Mentor Kiadó. Marosvásárhely 1995. 202 lap + 8 levél fénykép
Mint azt a szerző már a könyv előszavában jelzi, és utólag tartalmával is igazolja: a román nemzetiségi politika célja a kisebbségi kultúra elsorvasztása. Rövid, de átfogó történeti ismertetés után az adatok feldolgozásával, kronológiai bemutatásával félreérthetetlenül kimutatható mindaz a jogsértés, amely általában az erdélyi magyarságot és ezen belül felsőfokú oktatását érte a második világháború óta.
A kolozsvári orvosi kar működésének 1944-től 1945-ig tartó rövid ismertetése után a könyv részletesen taglalja a Bolyai Tudományegyetem orvosi karának útját 1945-től 1948-ig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig. 1948–1949 között a Kart átszervezték, önálló intézménnyé vált, és így született a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet (OGYI).
A magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés más városba való áttelepülésének indoklása szerint a kolozsvári egyetemi épületek két egyetem – a magyar és a román – számára elégtelenek. A Marosvásárhelyre való költözés gondolata – mely Luka Lászlótól származott – a Nagyvárad határ menti fekvése miatt elvetett javaslat után körvonalazódott.
A szerző rámutat, voltak, akik az áttelepítésben Kolozsvár „magyartalanításának” első lépését látták, és ezt a borúlátást a további események valóban igazolták.
A szerző elmondja, hogy az eredetileg magyar nyelvű Intézetben az 1962–63-as tanévben bevezették a román nyelvű oktatást is, habár akkor a román nemzetiségű diákok mindössze a hallgatók 2,45%-át tették ki. Az intézkedésnek, amely N. Ceauşescu szóbeli utasítására történt, a pártpropaganda olyan színezetet adott, mintha ez a lépés a magyar–román barátságot és testvériséget szolgálná, holott éppen a magyar nyelvű oktatás fokozatos elsorvadásához vezetett. 1960-ban ugyanis a magyar nemzetiségű oktatók a tanszemélyzet 85,1%-át alkották. Öt évvel a kétnyelvű oktatás bevezetése után, az 1966–67-es tanévben ez az arány 57,09%-ra, 1987-ben pedig 46,17%-ra csökkent.
Hasonló adatok vonatkoznak a magyar nyelvű hallgatókra is: 1959–60-ban 90,21%, 1967–68-ban 65,09%, 1987–88-ban 43,47%. Az eredmények „természetes” folyamatába beleillik az a tény is, hogy 1984 végén az erőteljes homogenizálási politika során román nemzetiségű rektort neveztek ki az OGYI élére.
A munka második részében, amelyet 1988-ban fejezett be a szerző, az OGYI történetét dokumentumokkal mutatja be. Amint azt a kétnyelvű – magyar és angol – előszóban jelzi, ezek a dokumentumok világosan feltárják azt a folyamatot, amely fokozatosan a magyar tanerők kicseréléséhez, a tanszékek többségének – főleg a klinikai tanszékek vezetésének – román kézbe való jutásához vezetett. Ezzel párhuzamosan nemcsak a szakmai, hanem az adminisztrációs vezetésből is kiszorították a magyarokat, mindez pedig állítólag a pártprogram szellemében történt. Az eredeti 3:1-es magyar–román arány itt is rövidesen 1:1-re változott, majd a román elem túlsúlyba jutott.
A könyv harmadik, befejező része az OGYE 1989 utáni történetével foglalkozik, a kezdeti lelkesedés és remény napjaitól a későbbi keserű csalódásig. Az oktatószemélyzet névsora igazolja, hogy a magyar nemzetiségűek 1987–88-beli 46,17%-os aránya 1992–93-ra 30,53%-ra csökkent. Ez a tény részben egy célzatos nyugdíjazási határozatnak, másrészt az elvándorlásnak és annak tulajdonítható, hogy az 1989. decemberi események után meghirdetett versenyvizsgákon nem érvényesült az egyenlőség elve az oktatószemélyzet számára létrehozott új állások elnyeréséért.
Az 1988–89-es tanévre megtartott felvételi versenyvizsgán 13,79% magyar anyanyelvű diák jutott be az egyetemre, míg 1989–90-ben ez az arány már csupán 10,26%. Az 1989 utáni években a versenyvizsgák alkalmával 87 román, 28 magyar és 2 más nemzetiségű oktató kapott különböző fokozatú állást a karok tanszékein.
A szerző által bemutatott egyik táblázat nyilvánvalóvá teszi, hogy az utóbbi évek káderpolitikájának eredményeként a tanszékek vezetőinek nemzetiségi összetétele negatív módon eltolódott a magyarok kárára. Míg 1987-ben a bemutatott 50 tanszéken 26 tanszékvezető volt magyar, 1992-ben ez a szám 21-re, a klinikai tanszékeken pedig 8-ról 2-re csökkent.
A tanulmány alapos bibliográfiára támaszkodik, két betűrendes névjegyzéket tartalmaz, és az OGYE történetét illusztráló, ma már nosztalgikus jellegű képsorral zárul. Az egész könyv érvelését és tényeit az utolsó lapok fotókópiái is igazolják, köztük az 1955-ös Orvosi Szemle és az 1992-es Revista de medicină şi farmacie –Orvosi és Gyógyszerészeti Szemle – címlapjáról és szerkesztőbizottságának névsoráról készült másolatok.
A több mint 200 lap terjedelmű tanulmány tárgyilagossága, dokumentáltsága és alapossága vitathatatlanul bizonyítja azt a alapgondolatot, mely mind a múlt, mind a jelenlegi hatalom nemzetiségi politikájának célkitűzése.
A valamely világnyelvre, valamint románra való lefordítás nyilvánvalóan növelné a munka valós értékét, mert mind az általános emberi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervek, mind a jóhiszemű, de félrevezetett román értelmiség kénytelen volna szembenézni egy kérdéssel, amelynek megoldása már nem tűrhet további halasztást.
E kis könyvismertetés záruljon a szerző szavaival: „Legyen requiem a könyvem a néhány évtizedig Romániában fennállott nemzetiségi felsőoktatási orvosi főiskoláért, hiszen olyan sok intézményünk van, amely fölött még csak késve sem szólalhatott meg a gyászbeszéd.”
Szabó Judit
Szabó László