Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1995. 188 lap
1990 után örvendetesen megszaporodtak a helytörténeti monográfiák, például egy-egy évforduló kapcsán munkaközösségek vagy egyéni kutatók felkérés nyomán írták meg az illető helység történetét. Így jelent meg 1992-ben a Backamadaras 600 éve c. 208 lap terjedelmű kiadvány Pál-Antal Sándor szerkesztésében. Gyakoribb azonban, hogy egy-egy falu vagy kistáj szülötte évtizedekre terjedő kutatómunkával tárja föl szülőföldje múltját, s az eredményeket tanulmányba vagy könyvbe foglalva nyújtja át az olvasónak. Az EME két helytörténeti pályázatának sikere is tanúsítja, hogy a szülőföld iránti szeretetnek ilyen tudományos értékekben is gazdag megnyilvánulásai korántsem vesztek ki társadalmunkból.
Palkó Attila 1995 őszén nyomdafestéket látott falumonográfiája ez utóbbi csoportba tartozik. Magyaró szülötte, a kiváló régész és történelemtanár helytörténeti kutatásait diákkorában, az 1940-es években kezdte és a levéltári-könyvtári búvárkodásnak nem mindig kedvező évtizedekben is szívósan folytatta. A most előttünk fekvő kötet a hosszú gyűjtőmunka eredményeinek csupán egy részét tartalmazza: a Palkó által szervezett gyűjtők (Gálffy Mózes, Jagamas János, Szentimrei Judit, Faragó József, Zsigmond József, Portik Irén) tájnyelvi, népzenei, népművészeti kutatásai korábbi közleményekben, kötetekben kerültek az olvasóközönség elé.
E kötetében Palkó Attila arra vállalkozott, hogy Magyaró történetét a Felső-Maros mente környező falvainak (Disznajó, Holtmaros, Marosvécs, Felfalu, Beresztelke, Kisfülpös, Nagyfülpös, Tancs, Unoka, Vajdaszentivány, Toldalag és Abafája) keretébe ágyazva a kezdetektől 1850-ig mutassa be. A tájegység földrajzi-földtörténeti leírása nyomán (Szász András szintén magyarói származású geológus adatai alapján) az olvasó előtt megelevenedik az a természeti környezet, amely a magyarói emberek életét századok óta meghatározta.
A könyv első része a történelem folyamatának a Felső-Maros mentére elható zajlását vagy apró hullámverését tárja elénk. Korán kezdődött itt a történelem, hiszen Maroshévízen a paleolitikum emberének eszközeire bukkantak, s a neolitikumbeli Körös-kultúra hordozói is eljutottak e tájra. A bronzkor és a vaskor különféle kultúráinak tárgyi emlékei szintén előkerültek szórványleletként vagy ásatások során. A római hódítás határvidéke húzódott e tájon, a marosvécsi kastélykertben találták meg a határvédelmet biztosító castrum nyomait, Beresztelkén és Szászrégen mellett pedig római edénytöredékek és éremleletek bukkantak elő. A népvándorlás korából avar, szláv, hun lakossághoz köthető leleteket tárt fel eddig a kutatás.
A magyar honfoglalás és államalapítás aztán hosszú századokra állandó kereteket biztosított e táj emberi életének. Szerzőnk megállapítása szerint „a feudális magyar állam hatalmát e területre valószínűleg a 11. század folyamán terjesztette ki”, Marosvécs és Görgényszentimre központtal két nagy kiterjedésű királyi váruradalom jött itt létre a középkori Torda megye keleti részén. A magyarság betelepülése a 11–12. századra tehető. A vidék etnikai képének alakulásához az itt talált szlávok, a királyok által telepített úzok és besenyők, a 13. század közepétől a szászok, egy évszázaddal később pedig a románok járultak hozzá.
Magyaró és közvetlen környéke középkori történetéről szólva Palkó megállapítja, hogy e helységek fejlődését a 13. század elejétől a Bánffy-nemzetség határozta meg mint fő birtokos. E nemzetség tagjainak nevéhez fűződik Mentővár, a magyarói és disznajói erődített kastély építése.
Az erdélyi fejedelemség idején a lutheri és kálvini reformáció befogadása hozott újat a felső-marosmenti falvak egyházi életében. Basta pusztításainak és Ali basa járásának szomorú következményeit a későbbi összeírások adatai alapján részletesen sikerült bemutatni. A Rákóczi-szabadságharc itteni eseményeire Bánffy László és Wesselényi István írásai vetnek fényt. A 18. században megszaporodó urbáriumok alapján tárhatta fel a szerző a falvak gazdasági viszonyait, a súlyosodó adóterheket, az eladósodást. Természeti katasztrófák is nehezítették az életet, Magyarón 1803-ban tűzvész pusztított, két év múlva pedig a Maros áradása okozott károkat.
