Tóth Pál Péter

A magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar)
családok szociológiai-demográfiai helyzete Észak-Erdélyben
1942–1944 között*

A véletlenek szerencsés összhangja, mint az élet bármely területén, a kutatómunkában is számos meglepetést okozott már. Így vagyok én is az észak-erdélyi szórványvizsgálat levéltári anyagával. Tudományos kutatómunkám kezdete óta szerettem volna kérdőíves vizsgálat adataira támaszkodó történetszociológiai elemzést készíteni. Ennek lehetősége 1985 őszén merült fel először, amikor Juhász Gyula akadémikus, a röviddel azelőtt létrehozott Magyarságkutató Csoport igazgatója azt kérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem az észak-erdélyi családvizsgálat anyagának feldolgozásához. A kérdőíves vizsgálat anyaga, mint elmondta, feldolgozatlanul az Országos Széchényi Könyvtár raktárában volt ládákban. Az anyag a könyvtár Budavári Palotába történt átköltözése során vált ismertté, és mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a feldolgozás lehetőségét a könyvtár épületében helyet kapó Magyarságkutató Csoportnak ajánlották fel. Juhász professzor kérdésére gondolkodás nélkül igennel válaszoltam. Ezzel – képletesen szólva – lényegében megkezdődött az a munka, melynek eredményét végre kézbe veheti az olvasó.

Azóta több mint tíz év telt el. Az anyag feldolgozását 1987 tavaszán kezdtem meg. Röviddel ezt követően a munkát meg kellett szakítani, mert szükségessé vált az anyag fertőtlenítése, majd a vizsgálat anyagának rendszerezése következett. Ennek befejezésekor az a tény, hogy egy nagyméretű vizsgálatról van szó, már egyértelmű volt számomra, de akkor még nem sejtettem, milyen feladat megoldására is vállalkozom. Az anyag rendezése, rendszerezése azt jelentette, hogy a ládákban talált kérdőíveket, egykorú elnevezéssel a családlapokat vármegyénként, járásonként és településenként kellett szétválogatni. Ez a munka 1988 végére lett kész. Ezt követően 1989 elején készítettem el az észak-erdélyi szórványvizsgálat feldolgozásának tervét. Ekkor – a kérdőív ismerete mellett – valójában még csak azt tudtam, hogy a vizsgálat Észak-Erdély tizenegy vármegyéjének ötvenkét járására terjedt ki. Az anyag rendszerezése során kiderült, hogy a vizsgálattal kapcsolatos egyéb dokumentumok a családlapokat tartalmazó ládákban nincsenek, de bíztam abban, hogy ezek a kutatási „segédletek” valamelyik levéltárban a rendelkezésemre fognak állni. Sajnos mind ez ideig a vizsgálat szerves részét képező egyéb dokumentumok felkutatására irányuló törekvésem sikertelen maradt. Éppen ezért feltételezhető, hogy ezek vagy megsemmisültek, vagy pedig lappanganak valahol.

Egy „készen” kapott, lezárt s megismételhetetlen vizsgálat értékelését vállaltam tehát anélkül, hogy rendelkezésemre álltak volna azok az anyagok, amelyek a vizsgálat megtervezésekor és lebonyolításakor keletkeztek. Ez a helyzet új kihívást jelentett, hiszen a vizsgálat indítékainak, céljainak, a használt kifejezések értelmezésén keresztül a mintavétel logikájának meghatározásán át a kutatás valamennyi összefüggésére a vizsgálat egyik nagyon fontos, de mégiscsak közbeeső dokumentumára: a családlapra támaszkodva kellett a vizsgálat valamennyi összefüggésére a lehetséges választ megadni. Ez a helyzet egy sajátos rekonstrukciós munkát tett szükségessé: azaz a rendelkezésre álló dokumentumok és a családlapok határozták meg azt a módszert, melynek segítségével kísérletet tettem a vállalt feladat megoldására.

Már az anyag hozzávetőleges ismerete is egyértelművé tette, hogy a kérdőívekben rejlő lehetőségek feltárására valójában csak akkor lesz mód, ha az anyag feldolgozását számítógép segítségével végzem el. Talán nem túlzás azt hangsúlyozni, hogy számítógép használata nélkül, mindenekelőtt az igen magas elemszám következtében, szinte megoldhatatlannak tűnő probléma előtt állnék, hiszen enélkül aligha lenne mód arra, hogy a kérdőívek igen gazdag adatait, belső összefüggéseit a maguk sokrétűségében feltárhassam. Ebben a munkában – a kezdettől a vizsgálat befejezéséig – folyamatos segítséget kaptam Závecz Tibortól, egykori tanítványomtól, barátomtól. Ő volt az, akinek segítségére a kódlap elkészítésében, a kódolás megszervezésében, az adatok számítógépre történő rögzítésében, valamint a feldolgozás során a táblázatok elkészítésében mindvégig támaszkodtam. Önzetlen segítségét valójában megköszönni sem lehet.

A számítógépes feldolgozás érdekében mindenekelőtt a kódutasítást kellett elkészíteni, majd próbakódolás segítségével a kódutasítás használhatóságát kellett ellenőrizni. E munkafázist a kérdőívek lekódolása követte. A kódutasítás elkészítése során – annak érdekében, hogy egyetlen információ se vesszen el – a családlap kérdéseit elemeire bontottuk, s így egy-egy kódlapon 194 kérdéshez szükséges cella található. A számokká transzformált kérdéseket tehát kódlapokra, majd azokat számítógépre rögzítettük. Az adatok feldolgozását az SPSS/PC statisztikai adatkezelő program segítségével végeztük el.

A kódolás befejezésekor vált világossá, hogy a 45 dobozba rendezett kérdőívek száma 9486. 1995 februárjában, az adatok feldolgozása során, a zárótanulmány megfogalmazása közben nem várt esemény történt. Ekkor néhány település azonosítására volt szükségem. A kiírt jelzetszám alapján azonban a könyvtár kézirattárában – félreértés következtében – addig nem látott dokumentumokat tartalmazó dobozokat tettek elém. A félreértés tisztázása közben kiderült, hogy az észak-erdélyi vizsgálat családlapjainak egy része valamikor a könyvtár kézirattárába került, s azóta is ott van anélkül, hogy valaki a feldolgozásába kezdett volna. Az utólag, tehát teljesen véletlenül felfedezett 23 dobozban 3366 kitöltött családlapot találtam. Ezzel lényegében újra kellett kezdenem a vizsgálatot: mindenekelőtt a kérdőívek lekódolását, számítógépre történt rögzítését, majd az új system file elkészítését kellett elvégezni, hogy immár a 12 852 kérdőív adatai alapján a zárótanulmányt elkészíthessem.

Az anyag feldolgozása során szükségszerűen számos kutatóval konzultáltam, közülük is mindenekelőtt Cseh-Szombathy László akadémikusnak szeretném megköszönni az anyag feldolgozásához nyújtott sokoldalú tartalmi és módszertani segítséget. Mellette Benda Kálmán, Benkő Samu, Csepeli György, Dányi Dezső, Deme László, Faragó József, Gáll Ernő, Keith Hitchins, Köpeczi Béla, Szász Zoltán, Szelényi Iván és Szendrey Tamás tanácsait, segítségét kell külön is megköszönnöm.

Mint már említettem, ennek a nemzetközi vonatkozásban is egyedülálló anyagnak a feldolgozását Juhász Gyula akadémikusnak köszönhetem. Ő a Magyarságkutató Csoport, majd Intézet igazgatójaként nemcsak a kutatás lehetőségét és az anyag feltárásához szükséges anyagi eszközöket biztosította számomra, hanem sokoldalú elfoglaltsága ellenére mindig talált rá időt, hogy problémáimat meghallgassa, s azokkal kapcsolatban tanácsait, javaslatait megfogalmazza. Igazgatói tisztségéből történt jogtalan leváltását elfogadni nem tudtam, ezért nem sokkal később az Intézetből eltávoztam. Kapcsolatunk ekkor sem szűnt meg, Juhász Gyula támogatását haláláig magam mellett tudhattam. Az új helyzetben a vizsgálat folytatását az Országos Társadalomtudományi Kutatási Alap (OTKA T-6660) tette számomra lehetővé, befejezését pedig új munkahelyem, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézete biztosította.

Bevezető

A vizsgálat anyagának feldolgozása arra kényszerített bennünket, hogy az első világháborút követően Romániához csatolt terület két világháború közötti, különösen pedig az 1940–1944 közé eső időszakra vonatkozó történetével megismerkedjünk, noha egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy a fenti időszak politikai vagy társadalomtörténeti eseményeivel részletesebben foglalkozzunk. Igen nehéz helyzetbe kerültünk volna, ha a vizsgálat lezárása a térségben bekövetkezett történelmi folyamatok részletesebb feldolgozását tette volna szükségessé számunkra, meglepetéssel kellett ugyanis tapasztalnunk, hogy ennek az időszaknak a tárgyszerű, hiteles történeti feldolgozása még várat magára. Ez a megállapítás az 1940–1944 közötti időszakra még egyértelműbben vonatkozik. Nem találtunk ugyanis olyan elemzést, amely a fő összefüggések elnagyolt felvázolásán kívül a lezajlott folyamatokat kellő árnyaltsággal mutatta volna be. Ez a megállapítás vonatkozik arra a két monográfiára is, amely történelmünk ezen időszakának eseményeit foglalja össze. A legújabb kori történelmünket összefoglaló műből ugyanis alig lehet megtudni valamit Észak-Erdély mindennapjainak életéből.[1] Ebből az anyagból az 1940–1944 közötti időszakban bekövetkezett változások elemző bemutatása helyett elsősorban a terület státusa megváltoztatásának ideologikus bemutatását ismerhetjük meg.

Ennél részletesebb az Erdély története című nagyszabású munka ezzel az időszakkal foglalkozó része[2] annak ellenére, hogy ez a mű már csak terjedelménél fogva sem alkalmas arra, hogy abból az egykor történteket kellő árnyaltsággal megismerhessük. Mindezek következtében szerencsésnek tartjuk, hogy az észak-erdélyi vizsgálat zárótanulmányának elkészítéséhez nincs szükség a történelmi háttér részletes feltárásához. Ennek megfelelően – a vizsgálat igényeinek alárendelten – csak egy rövid történelmi vázlat bemutatására vállalkozunk.

Nem tartottuk feladatunknak, hogy a bécsi német–olasz döntőbíráskodást s annak eredményét etnikai, gazdasági és geopolitikai szempontból értékeljük, mint ahogyan azt sem vizsgáljuk, hogy a döntés mennyiben és hogyan járult hozzá a magyar–román viszony akkori és későbbi alakulásához, az Erdélyben élő magyarság számának csökkenéséhez. S természetszerűen azt sem vizsgáltuk, hogy a második bécsi döntést követően a Romániánál maradt dél-erdélyi területeken élő magyar nemzetiségűek életében milyen változások következtek be. Nem tartottuk továbbá feladatunknak az észak-erdélyi terület általános állapotának bemutatását sem a második bécsi döntést megelőzően, sem azt követően. Nem foglalkozunk továbbá a vizsgálaton kívül eső települések lakosságának bemutatásával, helyzetének, állapotának feltárásával sem. Végezetül nem tartottuk feladatunknak a vizsgálat körén kívül eső, Észak-Erdélyben élő román és egyéb nemzetiségű családok vizsgálatát, még abban az esetben sem, amikor a vegyes család egyik tagja magyar, de a másik nem román volt.

Történeti visszapillantás

A két világháború közötti magyar külpolitika egyik központi dilemmája az első világháborút lezáró békeszerződés értelmében elveszített területek visszaszerzése, a magyar revízió megvalósítása volt, annak ellenére, hogy Magyarország nem rendelkezett olyan katonai erővel és nemzetközi támogatottsággal, hogy ezt a szándékát sikerrel megvalósíthatta volna. A korabeli nemzetközi erőviszonyok még azt sem tették lehetővé, hogy a nagyhatalmak és a kisantant országok Magyarország jogosan megfogalmazott igényeivel súlyuknak megfelelően, időben foglalkoztak volna. Az egykori helyzetet jól jellemzi, hogy például a magyarlakta területek Magyarországhoz történő visszacsatolásáról 1921. március 14–15. és 1921. június 23–24. között Bruckban, illetve Marienbadban folytak tárgyalások Teleki Pál miniszterelnök és Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter között. Ezek azonban eredmény nélkül fejeződtek be. Ez az alaphelyzet egyértelműen meghatározta Magyarország mozgásterét és törekvéseit a második világháború kitörését megelőzően és a világháború alatt is.

Miként ismeretes, a felvidéki, döntően magyarok által lakott határsáv az 1938. november 2-án hozott első bécsi döntés értelmében került vissza Magyarországhoz. Ezt 1939. március 15–18. között Kárpátalja, majd 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszacsatolása követte.

Amennyiben tárgyszerűen nézzük az egykori eseményeket, nem lehet letagadni, hogy az erdélyi területekkel kapcsolatban a megcsonkítottság megszüntetését célul kitűző, revíziót hirdető magyar politikát nem jellemezte türelmetlenség. A korabeli feltételek és a felcsillanó lehetőségek között eme önkorlátozó magyar magatartás összetevőinek feltárása, megismerése eddig a korszak kutatóinak figyelmét nem keltette fel. Megítélésünk szerint ez a magatartás – különösen akkor, ha nem tévesztjük szem elől, hogy ez a terület a trianoni döntésig Magyarország integráns része volt, ahol saját szülőföldjükön nagy számban magyarok élnek, s hogy Erdély igen fontos, sajátos szerepet játszott a magyar történelemben – külön jelentéssel bír.

A tartózkodó magyar magatartásban akkor következett be változás, amikor Románia az 1940. június 26-án kelt szovjet jegyzéknek eleget téve kiürítette Besszarábiát és Bukovina északi részét, majd nem sokkal ezt követően Bulgária és Románia között – augusztus 21-én – Craiovában elvi egyezség jött létre Dobrudzsa déli részének visszaadásával kapcsolatban. A megváltozott nemzetközi helyzetben Románia addigi politikai orientációját jó érzékkel feladta, és belpolitikai irányvonalát radikálisan megváltoztatta. Ennek eredményeként 1940. július 1-én Románia nemcsak lemondott a brit–francia szavatosságról, hanem röviddel ezt követően kilépett a Nemzetek Szövetségéből is. Ezek mögött a lépések mögött szükségszerűen már nem az addigi antantbarát román politika munkált, hanem a román belpolitikában az új feltételek között a román érdekeket jobban szolgáló nemzetiszocialista államelv vált meghatározóvá. Ez a politikai fordulat az 1940. július 4-én Gigurtu elnökletével megalakult, majd ezt a kormányt szeptember 4-én felváltó Antonescu-kormány működésében egyértelműen tetten érhető. A változás irányát, radikalizmusát és annak valódi tartalmát sajátosan visszatükrözik azok a borzalmak, amelyeket ezt követően – még nem a németek által kierőszakoltan, hanem saját döntés alapján – Románia zsidóságának el kellett szenvednie.[3]

A fentiekben jelzett politikai helyzet alapján az első világháborút lezáró békeszerződés értelmében kijelölt határ megváltoztatásáért 1940. augusztus 9-én a magyar kormány jegyzéket intézett Romániához. A magyar követelésekről augusztus 16–24. között Turnu Severinben folytak azok a tárgyalások, amelyek augusztus 22-én megszakadtak, s bár ezt követően két nappal később folytatódtak, mégis eredmény nélkül fejeződtek be. A román tárgyaló fél magatartását egyértelműen befolyásolta az az elvárás, melyet Románia új, immár németbarát politikai orientációjától remélt. A magyar vezetés azonban ebben a helyzetben már elérkezettnek látta az időt arra, hogy amennyiben az más módon nem lehetséges, akkor területi követeléseit akár fegyveres fenyegetéssel is érvényesítse. Mindezek következtében a végsőkig kiélezett helyzetben – az érdekelt felek előzetes hozzájárulásával – 1940. augusztus 30-án a magyar–román ellentét megoldása ügyében Ciano és Ribbentrop mint döntőbírók meghatározták az új magyar–román határt, s ezt döntésként közölték az érintettekkel. A bécsi döntés eredményéről Csáky István külügyminiszter a képviselőházban szeptember 3-án számolt be. Az 1940. augusztus 30-án aláírt bécsi döntés az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében Magyarországtól elcsatolt Erdélyt kettéosztotta. A határozat értelmében 43 492 km², Erdély északi és keleti része 2 577 260 fő lakossal visszakerült Magyarországhoz, a déli rész pedig továbbra is Romániához tartozott. A magyar hadsereg a második döntést követően nem sokkal később, szeptember 4–13-a között vonult be Erdélybe, és megszállta azokat a területeket, amelyeket Magyarországnak ítéltek. A hatalomváltást követően Észak-Erdélyben november 26-ig magyar katonai, attól kezdve pedig polgári közigazgatás működött.

Mint már említettük, igen elnagyolt az a kép, amelyet eddig a terület 1940–1945 közötti történetéről a hazai történettudomány felvázolt, a Romániában napvilágot látott munkákat pedig egyetlen cél, a „Horthy-fasizmus”, a „magyarok brutalitásának” leleplezése motiválta, s így tendenciózus beállítottságuk következtében nem alkalmasak arra, hogy azokból a valós folyamatokat megismerhessük. Éppen ezért nem teszünk kísérletet a Magyarországhoz való visszatérésből fakadó változások bemutatására. Az igen bonyolult helyzet érzékeltetése érdekében a bekövetkezett változások következményeinek csupán egy metszetét villantanánk fel. A döntés értelmében Dél-Erdélyben több mint félmilliót meghaladó magyar maradt román uralom alatt, és amennyiben ehhez hozzászámítjuk az egyéb területeken, mindenekelőtt a Regátban élőket, akkor számuk megközelítette a hétszázezer főt. A bekövetkezett változás a megosztott erdélyi területek között jelentős népmozgást idézett elő. A hatalomváltás következtében, mindenekelőtt a trianoni békeszerződést követően Erdélybe költözött román tisztviselők, értelmiségiek mintegy százezer fős csoportja hagyta el Észak-Erdélyt, a Dél-Erdélyben élő magyarok közül pedig száz-százötvenezren Észak-Erdélybe, illetve Magyarországra vándoroltak.[4]

Természetesen nemcsak az 1940-ben bekövetkezett hatalomváltás és az azt követő évek története feldolgozatlan, hanem az 1944 őszén bekövetkezett eseményeké is. Ennek következtében csak fő összefüggéseiben ismert az a folyamat, melynek eredményeként az 1944. szeptember 5-én megindult német–magyar támadás következtében a Dél-Erdélyben állomásozó hét román hadosztály „kisebb átmeneti ingadozás után – Észak-Erdély elfoglalására kapva utasítást – a szovjet erők oldalára állt”.[5] Ezt követően alig egy hónappal később, a 2. magyar hadsereg visszavonulását követően előbb Nagyváradot, majd Kolozsvárt is elfoglalták. Ez egyet jelentett a román hatalmi szervek ismételt megjelenésével, a Maniu-gárdák garázdálkodásával, illetve erre hivatkozva a román közigazgatás Észak-Erdélyből történt kiutasításával. 1944. november 8-a és 1945. március 13-a közé esik az a 126 nap, mely a maga sajátosságával különleges helyzetet nyújtott Észak-Erdély, e többnemzetiségű terület népei számára. E sajátos körülmények között létrejött önálló „államiság” sorsát azonban Románia területi követelései és a Szovjetunió Romániával kapcsolatos közvetlen és hosszú távú érdekei egyértelműen meghatározták. Mindezek következtében az e területen élő, nem román nemzetiségűek, közülük is mindenekelőtt a szülőhelyüket el nem hagyó magyarok, mind jobban magukra hagyva, korábban nem tapasztalt mértékű és intenzitású beolvasztó törekvés szenvedő alanyaivá váltak. A reményt, hogy 1944. november 8-át követően nem egy beolvasztó nemzetiségpolitika formálódik ki, egyértelműen visszatükrözi az a fő folyamatok mellett mellékesnek tűnő tény, hogy az észak-erdélyi szórványvizsgálat felvétele úgy folytatódott, mintha a terület státusában semmiféle módosulás nem következett volna be. Ez a feltételezés azonban rövid idő múlva illúzióvá vált, s a kitöltött családlapok a vizsgálat irányítójának döntése következtében Budapestre kerültek.

Asszimilálódó magyarok

Az erdélyi országrészben élő magyarok elrománosodásának kérdése – a Hunyad vármegyei tapasztalatok alapján – a múlt század hetvenes éveiben merült fel első ízben.[6] Ezt követően, a 19. század végén, a 20. század elején ez a kérdés az Erdély-részi telepítés gondolatával összefüggésben került ismételten előtérbe. A tízes években Tokaji László és Bethlen István volt az, aki az e területen élők beolvadásának gazdasági összefüggéseire hívta fel a figyelmet.[7] Mielőtt azonban az erdélyi magyarság támogatására, az asszimiláció mértékének csökkentésére megindított kezdeményezésnek bármiféle eredménye lett volna, kitört az első világháború, mely ezeket a törekvéseket megakasztotta. A világháborút követően teljesen új helyzet teremtődött az itt élő magyarok számára. Ennek a helyzetnek a legfontosabb meghatározottságát – az anyanemzettől való elszakítottság mellett – a többségi helyzetből a kisebbségi sorba való süllyedésben, a nemzetiséggé válásban lehet megragadni. A drasztikusan megváltozott új viszonyok között talán érthető, hogy a szórványban élő magyar nemzetiségűek kérdése közel másfél évtizedig fel sem vetődött az erdélyi magyarság számára. Ez a kérdés, bármennyire is elgondolkodtató a két világháború közötti időszakban, Magyarországnak különösebb gondot nem okozott. Az akkori magyar politika figyelmének középpontjába ugyanis, mint már említettük, mindenekelőtt a békedöntés értelmében elveszített területek visszaszerzésének kérdése került s vált meghatározóvá, s csak ennek alárendelten foglalkoztak a környező országokban élő magyarság helyzetével. A nemzetmentés fogalomkörének bűvöletében, bármennyire is hihetetlen, a szórványban élők sajátos gondjai teljes mértékben háttérbe szorultak.

