Krenner Miklós (Spectator): Az erdélyi út

A kötet anyagát válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta György Béla.
Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely 1995. 218 lap. (Múzeumi Füzetek 11.)

 „Az ismeretlen Spectator” ébresztésére, megismertetésére vállalkozott György Béla, amikor a valóban méltatlanul elfeledett erdélyi közíró több mint ezer írásából szemelgetve a kötetet összeállította. Ligeti Ernő már 1943-ban javasolta, hogy Krenner Miklós tanulmányaiból, cikkeiből könyvet szerkesszenek, ám kezdeményezése akkor eredménytelen maradt, a közelmúltban napvilágot látott gyűjtemény tehát régi adósságot törleszt. György Bélának köszönhetően a mai olvasó betekintést nyerhet a 120 éve született Krenner életművébe. Krenner kétségkívül sokkal több volt, mint jeles publicista. Ha végigolvassuk a válogatást, visszamenő hatállyal is igazat adhatunk Ligetinek, aki Spectatorban a két világháború közötti évek nemzetnevelőjét, nagy tanárát, azt az embert látta, aki a 22 évet átfogó korszak „leghatékonyabb eszmetermelője” volt.

A most szemünk elé került antológia hármas tagoltságú. Az első rész kisebbségpolitikai eszmefuttatásokat, a második az egykori Magyar Párton belül fellépett – Krenner által is ösztönzött – reformmozgalomra vonatkozó cikkeket, megnyilvánulásokat, a harmadik a Duna-medence népeinek összefogását szorgalmazó publicisztikát tartalmazza. A három rész szerves egységet alkot, és hitelesen tolmácsolja Krenner gondolatvilágát, amelyre döntően az jellemző, hogy a kisebbségi létbe kerülés s a belőle származó szemléletbeli, politikai, erkölcsi stb. következmények, feladatok tudatosítását kínálja. Ez a teljesítmény Spectatort Kós Károly, Kuncz Aladár, Balogh Artúr, Jakabffy Elemér, Tavaszy Sándor, Makkai Sándor, Venczel József mellé állítja. E névsorra, valamint a vele kapcsolatos hagyományra utalva még érthetetlenebb/kínzóbb a kérdés: miért nem kerítettünk sort a hetvenes években (amikor erre viszonylag kedvező lehetőség nyílt) a krenneri hagyaték újraértékelésére?

Nem állítható, hogy nézetei teljesen említés nélkül maradtak volna, hiszen többen is (Balogh Edgár, Balázs Sándor, Kacsó Sándor, Kántor Lajos, Mikó Imre, Méliusz József és mások) hivatkoztak rá, de öröksége érdemlegesen nem vált ama szellemi törekvés részévé, amely akkoriban a romániai magyarság identitásának a védelmét volt hivatva szolgálni.

*

A nemzetiségi kérdést feszegető írásait (1922–1935) egybegyűjtő rész alapján Spectatort a transzszilvanizmus egyik legrangosabb társadalompolitikai kifejezőjének, elméleti megalapozójának tekinthetjük. Ha Kós és Kuncz megnyilatkozásaiban természetszerűen az irodalmi-művészi vonatkozások kerültek előtérbe, ha Tavaszy és Makkai erőfeszítései főként egy kisebbségi filozófia, illetve etika kidolgozását célozták, Balogh Artúr pedig a jogvédelemre összpontosított, Spectator fejtegetései a kisebbségi lét szinte minden dimenzióját érintették. Ezt a sokoldalúságot széles körű műveltsége, sok irányú intenzív közéleti tevékenysége s egy vérbeli politikus újságíró szinte mindenre kiterjedő érdeklődése biztosította.

Kleio ihletettjeként (Márki Sándort mint mesterét tisztelte) az erdélyi/romániai magyarság sorsproblematikáját történelemfilozófiailag közelítette meg. Úgy szembesült a jelen küszködéseivel, hogy a múlt megpróbáltatásait és tanulságait idézte fel. Sosem vált azonban a tegnapok foglyává. Nem menekült a történelembe. Őt mindenekelőtt a kortársi valóság foglalkoztatta, s a jövő távlatait fürkészte. Ez a hármas kötődés segítette abban, hogy – a trianoni traumával is számolva – olvasóit, a közvéleményt főként, a megváltozott viszonyok, a gyökeresen új helyzet tudomásul vételére késztesse. Nem eszményítette a kisebbségi státust, ám – nemegyszer illúziókat is melengetve – bízott értékteremtő lehetőségeiben. E potencialitások maradéktalan kiaknázására buzdított, s ennek során ő is a három művelődés termékenyítő kölcsönhatásait vette számításba.

