Editura „Conexiuni”. Bacău 1996. 306 p.
Moldvában az 1992-es román népszámlálás mintegy negyedmillió katolikust mutatott ki. Legnagyobb számban Bacău (125 805), Neamţi (62 374) és Iaşi (39 627) megyében élnek, de számuk néhány Vaslui (6924), Vrancea (5075), Galaţi (2463) és Botoşani (865) megyei településen is jelentős. Az egykori Bukovina déli részét képező Suceava megyében 9542 katolikus él.
A Suceava megyében élő lengyel, német és ukrán etnikumú katolikusokat (összesen 4882 fő), a szórványosan kis számban előforduló cigány katolikusokat, illetve a vallásilag a katolikusokhoz asszimilálódott (ma már nehezen kimutatható) ortodox románokat leszámítva a Jászvásári Katolikus Püspökség hívei mind magyar származásúak. Az 1859. évi népszámlálás még 37 823 magyart mutatott ki Moldvában (a római katolikus népesség 71,6%-át), míg az 1930-as népszámlálás már csak 23 886 (21,7%), az 1992-es pedig – a mai megyehatárok között összeírt 4749 magyar katolikus közül a közigazgatásilag Bacăuhoz csatolt Gyimesbükk magyarjait leszámítva – mindössze 1800 magyar katolikusról tud a moldvai megyékben (0,7%). Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi két szám töredéke csupán a még magyarul tudó katolikusok valós számának. A magyar nyelvet még ismerők számát egy megjelenés előtt álló nagyobb tanulmányomban – falvankénti lebontásban is közölve terepkutatásom eredményeit – mintegy 62 000 főben állapítottam meg.
A moldvai magyar eredetű katolikus népesség – származását, illetve a románsághoz való nyelvi-tudati asszimilálódás előrehaladottságát tekintve – rendkívül heterogén. Ezért van az, hogy a népcsoportnak nincs egységesen elfogadott tudományos megnevezése, sőt a saját maguk által használt megnevezések is bizonytalanok, és különböző tényezők (eredet, tájegység, generáció, az asszimiláció előrehaladottsága, felülről jövő ideológiai hatások stb.) függvényében változnak. A magyar és román szakirodalomban (de még inkább a publicisztikai jellegű írásokban) leggyakrabban a csángó terminussal találkozhatunk, noha ez az egységesítő megnevezés természetesen erősen vitatható. Mivel vallásuk az a tényező, ami a többségi románságtól elhatárolja őket, a moldvai katolikus kifejezés olyan semleges megnevezés, ami a népcsoport belső megosztottsága ellenére általánosan alkalmazhatónak tűnik, bár természetesen nem utal az etnikum eredetére vagy mai nemzeti hovatartozására.
A moldvai katolikusokra vonatkozó irodalom igen nagy. A kérdéssel mindenekelőtt magyar és román kutatók foglalkoztak, az általuk feltárt történelmi, egyháztörténeti, néprajzi anyag igen jelentős. Nemrég a Lakatos Demeter Egyesület kiadványaként Halász Péter összeállításában Budapesten jelent meg A moldvai magyarság bibliográfiája című, 95 lap terjedelmű kiadvány, amely – főleg román bibliográfiai adatokkal – még tovább bővíthető.
Bizonyára nagyobb időtávlatban is jelentősnek bizonyul majd az az ismertetésünkre kiválasztott friss egyházi kiadvány, amely nemrég Bákóban jelent meg, valószínűleg nem túl nagy példányszámban. (Címe magyarra fordítva: A moldvai katolikus közösségek szótára. Előszavát Petru Gherghel püspök, bevezető tanulmányát Pr. A. Despinescu írta.)