Azt, hogy az erdélyi magyarság energiáit az impériumváltást követően elsősorban nem az asszimiláció, a beolvadás kérdései kötötték le, természetesnek kell tartanunk. A vesztes háborúból való ocsúdással párhuzamosan azonban a Romániához került magyarságnak rá kellett döbbennie magáramaradottságára s arra, hogy a trianoni békeszerződésben rögzített helyzete nem átmeneti, nem pillanatnyi, hanem számukra előre meg nem határozható ideig tartó, rögzült állapot. A változtathatatlannal vagy az alig(ha) megváltoztathatóval való szembesülés tudatosította számukra, hogy a korábbi többségi helyzetből lehet, hogy végérvényesen kisebbségi sorba süllyedtek, s egyéni akaratuktól, szándékaiktól függetlenül egy idegen állam állampolgáraivá váltak. Az új helyzet, az idegen államhatalom kisebbségellenes, beolvasztó politikája azonban szinte automatikusan életre hívta azokat a védekezőmechanizmusokat, amelyek a nemzeti identitás megőrzése szempontjából veszélyeztetett helyzetbe került magyar nemzetiségűek számára bizonyos fokú védettséget biztosítottak. A megváltozott helyzet azt is tudatosította a magyarok számára, hogy a korábbi többségi állapotban nem építették ki azokat az intézményeket és védekezőmechanizmusokat, amelyek a társadalom, az egyes közösségek vagy a családok szintjén elégséges hátteret, védettséget biztosítottak volna az asszimilációval, a beolvadással, az elrománosodással szemben. A bekövetkezett változás eredményeként vált nyilvánvalóvá az a korábban is meglévő, de többségi helyzetben igazi veszélyességét valójában alig mutató folyamat, melyben – a magyar területek általános vonzásával, az önként vállalt asszimilációval párhuzamosan – nem csupán a nyelvhatárok mentén, hanem viszonylag széles területeken már évtizedekkel korábban megindult a magyar népességnek a románságba való feloldódása. A helyzet érzékeltetésére megjegyezzük, hogy annak a 709 településnek, amelyben 1942–1944 között a vizsgálatot elvégezték, 65,5%-ában már 1910-ben 10%-nál kevesebb volt a magyar nemzetiségűek aránya. Ez 1930-ban 78,0%, 1941-ben pedig 66,6%.

1. A magyar nemzetiségűek aránya a vizsgált településeken
a népszámlálások adatai alapján

 

Az 1920. évi impériumváltást követően az etnikai viszonyok megváltoztatását, a magyar etnikumú népesség szórványosodását, a román nemzettestbe való beolvadásának folyamatát a román államhatalom direkt és indirekt intézkedései meggyorsították és felerősítették. A megváltozott viszonyok között helyét kereső és az új közösségi berendezkedés feltételeinek megteremtésével elfoglalt magyarság képviselői – az egyházmegyék elnéptelenedésével, a magyar népesség Románia gazdaságilag vonzó területeire való elvándorlásával párhuzamosan – a harmincas évek elején döbbennek majd csak rá a szórványokban élőkkel való foglalkozás halaszthatatlanságára. E felismerés hatására a református egyház előbb az asszimiláció kérdéskörére, majd vallási alapon a szórványban élők körében kifejtett missziós munka fontosságára hívta fel a figyelmet Erdélyben.

A harmincas évek elején a bekövetkezett folyamatok hatására kikényszerített szórványmissziós tevékenység természetesen nem volt előzmény nélküli. A Magyar Királyság területén ugyanis egyházi szempontból a szórványban élőkkel való foglalkozás a múlt század végétől nem volt ismeretlen. Ebben a munkában tehát az erdélyiek, a kisebbségi sorba süllyedés megrázkódtatásából eszmélve, már valamiféle tapasztalatra támaszkodhattak. A megközelítés elsősorban nem világi, hanem egyházi volt, s tevékenységük az egyház nélkül maradt hitbéli testvérek gondozására terjedt ki mindazon területen, amelyet a magyarországi református egyház törvénykönyve szerint szórványnak tekintettek. A református egyház szempontjából minden olyan község, népesebb puszta, tanya szórványnak minősült, amelyben fiókegyház a hívek csekély száma miatt nem alakulhatott meg.[8] Az egyház számára az alapvető gondot mindenekelőtt az anyaegyházközségek szórvánnyá válása, a szórványok elnéptelenedése, kihalása, azaz a hívek elvesztése okozta. Az elkerülhetetlennek látszó folyamat mementói, az elhagyott, rommá vált templomok, a gazzal benőtt vagy már felszámolt temetők a kikerülhetetlen jövő árnyékát vetítették az egyházukért felelősséget érző személyek elé. Mindezek hatására a harmincas évek elején cselekvésre szánták el magukat. A református egyház keretében Erdélyben ekkor megkezdett szórványmunkát az egyháztól olyan elválaszthatatlan tevékenységnek, missziónak tekintették, amely „sohasem irányulhat más felekezetek vagy fajok ellen. Nem támadás, hanem megvédése, megtartása a mieinknek, a ránk bízottaknak”. E munka célját pedig nem másban, mint a megtartó IGE minden, a legnagyobb elhagyatottságban élő református testvérhez való eljuttatásában jelölték meg![9]

Ezzel a felismeréssel szinte azonos időben az egyházi mellett világi vonalon is megkezdték Erdélyben az asszimilációval és a szórványkérdéssel való foglalkozást. A kezdet nem a konkrét, gyakorlati szórványmunka vonatkozásában, hanem a szórványban élőkkel kapcsolatos elméleti–metodológiai vizsgálódás tudományos megalapozása szempontjából igen biztató volt. Minden hasonló típusú elméleti és gyakorlati vizsgálódáshoz, a szórvánnyal kapcsolatos általános és konkrét feladatok meghatározásához ugyanis jó kiindulópontot jelentett Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című, 1932-ben napvilágot látott munkája. Érdekes módon azonban Mikó Imre tartalmi és metodológiai szempontból is igényes, kilenc falu adatainak szisztematikus feldolgozását tartalmazó írását a református egyház keretei között ekkor kibontakozó szórványmissziós munkában senki sem vette figyelembe. S a korabeli valósághoz az is hozzátartozik, hogy a szórványmunka területén világi vonalon megindult tevékenységben sem támaszkodtak Mikó eredményeire.[10]

A református egyház keretében, illetve a világi vonalon is ezzel egy időben kibontakozó szórványmissziós munka viszonylag rövid időn belül az Országos Magyar Párt kezdeményezésére általánosabb kérdésként nyert megfogalmazást. Ez a kezdeményezés végső soron szintén egyházi megmozdulásból indult, majd azzal párhuzamosan haladt, de annál egyetemesebb jellegű kezdeményezés eredménye volt.[11] Ezt az elmozdulást, az e kérdéskörrel való foglalkozás súlypontjának egyháziról a világira való áthelyeződését nemcsak természetesnek, hanem szükségszerűnek is kell tartanunk, hiszen az erdélyi református egyház szórványokban élő tagjait nemcsak hitük különbözősége választotta el attól a közegtől, amelyben éltek, s melynek asszimilációs nyomását el kellett volna hárítaniuk, hanem nyelvük és nemzetiségük is.

A református egyházban, mint említettük, Mikó Imre eredményeitől függetlenül a szórvány ügyére Földes Károly mezőújlaki református lelkész Szórványmisszió című füzete hívta fel a figyelmet.[12] Ezt az írást nemcsak azért tartjuk figyelemre méltónak, mert a Mezőújlakon és Septéren bekövetkezett asszimilációt dokumentálta, hanem azért is, mert kiáltó szava akkor hangzott el, amikor már többé-kevésbé kiformálódott az a felismerés, hogy a magyarság nemzeti identitásának megőrzése, megmaradásának biztosítása érdekében tovább már nem lehet várni, hanem valamit tenni kell, s szerencsére nemcsak a felismerés fogalmazódott meg, hanem körvonalazódtak azok a feltételek is, amelyek között az asszimilációs folyamatot ha megállítani nem is, de hatását mérsékelni lehetett. Földes írásának hatását felerősítette, a szórványban élő magyarok helyzetével kapcsolatos feladatok megoldását az erdélyi magyar társadalom általános problémájává tette s egyben a szórványban élőkkel szembeni általános felelősség kérdését is megfogalmazta Nyírő József Papbeiktatás című novellája, mely 1934. december 23-án a Keleti Újságban jelent meg.[13] Nyírő ebben az írásában – Földes Károly adataira támaszkodva – a beolvadás megakadályozása érdekében azonnali beavatkozás szükségességét fogalmazta meg. Földes és Nyírő írásainak hatása szorosan kapcsolódott ahhoz a traumához, hogy a szinte felfoghatatlan hír a magyar nemzetiségűek beolvadásáról, a románságba való felolvadásáról nem a távoli Regátban, Bukovinában, Moldvában vagy Besszarábiában élő magyar szórványokból, hanem Kolozsvár tőszomszédságából, a Mezőségről érkezett.

Földes és Nyírő írásainak többek között az lett a következménye, s ez a legfontosabb, hogy ezt követően a szórványok ügye már nem lehetett „néhány kitett (szórványmissziós munkát végző) vezető magánügye, hanem az egész közösség legégetőbb, legsürgősebben megoldandó” feladatává vált.[14] Ehhez egyben az a  felismerés is társult, hogy egyesek segítő munkája csak úgy és csak akkor lehet eredményes, ha azt intézményesítik, s ha munkájukat szervezett segítő közösségek folyamatos, a szórványban élő magyarság egészére kiterjedő munkája egészíti ki. Ettől kezdve tehát sem egyházi, sem pedig világi vonalon a szórványokkal való foglalkozás kérdései elől már nem lehetett kitérni. Ennek ellenére azonban paradox módon – különösen világi vonalon – még éveknek kellett eltelnie, hogy a szórványkérdés megismerése és megoldása érdekében az egyéni törekvéseken túl szervezett lépéseket is tegyenek.

Nagy Ödön írásából tudjuk, hogy Földes Károly 1934-ben, 1935-ben a Szórványmisszió című füzetének megjelenésével párhuzamosan a szórványkérdésről több nagy egyházközségben tartott előadást, melynek következtében mind többen szembesültek a megoldás elodázhatatlanságával. Ezt követően az egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek állandóan napirenden tartották a kérdést, annak ellenére, hogy a szórványmissziós tevékenységgel összefüggő problémát, a megoldási lehetőségeket – mint ahogyan azt Nagy Ödön megfogalmazta – a maga teljességében, mélységében nem ismerte senki. Azt, hogy mennyire élő problémáról van szó, jól mutatja az a tény, hogy már 1934 végén elkészült annak a könyvnek a kézirata, amely Szórványainkról címmel a Kiáltó Szó könyvei között 1935-ben jelent meg.[15] Ebben a kiadványban hat szerző egy-egy szórványterületre vonatkozó ismereteiről számolt be. A kötetbe szerkesztett írások egy kivételével, amely a regáti misszióval foglalkozik, Erdély különböző területein tevékenykedő szórványmissziós munkáról adtak hírt. Annak ellenére, hogy az írások mindegyike egyházi ihletésű, és a református diaszpórák igen változó színvonalú hitéletét, szűkös lehetőségeit mutatja be, mindegyik a beolvadó, az asszimilálódó, a mind több és több településről kipusztuló (református) magyarokról tudósított. Tehát az, ami Földes Károly füzetéből még csak Erdély egy területére vonatkozott, és amit némi önámítással még egyedi jelenségnek is lehetett tekinteni, ebben a kötetben már tartalmi és területi vonatkozásban is általános problémaként jelent meg.

Ez a könyv annak ellenére, miként az előszava is megfogalmazta, hogy a magyar diaszpórával összefüggő koncepció és a megoldást elősegítő eszközök hiányában a szórványban élőkkel kapcsolatban csak csonka, töredezett elképzelések léteztek, fontos szerepet töltött be Erdélyben a szórványmunka területén kifejtett munkában.[16] Feltételezhetően hatással volt azokra a teológushallgatókra is, akik az 1935–36. tanév kezdetén „azzal a kéréssel fordultak a tanári karhoz, hogy egy szeminárium keretében szeretnének a szórványmunka kérdéseivel foglalkozni”.[17]

Ebből a kötetből merített Szathmáry Lajos is, aki az Országos Magyar Párt Kisebbségi Szakosztályának felkérésére 1937. május 31-én a szórványkérdésről, a magyar szórványokkal kapcsolatos feladatokról a szakosztály ülésén tartott vitaindító előadást.[18]

A szórványosodás problémájának felismeréséhez párosult jó szándékú tenniakarás azonban – a megfelelő intézményi háttér, szakember és különösen az anyagi eszközök hiányában – csekély eredménnyel járt. Ennek következtében Nagy Ödön a négyéves szórványmozgalom történetét joggal „szalmaláng-megmozdulásnak” minősítette, melyben a tényleges munka helyett a nagy szavak, a patetikus szólamok, az esküdözések váltak meghatározókká. Úgy látta, hogy „itt is az érzés talajára épült a jó szándék, pedig komoly közügyeket csak józan, átgondolt, higgadt és tudományosan előkészített alapon lehet eredményesen szolgálni. Ma közvéleményünket alig izgatja a szórványkérdés. Megépült néhány imaház, egy papilak, megírtak néhány tanulmányt róla, néhány ember közismert lett általa, összegyűjtötték úgy 100 falu adatait, de maga a mozgalom halott. Azt reméltük, hogy az egyházak testületei komolyan fognak vele törvényhozó gyűléseiken foglalkozni, megszervezik a maguk külön misszióját, de nem tették.”[19]

A szórványban élő magyar nemzetiségűek nemzeti öntudatának megerősítése, megőrzése, illetve a szűkebb vagy tágabb értelemben felfogott szórványmissziós munka területén az ezt követő években sem történt előrelépés. Ennek ellenére meggyőződésünk, hogy ezen „elfecsérelt” évek tapasztalatai nélkül az 1942-ben megkezdett észak-erdélyi szórványvizsgálatra nemigen kerülhetett volna sor.

A vizsgálat dokumentumai

A módszertani szakirodalomból jól ismert, hogy egy kérdőíves szociológiai vizsgálat esetében az elemzés tartalmát, objektivitását, a feltárt, a bemutatott valóság érvényességét, vagyis végső fokon a vizsgálat eredményességét – sok más összefüggés mellett – eleve meghatározza a vizsgálat során használt kérdőív, a kérdésekbe transzformált valóság, vagyis azoknak a problémaérzékenysége és valóságismerete, szakmai felkészültsége, akik a vizsgálat során alkalmazott kérdőívet megalkották. Ennek realitása könnyen belátható, hiszen az összegyűjtött anyag elemzése során a kutató csak annyit tud a valóságból rekonstruálni, amennyit a kérdésekre adott válaszok lehetővé tesznek, hiszen a kérdőívek feldolgozása, elemzése rendjén a kutató már nem a valóságot, hanem a kérdésekre adott válaszok alapján feltárt, feltárható, felszínre hozott „valóságot” elemezheti, s ezek szerint  fogalmazhatja meg következtetéseit. Mint az közismert, egy reprezentatív, a mintavétel követelményeinek megfelelő vizsgálat esetében a jól megszerkesztett és a vizsgálat célkitűzése szempontjából adekvát kérdéseket tartalmazó kérdőív feldolgozása a kutató számára lehetőséget biztosít arra, hogy a megkérdezettek válaszai alapján olyan összefüggéseket is feltárjon, melyek már nemcsak a megkérdezettekre, hanem – a vizsgálattal összefüggő kérdések mentén – annál nagyobb számú népességre vonatkozó következtetésekre is érvényesnek tekinthetők. Másként megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy a minta alapján levont következtetések nem csupán a mintára, hanem a minta által reprezentált népesség egészére is érvényesek. A kérdőív tehát minden ilyen típusú szociológiai elemzés esetében, pozitívummal és negatívummal együtt, meghatározó eleme a vizsgálatnak.[20] Így van ez az Észak-Erdélyben élő magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családok szociológiai-demográfiai helyzetét feltáró vizsgálat esetében használt kérdőív: a családlap esetében is. Az észak-erdélyi vizsgálat során használt kérdőív esetében azonban nemcsak erről van szó. A vizsgálat keretében használt családlap jelentőségét, az elemzés során játszott kitüntetett szerepét ugyanis – az általános módszertani megfontolások és a kérdőívvel szemben támasztott követelmények mellett – több szempontból külön is hangsúlyozni kell. Mindenekelőtt azért, mert a vizsgálat előkészítésére, célkitűzésére, megtervezésére, a kérdőív elkészítésére stb. vonatkozó levéltári anyagok hiányában a vizsgálattal összefüggésben lényegében egyetlen kiindulópontunk van, s ez nem más, mint a vizsgálat során használt és mind ez ideig fel nem dolgozott családlap. Azaz a vizsgálat kezdeményezőinek a kutatással kapcsolatos célját, a vizsgálat előkészítésének fázisait s bizonyos értelemben még lebonyolítását is egyéb forrás hiányában a családlap kérdései alapján kell feltárnunk.

Jelen esetben tehát a felvétel teljes anyagának feldolgozása közben, annak érdekében, hogy megállapítsuk, vajon a vizsgálat során használt kérdőív mennyiben felelt meg a kutatás célkitűzésének, nemcsak a kérdőív kritikai elemzését kell elvégezni, hanem a kérdőív felépítéséből, a kérdések struktúrájából, egymáshoz való viszonyából, a kérdések konkrét megfogalmazásából s tényleges tartalmából kell kibontanunk a kutatást kezdeményezők vizsgálattal kapcsolatos célkitűzéseit, s ezzel együtt választ kell adni arra a kérdésre is, hogy kik kezdeményezték, finanszírozták a kutatást.

Mindezek mellett természetesen nem elhanyagolható annak megválaszolása sem, hogy kik vettek részt a vizsgálat megtervezésében, a családlap elkészítésében, módosításában, véglegesítésében, hogy milyen munkafázisok előzték meg a felvétel megkezdését, s hogy mit vártak a vizsgálattól. Ezekre s egyéb, hasonló típusú kérdésekre még akkor is meg kell kísérelni választ adni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló dokumentáció alapján megfogalmazottak töredezettek, nem teljes körűek, és számos összefüggésben csak esetlegesek lehetnek.

A rendelkezésre álló, nem teljes kutatási dokumentáció alapján megállapíthatjuk, hogy az észak-erdélyi vizsgálat megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket a tudományos kutatómunkával szemben támasztanak, mert a vizsgálat:

1) egy jól körülhatárolt, reális kutatási problémára irányult, és e probléma feltárásának célját szolgálta;

2) szisztematikusan volt megtervezve;

3) az összegyűjtött adatokat általánosan érvényes összefüggések feltárására kívánták felhasználni, illetve mert

4) az összegyűjtött adatok érvényességét folyamatosan ellenőrizték, az esetleges adathiányokat a kitöltött családlapok ellenőrzését követően pótolták.

A kérdések tartalma, belső logikai rendje alapján azt lehet megállapítani, hogy a családlap megfelelt azoknak a tartalmi-módszertani kritériumoknak, melyeknek alapján egy szociológiailag érvényes vizsgálatot el lehet végezni. A családlapot nemcsak az 1930-as évek társadalomtudományi kutatásainak színvonala, hanem a kérdőívvel szemben támasztott jelenlegi követelmények alapján is jónak lehet minősíteni. Ezt annál inkább szükséges hangsúlyozni, mivel noha ez a vizsgálat nem előzmény nélküli, a negyvenes években, de még azt követően a hetvenes évek közepéig-végéig – a szociológia sajátos helyzete következtében – kérdőívek segítségével elhanyagolható számban végeztek szociológiai vizsgálatot Magyarországon. Természetesen az észak-erdélyi vizsgálat elemszáma összehasonlíthatatlanul nagyobb volt minden más addigi és a legtöbb mostani vizsgálat elemszámánál is. Mindezeket figyelembe véve már most megelőlegezhetjük azt az állítást, hogy a kérdőívek történetszociológiai feltárása, feldolgozása és értelmezése olyan ismeretek birtokába juttat bennünket, amelyek alapján a makrostruktúra világa helyett a történelem mélyrétegeinek meghatározó, eddig nem ismert elemeit, összefüggéseit lehet felszínre hozni Észak-Erdély legújabb kori történelmének rövid ideig tartó, sajátos korszakából. A családlapok feldolgozásának eredményeként tehát nemcsak releváns ismeretekhez jutunk Észak-Erdély falusi térségében, döntően a legelhagyatottabb településeken élő magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családok életéről, hanem következtetéseket lehet levonni azzal kapcsolatban is, hogy a mintába került települések lakói vagy általánosabb érvénnyel megfogalmazva a szórványban élők hogyan jutottak, juthattak a vizsgálat által feltárt helyzetbe, illetve hagy az azóta eltelt évtizedek milyen változásokat hoztak, hozhattak a vizsgálatba került családok életében, a vizsgált területen élő népesség nemzetiség szerinti összetételének alakulásában.

