Balassi Kiadó. Bp. 1994. 446 lap
Írható-e 1994-ben irodalomtörténet? Az irodalom kétféle, történeti és elméleti-poétikai megközelítését nem komplementárisként értékelő, hanem azokat inkább szembeállító, sőt egyiket a másik „fölé” helyező vitalégkörben, úgy látszik, nem elegendő egy irodalomtörténet megírásának gesztusával felelni erre a kérdésre. A kérdést magának az irodalomtörténet-írónak kell felvetnie, hogy önigazolásképpen megválaszolhassa. Bíró Ferenc művének bevezetőjében a polémiát elvetve dialógust kíván folytatni az irodalomelmélettel úgy, hogy az irodalomtörténetnek a legújabb irodalomkritikai és poétikai szemléletekhez közeledő vonásait emeli ki; mintegy igazolja irodalomelmélet és irodalomtörténet együttműködését, mikor az irodalomelmélet divatos megközelítéseit és terminusait teszi magáévá – és valóban, 1994-ben csak a korszerű szellemi mozgalmakhoz alkalmazkodó irodalomtörténetet lehet írni. Ekként kell értékelnünk annak a célnak hangsúlyozását, hogy e munka a felvilágosodás irodalmának csupán egy lehetséges értelmezése kíván lenni, egy modellt kíván felépíteni. A modellt a társadalmi erőviszonyok dinamizmusához igazodva építi, a társadalmi szempontokat is érvényesítő irodalomtörténet pedig némely pontokon találkozik az irodalomkutatás szociológiai irányultságú tendenciáival is. Mindkettő üdvözli az irodalmi szöveget zárt struktúraként értelmező formalista irányzatok meghaladását, és az irodalmi jelenséget egy mindkét végén nyitott folyamatként közelíti meg: az író a körülötte levő Bábelből választja nyersanyagát, és a mű ugyanabba a kommunikációs folyamatba kerül vissza, mely ugyanakkor a társadalmi folyamatok része. Így igazolja az irodalomtörténet alapvető sajátosságának, az irodalom folyamatként kezelésének időszerűségét, hiszen a folyamatba nem beépített, egyetlen íróról vagy műről írt monográfia, illetve elemzés azt a meghaladott szemléletet sugallná, hogy egyedül az író megteremtője költészetének. Az irodalom folyamatként való kezelésének jogosságából azután már következik az, hogy a folyamat egy igen fontos – mert változásokat elindító – szakaszának, a felvilágosodás irodalmának vizsgálata is korszerű. A felvilágosodás irodalmának irodalomtörténeti fontosságát így elegendő már csupán a fülszövegben felvázolni, olvasócsalogatónak.
Bíró Ferenc irodalomtörténete annál is inkább hangsúlyozza az irodalomtörténetek folyamatjellegét, mert szellemtörténeti megközelítésű. A folyamat így komplexebbnek mutatkozik, hiszen a szellemtörténet célja a kor teljes szellemi színképének megrajzolása; szintézisteremtés, mely a filozófia és a művészetek jelenségeit egybefogja. Az irodalomtörténetbe így beleférnek az írók körében ható, eszméiket meghatározó ideológiák, de a filozófián, erkölcstanon, valláson kívül a történelem, tehát nemcsak a szellemi, hanem a történeti konjunktúra is. Így történik az, hogy a megrajzolt portrék nem csupán egy íróról-költőről és életművükről szólnak, hanem egy-egy értelmiségiről. Az irodalomtörténetbe így beilleszkedik nemcsak a költő Faludi, hanem a moralista Faludi is; Bessenyei is több arcát mutathatja: az irodalmáré mellett a filozófusét és művelődéspolitikusét is. A portrék több szerepet vállaló emberekről és szerepeik összevetéséről is szólnak, s annak ellenére, hogy az eszmetörténeti beállítottság a szerepek egymásra hatását, összefüggéseiket magyarázza, gyakran kiderül: törés tátong a filozófus, moralista, politikus világa és a poétai világ között. Az irodalomról így az derül ki, hogy igen gyakran menedékként szolgál, és a személyiség egy, a többitől jól elváló külön arcát birtokolja.