A könyv szerzője, Gabor Iosif minorita szerzetes, 1922-ben született a Neamţ megyei Tamásfalván (Tămăşeni). Különböző moldvai falvakban és egy ideig Bukarestben is plébánosként szolgálva, 1988-ban bekövetkezett haláláig gyűjtötte a moldvai katolikus falvakra vonatkozó történeti adatokat. A feldolgozás során mintegy 12 000 lapnyi kézirata készült el. A most megjelent könyvön kívül fontos munkája még a kéziratban maradt négy kötet terjedelmű Dicţionar statistic al localităţilor catolice din Moldova 1865–1948 (Moldva katolikus településeinek statisztikai szótára 1865–1948) című kézikönyve, melynek címe nagyon sokat ígér. Élete utolsó éveiben, 1984–1988 között Lujzikalagorban igyekezett végleges formába önteni most megjelent fő művét, de az utolsó simításokat a kéziraton már nem sikerült elvégeznie. Háromszor átdolgozott munkájának eredeti címe – Dicţionar istoric al localităţilor catolice din Moldova şi Bucovina (A moldvai és bukovinai katolikus települések történeti szótára) – nem azonos a most megjelent könyv címével, benne a kutatás történeti jellege hangsúlyozódik. (Az, hogy a mai román szemlélet a Romániához került Dél-Bukovinát ma Moldva részének tekinti, részletkérdésnek tekinthető.)
A történeti szemlélet a kötet anyagának elrendezésében maradéktalanul érvényesül. A szerző egy könnyen kezelhető kézikönyvet szándékszik készíteni, ezért települések szerinti bontásban, egy-egy településen belül pedig kronologikus sorrendben közli a rendelkezésére álló adatokat. Az adatsort minden esetben a lélekszámra vonatkozó legfrissebb (1995-ös) egyházi közlések zárják, de ez a kiegészítés már természetesen utólagos szerkesztői munka eredménye.
Történeti munkáról lévén szó, a kiadvány kapcsán felmerülő legfontosabb kérdés a felhasznált forrásmunkákra vonatkozik. Ezek felsorolását az egyes fejezetek végén elhelyezett jegyzetanyagban találja az olvasó. (A szótárban az azonos betűvel kezdődő települések alkotnak egy fejezetet) A jegyzeteket átnézve a következő forráscsoportokat állapíthatjuk meg:
1. Román történészek és egyháztörténészek (C.C. Giurescu, N. Iorga, I. Iordan, O. G. Lecca, Gh. I. Moisescu) már megjelent munkái, illetve forrásközlései (Hurmuzaki–Densusianu, I. C. Filitti, Th. Codrescu, M. Costăchescu, V. A. Urechia). Egészen természetes, hogy a szerző bőven merít a Római Román Iskola (Şcoala Română din Roma) által 1925–1939 között négy vaskos kötetben kiadott, komoly szaktanulmányokkal kísért Diplomatarium Italicum sorozat anyagából, amely a római missziós központ, a Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltári anyagának felhasználásával készült. A Romániából származó, jobbára a katolikus papság köréből kikerülő szerzők (B. Morariu, Gh. Călinescu, Fr. Pall, P. Tocănel, G. Vinulescu) olasz nyelven, Rómában kiadott munkái sűrűn fordulnak elő a könyv hivatkozásanyagában.
2. A már megjelent források anyagát a szerző saját kutatási anyagával is kiegészíti. Adatainak egy része a Jászvásári Püspökség Levéltárában, valamint a Bukaresti Állami Levéltárban végzett kutatásokból származik.
3. Felhasználja a moldvai katolikus egyházmegye helyi kiadványait, paptársai szóbeli adatközléseit.
4. A helyi vallásos hagyományokra vonatkozóan olykor a népi emlékezetet is forrásértékűnek tekinti, ezért munkája a folkloristák, a vallási néprajz kutatói számára sem érdektelen.
