Annak ellenére, hogy abszurditások korát éljük, úgy érzem, hogy ünnepi közgyűlésünk illendő méltósággal, senkit nem bántó tapintattal emlékezett meg európai jelenlétünk 1100 esztendejéről és kellő körültekintéssel, felelősségtudattal tárgyalta meg Egyesületünk feladatait és általában az erdélyi magyar tudományosság időszerű kérdéseit.
Miért beszélek az idő abszurditásáról?
Magyarázatul két példát említek.
Az első példa: Nemrégiben a világ hatalmasságainak első emberei – a nagyhatalmak államfői – azért gyűltek össze, hogy a nemzetközi veszedelemmé vált terrorizmusról tárgyaljanak. S miközben e valóban emberellenes jelenség felszámolásának útját-módját vizsgálták, egy szóval sem érintették e jelenség történelmi eredetét. Hallgattak arról, hogy a modern terrorizmus azzal kezdődött, hogy 1914-ben eldördült egy pisztoly Szarajevóban. És mi volt a folytatás? Egy, a terrorizmus szellemében fogant békemű. De a nagyok ezt bevallani még mindig nem tartják ildomosnak.
Pedig a rossz elleni küzdelem a rossz gyökerének a kiásásával kezdődik.
A második példa: Korunk egy négy hangból álló latin adverbium terrorja alatt sínylődik. Az önálló létezésre képtelen, de összetételekben annál inkább grasszáló post adverbiumról van szó.
A politológusok postkommunizmusnak nevezik azt a se hús, se hal világot, melyben éppen élnünk rendeltetett.
Az üzemgazdászok azt latolgatják, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy eljutottunk a postfordizmus korába.
A művészetet bűvészi mutatványokkal felváltó alkotói irányzatot az ítészek postmodernizmusnak keresztelték el.
Az intuitív belgyógyászat és a precíz kézmozdulatokra építő sebészet helyébe lépő orvosi hókuszpókuszt kezdik posthippokratészi vívmányként magasztalni.
Mindezek ellenére reménykedjünk benne, hogy előbb-utóbb eljutunk a postsarlatánság korába. Abba a korba, amikor nem minősül avítt maradiságnak, ha áhítatos tisztelettel ápoljuk Beethoven és Arany János, Gauss és a Bolyaiak örökségét. Az újítás módjának követendő példáját abban látjuk, ahogy Einstein vagy Bartók meghaladta XIX. századi elődeit.
A másik példát pedig Pierre Teilhard de Chardintől vesszük – aki megtanított a ma többször is emlegetett TÉR–IDŐ biológiai értelmezésére, arra, hogy „az ember nem más, mint az öntudatra ébredt Evolúció”.
Bízom benne, hogy ebben az öntudatra ébredésben lesz még egy-két szava az erdélyi magyarság tudományának is.
Megköszönve jelenlétüket és kitartó türelmüket, ezzel ünnepi közgyűlésünket berekesztem.