A szellemtörténeti irodalomtörténet szintézisteremtő jellegéből következik az is, hogy Bíró Ferenc irodalomtörténetében az eszmetörténeti változások, a „bölcsesség” változása vezet magának az irodalom életmódjának változásához, valamint az irodalom formáinak – műfajainak és formakultúrájának – alakulásához. Az eszmék alakulása, története azonban egy tágabb ok-okozati láncolatba illeszkedik, így lesz ez a munka egy társadalmilag-történelmileg magyarázott eszmetörténet. A szerző meglátásában az eszmetörténet (és ezen belül az irodalomtörténet) folyamatát a társadalmi konjunktúra indította el és biztosította a fejlődés dinamikáját. A kauzalitás teremti meg ennek az irodalomtörténetnek a gondolatmenetét: politikai, gazdasági, társadalmi érdekek a kultúra és ezen belül az irodalom presztízsnövekedéséhez vezettek, majd ennek következtében fokozatosan átalakult az irodalom életmódja. A magyar nyelv standardizálódásának is keresi az okait, és azokat ugyanazon történelmileg meghatározott eszmefejlődésben találja meg. A Bíró Ferenc által meghirdetett alapkoncepció tehát ez: két társadalmi osztály, az egyházi értelmiség és a nemesség hatalmának megőrzése érdekében változni volt kénytelen, változásuk pedig egymáshoz közelítette őket. Mindkét fél a nemzeti kultúra és ezen belül a nemzeti nyelv és irodalom presztízsét igyekezett megnövelni, hogy aztán ők maguk mint ezen kultúra létrehozói, művelői részesüljenek presztízséből. Az egyházi értelmiség a laicizálódás, a nemesség pedig a fokozódó nacionalizmus útján közeledett egymáshoz és a fentebb vázolt célhoz. Bíró Ferenc kezdetben két irodalmi kultúrát tételez: az értelmiségét és a nemességét, és a két szál konvergens alakulását mutatja be. A közismert irodalomtörténeti tényeket ebbe a koncepcióba ágyazza, egymásból magyarázza őket. A regényműfaj megszületését például így vezeti le: az értelmiség laicizálódott, megváltozott az erkölcsről való gondolkodása, és ez az erénytanok történetekké válásához vezetett (már nem az erkölcsi normák leírása felel meg a korszellemnek, hanem az evilági boldogság eléréséhez adott tanácsok, történetként előadott életutak példáján keresztül). Így valósul meg a munka részleteiben a meghirdetett koncepció.
Hogyan oldja föl Bíró Ferenc munkája az irodalomtörténetek egy alapproblémáját, az általános rálátás összeegyeztetését az egyéni sajátosságokra való odafigyeléssel, a nagy történet, az irodalomtörténet és a kis történetek, az írói életutak viszonyát? Hogyan illeszkednek ezek a kis történetek a nagy folyamatba? A válasz már a szellemtörténet atyjaként nyilvántartott Diltheynél megszületett: a feltételezett korszellem az egyének élményvilágát fejezi ki, az egyéni élmények pedig a korszellemet tükrözik. Így lesz helye az egyéni életműveknek és a bennük bemutatott egyéni változatoknak egy eszmetörténetben. A szerző módszerként utal is a diltheyi hagyományhoz való kötődésére: „az általános képet az egyéni változatok nyomán igyekeztünk felvázolni”. Hogyan mutatkozik meg az általános szemlélet és az egyéni változatok ilyen viszonya az irodalomtörténeti munka felépítésében? A szerző a nagy történetre, az irodalom változásainak folyamatára felfűzi a kis történeteket. Ennek nyelvi eszköze is van: egyik portrét átvezető mondat fűzi a másikhoz, melyben a téma még az előző, de a réma már a következő portré része. A munka szerkezete a következő: az irodalom változását két nyomon követi: az értelmiség és a nemesség irodalmi kultúráján keresztül. Ezeket változási tendenciáikra bontja, majd egy-egy irányvonalat életművekkel példáz. Az egyes életművek alapelemei az eszméken kívül az egyes művek elemzése/értelmezése. Egy szellemtörténeti munkában az esztétikai tárgy a szellemi összfejlődés része, de Bíró Ferenc műértelmezései néha túlnőnek ezen a kereten, öncélúakká válnak. Az elemzések heterogének is, saját megközelítésén kívül a szerző beveszi a művek eddigi közismert elemzéseinek legalább a problémaköreit. Ezzel már nemcsak egy lehetséges értelmező kíván lenni, hanem az eddigi kutatások összegzője is. Az egységes program túllépése máshol is bekövetkezik: a harmadik (legterjedelmesebb) fejezet, a műfajok tárgyalása már nem az eszmék történetéért íródott, hanem azért, hogy mégse maradjon ki mindaz, amit mindeddig nem sikerült felfűzni az eszmetörténeti folyamatra. Mivel kézikönyvszerűen, egy helyen kívánja szolgáltatni a felvilágosodás irodalmára vonatkozó eddigi tudást, a munka meghaladja a bevezetőben előre jelzett monográfia határait. A szerző irodalomtörténeti munkája így legalább annyira kézikönyvszerű, mint monografikus, és ennek a kettősségnek a magyarázata az igények kettősségében rejlik: szükség van egy új koncepciójú kézikönyvre, de ugyanakkor fölösleges minden eddig is ismert adat újbóli összegyűjtése.
