú fogyása, a negatív népszaporulat következtében, előreláthatólag a jövőben is folytatódni fog. 1980 óta a népesség lélekszáma mintegy 300 000 fővel csökkent és 2020-ig a folytonos csökkenés következtében az ország lakossága előreláthatólag 1 millió 200 ezer fővel lesz kevesebb, mint 1980-ban volt.”[21]

Fekete Gyula statisztikus, a Fővárosi Szociális Bizottság tagja (Budapest) keserűen állapítja meg, hogy sajnálatos, de 15–20 év óta kedvezőtlen családpolitika valósul meg Magyarországon; „ma Magyarországon luxus a gyermek [...] a létminimum alatt él ma a háromgyermekes családok fele, a négy és többgyermekes családok 75%-a.” Fekete Gyula többek között azt is állítja, hogy az 1990-ben hatalomra került kormányzat sem tett meg mindent a népesség érdekében, főleg nem azt, amit hirdetett és ígért. [22]

Szabó A. Ferenc arra a következtetésre jut, hogy nem szabad a magyarságot a szomszédos országok magyarellenes nemzetiségpolitikája következtében az elrománosodásnak, elszlovákosodásnak átengedni és a szülőföldről távozókat Magyarországnak be kell fogadnia, mert ez a magyar népesség számára „jelentős utánpótlást biztosítana”. Ez a népességpolitika lenne „a legolcsóbb és leggazdaságosabb”. Szabó A. Ferenc és a hozzá hasonlók véleménye szerint a bevándorlási politika kínálja tehát a nagy lehetőséget. Nagy beruházást igényel, de még mindig olcsóbb és hatékonyabb, mint a hosszútávú népesedési programok. Példaként említi Németországot és Izraelt. „Mindkét állam tudomásul vette, hogy kelet-európai kisebbségeinek a jövője nem biztosított az adott országban, s hozzáteszi, hogy tetteiket a munkaerő szempontjából történő megfontolások is vezérelték.”[23]

Szabó A. Ferencnek az előbbiek során ismertetett véleménye végeredményben Németország népességpolitikai intézkedéseit tükrözi, sőt azt is mondhatnánk: népszerűsíti. A negatív népszaporulat következményeként a jelenlegi német politikai intézkedések is a világ különböző tájairól, elsősorban Romániából és az egykori Szovjetunióból (mindenekelőtt Kazahsztánból), igyekeznek a német nemzetiségű lakosságot hazatelepíteni (akkor is, ha már nem tudnak németül), hogy ilyenformán is ellensúlyozzák otthon a népesség állandó és fokozatos fogyását. Ehhez hasonló vélemények, mint láttuk, Magyarországon is jelentkeznek. E vélemények hallatán azt kell mondanunk, hogy „beteg a magyar társadalom”, súlyos kórban szenved. Vajon a nemzettest elég erős lesz-e az elkövetkező években, hogy leküzdje e betegséget? Magunk részéről csak annyit teszünk hozzá, hogy a magyarság történelme folyamán eddig demográfiailag is helyt tudott állani és az erdélyi magyarság is meg tudott maradni. Ez reménységet nyújt számunkra a jövőre nézve is.