A kötet második, Gazdaság és társadalom címet viselő részében előbb a nemesi birtokosokat és a birtokviszonyokat tekinti át a szerző. A Bánffy-birtokosok mellett a 16. századtól más nemescsaládok is szereztek részt Magyarón; a 18. század végén már 26 bebíró családot jegyeztek föl. A szerző a családi levéltárak gazdag forrásanyagát feltárva részletesen bemutatja a nemesi udvarházat és tartozékait, a majorsági birtok szervezetét, gazdasági tevékenységét és jövedelmeit. A jobbágyok mindennapi életére vonatkozóan ugyane források szolgáltatnak értékes adalékokat. Ezek nyomán állapította meg Palkó, hogy e tájon a földművelés mellett az állattartás hangsúlyos szerepet kapott a gazdasági tevékenységben. Ennek kedvezett a havasalji táj. Ugyancsak sajátos megélhetési forrást jelentett a 18. század közepétől a Maroson folyó tutajozás. Táblázatos formában tárja elénk a szerző a jobbágyok birtokviszonyainak változását a 18–19. századi összeírások alapján.
Népesedés és oktatás címet visel a harmadik rész, amelynek elején a faluképpel, annak történeti kialakulásával ismertet meg Palkó Attila, sorra véve a magyarói utcák kialakulását, a középkori (ma református) templom építését, a nemesi udvarházakat. Az ortodox románok fatemploma a 18. század elején épült (helyébe 1824-ben emeltek téglaépületet), a görög katolikusoké a század végén. A falu népesedési viszonyait a jobbágyösszeírások és a népszámlálások adatai nyomán vázolja, elemezve a 19. század eleji tömeges betelepülés okait.
Különös figyelemmel olvasta a recenzens a helybéli oktatás történetéről szóló fejezetet. Magyaró abban a szerencsés helyzetben van, hogy a reformáció korában kiteljesedő népoktatás helyi munkásának nevét már 1587-ből ismerjük: „Mihaly deak Marosvasarhelyi, mogioroi scholamester”. A következő századból csak két tanító nevét ismerjük még; a tanítói fizetésre, az iskolaházra vonatkozóan a vidék más falvaiból is kevés adat maradt fenn. Többet tudunk az oktatás módjáról, az iskolaház felszereléséről az 1783-tól fennmaradt magyarói kurátori számadások és az esperesi vizitációs jegyzőkönyvek adatai alapján. Ami az iskolalátogatást illeti, Palkó az 1800–1846 közötti évekről készített táblázatos kimutatása szerint Magyaró vezetett a vidék öt faluja között, de még itt sem tett ki az iskoláskorúak 6%-ánál többet.
A munka negyedik részében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc felső-marosmenti eseményeit tárja elénk a szerző, majd a Függelékben nagyar nyelvű 16. századi okleveleket, valamint Magyaró 17–18. századi összeírásait közli.
Külön ki kell emelnünk a kötet gazdag illusztrációs anyagát: fényképek és rajzok örökítik meg a vidék különféle vallású templomait, a régészeti leleteket, a kastélyokat és udvarházakat. Némelyik kép már történeti forrássá nemesedett, mivel az ábrázolt épületet lebontották. Így maradt meg a magyarói barokk stílusú régi parókia képe, udvar felőli részéről sematikus rajz is készült. Nem maradtak ki a jellegzetes magyarói és környékbeli háztípusokat bemutató képek sem; a temetők fejfáinak változatos szimbólumait rajzokban szemlélhetjük. Igen gazdag a népviseletet bemutató, esetenként századunk elejéről származó képanyag. Egyetlen rajz feliratához fűznénk bíráló megjegyzést: a deres, pellengér, kaloda képe a „jobbágykínzó eszközök” címet viseli, holott e szerszámok valójában nem az összes jobbágyok, hanem a nem nemes rendű gonosztevők megbüntetésére szolgáltak egykor.
Tudjuk, hogy a kötet kézirata már a nyolcvanas években készen állt, s nem a Kriterion Könyvkiadó jóindulatán múlott, hogy akkor nem jelenhetett meg. Mostani közrebocsátásáért csak elismerés illeti a kiadót, azonban a nyomdába adás előtt jó lett volna alaposabban átfésülni a kéziratot. A „Kolozsvár-Napoca” elnevezés pl. kötelező volt a megíráskor, de az 1995-ös megjelentetés előtt nyugodtan el lehetett hagyni. Tízosztályos iskolát emleget a szerző, ez az oktatási forma azonban 1990-ben megszűnt. Magyar szövegben Mihály vajdát vagy Vitéz Mihályt írunk, a korábban kötelező román nevet át kellett volna javítani.
A rövidítésjegyzékben igazítandó az, hogy a görgényi református egyházmegye vizitációs jegyzőkönyve a szászrégeni református egyházközség gyűjtőlevéltárában volna: valójában az illető egyházmegye levéltárában található, amelyet jelenleg a szászrégeni parókián őriznek.
Csak apróságokra vonatkozó kritikai megjegyzéseink is tanúsítják, hogy Palkó Attilának a falutörténetet a vidéktörténetbe ágyazó munkája helytörténeti irodalmunk nyeresége, nem utolsósorban azért, mert e táj múltjáról mind ez ideig nem készült a Szolnok-Doboka vagy a Szilágy vármegyééhez hasonló monográfia. Végül a recenzens csak azt kívánhatja, hogy a szülőföldje iránti szeretetét és háláját évtizedes kutatómunkával és méltó könyvvel lerovó Palkó tanár úr példáját sokan kövessék.
Sipos Gábor