Mert írható-e irodalomtörténeti kézikönyv az akadémiai irodalomtörténet után? Milyen formában írható ez meg? Az eltelt harminc év során megváltozott szempontokat kell felvázolnia egy ilyen műnek, azt, hogy miben változott a felvilágosodás irodalmáról való gondolkodásunk. Az új szemlélet kevésbé korszakhatárokat rögzítő, tehát az irodalomtörténeti folyamat csomópontként értelmezett helyeit igyekszik feloldani. A szerző az 1771-es korszakhatár elé is próbál bevilágítani, és itt nem csupán a korszakhatár cáfolatáról, hanem demitizálásáról is szó van. Az irodalomtörténeti hagyomány ilyen megtámadása azonban nem jelent teljes lázadást. Ma is a korábbi irodalomtörténetek kategóriáival közeledünk a felvilágosodás irodalma felé: téma marad a nemzetfogalom kialakulása, a magyarnyelvűség kérdése, a nemzeti történelem fontosságának felismerése, a regényműfaj kialakulása, a verselési formakultúra gazdagodása.
A felvilágosodás irodalmáról való gondolkodás másik változása valószínűleg korábbi irodalomtörténetek elleni lázadásként kezdődött. Az irodalomtörténet mindig válogatás a megfelelő kor irodalmából. Az irodalomtörténetek által hagyományozott irodalomkép rombolására is irányulnak azok a munkák, amelyek a hagyományból kimaradt írókat és műveiket igyekeznek megismertetni az olvasóközönséggel, megpróbálják az ismeretlenek közé lemerülve felszínre hozni azt, ami a felvilágosodás irodalmából mindeddig kimaradt. Az életműveken belül is máshová igyekeznek bevilágítani, mint ami már beépült a köztudatba – de ez az újatmondás szükségszerűségéből is fakad. Csakhogy a hagyomány rombolása újabb hagyomány felépítésével zárul, az újabb válogatás által kiemelt írók és művek kiegészítésképpen beépülnek az eddigi szelekciósorba. Ez a bővült – és ezáltal bizonyos szempontból módosult – hagyomány hagyományozódik ezentúl tovább. Jellemző, hogy amikor a névtelenségből az új szemlélet ki akart emelni irodalmárokat és műveket, a populáris regiszter felé tájékozódott. Bíró Ferenc irodalomtörténetében is egyre nagyobb hely jut a populáris regiszternek, bevallottan a Csanádi Imre és Weöres Sándor antológiáitól elinduló újabb hagyomány nyomán. Ez az irodalomtörténet olyan irányú tájékozódásának újabb jele, amely az irodalomelmélet új koncepcióihoz közeledik. Az irodalomkutatás nem korlátozódhat a magasirodalom vizsgálatára, hanem az olvasóközönség által befogadott irodalmi művek felé irányul; nemcsak az elit, a művelt olvasó ízlésítélete érdekli, hanem a közízlés is, mert „irodalom az, amit olvasnak”. A felvilágosodást vizsgáló irodalomtörténetnek annál inkább érthető az irodalom margóján elhelyezkedő művek iránti érdeklődése, mivel a magasirodalom korabeli olvasóközönsége egy nagyon szűk rétegre korlátozódik. Az olvasott(abb) művek románkák és kalendáriumok. Ezért nem lehet úgy beszélni a felvilágosodás irodalmáról, hogy azt néhány műre korlátozzuk; a háttérben meghúzódó tömegkönyveket és szerzőiket kell ismertetni.
Bíró Ferenc munkája tehát a felvilágosodás irodalomtörténeti megközelítésének újabb eredményeit, szempontjait, irányvonalait összegzi. Egy-egy ilyen összegző kézikönyv jelentősége az, hogy lezárja a kutatás egy fejezetét. Ezentúl már fölösleges ugyanezen témákat vizsgálni, így a kutatás továbblépésre kényszerül; a kézikönyv provokálja, hogy az eddigi fejleményeket hagyományként kezelje, és szakítson azokkal.
Nagy Zsófia