Egy kérdőívre alapozott szociológiai vizsgálat esetében, még akkor is, ha az elemszám nem haladja meg az ezer főt, a vizsgálat megtervezésétől, a próba, majd a végleges kérdőív elkészítésén át a zárótanulmány megírásáig számos, egymástól jól elhatárolható munkafázist lehet elkülöníteni, melynek során igen sok dokumentum keletkezik. Így lehetett ez az észak-erdélyi vizsgálat esetében is. Ennek ellenére e vizsgálattal összefüggésben mindenekelőtt a dokumentumok hiányát kell megemlíteni. Jelenleg ugyanis a kitöltött családlapokon kívül igen szegényes az a dokumentáció, amely a vizsgálattal összefüggésben a rendelkezésünkre áll.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy elemzésünk akkor lehetne teljes, ha a vizsgálattal kapcsolatos valamennyi dokumentum a rendelkezésünkre állna, mégis azt kell mondani, hogy a szerencsés véletlen nem a kutatás előkészítésére vonatkozó dokumentációt őrizte meg az utókor számára, hanem – igaz, feldolgozatlanul – magát a felvételt, s így a közel ötven évvel ezelőtt megkezdett kutatást most a zárótanulmány utólagos elkészítésével lezárhatjuk. Annak ellenére tehát, hogy a feldolgozáshoz szükséges számos fontos dokumentum nem áll rendelkezésünkre, lehetőség van a vizsgálat lezárására, vagyis arra, hogy a megtalált családlapok alapján a vizsgálatban egykor részt vevők helyett a zárótanulmányt elkészítsük.

A vizsgálat dokumentumait – egymástól jó elkülöníthetően – a következő csoportokba lehet sorolni:

1) Nyomdai úton előállított anyagok: a családlap, a statisztikai lap és a települések monografikus feldolgozását elősegítő kérdéseket tartalmazó kiadvány.

2) A vizsgálat lebonyolításával kapcsolatos felkérő- és köszönőlevelek.

3) A kitöltött kérdőívek feldolgozásához kapcsolódó ívek, kigyűjtések, válaszlevelek.

Az első csoportba tartozó dokumentumok három nyomtatott anyagból: Családlapból, a Községi törzslapból és a Kérdőpontok a község monografikus adatainak összegyűjtésére című füzetből áll. A következőkben ismerkedjünk meg ezekkel az anyagokkal.

A) Családlap

A vizsgálat alapdokumentuma a Családlap, vagyis a vizsgálat során használt kérdőív, mely lehet a) vagy b) típusú. Az a) típusú családlapot a magyar, a b) típusút a vegyes (magyar–román és román–magyar) családok adatainak felvételére használták. A családlap négyoldalas, mérete A/5-ös formájú. Az a) típusú családlapot rózsaszín, a b) típusút pedig fehér színű papírra nyomták. Mindkét típusú családlap ugyanazokat a kérdéseket tartalmazza, ez természetes is, hiszen a két családtípus adatait, jellemzőit csak így lehetett összehasonlítani. A két kérdőív között tehát csak a papír színében van különbség, mely a feldolgozás során a két családtípus egyértelmű elkülönítését volt hivatva szolgálni. A felvételt 1942 és 1944 között végezték, ez alatt a két év alatt a kérdőív tartalmi és formai vonatkozásban alig változott. Az 1944-ben használt családlapok egy részénél a papír színét felcserélték, azaz az a) típusú kérdőív színe a fehér és a b) típusúé a rózsaszín lett. A csere okát nem ismerjük, ennek ellenére joggal feltételezhető, hogy csak véletlen papírcseréről volt szó, illetve arról, hogy takarékosságból a hibásan kinyomtatott íveket nem kívánták megsemmisíteni, s mivel a színcsere a vizsgálatot tartalmi vonatkozásban nem befolyásolta, így azokat is felhasználták. Kitöltéskor nem a lap színét vették alapul, vagyis a rózsaszínű, A) Családlap feliratú kérdőívet a magyar családok adatainak rögzítésére, a fehér színű, B) Családlap feliratút pedig a vegyes házasságok esetében használták. A családlapokat Kolozsvárott a Búza utca 3. szám alatt, Nagy Jenő nyomdájában készítették el.

A kutatás célkitűzése és a vizsgálat keretében használt szórványfogalom egyértelműen meghatározta azt, hogy az adatgyűjtés keretében milyen körből milyen ismereteket, információkat kívántak összegyűjteni. Mint már arról szó volt, nem tudjuk, hogy a kérdőívszerkesztés folyamata megfelelt-e a módszertani szakirodalomban joggal megkövetelt eljárásmódoknak, a kérdőív szerkezete, illetve az előre rögzített kérdések alapján viszont joggal feltételezhetjük, hogy a kérdőív szerkesztői a feltárandó témát, a tisztázandó problémát pontosan ismerték. Ezt támasztja alá a családlap szerkezete, de a vizsgálat feldolgozott anyaga is megerősíti, hogy a szórványkutatást nem elméleti általánosítások, új hipotézisek megfogalmazása érdekében tervezték meg és bonyolították le, hanem nagyon konkrét, gyakorlati célból. A kérdőív szerkezete egyértelműen visszatükrözi azt az egykori valóságot, hogy a szórványban élő magyar nemzetiségűekkel kapcsolatban pontos ismeretekkel nem rendelkeztek. Ennek következtében a kérdések döntő többsége azokra az információkra vonatkozott, amelyeket a szórványstatisztika vagy a tervezett szórványkataszter elkészítéséhez elengedhetetlenül szükségesnek tartottak. Logikai struktúrájuk szerint a családlap a változókra és a változók közötti viszonyokra vonatkozó kérdéseket eldöntő vagy kiegészítő kérdések. A kiegészítő kérdések részben nyitottak, részben pedig zártak. A kérdések egy része egyértelműen rákérdezett a kívánt információra (például ilyenek az első és a második kérdésblokk kérdései), más része viszont olyan kérdésekből állt, amelyek esetében a vizsgálat szempontjából fontos ismeretekre csak az adott válaszokból lehetett következtetni. Az első, tehát a zárt kérdéstípussal azokra a tényekre kérdeztek rá, amelyeket a vizsgálatot követően tervezett szórványmunkában kívántak hasznosítani, a második típusú kérdésekre adott válaszokból pedig a szórványban élő népesség állapotát szerették volna megismerni. És természetesen arról sem lehet megfeledkezni, hogy a kérdezés módja, a kérdezők iskolázottsága, társadalmi helyzete is meghatározta a kérdések formáját.

A családlap a standardizált kérdőívek típusához tartozik: olyan kérdést, melyet a válaszok megbízhatóságának ellenőrzése, következetességének mérése céljából fogalmaztak volna meg, nem tartalmaz. Nem ismeretes, hogy a családlappal kapcsolatos előre nem látható problémákat, a fölösleges kérdések kiszűrését, avagy az esetleg hiányzó kérdések pótlását előzetes próbafelvétel segítségével megkísérelték-e kiküszöbölni. Azt viszont csak feltételezni tudjuk, hogy az elkészített családlapot, mielőtt még a vizsgálatot megkezdték volna, a szórványkérdéssel foglalkozók körében megvitatták, esetleg kisebb mintán ki is próbálták. Ezt, illetve a jó előkészítést az támasztja alá, hogy a családlap a felvétel során jól „működött”, illetve hogy a vizsgálat közben az eredeti kérdőíven csak jelentéktelen változtatásokat tartottak szükségesnek végrehajtani.

A családlap alapján megállapítható, hogy a vizsgálat tervezői a kérdőívszerkesztés szabályait betartották. A kérdések megfogalmazása világos, a kérdések félreértelmezésére nincs lehetőség. A kérdések jól érthetők, sorrendjük logikus, a vizsgálat célkitűzésével összhangban vannak. Említést kell még tenni a családlap tartalmának és formájának összhangjáról is. Ennek keretében az alkalmazott tipográfia, a kérdések elrendezése, a kérdőív külalakja szintén az áttekinthetőséget segítette elő, s mindezek következtében a családlapot egy igen könnyen használható kérdőívnek minősíthetjük. Ezt azért tartottuk szükségesnek külön is megemlíteni, mert a fentiekben megfogalmazottak ellenére a felvétel során számos esetben nem minden kérdésre adtak választ. Ez a kérdőívek kódolása, de különösen az adatok értelmezése során jelentett problémát, mert ma már lehetetlen eldönteni, hogy miért maradt válasz nélkül egy kérdés.

A továbbiakban a családlappal összefüggésben mindenekelőtt vizsgáljuk meg a kérdőív szerkezetét, a kérdések közötti belső összefüggéseket, a kérdések egymáshoz való viszonyát, illetve az egyes kérdések direkt, konkrét jelentésén túli közvetett tartalmát, valamint a tartalomelemzés segítségével a családlap kérdéssorából kihüvelyezhető „üzenetet”, azt a mögöttes értéket, amelyet a családlap készítői közvetlen formában nem kívántak nyilvánosságra hozni, a megkérdezettekkel közölni.

A családlapra tekintve mindenekelőtt a kérdőív fedőlapjának, első oldalának közepén a cím: A) CSALÁDLAP vagy B) CSALÁDLAP tűnik elénk. A négyoldalas családlap a kérdőív egykori készítőinek döntése szerint az eredeti számozásnak megfelelően tíz részre tagolódik. Meg kell azonban állapítani, hogy a kérdőív belső struktúrájának, azaz az egymástól elhatárolódó kérdéscsoportok meghatározásában nem voltak következetesek. Saját logikájukat követve ugyanis az első oldalon számozatlanul két kérdéscsoportot találunk. Ezek az egyes családok azonosítását teszik lehetővé. A két kérdéscsoport közül az első pontosan rögzíti, hogy a kitöltött kérdőív mely család adatait tartalmazza. Az ezt rögzítő „a család neve” kérdésre általában a családfő, a férj nevét írták be. A családlap azonosíthatóságát „a család neve” kérdés mellett a család térbeli elhelyezkedésének (vármegye, járás, község) pontos meghatározása teszi teljessé. A pontos azonosíthatóságot a vizsgálat célkitűzése tette szükségessé, hiszen csak így, ebben az esetben volt lehetőség arra, hogy a családlap negyedik oldalán a családlap szerves részét képező, de az adatfelvételhez már szorosan nem kapcsolódó, a család feltárt helyzete alapján elfogadott gondozásra tett javaslat végrehajtását ellenőrizni is lehessen.

Az első oldalon a felvétel időpontját rögzítő kérdés mellett még egy, az adott településen a mintába került családok sorszámát rögzítő kérdés található, mely esetenként megegyezik a család házának számával. A „kitöltés időpontja” kérdés természetesen nemcsak a családlapot kitöltő személy munkájának ellenőrzésére, hanem a családról készült „pillanatfelvétel” időpontjának meghatározására is szolgált, hiszen az egy vagy két évvel később bekövetkezett változásokat – a kutatás célkitűzésének megfelelően – csak így tudták rögzíteni. Ez az összefüggés is a vizsgálat végiggondolt, tudatos megtervezésére utal. Ma már megállapíthatatlan, hogy a családlistákat készítették-e el először, s ezek alapján végezték el a kérdezést, vagy pedig a felkeresett családok sorrendje alapján utólag készítették el a vizsgálathoz kapcsolódó családlistákat. A kérdőív „családszám” kérdése tehát a vizsgálat alapkoncepciójával összefüggésben a megkérdezett családok kiválasztásának tartalmi, módszertani kérdését is felveti. Abban az esetben ugyanis, ha azon túl, hogy vármegyénként – a vizsgálat során meghatározott szórványfogalomnak megfelelő településtípuson – a magyar és a magyar–román, román–magyar vegyes családok viszonyait kívánták feltárni, a településenként megkérdezett családokat is mintavételi eljárással választották ki, akkor a mintába került családokat, a vizsgálat szempontjából nagyon fontos, jól körülhatárolt csoportnak kell tekintenünk. Természetesen ugyanerről van szó akkor is, ha a kiválasztott településtípuson teljes körű vizsgálatot végeztek, azaz valamennyi magyar és vegyes családot felkerestek.

A családlap első, valójában második kérdésblokkja a szülők adatait (név, születési év, hely, vallás, foglalkozás, iskolai végzettség) követően az anyanyelv mellett a legtermészetesebb módon hangsúlyt helyez a családban használt nyelvre, valamint arra, hogy a megkérdezett magyarul, illetve románul tud-e írni és olvasni. Ez a kérdés a következő kérdéscsoportból, mely a nagyszülők adatait rögzíti, már hiányzik. Feltételezhetően a nagyszülőkkel ellentétben azért tartották szükségesnek megkérdezni a szülőktől, hogy magyarul, illetve románul tudnak-e írni és olvasni, mert az 1912-ben és az azt követő években születettek számára már egészen más iskolarendszer állt rendelkezésre, mint az őket megelőző nemzedéknek.[21]

A két világháború közötti Magyarországon mind az egyének, mind az állam életében fontos szerepet játszott a vallás, ennek valóságát a kérdőív is egyértelműen visszatükrözi. Ennek részleteiről az egyes kérdésblokkok kapcsán még szólni fogunk. Ebben a kérdésblokkban a megkérdezett vallása mellett azt is szükségesnek tartották feltárni, hogy az adott személy változtatta-e vallását, és ha igen, mikor, és  mi volt az előző vallása. A vallásváltoztatás gyakoriságának feltárását valószínűleg azért tartották fontosnak, mert a vegyes házasságok esetében egyrészt számos alkalommal a férj vagy a feleség áttért a házastárs vallására, másrészt pedig a házasságból származó gyermekek már általában nemük szerint követték szüleik vallását. Emellett, amennyiben a vallásváltás közvetlenül az első világháború befejezését vagy a második bécsi döntést követte, azaz ha egybeesett a rezsimváltásokkal (s ha az első időpontban a katolikus vagy a református vallásról görög katolikusra vagy görögkeletire, a második időpontban pedig fordítva történt), akkor ez elsősorban a megváltozott hatalommal való azonosulásra utalt. A vallásváltoztatás adataiból az asszimiláció irányára, intenzitására is egyértelmű következtetéseket lehet levonni.

A szülőkkel kapcsolatos kérdésblokkban még egy kérdés szerepel, amely a megkérdezettek (az anya esetében is!) katonai szolgálatára vonatkozott. A kitöltött kérdőívek alapján azt lehet megállapítani, hogy e kérdés keretében a katonai szolgálat tényét, helyét, idejét és a katonai hierarchiában elfoglalt helyet, az esetleges rendfokozatot kívánták megismerni.

Azt a feltevésünket, hogy a kutatás célkitűzése szempontjából a vizsgálat eredményeként feltárt általános összefüggések mellett az egyes családok azonosíthatósága fontos volt, az is megerősíti, hogy a kérdőívek nem voltak anonimek, hanem a kérdésekre adott válaszok során a szülők és a nagyszülők gyermekei név szerint szerepeltek, az anya és nagyanya esetében pedig válaszként a leánykori nevet kellett a kérdésre beírni.

A harmadik, a négy nagyszülő adataival kapcsolatos kérdésblokkból – a szülőkéivel ellentétben – hiányzik a születés idejére, helyére, az iskolai végzettségre, illetve, mint azt már említettük, a nagyszülők magyarul, illetve románul írni és olvasni tudására vonatkozó kérdés. Ennek következtében a nemzedékek közötti összehasonlító elemzésre a fentiekben felsorolt összefüggésekben nincs lehetőség. A négy nagyszülő vallására, az esetleges vallásváltoztatásra, a vallásváltoztatás időpontjára, valamint az otthon használt nyelvre vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban viszont nemcsak összehasonlító elemzésre, hanem a nemzedékek közötti elmozdulás irányának, intenzitásának tettenérésére is lehetőségünk van. Akárcsak a szülők esetében, úgy itt is külön kérdésként szerepel, hogy a nagyszülők otthon milyen nyelven beszélnek. A nagyszülők esetében viszont az anyanyelvre vonatkozó kérdést elhagyták. Feltételezhetően ezt a kérdést azért tartották mellőzhetőnek, mert egyrészt az 1910-es és az azt megelőző népszámlálások adatai alapján ismerhették ennek a generációnak az anyanyelv szerinti megoszlását, másrészt pedig mindenekelőtt arról szerettek volna értékelhető bizonyosságot szerezni, hogy a családi élet mindennapjaiba a román nyelvhasználat milyen mértékben türemkedett be, vagy másképpen megfogalmazva: a magyar nyelv használata mennyiben maradt meg a román uralom évtizedei alatt.

A két világháború közötti időszakban, sőt még azt követően is a falusi térségben a több nemzedék együttélése elég általánosnak tekinthető. A kérdőív készítői erre az összefüggésre is figyelmet fordítottak, s a kérdőív kitöltőjétől azt kérték, hogy ha a nagyszülők a megkérdezett családdal közös háztartásban élnek, akkor ezt nevük aláhúzásával jelöljék. Meg kell jegyezni, hogy a családlapnak ezt a zárójeles utasítását akkor, amikor a családlapok számítógépes feldolgozásához a kódutasítást elkészítettük, valamilyen megmagyarázhatatlan ok következtében figyelmen kívül hagytuk. Ennek következtében az elemzés során ennek az egykori családokra jellemző összefüggésnek a feltárására nincs lehetőségünk. Ennek ellenére szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a családlapok utólagos, nem teljes körű átnézése alapján megdöbbenten tapasztaltuk, hogy az együttélést jelző aláhúzással nem találkoztunk. Okát nem ismerjük, hacsak nem feltételezzük azt, hogy a kitöltésnél az e kérdésnél alkalmazott tipográfia okozhatott zavart.

A következő kérdésblokk a gyermekekre vonatkozik, mely tíz esetszámig a saját gyermek, ettől elkülönítve két esetszámig pedig a családban élő rokon, árva és a lelenc (szüleitől elhagyott, talált gyermek) adatai után érdeklődik. A gyermekekre vonatkozó kérdéseket egy hetes osztatú táblázatba rendezték. Az első oszlopban a gyermekek sorszáma van feltüntetve. Ezt követően a gyermekekkel kapcsolatos kérdések sorrendje a következő: a gyermek neve, életkora, vallása, a bérmálás vagy konfirmálás ténye, az otthon beszélt nyelv, végezetül pedig az, hogy a gyermek hol tanult, illetve hogy a kérdezés időpontjában hol tartózkodott. Bár a nemzedékek közötti összehasonlítás lehetősége tovább szűkült, ennek ellenére a nagyszülők, szülők és a gyermekek vonatkozásában két metszetben, a vallás és a családban használt nyelv szerint az összehasonlítást el lehet végezni. E kérdésblokkal összefüggésben, a családban használt nyelv utáni érdeklődés természetessége mellett fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a kérdőív készítői a családlap koncepciójának alárendelten a vallásnak a gyermekek esetében is kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak. E táblázatban a gyermekekre vonatkozó utolsó, a „Hol tartózkodik?” kérdéssel kapcsolatban pedig azt szeretnénk megjegyezni, hogy ennek a kérdésnek a megfogalmazását az is motiválhatta, hogy ismeretet szerettek volna szerezni arról, hogy a második bécsi döntés eredményeként létrehozott területi megosztottság a Magyarországhoz került észak-erdélyi területen élő családokat mennyiben és milyen mértékben érintette.

A visszakerült észak-erdélyi területen élő fiatal népesség jövőjével kapcsolatos koncepcionális tervre utal az a megjegyzés, melyet a kérdőív készítői e kérdésblokkhoz fűztek. Abban az esetben ugyanis, ha valamelyik gyermek vagy a családban élő más rokon ipari vagy kereskedelmi jellegű munkakör esetleges betöltésére kiválóan alkalmas, vagy ha valamilyen, például zenei, képzőművészeti stb. területen feltűnő képességekkel rendelkezik, akkor azt a kérdőív kitöltőjének a családlapon külön is fel kellett tüntetni.

A következő, immár az ötödik kérdésblokk hat kérdéscsoportra bontva a család vagyoni helyzetére vonatkozik. A kérdésekre adott válaszok alapján, amennyiben a megkérdezett családfő munkája a mezőgazdasághoz kötődött, a család gazdasági, vagyoni helyzetét lényegében rekonstruálni lehet. Hiszen a kérdésekre adott válaszokkal nemcsak rögzítették a család tulajdonában lévő földterületet (szántó, legelő, kert, rét, erdő, szőlő), valamint a felesben és/vagy harmadában bérelt földterület nagyságát, az állatállomány (szarvasmarha, ló, juh, disznó) számát, a közjóléti, a szövetkezeti vagy a hatósági támogatás (pénzkölcsön, ipari felszerelés, gazdasági eszközök stb.) formáit, az ingatlan vagyonon lévő teher vagy más adósság pengőben kifejezett összegét, hanem azt is, hogy a családnak van-e háza, s ha van, akkor az milyen állapotban van.

E kérdésblokk alapján megállapíthatjuk, hogy a családlap megtervezésekor a készítők elsősorban a mezőgazdaságból élők életviszonyaiból, a paraszti gazdaság feltételeiből indultak ki, amikor a család vagyoni helyzetét feltáró kérdéseiket megfogalmazták. Éppen ezért ez a kérdésblokk egy összefüggés kivételével koherens, és a megcélzott, vagyis a mezőgazdasági munkát végző családok esetében adekvát. Ennek ellenére azonban sem tartalmi, sem logikai szempontból nem indokolt, hogy a megkérdezett foglalkozásához általában kötődő jövedelem nagyságát miért nem külön kérdésben fogalmazták meg, s hogy miért csak az „egyéb jövedelem” kérdésén belül kérdeztek rá a családfő fő vagy mellékkeresetére. E technika következtében egyrészt nem lehet megállapítani a megkérdezett fő foglalkozásából származó jövedelem nagyságát, másrészt pedig nem lehet megállapítani, hogy a fő jövedelem mellett valójában rendelkezett-e mellékjövedelemmel, és ha igen, akkor mennyivel. E kérdésblokk belső összefüggéseiből az is kiderül, hogy a vizsgálat megtervezésekor – a családfő fő állásából vagy egyéb foglalkozásából származó mellékkeresetei mellett – nem számoltak sem a feleség, sem a családban élő felnőtt korú gyermek, gyermekek, sem pedig a családdal közös háztartásban élő nagyszülők esetleges jövedelmével.