Nem kendőzte el a válságokat, a kudarcokat, de hadat üzent az álmodozásoknak éppúgy, mint a fejvesztettségnek. A tények tiszteletére szólított, s ugyanakkor semmi sem volt idegenebb tőle, mint a – megváltozhatatlanságra hivatkozó – lemondás és önfeladás. Vezércikkei és esszéi egy lehetséges és szükséges kisebbségi etikai kódex parancsait fogalmazták meg.

A história s az erkölcstan szempontjaival összefonódva Spectator közírásán erőteljes politikai és jogi duktus vonul végig. A „kisebbségi ildom” kifejtését a társadalmi háttér felvázolásával végzi el, és figyelmének előterében a kisebbségi lét újszerűségének, jellegzetességeinek a kimutatása található. Ezen a téren – bátran állíthatjuk – a kezdeményezők, a fogalomújítók között van a helye. Ő úgy látta, hogy míg a 19. századra a nemzetiség kategóriája volt jellemző, a 20. század nóvumát a kisebbség fogalmában s a kisebbségi jog kidolgozásában jelölhetjük meg. Ezt történelmi szükségszerűségként könyvelte el. Spectator viszonylag hosszú időn át komolyan vette a „népszövetségi instrumentum” jogorvosló szerepkörét, s ebben Balogh Artúr partnerének is tekinthetjük. Felfogásában azonban mindig a konkrét romániai erőviszonyok, a magyar nemzethez, az anyaországhoz fűződő kapcsolatok, meghatározó módon pedig az önerőből való építkezés, az önszerveződés kaptak elsőbbséget. Ugyanilyen prioritásnak örvendett szemében a többségi román nemzettel való kapcsolatok józan és következetes alakítása. Aláhúzta az ezekben munkáló kettősséget: az elválasztás és a közeledés dialektikáját nyomatékosította. Úgy látta, hogy egyrészt azokat az erőket kell gyarapítani, amelyek az identitás védelmét szavatolják, másrészt fontosnak ítélte azt is, hogy a kisebbségi magyarság a változó időkhöz és körülményekhez való hasonulás képességét is megőrizze/kifejlessze.

Szemléletének kisebbségközpontúsága, a romániai magyar politizálás sajátosságainak a hangsúlyozása sosem fenyegette valaminő provincializmusban, szűk látókörű tervezgetésekben való elmerüléssel. Társadalmi-közéleti horizontja mindvégig tág maradt. Mély demokratizmusa, valamint a szociális kérdések iránt fogékony szabadelvűsége minden írására, minden állásfoglalására rányomta a maga bélyegét. Nem tett semmilyen engedményt a III. Birodalom terjeszkedését előkészítő/igazoló ideológiának, szolidaritást vállalt viszont (a második világháború éveiben is) azokkal, akik a magyarság és Magyarország függetlenségét, szabadságát igyekeztek oltalmazni, illetve helyreállítani. Az európai gondolat elkötelezettje volt. Az „európai hazafiságot” hirdette.

*

A György Béla-féle válogatás második, Választó úton  alcímet viselő részében Spectatornak a Magyar Pártban kifejtett reformtevékenységével ismerkedhetünk meg. Ez az akciója, ehhez kötődő cikkezése az 1926–1927 közötti időszakot tölti ki, s arra irányult, hogy a megmerevedni s a korabeli társadalmi valóságtól elszakadni látszó pártot átalakítsa, megújítsa. A reformmozgalom a Magyar Párt demokratizálását tűzte ki céljául. Spectator és társai nem akarták a pártot megosztani, nem kívánták a magyarság egységét megbontani, ám elengedhetetlennek tartották, hogy a döntéshozatalban a tagság, a társadalom minden rétege nagyobb súllyal vegyen részt.

Valószínű, hogy e kísérlet kudarca is arra késztette Krenner Miklóst, hogy elő-elővegye a kisebbségi aspirációk mozgalmi jellegét hangsúlyozó, az alulról kiinduló, a hétköznapok ügyes-bajos ügyeit is felkaroló önszerveződést szorgalmazó javaslatát. Felújította a régi magyar „egyveng” szót, amely testvért jelent, s ezzel nyilván az alakulat közösségi jellegét akarta előtérbe helyezni. Ő és társai elképzelésében a mozgalom egybefogott volna minden magyart, közéletiségre sarkallta volna őket. Különös gondot fordítottak volna arra, hogy – gazdasági és pénzügyi kezdeményezéssel  – munkahelyeket teremtsenek. A legkülönbözőbb jellegű szövetkezetek hálózatának kiépítését a többségi államhatalom feltehetően jó szemmel nézné, s ilyeténképpen a „tömeges népi megmozdulás” a kölcsönös bizalmat is erősítené. A kisebbségi jogokért való erélyes kiállás nem ütközne a lojalitás kifejezésével.