Értékes kiadványról lévén szó, igen sajnálatos, hogy az idézett források adatait a jegyzetekben csak hiányosan, hibásan kapja az olvasó. A teljesség igénye nélkül a következő pontatlanságokra hívjuk fel a figyelmet:
a. A hivatkozott kiadványok címét legtöbbször csonkán, olykor töredékesen adja meg, s ez bizonyos esetekben magát az azonosítást is lehetetlenné teszi. Mihai Costăchescu történésznek például tudunk néhány jelentős forráskiadványáról (Documentele moldoveneşti înainte de Ştefan cel Mare. I–II. Iaşi, 1931, 1932. Vol. 1, 557 p., vol. 2. 954 p.; Documente moldoveneşti de la Ştefan cel Mare. Iaşi 1933, 328 p.; Documentele moldoveneşti de la Ştefăniţă Voevod (1517–1527). Iaşi 1943, 640 p.), de a megjelenés évszáma nélkül, pontatlan címmel megadott Documente de la Ştefăniţă Voievod munkát teljes bizonyossággal egyikkel sem tudjuk azonosítani. Bántó, hogy Gheorghe I. Moisescu kitűnő könyvének (Catolicismul în Moldova până la sfârşitul veacului XIV. Buc. 1942.) idézett címében XVI. század szerepel (259. lap, 44. jegyz.).
Az ismétlődő könyvcímeknek, sőt a szerzők nevének, a megjelenési éveknek stb. a jegyzetekben a legkülönfélébb „változatai” vannak, a közölt „adatok” olykor önmaguknak is ellentmondanak. Egy Milánóban megjelent olasz nyelvű könyvnek például két különböző címét és megjelenési évszámát találjuk a kötet két különböző jegyzetében, ráadásul még a szerző nevébe is betűhiba csúszott. (A 159. lap 22. jegyzetében ez áll: Cesare Alzati: Terra Romena tra Oriente e Occidente... nel tardo 500. Milano 1983, a 258. lap 2. jegyzetében viszont ezt olvassuk: Cesasre Alzati: Terra romena tra oriente e occidente. Chiese ed etnie nel tardo '500. Milano, 1982.)
b) A jegyzetek hosszú lapokon át idézett műként (op. cit.) tüntetnek fel olyan munkákat, melyeknek adatait csak a kötet vége felé adják meg. Ez történik például Pr. Petru Tocănel olasz nyelven Pádovában kiadott munkájával, ahol a rövidítés feloldását csak a 229. lapon találjuk meg (Storia della Chiesa Cattolica in Romania. Padova 1965).
c) Ha a szerző több kötetből álló munkáknak csak az egyik kötetére hivatkozik, rendszerint nem adja meg a teljes sorozat bibliográfiai adatait. Noha sokszor merít belőle, sehol nem találjuk például Theodor Codrescu forrásgyűjteményének adatait (Uricariul cuprinditoriu de hrisoave anaforale şi alte acte din suta a XVIII. şi XIX. de Th. Codrescu. Vol. I–XXV. Jassy 1871–1895). Egy ilyen nagy jelentőségű munkától ugyancsak elvárnánk, hogy legalább egyetlen helyen pontosan megadja a közismert Hurmuzaki–Densusianu-féle forrásgyűjtemény (Hurmuzaki Eudoxiu–Densusianu Nicolae: Documente privitoare la istoria Românilor. I–XXI. 1887–1942) vagy a román történészek által Rómában szerkesztett történelmi forrásgyűjtemény (Diplomatarium Italicum. Documenti raccolti negli archivi italiani. Vol. I–IV. Roma 1925–1939. Vol. 1. 1925. 506 p.; Vol. 2. 1930. 514 p.; Vol. 3. 1934. 424 p.; Vol. 4. 1939. 413 p.) adatait.
Egészében véve túlzás nélkül állítható, hogy a könyvben alig találunk hibátlanul idézett bibliográfiai adatot. Ezért mindenekelőtt a nyomdai előkészítést végző szerkesztőket (Prof. Gabriel Leahu, Pr. Iosif Simon) lehet elmarasztalni, akik elmulasztották pontosítani, kiegészíteni és esetenként ellenőrizni az 1988-ban elhunyt szerző bibliográfiai hivatkozásait. A szerző által hátrahagyott, a szerkesztők rendelkezésére álló adatok alapján ezt a munkát maradéktalanul el lehetett volna végezni.