Emellett ez a kérdésblokk valójában nem igazán alkalmas a nem mezőgazdasági munkából származó ingó és ingatlan vagyon és egyéb jövedelmek pontos feltárására. Mindezek következtében a vagyoni helyzetre vonatkozó kérdésekre adott válaszok alapján nehezen, illetve csak részben rekonstruálható azoknak a családoknak a vagyoni helyzete, amelyekben például a családfő gyáros, nagykereskedő, tisztviselő, értelmiségi, kisiparos vagy ipari munkás volt. De ez érthető is, mert a kérdőív készítői teljes mértékben faluban, parasztban gondolkodtak.

A következő kérdésblokk a család egészségügyi helyzetére vonatkozott. Ez az egészségügyi helyzet általános megítélése mellett két alkérdést foglal magában: az első a családfő munkabíró képességét rögzítette (teljesen vagy részben munkaképtelen válaszlehetőségekkel), a második pedig azt kívánta feltárni, hogy a családfőn kívül – a tüdőbajra külön is rákérdezve – van-e súlyos beteg a családban.

A következő kérdés a család nemzeti identitásának mérésére szolgált, melyet egy három tagból álló fogalmi skálán rögzítettek: megbízható, nem megbízható, kétes. Annak ellenére, hogy e nagyon bonyolult és igen érzékeny problémakörrel kapcsolatban külön csak ezt az egy kérdést tették fel, mégis igen fontos, jelentős kérdésblokknak tekintjük.

A nemzeti identitás árnyaltabb minősítését – az anyanyelvre, a családban használt nyelvre, a vallásra és a vallásváltoztatásokra vonatkozó kérdések mellett – lényegében az adott család környezetéből származó esetleges hatások „mérésével”, a korábban megfogalmazott kérdések segítségével kísérelték meg elérni. Ennek megfelelően a következő kérdésblokkal, mely tartalmi és logikai vonatkozásban is az előzőhöz tartozik, azt kívánták feltárni, hogy a megkérdezett család jobb és bal oldali, illetve szemközti szomszédja milyen (magyar, román, egyéb) nemzetiségű. Emellett e kérdéscsokorba logikailag nem igazán illeszkedő, de a nemzeti identitással összefüggésben tartalmilag adekvátan még két kérdés található. Az egyik nemzeti, nemzetiségi vonatkozásban a család rokonságát minősíti. A kérdőív készítői ebben az esetben, éppen úgy, mint a szomszédok nemzetiségének meghatározásakor, a választható magyar, illetve román kategória mellé nemcsak az egyéb kategóriát vették fel, hanem ezekkel a kérdésekkel összefüggésben még azt is tudni szerették volna, hogy az egyéb kategória az adott családnál a szomszédok és a rokonok esetében pontosan melyik nemzetiséget jelentette. A másik kérdés pedig, mely a nemzeti azonosságtudat tartalmának, milyenségének megítélése szempontjából feltételezhetően nem jelentéktelen szerepet játszhatott a kérdőív megtervezésekor, azt kívánta rögzíteni, hogy a megkérdezett család román templomba jár-e. A kérdésre igennel és nemmel lehetett válaszolni, az igen esetén a román templomba járás tényét egy hármas osztatú, a templomba járás gyakoriságát mérő skála – gyakran, ritkán, egyáltalán nem – segítségével finomították, minősítették.

A következő kérdésblokk a családnak az egyházi életben való részvételét rögzíti. Paradox módon azonban az egyházi életben való részvételhez kapcsolt két alkérdéssel valójában nem a család vallásosságának milyenségét tárták fel, hanem azt rögzítették, hogy a családot milyen gyakorisággal, melyik magyar egyház lelkésze gondozza. A kérdés második felére adott válasz alapján tehát sokkal inkább a lelkész tevékenységének minőségére s nem a család vallásosságára lehet következtetni. Az, hogy ez tudatos volt-e, vagy csak így sikerült a családlap elkészítésekor, ma már nem lehet megállapítani. Egy biztos, e kérdésre adott válaszok alapján a szórványmunkában kitüntetett helyet elfoglalt lelkész, lelkipásztor jelenlétét, a szórványban élőkkel kialakított kapcsolatát többé-kevésbé pontosan fel lehetett tárni. E kérdésblokk második alkérdésére adott válaszokból pedig azt kívánták megtudni, hogy ha az adott helységben magyar lelkész nem volt, akkor hol lakik a legközelebbi illetékes lelkész, illetve hogy földrajzilag melyik magyar pap, lelkipásztor él a családhoz a legközelebb.

Végezetül a családlap utolsó kérdésblokkjával azt kívánták feltárni, hogy magyar nyelvű újság, könyv, illetve magyar vonatkozású kép, jelvény van-e a családban. Ez a blokk is arra utal, hogy több metszetben, egymást kiegészítő kérdésekkel – talán még a korábban feltett kérdések ellenőrzéseképpen is – kísérelték meg feltárni a mintába került családok nemzeti identitását. A fenti kérdésblokkal a család politikai beállítódottságát (milyen újságot olvas), irodalmi érdeklődését, valamint történeti és esztétikai orientációját (a lakásban található képek, jelvények által közvetített üzenetek segítségével) közvetlen és közvetett formában tették mérhetővé. A feltett kérdésre: „Magyar újság, kép, jelvény van-e a családban?”, igennel és nemmel lehetett válaszolni. Abban az esetben azonban, ha a válasz pozitív volt, a kérdőívet kitöltő személynek részletesen fel kellett sorolnia, hogy a családban milyen újságot olvasnak, illetve hogy milyen képeket, jelvényeket tartanak érdemesnek arra, hogy mindennapi életük legfontosabb színterét, otthonukat azzal „megjelöljék”, dekorálják.

Már említést tettünk arról, hogy az utólag felfedezett 23 dobozban talált családlapok egy része tipográfiailag és néhány vonatkozásban tartalmilag is eltér az 1942-ben, 1943-ban használt kérdőívektől. Nem tekinthető tartalmi változásnak az,  hogy a szülőkre és a nagyszülőkre vonatkozó kérdésblokk fejlécének szövegét megváltoztatták, azaz a korábban használt „Szülők, Apa, Anya (leánykori neve)” helyett a blokk címébe „A családfő vagy önálló nőtlen férfi”, „A családfő felesége (leánykori név) vagy önálló leány” megnevezés került. Ennek megfelelően pontosították a nagyszülőkre vonatkozó kérdést is, s ezeken a családlapokon „az apa, az anya szülei” megfogalmazás helyett „az összeírt férfi, illetve nő szülei” megnevezést használták. A feldolgozás során ez a módosítás nem okozott problémát, mert az „önálló nőtlen férfi”-t és az „önálló leány”-t akkor is megkülönböztettük a családoktól, amikor ez a kérdés még nem szerepelt a családlapon.

Az utólag felfedezett 23 dobozban talált családlapok első és negyedik oldalán azonban olyan kérdések is találhatók, amelyekkel addig nem találkoztunk. Az első oldalon a családok pontos azonosíthatósága érdekében a megkérdezett személy címét (utca, házszám) is feltüntették, valamint ennek az oldalnak a kérdéseit eggyel: „Mikor költözött a községbe?” ki is egészítették. A másik, a negyedik oldalon található új kérdés pedig a következőképpen hangzik: „A családfő vezető szerepre alkalmas-e, vagy milyen nemzeti munkára használható?” Ezt a kérdést nem dolgoztuk fel. Döntésünket az indokolta, hogy ezek a kérdések a családlapok döntő többségében nem szerepelnek.

Ezzel a kérdésblokkal a kérdőív tényfeltáró, a szociológiai felvételhez kapcsolódó része le is záródik. A kérdőív ezt követő, talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy második része, bár tartalmilag és koncepcionálisan a családlaphoz tartozik, valójában azonban már nem az adatfelvételhez, hanem a felvétel eredményeként feltárt valóság alapján meghozott, a családok megsegítésével, gondozásával összefüggő „határozat” megvalósítását volt hivatva szolgálni. Ennek a résznek a szerepe tehát a családlapok feldolgozását követő időhöz kapcsolódott. Mivel azonban a vizsgálatot a közbejött történelmi események miatt nem lehetett folytatni, ez a rész eredeti funkcióját elveszítette. Ám ez a rész is a családlaphoz tartozik, így bemutatásától nem kívánunk eltekinteni.

Ez a rész, amely a családlap negyedik oldalának körülbelül a felét foglalja el, három alrészre tagolódik. Az első alrész a következőképpen hangzó,  az összeíró számára megfogalmazott utasítással kezdődik: „Javaslat a gondozásra (minden esetben kitöltendő! A nemleges feleletet is indokolni!).” Ez a megjegyzés ismételten arra utal, hogy a felvételt jól végiggondolt célkitűzés érdekében határozták el. Eszerint az összeírónak a család gondozására tett javaslata alapján határozatot hoztak, hogy az adott családot milyen gondozásban részesítsék. Az elfogadott határozatot a családlapon biztosított helyen írásban kellett rögzíteni. Nem biztos, de feltételezhető, hogy a határozatot járási vagy vármegyei szinten kellett elvégezni, mert ha ez egy – például Budapesten vagy Kolozsvárott felállított – központban történt volna, akkor a határozat meghozatalának helyét az íven nem szaggatott vonallal jelölik. Arra a tényre, hogy a kérdőív megtervezésekor a határozat meghozatalának: helyének, időpontjának és a határozatot hozó aláírásának dokumentálására is gondoltak, a családlap tipográfiájából egyértelműen következtetni lehet.

A felvétel célkitűzésének megfogalmazói azonban ezzel még nem elégedtek meg, hanem – itt már időpont megjelölése nélkül – dokumentálni kívánták a gondozás végrehajtásának módját s a család gondozására vonatkozó határozat végrehajtásának ellenőrzését is. A kérdőívnek ez a második része végezetül az összeíró nevének és foglalkozásának (állásának) feltüntetésével zárul.

B) A községi törzslap és betétív

A dokumentum első csoportjába tartozik a vizsgálat másik nyomdai úton elkészített, két különálló, de szorosan összetartozó anyaga, amely az A) Községi törzslap és B) Községi betétív címet viseli. Mindkét anyag A/5 méretű.[22] A négyoldalas törzslapot fehér színű kartonpapírra nyomtatták, s ebbe mint egy irattartóba helyezhető a 16 oldalas községi betétív. A kutatásnak ezt a két segédanyagát 1941-ben Budapesten, az „M. kir. állami nyomdá”-ban készítették. A törzslap elnevezésének megfelelően a vizsgálat célkitűzésének alárendelten három kérdéskör 1) terület, 2) népesség, 3) gazdasági és szociális viszonyok szerint a településre jellemző legfontosabb adatokat tartalmazza. Arra, hogy a törzslap ennek a vizsgálatnak a segédanyaga, nemcsak abból következtethetünk, hogy ezeket az anyagokat a családlapok mellett találtuk, hanem mindenekelőtt a törzslap kérdéseiből. A kapcsolat már az első kérdéskörből (a magyar családok száma, veszélyeztetettségi fokok) is kiderül. A második, a népességre vonatkozó alkérdések körével pedig azt sejtetik, hogy ezt a vizsgálatot nemcsak a visszakerült erdélyi területen, hanem Felvidék, Délvidék és Kárpátalja azon településein is el akarták végezni, ahol szintén szórványban élt a magyarság. Erre a szándékra utal, hogy a magyar mellett a trianoni békeszerződés előtti Magyarország statisztikailag számon tartott nemzetiségei (német, szlovák, román, rutén, horvát, szerb) is fel vannak sorolva. E kérdéskörön belül a község lakosságának számát, anyanyelvi, vallási megoszlását, az anyanyelvi és a vallási megoszlás egymáshoz való számszerű viszonyát kívánták feltárni. E gondolatkörben még – az 1910-es, az 1940-es és igen-igen előretekintve az 1950-es népszámlálás adatai alapján – a község 6–11 éves tanköteleseinek számát, anyanyelvi és vallási megoszlását regisztrálták volna. A harmadik, a gazdasági és a szociális viszonyok kérdéskörében pedig a keresők és az eltartottak megkülönböztetésével a község lakosságának foglalkozási főcsoportok szerinti megoszlását (külön részletezve az őstermelők és az ipari népesség foglalkozási viszonyait) kívánták rögzíteni. Végezetül pedig nagyságuk szerint, a foglalkoztatott segédek számának feltüntetésével külön vették volna számba az iparral foglalkozó vállalatokat.

A Községi betétív a település kulturális helyzetével, az iskolán kívüli (társadalmi) nép- és nemzetneveléssel, a hitélettel, az egyházi szervezettel, a törzslap kérdéseit kiegészítve, de annál sokkal részletesebben, a település gazdasági viszonyaival, valamint közigazgatásával kapcsolatos kérdéseket tartalmaz. A két vizsgálati segédanyagot lényegében nem használták. A községi törzslap első oldalát, melynek segítségével a településeket azonosítani lehetett, kitöltötték. Ugyanez vonatkozik az 1910-es népszámlálási adatok alapján a településen élők számára, anyanyelvi és vallás szerinti megoszlására is. A töredékesen kitöltött községi törzslapok azt sugallják, hogy a megkezdett munkát a vizsgálat lezárását követően kívánták folytatni.

C) Kérdőpontok

1) A fennmaradt dokumentumok első csoportjába tartozik még a vizsgálat negyedik nyomtatott anyaga: a Kérdőpontok a község monografisztikus adatainak összegyűjtésére című füzet. Ezt az A/5 méretű, 32 oldalas füzetet Lengyel Albert nyomdájában készítették Kolozsvárott. A munkafüzet tizenegy fejezetre oszlik. Ezek a következők: általános adatok; a község lakosságának nemzetiségi megoszlása és vagyoni helyzete; tanügy; cserkészek, leventék; könyvtárak, kulturális egyesületek; egyházak; ipar, kereskedelem, földművelés; egészségügy; közigazgatás, állambiztonság; ingatlanforgalom; a Közjóléti Szövetkezet és végül a tizenegyedik fejezetben a település történelmi adatait kellett a kitöltőnek összegyűjtenie. Az egyes fejezeteknek megfelelő kérdésköröket számos alkérdésre adott válasz segítségével kísérelték meg feltárni. A legtöbb, hatvannégy kérdést az ipar, a kereskedelem és a földművelés témakörében, a legkevesebbet (két kérdést) pedig a Közjóléti Szövetkezetekkel kapcsolatban fogalmaztak meg. A kérdések jól strukturáltak, átgondoltak, s amennyiben az adott települést jól ismerő személy töltötte ki, ezek a munkafüzetek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezen az alapon a község monográfiájának bő vázlatát elkészíthessék. A munka volumenét jól jellemzi az, hogy a Kérdőpontok című munkafüzet kitöltőjének összesen kétszáz kérdésre kellett válaszolnia. Azokon a településeken, ahol a szórványfelmérést elvégezték, ezeket a munkafüzeteket általában ki is töltötték. Annak következtében azonban, hogy a családlapok feldolgozása során a munkafüzet anyagát nem tártuk fel, nem tudjuk megmondani, hogy hány település esetében töltötték ki a Kérdőpontok című füzetet.

2) A vizsgálat dokumentumainak második nagy csoportjába a különböző felkérő- és köszönőlevelek tartoznak. Ezeknek a dokumentumoknak a döntő többsége azokból a levelekből áll, amelyeket a „kérdezőbiztos” a munka elvégzését követően a kitöltött kérdőívekkel együtt Kolozsvárra küldött, illetve az ezekre adott válaszokból, amelyeket a beküldött kérdőívek áttanulmányozását  követően a megbízó, az elvégzett munkát is értékelve, válaszként a „kérdezőbiztosnak” küldött. Természetesen ez a levélváltás csak töredékesen s nem minden településről maradt fenn. Tartalmilag azonban ezek a dokumentumok nem haladják meg a munka elvégzésével és értékelésével kapcsolatos információkat. Ennek ellenére ezek a dokumentumok is – konkrét tartalmuk mellett – lehetővé teszik, hogy a vizsgálatra vonatkozó következtetéseinket kiegészíthessük. Ezek alapján például egyértelműen megállapítható, hogy a kitöltött és visszaküldött családlapok ellenőrzése folyamatosan megtörtént, abból pedig, hogy ezekben a levelekben miért dicsérték meg a „kérdezőbiztost”, vagy hogy milyen pótlólagos adatok begyűjtését kérték, a kutatás eredeti céljával, a kutatásban részt vevők felkészültségével, illetve általában a kutatás színvonalával kapcsolatban vonhatunk le következtetéseket. A postaköltségre, valamint az elvégzett munkáért a „kérdezőbiztosoknak” küldött díjazásból pedig a vizsgálatra fordított anyagi ráfordítás nagyságáról lehet következtetéseket levonni.

3) A megmaradt dokumentumok harmadik csoportjához azok az iratok tartoznak, amelyek a kitöltött családlapok feldolgozása során keletkeztek. E dokumentumok között, igaz, igen töredékesen, a családlapok kérdései alapján készült kigyűjtéseket (például a valamilyen tehetséggel, feltűnő képességgel rendelkező gyermekekről), valamint egyes családok esetében olyan feljegyzéseket lehet találni, amelyekben az adott család reménytelen egzisztenciális helyzetének megváltoztatása érdekében javaslatokat fogalmaznak meg.[23]

A „kérdezőbiztosok”

A kérdőív szerkezete, készítőjének/készítőinek néhány kérdéshez fűzött utasítása azt sugallja, hogy az összeíró a családlapok kérdéseinek azonos tartalmú, egységes értelmezése érdekében a felvétel megkezdése előtt az írásos utasításon, útmutatón kívül valamiféle felkészítésben is részesült. Ezt a feltételezést hosszú időn keresztül a kérdőív kitöltésére vonatkozó, a családlapon közölt utasítás mellett csak a családlap első oldalán található „bizalmasan kezelendő” figyelmeztetés és az az utasítás támasztotta alá, amely szerint a vegyes házasságot nem vallási, például református–görög katolikus stb., hanem magyar–román és román–magyar szempontból kellett megítélni. Azt a feltételezésünket, hogy a vizsgálatban részt vevő kérdezőket szóban felkészítették, nem tudtuk bizonyítani, azt viszont, hogy munkájukhoz kitöltési útmutatót kaptak, a véletlen folytán dokumentálni is tudjuk. Az utólag megtalált 23 doboz egyikében ugyanis az egyik családlapban megtaláltuk a C) Mellékletet, mely nem más, mint a családlaphoz kapcsolódó kitöltési utasítás. A kérdezők munkájának megkönnyítése érdekében tehát a családlaphoz részletes kitöltési (kérdezési) útmutatót is mellékeltek.

A korabeli viszonyok, az akkori lehetőségek, a vizsgálatba került települések és családok nagy száma, valamint a rendelkezésre álló rövid idő ellenére a családlapok alapján azt fogalmazhatjuk meg, hogy a „kérdezőbiztosok”, a családlapok kitöltésével megbízott személyek általában jó munkát végeztek. Ennek folytán – több apróbb kitöltési hiba mellett – a családlapok kitöltésével kapcsolatban csak két tipikusnak mondható hibát lehet felfedezni. Leggyakrabban azzal a hibával találkozhatunk, hogy a családlap valamelyik kérdése kitöltetlenül maradt, ennek következtében ma már nem lehet eldönteni, hogy adathiányról van-e szó, vagy pedig arról, hogy a megkérdezett személy például „egyéb jövedelemmel” nem rendelkezett, illetve hogy válasz nélkül maradt-e a kérdés, vagy csak véletlenül nem töltötték ki. Annak következtében azonban, hogy – eddigi ismereteink szerint – a vizsgálat lebonyolítói elégségesnek tartották egy nagyon szűkszavúnak ítélhető kitöltési utasítás megfogalmazását, amely a kérdőív kitöltésével összefüggésben nem tért ki minden problémára, a „kérdezőbiztosok” szükségszerűen különbözőképpen értelmezték feladataikat. Feltételezhetően ez a forrása a másik tipikusnak mondható hibának is. Abban az esetben ugyanis, amikor a felsorolt válaszlehetőségekből aláhúzással kellett a megfelelőt megadni, a kérdezők egy része nem a megfelelő szó aláhúzásával adta meg a választ, hanem a felsorolt válaszlehetőségek közül az adott családra nem vonatkozó válaszokat áthúzta. A családlapok kódolása során természetesen az első esetet adathiánynak tekintettük, és az ennek megfelelő kódot rögzítettük, a második esetben pedig figyelembe vettük a kérdező módszerét, és annak megfelelően a helyes választ kódoltuk.

A vizsgálat során foglalkoztatott nagyszámú kérdező közös felkészítésére valószínűleg nem volt lehetőség. A felkért személyek megfelelő gyakorlattal nem rendelkeztek, és munkájukhoz elégséges segítséget feltételezhetően nem is adtak. A felkért személyek feladata általában nemcsak a családlapok kitöltése volt, hanem a község monografikus adatait feldolgozó füzet kérdéseire is nekik kellett válaszolniuk, amely széles körű helytörténeti ismeretet, igen alapos munkát igényelt. Arra a kérdésre, hogy A) Községi törzslap és B) Községi betétív kitöltése valójában kinek a feladata lett volna, pontos választ mind ez ideig nem tudunk adni, csak feltételezzük, hogy ezt a feladatot a népszámlálási és egyéb összeírások adatai alapján a vizsgálat irányítóinak kellett volna megoldaniuk.