Láthatjuk, az „egyveng” tervében nem kevés utópikus elemet találunk, ám ugyanakkor jövőbe mutató összetevőként – mai kifejezéssel élve – a civil társadalom csírái, elemei is jelentkeznek benne. A történelem jeges fuvallatai azonban nem kedveztek a testvériség melegét gerjesztő elképzelésnek. Ugyanígy nem járt, akkor nem is járhatott sikerrel a Duna-völgyi népek összefogását sürgető nemes kampánya sem. A kölcsönös közeledés, az együttműködés – több itt élő nép legjobb hagyományában megtalálható – eszméjét felkaroló Spectator a „hídverés” meghirdetőjeként is porondra lépett.

Az Osztrák–Magyar Monarchia elsüllyedt gazdasági egységét is pótolni hivatott összefogás ügyét – a válogatás harmadik részében egybegyűjtött írások tanúsága szerint – közügyként kezelte. Mindenkinek ki kell vennie részét az összekötő hidak építéséből. „Egyaránt mindnyájunknak hidat kell verni” – jelenti ki Parancs és szolgálat című cikkében. (170. l.)

A hídverés – Spectator szerint – összetett gondolat, komplex erőfeszítés. Felfogásában a többségi nemzethez való – főként gyakorlati eszközöket igénybe vevő – közeledést is elő kell mozdítania. A magánérintkezések közvetítésével, mindenféle kulturális-tudományos rendezvények segítségével lépésről lépésre lehet csak a célhoz közeledni. Ez a „nagy parancsban” megfogalmazott – hozzánk is szóló – üzenete.

Spectator nem ringatja magát ábrándokba, nem pusztán légvárakat épít. Világosan látja, hányféle nehézséggel, mennyi bizalmatlansággal kell megbirkózni. Tudva azt is, hogy sokan úgy vélik: csak gyönyörű szivárványt látnak, valaminő égi hidat vetítenek a jövő felé az ügyet felvállaló idealisták, ám földi ember számára az a híd járhatatlan. A tamáskodók, az ellenvéleményeket hangoztatók megnyilatkozásai polémiát váltottak ki. Spectatornak ismét volt miért és kikkel csatáznia. Újabb csalódásokból is bőven kijutott neki.

Nyilván a sorozatos eredménytelenségek, a felhalmozódó kudarcélmények indíthatták el benne azt a folyamatot, amely végül is – mondjuk ki – belső emigrációba kényszerítette.

*

Egy küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal teli, de eszmei törekvésekben roppant gazdag pálya és mostoha utóélet ismeretében fel kell tennem a kérdést: várható-e most kedvező fordulat a krenneri örökség befogadásában? Milyen hatást gyakorolhat a kései utókorra a recenzált kötet?

Az adandó válaszon töprengve nem veszem számításba sem az udvarhelyi kiadvány példányszámát, sem a könyvet megvásárlók, illetve elolvasók hányadát. Nem igazodhatom a sajtóban, általában a médiákban kiváltott visszhang után sem. Ilyesmi mostanában nemigen észlelhető berkeinkben. A dilemmát főként az okozza, hogy itt és most a Spectator fogalomtárának, értékrendjének nem túl nagy az ázsiója. A „kisebbségi ildomot” nem ildomos sűrűn emlegetni.

„A kisebbség senkinek sem kell” (még önmagának sem) – hangzik a rezignált megállapítás. Nyilván, a „társnemzeti” és más hasonló önmeghatározások vonzóak, esetenként jövős tendenciákat is kifejeznek. Egy népcsoport helyzete, jogvédettsége azonban nem szemantikai kérdés.

A romániai magyar kisebbség mai és holnapi létkörülményeit tekintve Spectator – most közkinccsé tett – hagyatékának lényege megőrizte érvényességét. A civil társadalom kiépítése biztató távlatokat nyit meg, a román többséggel való – reális érdekközösségekre alapozó – kiegyezés elodázhatatlan követelmény még akkor is, ha az erre irányuló erőfeszítések mind a múltban, mind a jelenben sok csalódással jártak. A kelet-közép-európai együttműködés – főként gazdasági síkon – a megkésett modernizáció s az európai betagolódás nélkülözhetetlen tényezőjének mutatkozik. A kisebbségi jogok nemzetközi védelmének rendszere ígéretesen fejlődik.

Az erdélyi út című válogatás tükrében Spectatort a kisebbségi közírás, e jellegzetes értékőrző, értékteremtő  és ‑közvetítő műfaj „klasszikusaként” méltathatjuk. A posztumusz elismerés és szellemi-erkölcsi jóvátétel nem maradhat el.

Gáll Ernő