Tisztelt Közgyűlés!
Hölgyeim és Uraim!
Alapszabályainknak az Egyesület kormányzásáról szóló negyedik fejezete a harmincadik paragrafusában úgy rendelkezik, hogy tagjainak minden évben rendes közgyűlésre kell összeülniük. Amint láthatták a szétküldött és hírlapokban is megjelent meghívóban, Elnökségünk ez évi közgyűlésünket ünnepinek nyilvánította. Ünnepinek, attól a gondolattól vezéreltetve, hogy ez az összejövetelünk kitűnő alkalmul szolgálhat arra, hogy az erdélyi magyar tudomány hivatott munkásai méltó keretek között emlékezzenek meg arról az ezeregyszáz esztendőről, melyet a magyarság a Kárpát-medencében, a Duna–Tisza térségében élt át.
Örömmel állapítom meg, hogy erre az ünnepi alkalomra alapító, rendes és pártoló tagjaink szép számmal gyűltek össze. Köszöntök minden jelenlévőt, de külön is mély tisztelettel üdvözlöm a Közgyűlésünket jelenlétükkel megtisztelő vendégeinket, egyházaink, a romániai magyar közélet, a társegyesületek vezetőit, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetét, Szőcs Ferenc urat, az Egyesületünk támogatására létrejött Gróf Mikó Imre Alapítvány Kuratóriumának Kolozsvárra érkezett tagjait, a sajtó, a rádió és a TV munkatársait.
Az együttlét okozta öröm kifejezése mellett szomorú szívvel kell számot adnom arról is, hogy súlyos személyi veszteségek érték Egyesületünket. Múlt közgyűlésünk óta több tagtársunk befejezte földi pályafutását. Köztük a következő alapító tagjaink: Balogh Péter, Binder Pál, özv. Szabó T. Attiláné dr. Csáti Éva, dr. Kós Károly és Fuchs Herman. Valamennyien magukénak vallották Egyesületünket és többször is kifejezték kötődésüket vállalt eszményeinkhez. Végtisztességük alkalmával Elnökségünk kifejezte részvétét a gyászban az elárvult családoknak, most pedig arra kérem a tisztelt Közgyűlést, hogy pár pillanatra felállva emlékezzünk elhunyt alapító tagjainkra és mindazokra a tagjainkra, akik az elmúlt évben költöztek az Örökkévalóságba.
Tisztelt Közgyűlés!
Mint említettem, Egyesületünk azzal veszi ki részét a millecentenáriumi ünnepélyek sorozatából, hogy ez évi közgyűlését ünnepi összejövetelnek szánja, ahol illő tisztelettel és kellő önvizsgálati hajlandósággal pillantást vethetünk nembeli, azaz emberi és nemzeti, azaz magyar létezésünk térbeliségére és időbeliségére.
A tér a soknyelvű Kárpát-medence, az idő az elmúlt ezerszáz esztendő. A térnek és az időnek ezek a dimenziói azt demonstrálják, hogy a jelenvalóságunkhoz vezető utat bölcs eleink az európai normarendszer szerint cövekelték ki. Megmaradásunknak pedig az is záloga lett, hogy erre az európai útra úgy léptünk rá és rajta lassan-lassan úgy haladtunk, hogy megőriztük Keletről hozott örökségünk legjavát: első helyen édes anyai nyelvünket.
A tér specifikus hatalma – az új térbeli berendezkedés élményeiből dúsuló hagyomány – megszülte a Genius Locit, azaz a lakott hely szellemét.
A Genius Loci sugalmazó erejének az érzékeltetésére egyetlen szemünk elé tárulkozó példára hívom fel szíves figyelmüket. Tekintsenek a magasba!
A szószék felett négy szó olvasható: VERBUM CARO FACTUM EST.
János evangélistának ezek a szavai – AZ IGE TESTTÉ LETT – nem többet és nem kevesebbet tartalmaznak, mint a kereszténység megszületésének tömör formulájú bejelentését. Születési bizonyítványa ez annak a nagy eszmeáramlatnak, melyhez honfoglaló eleink – történelmileg túl nem becsülhető módon – csatlakoztak.
És annak is szimbólumerejű jelentése van, hogy ebben a – református lelkipásztorok nevelésére épített – istenházában az Ige anyanyelvű hirdetésére oly nagy súlyt helyező kálvinista elődök e fontos mondandót a VULGATA nyelvén, Szent Jeromos, latinosan: Hieronymus szavaival íratták fel. Nézzük bármilyen szigorú kritikával múltunkat, ebben a hagyományos erdélyi toleranciának olyan példáját és az európai egyetemességhez való ragaszkodásunknak olyan megvallását érzékelem, melyet a jövendőben is féltett örökségként lesz ildomos számon tartani.
Egyesületünk hálásan emlékezik arra, hogy hat évvel ezelőtt e helyről, e szavak alól indítottuk újra munkánkat.
A magyarság és kultúrája megmaradási paradigmájáról azóta is gyakran értekeztünk ebben a díszes teremben.
Hálásak vagyunk az intézet vezetőségének, hogy ma is itt gyűlhetünk össze meghallgatandó múltunknak a jelenhez és a jövőhöz szóló üzenetét, hogy utána tanácskozzunk eredményeinkről, gondjainkról, feladatainkról.
Feltett szándékunk szerint ünnepi megemlékezésünket elsősorban alkalomnak tekintjük arra, hogy térbeli helyzetünket a jelenvaló lét önértelmezésével kössük össze.
Mindezek után felkérem Jakó Zsigmond professzor urat, Egyesületünk tiszteleti tagját, hogy tartsa meg a meghívóban bejelentett megemlékezését a millecentenáriumról.