A kutatás célkitűzése

A felvétellel kapcsolatos korabeli dokumentumok hiánya következtében fel kell tenni a kérdést, hogy a rendelkezésre álló anyagok alapján lehetséges-e a kutatás eredeti célkitűzésének rekonstruálása. Megítélésünk szerint igen, bár tisztában kell lenni azzal, hogy a rendelkezésünkre álló anyagok alapján csak az egykori felmérés valószínűsíthető célkitűzését tudjuk megfogalmazni. A családlap alapján megállapítható, hogy a vizsgálattal egyszerre, egymással párhuzamosan több célkitűzés megvalósítását szerették volna elérni.

Mindenekelőtt az általános helyzetfelmérés érdekében a statisztikai adatok összegyűjtésére, a szórványban élő magyar nemzetiségűek és a vegyes házasságban élő családok számának megállapítására, valamint a vizsgálat körébe eső személyek szociodemográfiai adatainak feltárására volt szükség. A harmincas évek elejétől megjelent, szórványokkal foglalkozó írásokban már megfogalmazást nyert, hogy pontos adatok hiányában nem lehet az asszimilációs veszteségeket, a vegyes házasságoknak a nemzeti hovatartozás kötelékét lazító szerepét felmérni, és ennek következtében a szórványban élőkkel kapcsolatos feladatokat sem lehet meghatározni. Ezt a hiányt az 1942-ben megkezdett vizsgálat segítségével szerették volna megszüntetni. Annak következtében tehát, hogy sem a magyar, sem a román népszámlálás a szórványmunkához szükséges adatokat nem tartalmazott, elsődleges feladatnak tekintették a szórványban élő magyar nemzetiségűek számának pontos megállapítását. Emellett szerették volna megismerni az Észak-Erdély területén szórványban élő magyar és vegyes családok, ezen belül is a magyar–román, román–magyar nemzetiségű családok számát, általános állapotát. Ennek egyik feltétele, a szórvány fogalmának alárendelve, azoknak a településeknek a kiválasztása volt, ahol a vizsgálatot kívánták lefolytatni. A másik feltétel pedig annak a családlapnak az elkészítése volt, amely az előre rögzített kérdésekre adott válaszok alapján a kutatást kezdeményezők számára a szórványban élő magyar nemzetiségű népesség számáról, állapotáról elégséges információt biztosított ahhoz, hogy a szórvánnyal kapcsolatos munkájukat a vélekedés és a részleges ismeretek helyett objektív alapokra helyezzék. Ennek érdekében ismereteink szerint az adatgyűjtés során a kérdőíves felvétel mellett más módszert nem alkalmaztak.

A korábbi években felhalmozott, Erdély bizonyos területeiről többé-kevésbé rendszerezett adatgyűjtés és megfigyelés segítségével összegyűjtött ismeretek tették lehetővé, hogy az új helyzetben, a második bécsi döntés által biztosított feltételek között egy rendszeres vizsgálat keretében tárják fel a szórványban élő magyar nemzetiségűek állapotát. A vizsgálat lebonyolításának sikeréhez pozitívan járult hozzá, hogy – mint ahogyan arról már szóltunk – a negyvenes évek elejére a szórványban élő magyar nemzetiségűekkel kapcsolatban bizonyos gyakorlati és elméleti ismeretek halmozódtak fel. Az 1942-ben megkezdett vizsgálat szempontjából fontos szerepe volt annak is, hogy a kutatás lebonyolításával, megszervezésével összefüggő szerteágazó feladatokat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alelnökeként az a személy, dr. Szathmáry Lajos fogta össze, aki már évek óta a szórványprobléma elméleti és gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott.

A lehetséges kutatási cél rekonstruálásához jó kiindulópontot jelent dr. Szathmáry Lajos Gyakorlati hozzászólás a magyar szórványügyhöz című idézett előadása. Az Országos Magyar Párt Kisebbségi Szakosztálya 1937. május 30-án Kolozsvárott tartotta meg azt az ülését, ahol Szathmáry szórványüggyel kapcsolatos előadását megvitatták. Szathmáry előadása mellett a gyorsírói jegyzetek alapján a Magyar Kisebbség című folyóiratban közölt hozzászólások nagy pontossággal rekonstruálhatók.

Tudatában vagyunk annak, hogy Szathmáry előadását és a hozzá kapcsolódó vita anyagát annak ellenére sem lehet a kutatás célkitűzését megfogalmazó alapdokumentumnak tekinteni, hogy a tanulmány írója ugyanaz a személy, aki az EMKE ügyvezető alelnökeként majd a szórványvizsgálatot irányította. Az egybeesés következtében azonban elégséges okunk van feltételezni, hogy egy részről Szathmáry Lajos megbízatása összefügghetett a szórványmunka területén addig kifejtett munkásságával, más részről pedig nehezen képzelhető el, hogy a szórványvizsgálat irányítójaként ne hasznosította volna azokat az elképzeléseket, amelyeket a vizsgálat megindítása előtt írásban már megfogalmazott. Emellett mindaz, amit a Szórványainkról című idézett kötet megfogalmazott, közvetlen és közvetett formában szintén hatással volt Szathmáry Lajos szórvánnyal kapcsolatos nézeteinek alakulására. Ez az állítás két összefüggésben is dokumentálható. Egyrészt az egyes szövegrészek, a felhasznált statisztikai adatok, a szórványkataszter elkészítésével kapcsolatos feladatok között mutatható ki azonosság, másrészt pedig egyik, e problémával foglalkozó kortársa, Nagy Ödön már idézett tanulmányában írt arról, hogy Szathmáry előadásának összeállításakor ennek a kötetnek az anyagát felhasználta. Úgy véljük tehát, hogy ennek a tanulmánynak vagy összefoglaló beszámolónak a kutatással kapcsolatos jelentőségét ezek az összefüggések egyértelműen alátámasztják. Éppen ezért Szathmáry Lajos vitaindító előadását s az előadáshoz kapcsolódó vitát, valamint azokat a hosszabb-rövidebb, különböző színvonalú írásokat is szükségesnek tartjuk bemutatni, amelyek feltételezhetően szerepet játszhattak az 1942-es szórványvizsgálat előkészítésében.

Észak-Erdély visszacsatolását követően másfél év múlva, 1942 januárjában indult meg a vizsgálat. A dolgozat, illetve a hozzá kapcsolódó vita megjelenése, majd a vizsgálatra való felkészülés között tehát viszonylag rövid idő, körülbelül három és fél év telt el. Ez alatt az idő alatt a szórványban élő romániai magyarság életében semmiféle olyan változás nem következett be, ami az 1937-ben megfogalmazottakat érvénytelenítette volna. A szórványhelyzeti állapoton a Magyarországhoz való visszakerülés sem változtatott, tehát ez nem akadályozta, hanem elősegítette a vizsgálattal kapcsolatos elképzelések valóra váltását. Más részről pedig az is feltételezhető, hogy a közben eltelt három és fél év alatt Szathmáry Lajos szórvánnyal kapcsolatos felfogásában, nézeteiben nem következhetett be olyan lényeges vagy radikálisnak minősíthető változás, amely indokolná az 1937-ben megjelent tanulmányában megfogalmazottak és az ahhoz kapcsolódó javaslatok figyelmen kívül hagyását. Azt a feltételezést, hogy a vizsgálat gyakorlati irányítója, összefogója a korabeli irodalomban megfogalmazottak mellett a kutatási célkitűzés megfogalmazásakor és a vizsgálat gyakorlati megvalósítása során a szórványban élő magyarsággal kapcsolatos elképzeléseit hasznosította, az is indokolja, valószínűsíti, hogy a vizsgálat előkészítéséhez, megtervezéséhez, a családlapok és egyéb segédletek elkészítéséhez igen rövid idő állt rendelkezésre. Tehát a rendelkezésre álló tapasztalatot, ismeretet nem lehetett volna nem hasznosítani. Ezzel kapcsolatban nem lehet figyelmen kívül hagyni Nagy Ödönnek éppen az ebben a három és fél évben „kifejtett” szórványmunkára vonatkozó kritikája ismeretében azt sem, hogy az észak-erdélyi területek Magyarországhoz való visszakerülése nélkül nemcsak hogy erre a vizsgálatra nem került volna sor, hanem valószínűleg az e téren kifejtett tevékenységet a tényleges munka helyett az ezt követő időben is csak a „nagy szavak, patetikus szólamok, esküdözések” jellemezték volna.[24] Szeretnénk megjegyezni: noha a vizsgálattal kapcsolatban csak dr. Szathmáry Lajos neve ismert, nem gondolunk arra, hogy a vizsgálat előkészítését, a kutatási cél megfogalmazását, a települések kiválasztását, a családlap elkészítését stb. egyedül végezte volna. Szathmáry Lajos nem volt társadalomkutató, a szórványkérdés elméleti összefüggései nem foglalkoztatták, a szociológiai felmérés területén nem volt járatos, mégis e nagyszabású vizsgálat összefogására, irányítására egyéni kvalitásai, jogi szakismerete, jó szervezőképessége, a szórványkérdéssel kapcsolatos addigi munkássága egyértelműen alkalmassá tették. Dokumentumok hiányában csak feltételezni tudjuk, hogy a vizsgálattal kapcsolatos szakmai előkészítő munkában Venczel Józsefnek, Mikó Imrének vagy általánosabban az erdélyi falumunka-mozgalom résztvevőinek, a Hitel című folyóirat köré tömörült szociológiai, szociográfiai felkészültségű és érdeklődésű szakembereknek szerepük lehetett.

Egyértelműen megállapítható az, hogy a vizsgálat megindítását és lebonyolítását az Észak-Erdély státusában bekövetkezett változás tette lehetővé. A vizsgálattal kapcsolatos feladatokat nem a vármegyei és a helyi közigazgatási szervek végezték, s a vizsgálatot irányító központnak sem valamelyik állami intézmény, hanem egy társadalmi egyesület, az EMKE adott helyet, ennek ellenére állami támogatás nélkül ezt a vizsgálatot nem lehetett volna megvalósítani.

A továbbiakban a vizsgálat hátterének jobb megismerése érdekében szükségesnek tartjuk Szathmáry Lajos szórvánnyal kapcsolatos írásának és az ehhez kapcsolódó hozzászólásokban megfogalmazott javaslatoknak a bemutatását.

Magyar szórványnak Szathmáry Lajos a magyaroknak azokat a kisebb-nagyobb csoportjait tartotta, amelyeknek tagjai „elszórtan, ritkított formában, rendesen a nyelvhatárok szélén, de beékelten idegen nyelvű népek között is” élnek. A csoportok szórványi helyzetét nem szűkítette le a „végvidékeken” élőkre, hanem minden olyan helyzetben is alkalmazta, ahol a magyar etnikumú népesség „a magyar népközösségből kiszakítva más nyelvű népek között kénytelen élni”. A szórványi helyzet létrejöttében fontos tényezőnek tartotta a gazdasági kényszert, mely szerinte népvándorlásszerűen kavarta fel s hozta mozgásba a magyarság tömegeit. Ennek eredményeként magyar szórványok jöttek létre például Románia ipari centrumaiban is. Ez a folyamat szükségszerűen a szórványok területi kiszélesedését vonta maga után, hiszen a már meglévő, a nyelvhatárok mentén meglévő szórványok mellett megindult, pontosabban intenzívebbé és általánosabbá vált a nyelvileg homogén területekről elvándorlók szórványi helyzetbe kerülése, ezzel pedig új szórványok létrejöttét alapozták meg. A szerző megállapította, hogy az első világháborút megelőző időszakban hatékony és kiterjedt szórványmunkáról nem lehetett beszélni. Ilyen előzmények után a kisebbségi sorba való sodródást követő időszakban pedig a szórványügy problémája a korlátozott lehetőségek és teljesítőképesség következtében még hatványozottabban jelentkezett. A világháborút megelőzően a szórványmunka elhanyagolásának okát, a magyarságot veszélyeztető probléma fel nem ismerésének gyökerét Szathmáry abban látta, hogy a magyar népesség elégséges vonzerővel rendelkezett ahhoz, hogy a szórványhelyzetbe kerültek elvesztését erőszak és kényszer nélküli beolvasztással, spontán asszimilációval pótolja. Miután a szerző röviden felvázolta a magyar asszimiláció első világháború előtti legfontosabb összefüggéseit, melyben a rendszerré váló erőszak helyett a legfontosabb szerep az emberi jogok szabadságának és a szabad politikai légkörnek jutott, úgy látta: „Hogyha nyertünk is értékes elemeket az asszimiláció útján [az első világháború befejezéséig – TPP], más oldalon a szórványokban ugyanannyi fajtestvérünket pusztulni engedtük.”[25] Az e területen kifejtendő munkát, melyet a köztudat az egyházak hatáskörébe utalt, a tapasztalatlanság, a megfelelő intézményi és személyi háttér elégtelensége mellett 1918-at követően az anyagi eszközök teljes hiánya tette még kilátástalanabbá. Abban a vonatkozásban pedig, hogy az egyházak szórványmissziós munkája mellett a világi szervezeteknek is feladataik voltak, csak a húszas évek végén következett be elmozdulás, azaz a világháborút követően több mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szórványban élő magyarok nemzeti identitásának és nemzeti hovatartozásának jelentőségére rádöbbenjenek. Mindezek következtében a harmincas évek közepére-végére Szathmáry szerint még addig sem jutottak el, hogy felderítsék, számba vegyék a szórványban élőket, és hogy annak alapján a rájuk váró feladatok elvégzése érdekében áttekintő képet alkothassanak maguknak. A szórványügy rendezésének elhanyagolását, az elkövetett mulasztásokat az előadó tragikusnak tartotta. A pusztuló szórvány magyarság helyzetének javítására mindenekelőtt felkészült szórványi misszionáriusok kiküldését tartotta szükségesnek, mert véleménye szerint „a mai magyar közszolgálat ezt a feladatot nem tudja elvégezni részben azért, mert arra képtelen, részben pedig azért, mert azt nem vállalja”. Mindezek ellenére némi bizodalomra a szerző szerint az adott okot, hogy voltak és vannak olyan mintaszórványok, ahol „a mentőmunkán túl építőmunka folyik, sőt megjelentek – főleg az egyházi körökből – a szórványügy szellemi munkásai, a magyar szórványkataszter munkálatainak az úttörői is”.[26] A szórványügy elhanyagoltsága következtében előállott veszély elhárítása érdekében a szerző szerint nem halogatható tovább az egész kérdéskomplexumot átfogó, rendszeres munkának a megkezdése. Javaslata szerint a különböző területeken végzett különböző tartalmú és színvonalú munkát mindenekelőtt egy rendszer elemeként egységesíteni kell. Az egyházak és a világi szervezetek által kifejtett közös és egyben eredményes szórványmunka biztosítása érdekében pedig olyan politikamentes forma létrehozását javasolta, mely mindkét fél igényeinek megfelel.

Ekkor, 1937-ben Szathmáry Lajos arra gondolt, s ezt egyértelműen meg is fogalmazta, hogy a szórványmunka összefogására, irányítására létre kell hozni a szórványmunka központi szervét, mely szerinte a romániai magyarság szervezete, az Országos Magyar Párt lehetne. Elképzelése szerint az általa felvázolt munkálatokat egy tisztviselővel a központi irányító szervezet végezné, mellyel a szórványmunka vonatkozásában minden magyar intézménynek harmonizálnia kell majd.[27] A központ létrehozását azért tartotta szükségesnek, mert megítélése szerint a szórványmunkát a továbbiakban már nem lehet amatőr módon, dilettáns tevékenységként folytatni, hanem a szükségesnek ítélt változás érdekében a kérdéskomplexum szakszerű feltárását egységesen irányított, felelősséggel végzett és számon is kért folyamatos munkával kell helyettesíteni. Az átfogó, rendszeres munka alapjának pedig a szórványban élők adatainak rendszeres összegyűjtését, a vagyonleltár elkészítését, a felekezeti hovatartozás pontos megállapítását, a szórványban élők bajainak, kívánságainak, szükségleteinek összeírását tartotta szükségesnek elvégezni. Mindezekből és mindezek alapján pedig a továbbképzés, a rendszeres munka érdekében az országos központnak el kell készíteni az ún. szórványkatasztert vagy szórványregisztert. A szórványkataszter elkészítéséhez mintának Szathmáry a Gergely Ferenc naszódi missziói református lelkész által a Nagysajói Református Egyházmegye szórványairól készített szórványkataszteri táblázatát ajánlotta.[28] Gergely Ferenc szórványkataszteri táblája a könyv függelékeként jelent meg. A szórványkataszter elkészítését Szathmáry szerint az indokolta, hogy sem a magyar egyházmegyei főhatóságok, sem az 1930-as népszámlálás adatai alapján nem lehetett megállapítani a szórványokban élő magyarok számát, illetve csak így, e felmérőmunka segítségével tartotta megismerhetőnek azt, hogy a „magyarság teste hol mutat kóros tüneteket, hol a legnagyobb a veszély, hol kell előbb és hogyan beavatkozni”.[29] A minden magyar nemzetiségű személyre kiterjedő szórványmunka célját pedig nem másban, mint a vegyes házasságok számának csökkentésében, a beolvadás lassításában, megakadályozásában fogalmazta meg. Annak következtében pedig, hogy az adott feltételek között a beavatkozáshoz elegendő anyagi eszköz nem állt rendelkezésre, azt javasolta, hogy állítsák fel a szórványok veszélyeztetettségi sorrendjét, hogy a „megsegítés mindig a legrászorultabbat érje”.[30]

Szathmáry a rendelkezésére álló részmunkák, illetve Erdély vonatkozásában az 1910-es és az 1920-as népszámlálás adatai alapján, melyek elfogadhatóságát az 1935. évi egyházi összeírások adataival ellenőrizte, kísérletet tett a szórványban élők számának megállapítására. A szerző szórványnak minősített minden „300 lélekszámon aluli magyar községet vagy telepet, de volt rá eset, hogy a 400 lélekszámú magyar szigetet is szórványnak” vette.[31] Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy Romániában, az 1935-ös adatokat is figyelembe véve, 298 500 magyar nemzetiségű élt szórványban. Közülük Domokos Pál Péter adatai szerint 90 660 fő Moldvában, illetve a felekezeti becslés szerint 10 000 fő Bukovinában, 12 325 fő Besszarábiában és 80 000 fő Bukarestben. Erdélyben pedig az 1935-ös felekezeti szórványösszeírás eredménye alapján 105 515 főben jelölte meg a szórványban élő magyar nemzetiségűek számát. Közülük 47 309 római katolikus, 45 613 református (közülük 8190 a Királyhágó melléki református egyházmegyéhez tartozott), 7893 evangélikus, 4000 unitárius vallású volt. Ez a szám közel azonos volt azzal a számmal, amelyet Szathmáry Lajos az 1910-es és az 1920-as statisztikai adatokat felhasználva megyék szerinti bontásban írásában közreadott:[32]

2. A szórványban élő magyarok száma 1935-ben

 

A dolgozat hátralevő részében a szerző a szórványmunkások és a szórványmunka kérdéseivel foglalkozott. Mivel azonban a korabeli vizsgálattal foglalkozó elemzésünk e témakörökre már nem terjed ki, ezeknek a részeknek a bemutatásától eltekintünk. Ennek ellenére annyit szükségesnek tartunk megjegyezni, hogy a szerző a szórványmunkában az egyházaknak, a lelkészi karnak, illetve az egyházak világi vezetőinek meghatározó szerepet tulajdonított. Ennek fontosságát azért emeljük ki, mert ez az összefüggés magyarázatot adhat a családlap egyházzal, a lelki gondozással, az egyházi életben való részvétellel kapcsolatos igen hangsúlyos kérdéseire. A szerző a továbbiakban szólt arról is, hogy a szórványban élő gyermekeknek segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy ipari, kereskedelmi tanulókként kiemelkedhessenek korábbi helyzetükből, s így a végzést követően – miközben saját környezetükből kiemelkedhetnek – segítséget is nyújthatnak majd az otthon maradottaknak.

A helyzet kilátástalanságát jól jellemezte a szerző azon megjegyzése, mely szerint számos olyan elhagyatott szórványa van a romániai magyarságnak, ahol már az is nagy esemény és eredmény lenne, ha évente egyszer az egyházi naptárt megkaphatnák. Éppen ezért a kifejtendő szórványmunka szempontjából általános szabályként és követelményként fogalmazta meg, hogy a szórványoknak „a legsürgősebben és folyamatosan adjunk magunkból, kultúránkból és még vagyoni roncsainkból is”.[33] Szathmáry egy összefüggésben válaszolt azokra a vádakra is, amelyek szerint a szórványok körében kifejtett munka irredenta és államellenes tevékenység lenne. A szerző azt kérte a román kormányzattól, hogy „lássák végre be, és ismertessék el minden vonalon a legkisebb közigazgatási és közbiztonsági tisztviselővel is, hogy egy népnek joga van ahhoz, hogy vezető fiai előbbre vigyék, segítsék a kulturális, gazdasági boldogulás útján népüket, és hogy ebbéli tevékenységük nem lehet államellenes. A magyar nép kultúrájának és gazdasági jólétének emelésével nem árthatunk az államnak, sőt közvetve az általános jólétet és népi nyugalmat szolgáljuk azzal, azt is mondhatjuk, hogy konszolidációs munkát végzünk.”[34] Végezetül a szerző hat pontban foglalta össze a szórványmunkával kapcsolatos javaslatait. Ezek közül többel, ha nem is azonos formában, de majd az 1942-ben megkezdett vizsgálat során szembesülhetünk.

Szathmáry előadását vita követte, melyben hatan fejtették ki véleményüket. A hozzászólók nem vitatták a bevezető előadás gondolatait, hanem amellett, hogy ők is hangsúlyozták és egyetértőleg megerősítették a szórványmunka jelentőségét, több lényeges összefüggésre is felhívták még a figyelmet.