A kiadvány tudományos hitelét egyáltalán nem emeli Pr. A. Despinescu „bevezető tanulmány”-nak („studiu introductiv”) nevezett rövid előszava sem, amely a moldvai katolikus románok eredetét a keresztény ókorig vezeti vissza. Egyfelől idézi a dilettáns származási teória korábbi híveit (Iosif P. M. Pal, D. Mărtinaş), másfelől kijelentéseit olyan forrásokra való hivatkozásokkal igyekszik igazolni, melyeknek nem adja meg a pontos adatait. Kíváncsiak volnánk például arra, hogy 1234-ben miféle pápai levél milyen összefüggésben tesz említést a moldvai katolikus románokról, de a megfelelő jegyzet (5. lap 2. jegyz.) a hivatkozott fontos forrás „adatait” egyáltalán nem tartalmazza.
Iosif Gabor munkája megérdemelte volna, hogy a tudományosság legalapvetőbb követelményeit figyelembe vevő kiadásban jelenjék meg, hiszen bizonyos megszorításokkal azt mondhatjuk, hogy maga a szerző lelkiismeretes munkát végzett.
Rovására mindenekelőtt az írható, hogy felhasznált forrásanyaga meglehetősen egyoldalú. A moldvai katolikusok ügyével érdemben foglalkozó, forrásokat feltáró magyar kutatók (Bitay Árpád, Lükő Gábor, Mikecs László, Veress Endre, Makkai László, Domokos Pál Péter stb.) munkáinak „kifelejtése” súlyos hiányosság. De szembeötlő bizonyos román történészek mellőzöttsége is. A román történetírás által agyonhallgatott Gh. I. Năstase nevével például itt sem találkozunk a jegyzetekben, pedig ő volt az, aki a moldvai katolikusok történetére vonatkozó kutatásokat a harmincas években egy kitűnő tanulmányban összegezte. (Ungurii din Moldova la 1646 după „Codex Bandinus”. Arhivele Basarabiei VI. [1934] 397–414. és VII. [1935] 74–88.) Mellőzöttségének oka – neve még az 1978-ban kiadott romániai történetírók lexikonában sem szerepel –, hogy a csángó eredetkérdésben nagyjából a magyar kutatókéhoz (Lükő Gábor, majd Mikecs László) hasonló nézeteket hangoztatott. Radu Rosetti neve egyszer-kétszer előfordul ugyan, de úttörő jelentőségű, a mai tudományos állásponttal egybevágó eredményeket felmutató munkája (Despre ungurii şi episcopiile catolice din Moldova. Buc. 1905) ebben a kiadványban is mellőzöttnek mondható. Hasonló a helyzet Carol Auner magyarra is lefordított könyvével (A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár 1908).
A fentiek ellenére nem állítható bizonyosan, hogy Iosif Gabor ideológiai, politikai megfontolásokból viszonyult volna egyoldalúan munkájának lehetséges forrásaihoz. Lehetséges az is, hogy a pasztorációs tevékenységet is folytató lelkipásztor egyszerűen nem jutott hozzá bizonyos kiadványokhoz. Ezt a jóhiszemű feltételezést támasztja alá az a tény is, hogy könyvében sehol nem foglal állást a csángó eredetkérdésben, a dilettáns Dumitru Mărtinaştól eltérően (Originea ceangăilor din Moldova. Buc. 1985) sehol nem állítja, hogy a csángók elmagyarosított románok volnának. Sőt feltárt adatai (például a közzétett magyar helynevek, feliratok; a falvak eredetére, a lakosság származási helyére vonatkozó megjegyzések) épp a székely (magyar) eredet mellett bizonyítanak. Munkája – a szerkesztés hiányosságai és pontatlanságai ellenére – fontos kiadvány, melyet a moldvai csángó kultúrával foglalkozó magyar kutatók is haszonnal forgathatnak.
Tánczos Vilmos