Az első hozzászóló, Gabányi Imre keletkezésük alapján négyféle szórványtípust különböztetett meg, és a legsürgetőbb feladatnak azokkal a szórványokkal való törődést tartotta, amelyekben „a magyar szórvány egyedeit a volt jobbágyok és zsellérek utódai teszik, mert ezeknél úgy a nemzeti öntudat, mint a vagyoni ellenállóképesség a leggyengébb”. Ő az olyan településeken élő magyar nemzetiségűeket, akik a saját, a településeken lakó lelkipásztor vezetése alatt élnek, nem minősítette szórványban élőknek. Gabányi a „nemzetállam”, azaz a magyar nemzeti identitás gyengítésében a legfontosabb tényezőnek a vegyes házasságokat tartotta, s ennek okát a szórványban élő magyarok rossz gazdasági helyzetében ragadta meg. Úgy látta, hogy a szórványban létrejött vegyes házasság „egész biztosan a nemzeti jelleg elvesztését vonja maga után”.[35]

A második hozzászóló, Árvay Árpád szerint a szórványprobléma gyökere a falun élők kedvezőtlen kulturális, jogi és társadalmi helyzetében rejlik, s úgy vélte, hogy ha nem a falu sorsának pontos ismeretéből és a bajainak orvoslására való törekvésből indulnak ki, akkor a szórványkérdés fontosságát és égető voltát sem ismerhetik fel igazán.[36] Kifejtette, hogy a falusi és a szórványmagyarság asszimilálódását a „hatósági nyomás ezernyi törvényes és törvénytelen megnyilatkozása mellett” a nemzeti öntudat, a népi lét céltudatosságának fejletlensége is elősegíti. A helyzet valóságos ismerete mellett a legfontosabb teendőnek a népi öntudat minden célravezető eszközzel való megőrzését és megerősítését, valamint e szórványmunka végzésére alkalmas, értékes és képzett „faluvezetők” beállítását tartotta szükségesnek. Szerinte a falvakban élők általános állapota, életlehetőségeik ellehetetlenülése miatt a magyarság állapotát rögzítő katasztert nemcsak a szórványokban, hanem a falvakban is el kell készíteni. Feltételezhető, hogy Árvay Árpádnak ez a javaslata is szerepet játszott abban, hogy az 1942-ben megkezdett vizsgálatot nemcsak a szórványtelepüléseken élő magyarság körében végezték el.

A következő hozzászóló, Paál Árpád az erdélyi magyarság legnagyobb bajának a szórványokra szakadást tartotta, s rámutatott arra, hogy a többség által képviselt hatalom a magyarság további szórványokra történő osztódását segíti elő. Az együtt élő magyarságot pedig szerinte az állam segítségével létrehozott szórványok, mint a fát az ékek, repesztik szét.[37] E folyamatot úgy vélte ellensúlyozhatónak, ha a szórványokat a magyar nyelvterületekbe zárják, illetve ha erre nincs lehetőség, akkor a szórványok megszüntetését elköltözéssel vagy lakosságcserével vélte megoldhatónak.

Albrecht Dezső mindenekelőtt a szórványkataszter elkészítésének elsőrendű fontosságára hívta fel a figyelmet, és az előadó javaslatát támogatva a kérdés szervezeti és intézményes megoldásának fontosságát hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy az elkészített szórványkataszter alapján „meg kellene szabni azon határokat, azon legkisebb egységeket, amelyekben mint szórványokban a magyarság fenntartása remélhető”.[38] Ahol pedig már a megmaradásra nincs remény, ott a megoldást – a Paál Árpád által megfogalmazott javaslatnak megfelelően – a szórványban élők nagyobb magyar közösségekbe történő átmentésében látta megvalósíthatónak.

Atzél Ede nagyon fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet, amikor hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy a „nemzetiség megmaradása összefüggésben áll a rendelkezésre álló földbirtok nagyságával. Ha a föld nem tudja eltartani a családot, menekülnek a tagok, és az idegen környezet nyomtalanul felszívja őket”. Ezért szerinte nemcsak a szórványkatasztert kell elkészíteni, hanem a nemzeti öntudat megőrzése és a beolvadás meggátolása érdekében a gyakorlati szórványmunkát azonnal meg kell kezdeni.[39]

A vita utolsó hozzászólója, Páll György mindenekelőtt azokra a realitásokra hívta fel a figyelmet, amelyben éltek. Magyar szórványon ő olyan más népek közé beékelt magyar csoportokat értett, amelyeknek „sem magyar papja, sem önálló egyházközössége, sem gazdaköre, sem katolikus népszövetsége, sem református egyesülete, sem dalárdája, sem más egyesülete nincsen, éppen létszámuk csekélységénél fogva – ahol a magyar gyermekek kizárólag román iskolába járnak, még hittant sem tanulnak magyarul, annál kevésbé magyar írást-olvasást, ellenben naponta érintkeznek a falu túlnyomó többségét kitevő román (esetleg német) gyermekekkel, és játszás közben is azok nyelvét használják”.[40] Ő másokkal ellentétben azt a települést, ahol a magyar nemzetiségűek száma a háromszáz főt meghaladta, már nem tekintette szórványnak, mert az ilyen helyeken szerinte könnyen lehet magyar szervezeteket létesíteni, amelyek ellensúlyozni tudják a román asszimilációt.

Megállapítható, hogy Szathmáry Lajos előadása és a vita résztvevői reálisan látták a helyzetet, az elvégzendő feladat nagyságát. Éppen ezért érthetetlen, hogy az előadó a célul kitűzött feladatot – az illetékes tényezők és a munkaerő általános mozgósításával – a központi irányító szervezet egy tisztviselőjével igen rövid időn, pár hónapon belül (és ezt senki nem vitatta) megvalósíthatónak vélte. Ezt az optimizmust az 1942-ben megkezdett vizsgálat nem igazolta vissza, hiszen még 1944 decemberében is töltöttek ki családlapot.

Szathmáry Lajos, mint arról a fentiekben már szóltunk, a Gergely Ferenc által készített szórványkataszteri táblát követendő példaként említette. Éppen ezért úgy véljük, hogy a továbbiakban érdemes részletesebben megvizsgálni, hogy az 1934-ben elkészített szórványkataszter tartalmi és formai vonatkozásban mennyiben jelentett mintát az 1942-ben megkezdett felmérés előkészítői, megvalósítói számára.

A két felmérés közötti különbségek nyilvánvalóak. Az 1934-es kataszter egy egyházmegyére és csak a református vallású személyekre terjedt ki, ennek következtében jóval kisebb a megkérdezettek száma, s a kérdések több mint egyharmada szükségszerűen az egyházi élettel volt kapcsolatban. Ez azonban nem kérdőjelezi meg az összehasonlítást, mert mindkét vizsgálat célkitűzése (igaz, nem egyházi szempontból) lényegében azonos, és ugyanarra a népességre: a szórványban élő magyar nemzetiségűekre irányult. Az 1934-es kataszter a Nagysajói Református Egyházmegye szórványait ölelte fel. Ez az egyházmegye öt vármegye területére terjedt ki, és a szórványban élő magyar nemzetiségű református családok 65 településen laktak. 1934-ben ehhez az egyházmegyéhez 13 065 fő tartozott, közülük 1407 fő (451 család) élt szórványban. A 451 család közül vallási szempontból 115 vegyes család volt. Ezek közül 36 család esetében az apa, 38 esetben pedig az anya volt görögkeleti, illetve görög katolikus vallású, ami nagy valószínűséggel román–magyar vagy magyar–román vegyes családokat feltételez.

Melyek voltak azok az összefüggések, legfontosabb szempontok, amelyek alapján Gergely Ferenc szórványkataszterét elkészítette? Azok a kérdőívek, amelyek alapján a szórványkatasztert összeállította, nem állnak rendelkezésünkre, csak azt tudjuk, hogy az általa feldolgozott statisztikai adatokat egy negyven kérdést tartalmazó kérdőív segítségével gyűjtötte össze, amelyet az egyházmegye valamennyi lelkészéhez eljuttatott. Ennek következtében a családlapot közvetlenül az általa használt kérdőívvel nem tudjuk összehasonlítani. Lehetőségünk van azonban arra, hogy a kérdőívek alapján összeállított táblázat fejlécében található összefoglaló kérdéseket a családlapok kérdéseivel összehasonlítsuk.

Gergely Ferenc szórványkatasztere az anya-, a társ- és a leányegyházakhoz tartozó településeken négy nagy témakörben, összesen 43 altémában foglalta össze az adatokat. Az első kérdéskör a népmozgalom statisztikai adataival, a családi állapottal és a megkérdezettek foglalkozásával, a második az agrárkisajátítási és a vagyoni helyzettel, a harmadik a pasztoráció és a katekézis kérdéseivel és végül a negyedik az asszimilációval és a veszteséggel, az elrománosodással kapcsolatos statisztikai adatokat tartalmazta. Azt a tényt, hogy a kataszter készítése során szerzett tapasztalatokat a családlap elkészítésekor hasznosították, több összefüggésben tetten lehet érni, hiszen a kataszter fejlécének számos kérdése szinte azonos tartalommal vagy csak némi változtatással a családlap kérdései között is megtalálható. Az alapvető különbségről már szóltunk, az 1934-es vizsgálat egyértelműen egyházi, az 1942-es pedig világi indíttatású volt. Ennek következtében természetesnek kell tartani, hogy az 1934-es felmérésben az egyes kérdéskörökön belül hangsúlyosan jelennek meg a református egyházzal, a szórványban élők vallási életével és a szórványban tevékenykedő lelkésszel kapcsolatos összefüggések. Az, ahogyan a szórványmunkában az egyházak szerepét ekkor felfogták, illetve azok a kérdések, amelyeket a szórványkataszterben ezzel kapcsolatosan megfogalmaztak, azt is érthetővé teszik, hogy a családlap kérdései között miért szerepeltek viszonylag hangsúlyosan a vallásra, az egyházi életben való részvételre és a lelkész tevékenységére vonatkozó kérdések. E hangsúlybeli különbség következtében az 1942-es vizsgálat során a vallásra és a vallásváltoztatásra vonatkozó kérdések mellett a megkérdezett vallásosságát csak két összefüggésben (jár-e román templomba, illetve milyen az egyházi életben való részvétele) vizsgálták, három kérdés pedig a szórványt gondozó lelkész munkájával volt kapcsolatos.

A vallásváltoztatással kapcsolatban mindkét felmérés esetében fontosnak tartották a vegyes házasságok számának és arányának megállapítását, a bekövetkezett elmozdulások regisztrálását. Ez összefügghet azzal, hogy Szathmáry Lajos éppen úgy, mint Gergely Ferenc a nemzetiségváltás szempontjából a vegyes házasságoknak kitüntetett szerepet tulajdonított. Amíg azonban 1934-ben a vegyes családok kérdését csak vallási szempontból közelítették meg, addig az 1942-es vizsgálat keretében a  nemzetiségi szempontból nem homogén családokat tekintették vegyesnek. Ebben a vonatkozásban azonban éppen úgy, mint a családok anyagi helyzetével kapcsolatban, a családlap kérdései tartalmi vonatkozásban sokkal adekvátabbak és pontosabbak. Az 1942-es felvétel – mint ahogyan azt már Gergely Ferenc is hangsúlyozta – a Szathmáry Lajos által 1937-ben igényelt szórványi népszámlálás követelményeinek pontos és megbízható statisztikai adatok összegyűjtésével igyekezett megfelelni. Ezért és a két felvétel eltérő jellege miatt, amíg az 1934-es kataszter első kérdésblokkja csak a legfontosabbnak ítélt tendenciák nyomon követésére vállalkozott, addig a családlap e területre vonatkozó kérdései segítségével az apa és az anya esetében, ha nem teljes körűen is, de a szülők és a gyermekek élete során bekövetkezett változásokat már nyomon lehet követni. A családlap segítségével a megkérdezettek foglalkozás szerinti megoszlásáról is pontosabb képet kapunk, hiszen amíg az 1934-es felvétel alapján csak azt lehetett megkülönböztetni, hogy a megkérdezettek között hány a) földbirtokos, földműves; b) gazdasági cseléd, alkalmazott; c) ipari munkás, mesterember, bányamunkás, erdővállalati alkalmazott és d) állami közigazgatási alkalmazott és vasutas van, addig az 1942-es vizsgálat keretében már valamennyi megkérdezett foglalkozását ismerjük. Természetes különbségnek tartjuk a két kérdéssorban azt, hogy amíg az 1934-es a vallásos jellegű újságok, könyvek megléte iránt érdeklődik, addig az 1942-es általában, tehát a vallásos jellegtől függetlenül kísérli meg feltárni az egyes családok kulturális érdeklődését abban a vonatkozásban, hogy milyen újság, könyv, kép, jelvény van a családban.

Formailag a leglényegesebb különbség a két kérdéssor között abban fedezhető fel, hogy amíg 1934-ben Gergely Ferenc azt próbálta tisztázni, hogy 1919-et követően hányan románosodtak el, addig 1942-ben a hangsúly arra esett, hogy a család nemzeti identitása hogyan s mennyiben változott meg. Megítélésünk szerint e kérdéscsokor esetében mindkét időpontban eltérő megfogalmazásban ugyan, de tartalmilag ugyanarról a problémakörről szerettek volna megbízható adatokhoz jutni. Azt szerették volna ugyanis viszonylag nagy pontossággal megismerni, hogy mennyire előrehaladott az asszimilálódás, a magyaroknak a román nemzettel való azonosulása, hogy mennyi a tényleges veszteség.

Összességében tehát szinte teljes bizonyossággal azt kell feltételeznünk, hogy a családlap készítői nemcsak az elkészített szórványkatasztert és Gergely Ferenc tanulmányát, hanem a felmérés során használt kérdőívet is ismerték, és a családlap elkészítése során hasznosították is. Úgy véljük, nem túlzunk, ha képletesen az 1934-es felvételt az 1942-es vizsgálat próbafelvételének is tekintjük.

Melyek voltak azok a tanulságok, amelyeket az 1934-ben felújított szórványmozgalom tapasztalatai alapján az 1942-ben megkezdett felmérés, vizsgálat során hasznosítottak?

Mindenekelőtt annak a jelentőségét szeretnénk kiemelni, hogy 1934-et követően a magyar nemzetiségűek elrománosodása, a magyarok beolvadása letagadhatatlan ténnyé vált, s erről a folyamatról mint általános és egyetemes tendenciáról a továbbiakban már nem lehetett nem tudomást venni. A megjelent írások felhívták a figyelmet arra, hogy a szórványosodás nem csupán az Erdélyen kívüli területekre vándorolt magyar nemzetiségűek problémája, hanem Erdély addig érintetlennek vélt területeit is érinti. Egyértelművé vált, hogy a feladatok meghatározásához, a beolvadás kiterjedtségének megállapításához, a megoldás lehetőségeinek kidolgozásához, a valóságos szórványhelyzetet visszatükröző összesítő kép megrajzolásához mindenekelőtt megbízható adatokra, a szórványterületek pontos feltérképezésére van szükség. Ennek érdekében – s ebben a szórványkérdéssel foglalkozók körében teljes volt az egyetértés – szórványstatisztika vagy szórványkataszter elkészítését határozták el. Tudatosult számukra az is, hogy a szórványmunkát nem lehet magánügynek vagy csak a református egyház ügyének tekinteni, mert a szórványban élőkkel szemben az erdélyi magyar társadalom felelőssége egyetemleges, s az egész közösségnek ez a legsürgősebben megoldandó feladata. A töredezett helyzetkép ellenére világossá vált számukra, hogy a kialakult helyzeten csak szisztematikus munkával, az erdélyi magyarság valamennyi intézményének közös összefogásával, a szórványban élők széles körű támogatásával lehet változtatni. Az is egyértelművé vált, hogy az eszközök racionális felhasználása és az elérni kívánt eredmény érdekében a szórványmunka irányítását egy központból kell megvalósítani. Mindez, mint azt korábban bemutattuk, annak volt köszönhető, hogy a harmincas évek első felétől, amikor a magyar szórványok problémája  – ha nem is átfogó jelleggel – részint az erdélyi magyar értelmiség figyelmének előterébe került, a gyakorlati szórványmunka mellett különböző felméréseket végeztek, a vizsgálatok eredményeit pedig közölték. Mindezeket a tapasztalatokat az 1942-ben megkezdett vizsgálat során egyértelműen hasznosították.

A harmincas években elért, de jogosan töredékesnek ítélt eredmények mellett számos, alapvetőnek minősíthető kérdés azonban megválaszolatlan maradt. Az 1942-ben megkezdett vizsgálat szempontjából talán a legfontosabbnak a szórvány fogalmi meghatározásának, a szórvány egységes értelmezésének hiányát emelhetnénk ki. Emellett nemcsak elméleti és módszertani, hanem a tervbe vett szórványt segítő szándék szempontjából is elhibázottnak kell tartani, hogy az 1942-es vizsgálatban nem fordítottak figyelmet azokra a magyar nemzetiségűekre, akik nem román, hanem például mindenekelőtt Beszterce-Naszód és Maros-Torda megyében szász környezetben éltek.

A vizsgálatról

Mi az, amiről tudunk? Tudjuk azt, hogy 1942 januárjában az EMKE irányításával megkezdődött az a családvizsgálat, amelyet a világháborút lezáró békeszerződés következtében nem tudtak befejezni. A vizsgálat a feldolgozott családlapok alapján Észak-Erdély 709 településén 12 852 családot érintett. A családlapok alapján azt is igen egyszerűen meg lehetett állapítani, hogy a vizsgálat a magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar) családokra terjedt ki. A fentiekben megfogalmazottak mellett egyéb információ a vizsgálat kezdetén lényegében nem állt rendelkezésünkre. Ennek következtében kísérletet tettünk arra, hogy különböző források segítségével a vizsgálattal kapcsolatos ismeretekhez jussunk.

A vizsgálat jelentősége és volumene következtében feltételeztük, hogy a korabeli sajtó foglalkozott a felméréssel, s hogy a különböző sajtótermékekben napvilágot látott közlemények részben pótolni tudják a vizsgálattal kapcsolatos korabeli dokumentumok hiányát. Ennek következtében végignéztük a korabeli napilapok közül az Ellenzék, a Keleti Újság, a Székely Szó 1942–1944 között megjelent példányait. Sajnos ez a feltáró munka eredménytelen maradt: egyetlenegy szerző sem utalt arra, hogy ez a nagy volumenű vizsgálat megkezdődött volna. A napisajtó nem tudott vagy nem akart tudni erről a vizsgálatról. A napisajtóhoz hasonlóan – visszaemlékezéséből legalábbis ez derült ki – nem tudott a vizsgálatról Bethlen Béla sem, aki 1942. november 26-tól Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye főispánja, 1944 szeptemberétől pedig Észak-Erdély kormánybiztosa volt. Ez azért is meglepő, mert egyrészt visszaemlékezésében igen szemléletesen elevenedik meg e két vármegye 1942 és 1944 közé eső mindennapjainak élete, másrészt pedig elképzelhetetlen, hogy mint főispánt ne tájékoztatták volna arról, hogy Beszterce-Naszód 61 településén, illetve Szolnok-Doboka 151 településén felmérést végeznek.[41] Arra a kérdésre, hogy mi lehetett ennek az oka, nem tudunk válaszolni, hiszen egy ilyen léptékű vizsgálatot titokban semmilyen körülmények között sem lehetett volna lefolytatni. Különben is ha a magyar nemzeti identitás megőrzése szempontjából a szórványkérdéssel való foglalkozást egyházi és világi vonalon a román uralom alatt teljesen nyíltan folytatták, akkor nem tartjuk indokoltnak, hogy a magyar uralom visszaállítását követően azt ne hasonló módon végezhették volna.

Mindezek következtében tehát nemcsak közvetlen, hanem közvetett források sem állnak rendelkezésünkre, s emiatt a vizsgálatot kezdeményezők, a családlapot megtervezők, a kérdőívet véglegesítők, a vizsgálatot irányítók nevét sem ismerjük. Ennek ellenére úgy véljük, a korabeli állapotok, valamint a családlap kérdéseinek ismerete alapján viszonylag nagy valószínűséggel pontos következtetéseket tudunk levonni a vizsgálatot kezdeményezők szándékairól, és viszonylag jól körül tudjuk írni azoknak a körét, akik ezt a vizsgálatot elrendelték, illetve azokét is, akik az elfogadott kutatási célkitűzéseknek megfelelő családlapot elkészítették.

A vizsgálattal összefüggésben tehát nem állnak rendelkezésünkre az elsődleges dokumentumok. Emiatt nem lehet megállapítani, hogy ki/kik, milyen célból és célkitűzés érdekében, mikor döntöttek úgy, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi területen egy széles körű (szociológiai) vizsgálatot kell elvégezni. Nem lehet tudni, hogy a felméréssel kapcsolatos döntést mely hivatalban, intézményben és hol – Budapesten vagy Kolozsvárott – hozták meg. Nem ismeretes, hogy kinek a javaslatára kezdték meg a családlap elkészítésével kapcsolatos előmunkálatokat. Valójában nem ismeretes az sem, hogy hasonló célkitűzésű vizsgálatot ezt megelőzően vagy ezzel párhuzamosan, a korábban, illetve majd a későbbiekben visszakapott területeken megvalósítottak-e, terveztek-e. Arra, hogy feltételezhetően volt ilyen elképzelés, a vizsgálat két dokumentumából csak közvetett módon lehet következtetni. Az egyik dokumentum, s erre már a korábbiakban utaltunk, az A) Községi törzslap című anyag, a másik pedig az az utasítás, amely a községek monografikus adatait kutató kérdésekre adandó feleletek bejegyzésére, valamint a családlapok kitöltésére vonatkozott. Úgy véljük ugyanis, hogy ha ezt a felmérést csak Észak-Erdélyben kívánták volna elvégezni, akkor a községi törzslap és a községi betétív kérdései között, mint ahogyan azt a Kérdőpontok a község monografikus adatainak összegyűjtésére című kiadványban megtették, a helyi sajátosságokra vonatkozó kérdéseket is megfogalmazták volna. Feltételezésünket, hogy ezt a vizsgálatot nem kívánták csak Észak-Erdélyre korlátozni, az is alátámasztja, hogy a községi törzslapot és a községi betétívet központilag Budapesten, a M. Kir. Állami Nyomdában s nem – ahogyan a többit – helyben, Kolozsvárott készítették el. Abban az utasításban pedig, amely a községek monografikus adatait kutató kérdésekre adandó feleletek bejegyzésére, valamint a családlapok kitöltésére vonatkozott, a vegyes családok között nemcsak a magyar–román, hanem a magyar–szlovák, magyar–német stb. családok is felsorolást nyertek. Természetesen az is lehetséges, mivel a stencillel sokszorosított egylapnyi utasítás végén az „ügyv. Alelnök” aláírás szerepel, s ez azonos a kitöltött családlapok mellett talált leveleken található aláírással, hogy Észak-Erdélyben a vegyes házasságok teljes körű vizsgálatát határozták el, csak közben a felvétel eredeti koncepcióját megváltoztatták. Ez esetben tehát nem pusztán a „központi” utasítás automatikus lemásolásáról van szó. Az eredeti koncepció módosulását még az is sejteni engedi, hogy az utasítás szerint a vegyes családokról fehér színű családlapot kell kitölteni, a kinyomtatott családlapok között viszont csak olyan található, melyre utasításként a következő szöveg van nyomtatva: „B) Családlap (fehér) vegyes házasság (nem vallási, hanem magyar–román és román–magyar szempontból!)” Tehát itt már csak a vegyes családok egy típusáról volt szó.

Az eddig felsorolt problémák mellett nem sikerült feltárni azt sem, hogy kik vettek részt a vizsgálat célkitűzésének megfelelő kérdőív elkészítésében, hogy a kérdőívet kikkel vitatták meg, hogy kik és hogyan hagyták jóvá, és hogy milyen forrásból biztosították a családlap és egyéb, a kutatással kapcsolatos dokumentáció elkészítésének, valamint a kutatás lebonyolításának a költségeit. Nem ismerjük azokat a személyeket sem, akik a vizsgálat célkitűzésének megfelelő kérdőívet elkészítették, akik a minta nagyságát, a mintán belül a magyar és a vegyes családok egymáshoz viszonyított arányát, a minta területi megoszlását, valamint az adott településen belüli alminta nagyságát és családtípus szerinti megoszlását meghatározták. Bár itt mindjárt meg kell jegyeznünk: bizonyos összefüggések arra engednek következtetni, hogy a vizsgálat valamennyi szórványban élő magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családra kiterjedt. Azt azonban lényegében nem tudjuk, hogy milyen kritériumok alapján minősítettek egy községet szórványtelepülésnek és vonták be a vizsgálatba, azaz egy adott településen milyennek kellett lennie a magyar és a nem magyar nemzetiségűek arányának ahhoz, hogy a szórványtelepülések közé sorolják.

A fentiekben kifejtettek ellenére úgy véljük, hogy a kérdőív szerkezetének, a kérdések tartalmának, sorrendjének, belső összefüggéseinek feltárása segítségével, valamint a felmérésbe került települések jellegzetességeinek bemutatásával viszonylag kis hibaszázalékkal megválaszolható az a kérdés, hogy milyen kezdeményezésnek köszönhető a vizsgálat. A rendelkezésünkre álló dokumentumok, valamint a feldolgozott családlapok arra engednek következtetni, hogy a vizsgálat „megrendelője” nem egy egyetem vagy egy tudományos intézet, hanem az e területtel foglalkozó országos vagy helyi, észak-erdélyi állami szerv, intézmény lehetett. Országos szinten a felmérést elrendelő, támogató szerv feltehetőleg a Miniszterelnöki Hivatal mellett létrehozott, a visszacsatolt területekkel foglalkozó ügyosztály volt, helyi szinten pedig a vizsgálat kezdeményezői valószínűleg azok az észak-erdélyi értelmiségiek lehettek, akik a szórványban élőkkel való foglalkozás jelentőségét már a harmincas években felismerték, és a helyzet megváltoztatása érdekében megkíséreltek tenni is valamit, törekvéseiket pedig a közigazgatás helyi intézményei támogatásban részesítették. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy ha a fentiekben említett két szint hivatalai, szervezetei közül egyik sem játszott volna szerepet a vizsgálat előkészítésében, finanszírozásában, ez a felvétel akkor sem képzelhető el ezen szervek, hivatalok teljes egyetértése és hathatós támogatása nélkül.

Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni, hogy a vizsgálat nem egy vagy több kutató egyéni kezdeményezésének köszönhető. Ennek nem elsősorban a vizsgálat feltételezhető célkitűzése mond ellent, hanem mindenekelőtt a vizsgálat nagysága, illetve a vizsgálat lebonyolításához szükséges anyagi háttér biztosítása. Megítélésünk szerint az észak-erdélyi vizsgálat kezdeményezése és megvalósítása mögött egyértelműen a magyar hivatalos szervek (kormányzati?) törekvése állt. Nem lehet nem feltételezni, hogy Teleki Pál miniszterelnök tudott a vizsgálatról, s hogy azt ne támogatta volna. Sőt talán még az is joggal feltételezhető, hogy a vizsgálatot a miniszterelnök vagy környezete kezdeményezte. Ezt a feltételezést nemcsak a vizsgálat kikövetkeztethető célkitűzése, hanem Teleki Pál tudományos felkészültsége, szakmai, mindenekelőtt politikai–földrajzi, szociológiai, szociográfiai érdeklődése támasztja alá. Emellett feltételezhető az is, hogy Teleki számára magánemberként éppen úgy, mint miniszterelnökként fontos volt az, hogy a román uralom alatt bekövetkezett változásokat a lehető legpontosabban megismerhesse. A magyar hivatalos adminisztráció szerepét egyértelműen alátámasztja az a tény, hogy nem sokkal a vizsgálat megkezdése előtt a második bécsi döntés értelmében visszakapott területen elképzelhetetlen lett volna a központi államhatalmi szervek egyetértése nélkül adatfelvételt indítani. A jóváhagyást a mintába bekerült települések nagy száma, valamint a magyar családok mellett politikailag érzékenyebb magyar–román, román–magyar családok mintába kerülése is szükségessé tette. De nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy egy ilyen volumenű vizsgálat olyan infrastrukturális hátteret feltételez, amely a negyvenes években még nem állt a kutatók rendelkezésére. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a harmincas évek végének, a negyvenes évek elejének Magyarországán nemcsak az infrastrukturális háttér, hanem azok a kutatók és kutatóintézetek is hiányoztak, amelyek egy ilyen volumenű kutatást kellő színvonalon el tudtak volna végezni. Ezek az összefüggések is azt erősítik, hogy a vizsgálat mögött nem egy vagy több kutató egyéni kezdeményezése, hanem a korabeli magyar közigazgatás akarata húzódhatott meg. Ennek valószínűsége ellenére azonban bizonyos értelemben „megoldhatatlan” probléma előtt állunk, hiszen nem tudjuk, hogy kik tervezték meg és kik végezték el a hazai szociológiai kutatás korabeli állapotából nem szükségszerűen következő észak-erdélyi vizsgálatot. A családlapon vagy a vizsgálattal összefüggő egyéb dokumentumokon ugyanis olyan kérdés, megjegyzés, utasítás, amelyből egyértelműen arra lehetne következtetni, hogy a vizsgálatot hivatalos szervek kezdeményezték, nem található. Ennek ellenére a családlap második része, amely a kérdésekre adott válasz alapján a család gondozására vonatkozó határozatot, a gondozás végrehajtását és a végrehajtás ellenőrzését kellett volna hogy tartalmazza, egyértelműen azt a feltételezésünket erősíti, hogy a felmérést államhatalmi szervek kezdeményezték, s a vizsgálat eredménye alapján az arra rászoruló családokat segítő intézkedéseket kívántak hozni. E résszel  összhangban a felmérés hivatalos jellegét erősíti az első oldalon található „Bizalmasan kezelendő!” utasítás, melyet nemcsak más betűtípussal szedtek, hanem fontosságát aláhúzással is kiemelték. Bár az is lehetséges, hogy ez az utasítás, mint minden szociológiai vizsgálat esetében, a megkérdezettek jogainak védelmét volt hivatva szolgálni.

A második bécsi döntés értelmében 1751 észak-erdélyi település került vissza Magyarországhoz. Az 1942-ben megkezdett vizsgálat ezek közül 709 településre, vagyis a visszakerült települések 40,5%-ára terjedt ki. Mielőtt ezt az adatot bármilyen vonatkozásban is minősítenénk, nézzük meg, hogy miként alakult vármegyénként az adott vármegye összes településéhez viszonyítva azoknak a településeknek az aránya, ahol a vizsgálatot lefolytatták.

3. A vizsgált települések száma és százalékos megoszlása
az összes településhez viszonyítva

Három vármegye: Csík, Háromszék és Udvarhely esetében az adatok értelmezésekor nem lehet megfeledkezni arról, hogy ezekben a vármegyékben a vizsgálat csak néhány településre terjedt ki, illetőleg ezekben az esetekben a megkérdezett családok száma is elenyésző, csupán az összes megkérdezett 0,7%-a volt. Éppen ezért az anyag feldolgozása során jogosan merült fel az a kérdés, hogy nem kellene-e ezeknek a vármegyéknek az adatait figyelmen kívül hagyni. Végső soron ezt annak ellenére nem tettük meg, hogy az egyes vármegyék adatainak értékelése során e három vármegyéről részletesen nem szólunk. Megítélésünk szerint ugyanis az észak-erdélyi állapotok jellemzésekor e három vármegye 156 családjának adatait éppen úgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mint a többi vármegye esetében az olyan családok adatait, ahol a magyar nemzetiségűek az egyes települések összlakosságán belül nemcsak az 50, hanem a 70, illetve a 90%-ot is meghaladták.

Amennyiben összevetjük a vármegyék településeinek számát azoknak a településeknek a számával, ahol kérdőíves vizsgálatot végeztek, azt tapasztaljuk, hogy jóval több települést vontak be a vizsgálat körébe, mint amennyire egy reprezentatív vizsgálatnak ki kellett volna terjednie. Ez a megállapítás éppen úgy vonatkozik Maros-Torda vármegyére, ahol a települések 29,4%-ában folyt a vizsgálat, mint Biharra, ahol a települések közel 65%-ában keresték meg a családokat. Bihar mellett Beszterce-Naszód, Kolozs, Szilágy és Szolnok-Doboka vármegye településeinek több mint 50%-ára – Szilágy kivételével, ahol csak 47%-ára – terjedt ki a vizsgálat. Maros-Torda, Szatmár, Máramaros vármegye esetében pedig a települések 29,4–35,7%‑át érintette a családfelvétel. Mindezek alapján egyértelműen megállapítható tehát, hogy a szélesebben értelmezett Észak-Erdély és azon belül az egyes vármegyék területén a mintába került településeknek az összes településhez viszonyított aránya jóval nagyobb volt annál, mint amennyit egy korrekt vizsgálat esetében ki kellett volna választani. Éppen ezért, miközben joggal állapíthatjuk meg azt, hogy a vizsgálattal kapcsolatban a területi reprezentáció kérdése kritikaként nem merülhet fel, meg kell fogalmaznunk azt a feltételezésünket, hogy a vizsgálatot Észak-Erdély valamennyi szórványtelepülésnek minősített közigazgatási egységére kiterjesztették.

Mielőtt a gondolatmenetünket továbbfolytatnánk, rövid kitérőt kell tennünk. A családlapok között ugyanis többek között egy 54 lapos gépiratra bukkantunk. Mivel semmilyen dokumentum nem utal ennek eredetére, tartalmára, céljára, csak feltételezhetjük, hogy ez az anyag azoknak a településeknek a listáját tartalmazza, ahol a vizsgálatot el akarták végezni. Ebben az anyagban az észak-erdélyi falvak egy része a következő szempontok szerint van felsorolva: Az első oszlopban ábécé sorrendben a falvak névsora található, a másodikban feltételezhetően a szórvány típusát rögzítették. Azért fogalmazunk feltételes módban, mert az egyes oldalakon a besorolást meghatározó fejléc hiányzik. Ebben az oszlopban ugyanis a falvak mellé a „kis”, a „közép”, illetve a „nagy” jelző van írva. A „kis”, a „közép”, illetve a „nagy” minősítés feltételezhetően arra vonatkozik, hogy az adott településen mennyi az ott élő magyar nemzetiségűek száma, s ennek megfelelően a vizsgálat során kis, közép vagy nagy szórványtelepülésről beszéltek. Az 1941-es népszámlálás adatai alapján azt lehetett megállapítani, hogy a „kis” jelzőt általában azok mellett a települések mellett találjuk, amelyekben a magyar nemzetiségűek száma nem haladta meg a 100 főt, a „közép” kategóriájú településen élő magyar nemzetiségűek száma 100–300 fő közé esett, a „nagy” kategória esetében pedig a magyar nemzetiségűek száma a 300 főt meghaladta. Ez a besorolás azonban csak feltételesen fogadható el, mert amíg az első kategóriát általában következetesen használták, addig a „közép” és a „nagy” kategóriát már nem. Azaz számos esetben a „közép” minősítést tették olyan településnév mellé is, ahol a magyar nemzetiségűek száma meghaladta a 300-at, illetve számos esetben „nagy” minősítést kaptak olyan települések is, ahol a magyar nemzetiségűek száma 300 fő alatt maradt. Mivel a besorolás szempontjait nem ismerjük, nem tudunk pontos magyarázatot adni azoknak a településeknek a minősítésére, amelyeknek a neve mellett a „közép” vagy a „nagy” jelzőt találjuk, mert az ott élő magyar nemzetiségűek száma több, illetve kevesebb, mint általában az adott kategóriákhoz tartozóké. Feltételezhető, hogy a felmérés során használt szórványfogalom nem következett mechanikusan a település lélek-, illetve az ott élő magyar nemzetiségűek számából, hanem egyéb kritériumok együttes megléte esetén beszéltek kis, közép vagy nagy szórványtelepülésről. Sajnos sem egyéb dokumentum, sem ez a lista nem segít bennünket a kiválasztás szempontjainak megértésében, s így abban sem, hogy valójában mit is kell érteni a települések mellé írt „kis”, „közép” vagy „nagy” jelzőkön. A gépirat harmadik oszlopában a vármegyék nevét találjuk, a negyedikben pedig a járásokét. Ebben az iratban a települések vármegyék és azon belül járások szerint vannak ábécé sorrendben felsorolva.

Amennyiben összehasonlítjuk azt a településlistát, melyet az anyag feldolgozása során készítettünk, a családlapok között találtakkal, a következő különbségeket állapíthatjuk meg. A korabeli gépiratos listán 441 olyan településnév található, amely az általunk készített listán nem szerepel. Ennek alapján feltételezhető, hogy a vizsgálat korabeli koncepciója szerint a felmérést valószínűleg Észak-Erdély 1150 településén kívánták végrehajtani, de ebből csak 709 település esetében maradt ránk a vizsgálat anyaga. A korabeli településlistával kapcsolatos bizonytalanságok ellenére ez a dokumentum egyértelműen megerősíti azt a feltételezésünket, hogy a szórványvizsgálat településeit nem minta alapján választották ki, hanem a vizsgálatot valamennyi olyan településen végre akarták hajtani, ahol magyar nemzetiségűek olyan helyzetben éltek, amely megfelelt a vizsgálat tervezői és megvalósítói által elfogadott szórvány fogalmának. Ez az oka annak, hogy a vizsgálatot feltehetőleg Észak-Erdély 1751 települése közül 1150-re, a települések 65,7%-ára kívánták kiterjeszteni. Azoknak a településeknek a számát, amelyek esetében kitöltött családlapok nem maradtak ránk, a 3. tábla „A mintába került települések száma” oszlopában vármegyénként zárójelben közöljük.

Mint már említettük, 709 településen felvett családlapok adatait dolgoztuk fel. Kitöltött családlap a gépiratos listán szereplő települések közül 441 esetében nem maradt ránk. Amennyiben ezt a 441 települést összehasonlítjuk azzal a 709-cel, ahonnan a családlapok fennmaradtak, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy a 441 településnek nincs olyan jellegzetessége, amely ezeken a településeken a felvétel elmaradását bármilyen összefüggésben is indokolná. A két településlista összehasonlítása alapján megállapíthatjuk, hogy a korabeli gépírásos listán 53 olyan település nem szerepel, ahol a családfelvételt elvégezték. Ezeknek a településeknek a száma Biharban 30, Máramaros, Udvarhely esetében 1–1, Háromszék, Kolozs, Szatmár vármegye esetében 2–2, Szilágyban 3, Szolnok-Dobokában 5 és Maros-Torda esetében 7. A korabeli gépírásos listáról 34 települést – ezek egy része önálló közigazgatási egység, más része nem – kihúztak. Ennek okát szintén nem ismerjük, a kihúzott települések között ugyanis 5 olyan is van, ahol a vizsgálatot elvégezték. Jelenleg nem ismeretes, hogy ezeken a településeken a kérdőíves vizsgálatot lefolytatták-e vagy sem, illetve ha 1942–1944 között a felvételt valamilyen okból nem végezték el, akkor azt a későbbiekben pótolni kívánták-e. Természetesen az is lehetséges, hogy a felvétel ezeken a településeken is megtörtént, csak a kitöltött kérdőívek semmisültek meg vagy lappanganak. Ezt azért feltételezhetjük, mert az A) Községi  törzslap és a B) Községi betétív című dokumentumokat a többiekhez hasonló formában kitöltve, illetve csak részben kitöltve ezeknek a településeknek az esetében is megtaláltuk.

Annak érdekében azonban, hogy megközelítő pontossággal megállapíthassuk azokat az elveket, amelyek alapján a mintába került településeket kiválasztották, szükségesnek tartjuk vármegyénként összehasonlítani ama településeknek a százalékos megoszlását, ahol a magyar nemzetiségű népesség létszámának aránya – mind az összes, mind pedig a mintába került települések esetében – 5% alatt, 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% fölött volt.

4. A magyar nemzetiségűek aránya Észak-Erdély összes
és a mintába került településein

 

A tábla a) oszlopai azt mutatják, hogy az egyes vármegyék településeinek hány százalékában volt a magyar nemzetiségűek aránya 5% alatt, 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% felett. A b) oszlopok adatai pedig azt, hogy a mintába került települések hány százalékában volt a magyar nemzetiségűek létszáma 5% alatt, 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% felett. Megállapítható, hogy három vármegyében (Beszterce-Naszód, Máramaros, Szolnok-Doboka) kiugróan magas azoknak a településeknek a száma, melyekben a magyar nemzetiségűek aránya 5% alatt maradt. Amennyiben ehhez még hozzávesszük azokat a településeket is, amelyekben a magyar nemzetiségűek a település lakosságának a 15%-át nem haladják meg, akkor – igaz, ellenkező előjellel – ezekben a megyékben a nem magyar nemzetiségűek aránya közel azonos, mint Csík, Háromszék és Udvarhely vármegyében a magyar nemzetiségűeké. Ezektől a vármegyéktől némileg leszakadva, de még mindig 50% feletti Szilágy vármegyében azoknak a településeknek az aránya, ahol a magyar nemzetiségűek a lakosság 5%-át sem érték el. Ezt követően a sorban Szatmár, Kolozs, Bihar és Maros-Torda vármegye következik. Ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk a mintába került települések adataival, azt tapasztaljuk, hogy a vizsgálat megtervezésekor az arányok megtartására nemcsak ügyeltek, hanem azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségűek aránya 5% alatt, illetve 5–9, 10–14, 15–29 és 30–49% közé esett, a vizsgálat során több települést kerestek fel, mint amennyi az összes települések között ezekhez a kategóriákhoz tartozott. Általában tehát azt lehet megállapítani, hogy a vizsgálatot több olyan településre terjesztették ki, mint amit vármegyénként az egyes kategóriákhoz tartozó települések száma indokolttá tett volna. Ebből is azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egyes kategóriákhoz tartozó települések közül nem mintavételi eljárással választották ki azokat, amelyeken a vizsgálatot lefolytatták, hanem a felvételt valamennyi olyan településre szerették volna kiterjeszteni, ahol a magyar nemzetiségűek aránya 15% alatt volt. Emellett a vizsgálatot minden olyan településre is kiterjesztették, ahol a magyar nemzetiségűek aránya 15% felett volt, de a település feltételezhetően megfelelt azoknak az általunk nem ismert kritériumoknak, amelyek alapján a szórványtelepülés fogalmát meghatározták.

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az egyes kategóriákhoz tartozó településtípusok milyen arányban voltak jelen azok között a települések között, amelyekben a családlapokat kitöltötték. Ebben a vonatkozásban azt tapasztaljuk, hogy a 709 település közül 381-ben 5% alatt, 87-ben 5–9%, 56-ban 10–14%, 85-ben 15–29%, 35-ben 30–49% között és 65-ben 50% felett volt a magyar nemzetiségűek aránya. A vizsgálat feltételezett célkitűzése, a szórványban élő magyar nemzetiségűek létszámának megállapítása és legfontosabb szociodemográfiai jellemzőinek rögzítése szempontjából természetesnek kell tartanunk azt, hogy a vizsgálatot kiterjesztették azokra a településekre is, ahol a magyar nemzetiségűek aránya 30–49% közé esett, hiszen a kisebbség lakosságon belüli aránya csak az egyik mutatója a szórványhelyzetnek. Annak következtében azonban, hogy nem ismerjük az elveket, amelyek alapján a településeket kiválasztották, nehezen tudjuk értelmezni azon települések 9,1%-ának mintába kerülését, amelyekben az összlakosságon belül a magyar nemzetiségűek aránya meghaladta az 50%-ot. Különösen pedig annak a 33 településnek a mintába való kerülését tudnánk igen nehezen megindokolni, amelyekben a magyar nemzetiségű népesség aránya a település lakosságának 90%-át is meghaladta. Ebben a vonatkozásban sajnos nem sok támpontot ad az a korabeli felosztás sem, amelyik – mint arról már korábban szóltunk is – kis, közép és nagy szórványt különböztetett meg egymástól.

A mintába került települések kiválasztásának lehetséges szempontjaihoz új adalékot kaphatunk, ha a fentiek után még azt is megvizsgáljuk, hogy a különböző lélekszámú települések hány százalékában volt a magyar nemzetiségűek aránya 5% alatt, illetve 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% felett.

5. A magyar nemzetiségűek aránya a települések lélekszáma szerint

 

A fenti táblázatból egyértelműen kitetszik, hogy azok közül a települések közül, amelyekben a családlapokat kitöltötték, a magyar nemzetiségűek aránya ott a legjelentősebb, ahol a lakosság száma 500 főnél több, 1000 főnél viszont kevesebb volt. Jóval felénél kevesebb, de még mindig jelentős számban éltek magyar nemzetiségűek azokon a településeken, ahol a lakosság lélekszáma 1001–1500 fő közé esett. Nem volt igazán jelentős a magyar nemzetiségűek aránya a 300 fő alatti, illetve a 2000 fő feletti lélekszámú településeken. Ezeknél a típusoknál lényegében csak két esetben haladta meg a magyar nemzetiségűek aránya az 5%-ot. Ehhez hasonló arányokat találhatunk a 301–500 és a 1501–2000 lakosú településeken is. Megállapítható tehát, hogy ha a mintába került településeket lélekszám szerint csoportosítjuk, a szórványban élő magyar nemzetiségűek az 500 lakos alatti és a 2000 lakos feletti településeken alulreprezentáltak; arányuk a legjelentősebb azokon a településeken volt, amelyeket a lélekszám alapján közepes nagyságú településeknek nevezhetünk.

Vizsgálatunk tárgya az a két részletben megtalált családlap-halmaz, amely a történelem viharait átvészelve fennmaradt, s a véletlennek köszönhetően ma már egy leltári szám alá besorolva található meg az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. A kutatási problémát itt azok a kérdések és összefüggések jelentik, amelyek a családlapokra adott válaszok alapján feltárható történeti folyamatokkal, jelenségekkel kapcsolatosak. A probléma, amelyre elsősorban a családlapok segítségével keresünk választ, röviden megfogalmazva nem más, mint az Észak-Erdélyben 1942–1944 között élt magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családok korabeli társadalmi, gazdasági, egészségügyi, kulturális állapotának és szociológiai-demográfiai helyzetének történetszociológiai rekonstruálása.

A vizsgált jelenségekkel kapcsolatos célkitűzések, a kutatott problémák megoldási módjának meghatározásakor nem lehet megfeledkezni arról, hogy ezt a nagy jelentőségű kutatást a történelem „hagyta” ránk. Abban az esetben ugyanis, ha a második világháborút lezáró békeszerződés magyar–román vonatkozásban nem a trianoni határokat hagyta volna meg, akkor feltételezhetően az 1942–1944 közötti felvételt részben vagy egészben feldolgozták volna, s a vizsgálat célkitűzésével összhangban a szórványban élő magyar családok nemzeti identitásának megerősítése és általában életlehetőségeik javítása érdekében a megfelelő lépéseket megteszik.

Vizsgálatunk tárgya egyértelműen különbözik az eddig napvilágot látott történetszociológiai elemzésektől. Jelen esetben ugyanis nem arról van szó, hogy a különböző korabeli dokumentumok – például levéltári, személyes jellegű, valamint a különböző sajtótermékek egykori közleményei – alapján végezzük el az elemzést, hanem egy 54 évvel ezelőtt megkezdett és be nem fejezett kérdőíves vizsgálatból kiindulva egy történetszociológiai elemzés keretében saját kutatási problémáinkra a megmaradt dokumentumok alapján keressük a választ.

A kutatási probléma, azaz az egykori vizsgálattal kapcsolatos kérdéseink nemcsak azért mások, mert a kérdőívek feldolgozásához nem állnak rendelkezésünkre azok a kérdések, amelyek e vizsgálatot megtervező kutatók érdeklődési körébe tartoztak, hanem mindenekelőtt azért, mert az anyagokból kikövetkeztethető, a vizsgálattal összefüggő korabeli elképzelést a történelem alakulása egyértelműen értelmetlenné tette, s a megváltozott társadalmi-történelmi konstellációban a feltárt folyamatokkal vagy jelenségekkel kapcsolatban a kutató számára szükségszerűen más hangsúlyok, más összefüggések váltak meghatározókká. Az észak-erdélyi vizsgálat esetében a kutatási eredmények politikai célú, napi felhasználásáról nem beszélhetünk, sőt azt kell mondani, hogy ha a rendelkezésünkre is állna a kutatási probléma korabeli koncepciója, a kutatás egykoron feltételezett gyakorlati vagy társadalmi következményeinek megvalósíthatatlansága következtében eleve le kellene mondanunk az egykori célkitűzések jelenlegi megvalósíthatóságáról. Azok közül a tényezők közül, amelyek megszabták, hogy a családlap segítségével milyen kérdésekre keressenek választ, mindenekelőtt azokat a közvetlen tényezőket kell figyelembe venni, melyek az észak-erdélyi terület Magyarországhoz való visszacsatolását követően elemi szükségletként vetődtek fel. Ez az igény pedig nemigen lehetett más, mint annak feltárása, hogy a visszakapott területen milyen állapotban is vannak a szórványban élő magyarok, illetve hogy milyen intézkedések sorozatára van szükség ahhoz, hogy a múlt században már megindult, de különösen a román uralom évtizedei alatt felgyorsult asszimilációt megállítsák. A családlap kérdései és az a csekély számú dokumentum, amely a vizsgálattal kapcsolatban rendelkezésünkre áll, azt sugallják, hogy a szórványban élő magyarsággal kapcsolatos kutatási probléma megfogalmazását alapvetően nem e komplex kérdés tudományos, hanem gyakorlati, társadalmi következményeinek tudata motiválta. Feltételezéseink szerint mindenekelőtt az a nagyon is konkrét gyakorlati jellegű cselekvésigény, az a felismerés indokolta a vizsgálatot, hogy a magyar államnak aktív szerepet kell játszania ama társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyoknak a megváltoztatásában, amelyek a vizsgált településeken élő magyar nemzetiségűek nemzeti identitásának erodálásában meghatározó szerepet játszottak. Talán nem túlzunk, ha a töredékes dokumentumok alapján megfogalmazzuk, hogy e vizsgálaton keresztül a magyar állam részéről egy új magatartás körvonala sejlett fel, melynek értelmében nem csupán törvényekre hagyatkozva kívánták meg- és fenntartani a magyar nyelv határait, hanem okulva és tanulva a korábbi évtizedek negatív tapasztalataiból, konkrét, közvetlen támogatásokkal akarták megakadályozni, lassítani vagy visszafordítani a magyar nemzetiségűek elrománosodását. Azaz nagyon is világos gyakorlati jellegű szempontok játszottak szerepet a vizsgálat megtervezésében és lebonyolításában. Ez a kutatás tehát egyértelmű társadalmi-gyakorlati elkötelezettségből született, és a kutatás feltételezett kiindulópontja valószínűleg az lehetett, hogy a nemzeti identitás szempontjából legveszélyeztetettebb területeken élők körében megakadályozzák a román nemzetiségűek asszimilációs szívó hatását. Gyakorlati indítéka volt tehát ennek a kutatásnak, melynek eredményeként nemcsak a magyar nemzetiségűek további asszimilálódását kívánták megakadályozni, hanem szerették volna ellensúlyozni, visszaszorítani a korábbi két évtized román infiltrációját. Ezt a célt szolgálhatták például a családlap azon kérdései, amelyek a személyközi viszonyokkal, a magyar és a vegyes családok környezetével foglalkoztak. A rendelkezésünkre álló dokumentumokból egyértelműen kitetszik, hogy a vizsgálat során feltárt oksági összefüggések, konkrét ismeretek birtokában cselekvésre, a kialakult állapotok megváltoztatására, konkrét, gyakorlati lépésekre kívánták ösztönözni az államhatalmi szerveket. A változás hosszú távon való megvalósulása mellett közvetlen segítségnyújtás keretében pedig közvetlen formában is tettek kísérletet az igen rossz körülmények vagy az igen veszélyeztetett helyzetben lévő családok helyzetének megváltoztatására. Azt azonban dokumentumok hiányában nem tudjuk, hogy a rászorulók, a legveszélyeztetettebb helyzetben élők milyen számban és értékben részesültek vagy részesültek-e egyáltalán valamilyen konkrét segélyben. Nincs tehát ismeretünk arról, hogy a vizsgálat eredményeként megismert szórványmagyarság helyzete az adott körülmények között mennyire vált ismertté, hogy a feltárt valóság mennyire és milyen módon ösztönzött cselekvésre, illetve hogy a problémák megoldása érdekében milyen gyakorlati lépéseket tettek, milyen intézkedéseket foganatosítottak.

A szórványban élő észak-erdélyi magyar és vegyes, magyar–román családok szociológiai-demográfiai helyzetével összefüggő vizsgálat kérdéseire adott válaszok feldolgozásakor – a kutatás során alkalmazott szokásos eljárással szemben – fordított utat vagyunk kénytelenek bejárni. Ez szükségszerű következménye annak, hogy a vizsgálat valamennyi fázisa, egy elem kivételével, a felvétel során nyert eredmények feldolgozásától függetlenül több mint ötven évvel ezelőtt következett be. Ily módon a korabeli célkitűzések közül feltételezhetően több elem – szükségszerűen és akaratlanul – annak ellenére háttérbe szorul, vagy említetlenül a homályban marad, hogy a felvétel során nyert valamennyi ismeretet a lehetőség szerint a legrészletesebben kívánjuk feltárni. Mindezek alapján a másodlagos kutatási hipotézis részletes kidolgozása helyett sokkal inkább azoknak az ismereteknek a feldolgozására, feltárására helyezzük a hangsúlyt, amelyeket a családlapok kidolgozói a válaszlapokon kérdések formájában „operacionáltak”.

Természetesen saját munkahipotézisünk megfogalmazásakor is fordítottan kell eljárnunk, hiszen nem a kutatási hipotézis határozza meg a családlap kérdéseit, hanem az elkészített kérdőív és az elvégzett kutatás alapján teszünk kísérletet a kutatási hipotézis megfogalmazására. Annak következtében, hogy a családlap kérdései és szerkezete a felvételt megtervezők és lebonyolítók szándékairól is felvilágosítást nyújt, kutatási hipotézisünk két részből tevődik össze. Ennek megfelelően egyrészt a családlap kérdéseiből rekonstruálható, „eredetinek” feltételezett kutatási hipotézis elemeiből, másrészt pedig a kérdések és a felvétel óta bekövetkezett történelmi események alapján megfogalmazott saját hipotézisünkből áll. Tisztában vagyunk azzal, hogy az egykori, a történelem által ellehetetlenített és a családlapok feldolgozása során általunk használt hipotézis között jelentős eltérés van, hiszen a családlap kitöltőjének gondozásra tett javaslatát, a községi törzslap, illetve a községek összegyűjtött monografikus adatait a feldolgozás során figyelmen kívül hagyjuk. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem áll rendelkezésünkre olyan dokumentum, amelyből arra a következtetésre juthattunk volna, hogy a felsorolt anyagokat egy célkitűzésnek alárendelve szerkesztették meg. Mindezeket figyelembe véve a lehető legpontosabban kell meghatároznunk azt, hogy mit, milyen szempontból és hogyan akarunk megvizsgálni, illetve hogy mit dolgozunk fel az egykori felvételből.

Kutatási hipotézisünk megfogalmazásakor nem rendelkezünk olyan zárt, világosan megfogalmazott hipotézissel (de nem is tartjuk szükségesnek ilyen hipotézis megfogalmazását), melynek érvényességét a vizsgálat eredményei egyértelműen alátámasztják vagy érvényességét megkérdőjelezik. Az anyag sajátossága miatt úgy véljük, jelen esetben vélelmezhető kutatási hipotézis megfogalmazása mellett mindenekelőtt az a feladatunk, hogy a rendelkezésünkre álló adatok korrekt elemzésével az adatok által biztosított összefüggéseket sokoldalúan és árnyaltan feltárjuk. Az anyagban rejlő lehetőségek maximális feltárását tartjuk tehát elsődleges feladatunknak, annak érdekében, hogy a szórványban élő népesség egykori állapotáról árnyalt és reális képet rajzolhassunk. Úgy véljük tehát, akkor járunk el helyesen, ha megkíséreljük a változók és a változók közötti viszonyok lehető legteljesebb rekonstruálását, ha az egyes kérdésekre adott válaszok alapján kísérletet teszünk annak a valóságnak a rekonstruálására, amely e meghatározott karakterű településeknek a vizsgálatban érintett lakosságát jellemezte. A családlap kérdéseiből a szórványban élő magyar és vegyes családokat jellemző legfontosabb kérdésekre, a válaszokból pedig bizonyos jelenségek bekövetkeztére, mennyiségi vonások intenzitására, adott kategóriához tartozó tárgyak, összefüggések előfordulási gyakoriságára, illetve meghatározott tulajdonsággal rendelkező események meglétére, továbbá a jelenségek és tárgyak változóinak értékére következtethetünk. Az elemzés során feltárható statisztikai vagy oksági viszonyok közül mindenekelőtt azok érdekelnek bennünket, amelyek társadalmi struktúrákat hoznak létre, és a magyar, valamint a vegyes családokat sajátos csoportokhoz kapcsolják. Nem elhanyagolható annak megvizsgálása sem, hogy milyen viszonyok állapíthatók meg a kutatás változói és e változók segítségével leírt tárgyak között.

– Szórványtelepülésnek azokat a helységeket nevezzük, ahol a többséghez tartozó népelem aránya nem haladja meg a település összlakosságának 15%-át. Az észak-erdélyi szórványvizsgálatot az a közvetlen történelmi helyzet hívta „életre”, amely e terület visszacsatolásával állt elő, a felmérésnek azonban a megváltozott történelmi szituációban a feltételezett célkitűzéseknek megfelelő hosszú távú következményei nem lettek.

– A családlap kérdéseinek döntő többsége a vizsgálat megtervezőit érdeklő ismeretekre vonatkozik, kisebbik részét azonban olyan céllal fogalmazták meg, hogy a kapott válaszokból bizonyos jelenségek bekövetkezésének valószínűségére, a mennyiségi változások intenzitására és bizonyos kategóriához tartozó személyek, családok előfordulási gyakoriságára, illetve meghatározott tulajdonságokkal rendelkező események (pl. milyen gyakran jár templomba) bekövetkezésére lehet következtetéseket levonni. Kísérletet teszünk azoknak a viszonyoknak a feltárására is, amelyek a változók s e változók által leírható összefüggések között vannak. A változók közötti statisztikai és oksági viszonyok feltárásával megkíséreljük rekonstruálni a térbeli és időbeli viszonyokat, amelyek segítségével (pl. a családok gazdasági helyzetéből, egészségi állapotából stb.) olyan konfigurációk jönnek létre, amelyek az azokat létrehozó elemek időbeli és térbeli változatosságát határozzák meg. A felvétel során összegyűjtött adatok statisztikai elemzésével a változók közötti statisztikai viszonyok megismerésére is lehetőség nyílik. Az így kapott eredmények segítségével pedig a szórványban élő népesség helyzetét meghatározó oksági viszonyokból a beolvadás ütemével kapcsolatos hipotéziseket fogalmazhatjuk meg.

A vizsgálat egészének, illetve a szórványtelepüléseken élők viszonyainak jobb megismerése érdekében felhasználtuk az 1910-es, 1930-as, az 1941-es és az 1991-es népszámlálás Észak-Erdélyre, illetve községsorosan azokra a településekre vonatkozó adatait, amelyek a vizsgálat részét képezték. A szórványban élők életlehetőségeinek általános keretét, valamint lehetőségeiket nemzeti identitásuk megőrzésére, illetve a beolvadás, az asszimiláció valóságát jól mutatja az az arányszám, melyet az adott település összlakossága és a szórványban élők létszámának egymáshoz viszonyított arányából, ezen arány alakulásából, változásából a népszámlálási adatok alapján kapunk. A népszámlálás tízévenkénti és településenkénti adatsora, amely az egyes települések lakosságára jellemző változók értékéről ad elemzésünkhöz ismereteket, egyben jó lehetőséget biztosít arra, hogy ezeket három, illetve négy időmetszetben longitudinális formában is elemezni tudjuk. A megyékre, illetve a településekre vonatkozó adatok összehasonlító elemzése segítségével különböző (pl. anyanyelv és iskolai végzettség, gyermekek száma, az egyes családok anyagi, egészségügyi helyzete stb.) viszonyokat s ezek elmozdulását tárhatjuk fel. Ezeket a viszonyokat pedig meghatározott mennyiségi változók szerint rendezzük. Ez a rendezés lehetőséget biztosít számunkra, hogy egyrészt a különböző változók közötti korrelációt megállapíthassuk, másrészt pedig hogy az összehasonlított egységek közötti változást, elmozdulást meghatározó mechanizmusokkal kapcsolatos hipotéziseinket megfogalmazhassuk.

A korabeli közleményekből ismerjük, hogy a vizsgálat kezdetén a szórványban élőkről keveset tudtak. Ez érthető is, hiszen az első világháborút megelőzően a magyar szervek alig fordítottak figyelmet, a két világháború közötti időben pedig, amikor ez a kérdés általában az érdeklődés előterébe került, a magyaroknak nem volt meg a lehetőségük, hogy a Romániában szórványban élő magyar nemzetiségűekkel kapcsolatban teljes körű adatgyűjtést végezzenek. Ennek következtében a kutatás kezdetén bizonyos részismeretek mellett csupán a feltárásra váró kérdéskomplexum kereteit ismerték, és azok az összefüggések, amelyek a szórványban élőket jellemezték, csak akkor váltak világosan felismerhetőkké, amikor a kitöltött családlapokat egy-egy területről részben vagy egészben visszakapták. A felvétellel összefüggésben elégséges okunk van feltételezni, hogy a vizsgált jelenségek tulajdonságai vagy a feltárható folyamatok sokkal általánosabb, tágabb történeti kategóriákkal meghatározható népességre vonatkoztathatók. Az egyes családok adatai éppen olyan fontosságúak számunkra, mint a családlapok adatainak összessége. Az első esetben az egyes életkereteket meghatározó összefüggéseket, a másodikban pedig olyan összefüggéseket ismerhetünk meg, amelyek igen tág történeti kategóriákkal meghatározható népességcsoportra jellemzőek, s amelyek egyben a napjainkban lejátszódó folyamatok jobb megismerését, megértését is szolgálják.

Vizsgálódásunk jellegét talán akkor fogalmazzuk meg a legpontosabban, ha vállalkozásunkat történetszociológiai kutatásnak nevezzük, melynek egyértelműen az a célja, hogy a családlapok adataira támaszkodva az észak-erdélyi magyar és vegyes családok viszonyait lehetőség szerint a legpontosabban bemutassuk. A kérdőívek feldolgozása során arra törekedtünk, hogy a meglehetősen gazdag változókat mind értékük, mint pedig viszonyaik szerint figyelembe vegyük. E szándék ellenére elemzésünkben bizonyos összefüggések kevésbé válnak hangsúlyossá, vagyis miközben számos összefüggést részletesen tanulmányozunk, addig másokat elhanyagolhatóknak ítélünk. Kiindulópontunk természetesen nem a vizsgálat által felszínre hozható összefüggések homályban hagyása, hanem éppen ellenkezőleg: a viszonylatok sokoldalú összefüggéseinek bemutatása. Figyelmünket tehát nem kívánjuk csak bizonyos kérdésekre összpontosítani, s lehetőség szerint egyetlen összefüggés analízisét sem kívánjuk mellőzni. Ez egyben elemzésünk korlátait is jelenti, hiszen a feldolgozott anyag alapján bármennyire fontosnak és természetesnek tűnne is egy viszonyrendszer bemutatása, elemzésünk meghatározottsága következtében semmi olyan összefüggést nem tudunk feltárni, amire a családlapok kérdései már nem adnak lehetőséget. Természetesen nem lehet nem figyelembe venni, hogy a változókat nem mi határoztuk nem, hanem készen kaptuk: azaz mind a felvett változók, mind pedig a változók közötti viszonyok vonatkozásában az elemzés tőlünk függetlenül eleve meghatározott, behatárolt. Ennek következtében mi csak azokat a változókat s a változók közötti és a változók által meghatározott viszonyokat tudjuk elemezni, amelyeket a vizsgálat megtervezői kutatási céljaik megvalósítása érdekében szükségesnek és elégségesnek tartottak felvenni. A családlap első kérdésblokkja lehetőséget biztosít arra, hogy három generáció aspirációi és társadalmi mobilitásának mechanizmusai közötti összefüggésekre is rávilágítsunk, s egyben lehetőséget látunk arra is, hogy mind az egyes egyedekre, mind pedig az egész struktúrára jellemző meghatározottságokat bemutathassuk. A szórványban élő magyar nemzetiségűek társadalmi struktúrájának feltárása közben a közösség szerkezetében megkülönböztethető különböző alcsoportok kölcsönös viszonyait, az alcsoportokat jellemző sajátosságokat is bemutatjuk.

Tudományos szempontból egyértelmű relevanciával bír annak feltárása, hogy mi történt egy adott népességgel, amely több mint húsz éven keresztül az addig megszokottól drasztikusan eltérő államkeretek közé került, s az annak alárendelt érdekeknek kellett megfelelnie.