Antal Árpád

Áron püspök élő öröksége

Eltérve az elődök gyakorlatától következetesen így írta alá híveihez és papjaihoz intézett pásztorleveleit: + Áron pp. Volt ebben valami jól sejthető emlékeztetés azokra a hajdani keresztény időkre, mikor még az egyelemű névhasználat dívott, s nem idegenül az akkori közösségek testvéri szellemétől volt benne valami bensőséges, családias bizalmat és melegséget sugalló jelzésféle is. Amitől persze cseppet sem idegen a régiek hitvalló elszántsága, s a méltó utódok embert, közösséget szolgáló bölcsessége és hősiessége. Ezért ragaszkodtam – a szerkesztői sugalmazás ellenére is – a fent írt eredeti címhez. A név viselőjének számunkra minden valutánál drágább szellemi örökét a maga teljességében és mélységében megragadni nem tudhatom, legfeljebb szemelgetek belőle, s egy előttem járt méltatójának példáját követve, kiemelt irányító szavak köré fonom a százados évfordulón fontosnak vélt mondanivalómat.[1]

(Az iskoláért) „Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelőintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk. Ezeket az iskolákat és intézeteket nemzedékek buzgósága, takarékossága, önfeláldozó munkája, hite és szeretete építette, fejlesztette, és a legnehezebb körülmények között is megtartotta századokon keresztül mind a mai napig. Az átvételt végrehajtó állami közegeknek is alkalmuk volt meggyőződni, hogy a katolikus iskolák és intézmények igen komoly értékeket képviselnek. – Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetőségeket és eszközöket felhasználjuk.”[2] Az egyházi iskolák és nevelőintézetek államosítását felpanaszló, 1948. szept. 15-én kelt pásztorleveléből valók e sorok. Áron püspök mindig elutasította a sopánkodást, a sebek mutogatását – és most ő is könnyeket hullat. Nem csoda, hisz a veszteség valószínűtlenül nagy. Embert, közösséget, nemzetet formáló, közel ezeréves intézményeket raboltak el, iskolákat, amelyek őt magát is nevelték Csíkszentdomokoson, Csíksomlyón, Csíkszeredában és a nagy püspök előd nevét viselő – most még a világi magyar intézmények sorából is törölt – gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban. Hogyne hullatna könnyeket, amikor attól kezdve, hogy a háborúban edzett férfi a papi pályát választotta, egész eddigi élete az iskola és a nevelés szolgálatában állott? Káplánként kezdte a kisiskolások nevelésével, folytatta Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen mint internátusi nevelő, hittanár és a tanulóifjúság szemét Ady költészetére felnyitó diákköri vezető, közben mindenhol lendületet adva a legényegyletek munkájának is. Aztán a szebeni leánynevelő intézet következett, s hogy a gazdag „terepgyakorlat” után a felkészülés teljes legyen, két egész esztendőt tölthetett titkárként Majláth püspök mellett, ahol egyebek között az egyházvezetés s a közéleti szerepvállalás titkait és méltóságát lehetett megtanulni.

Amikor a harmincas évek elején (1932), diákok kérésére, Majláth püspök Kolozsvárra küldi ifjúsági prézesnek és egyetemi hitszónoknak, a hivatásra való teljes vértezettség birtokában érkezik új munkahelyére. Egyetemisták papja, nevelője olyan helyzetben, amikor a nagy múltú városban nincs magyar egyetem, s Kristóf György professzor egyszemélyes magyar nyelv és irodalom tanszéke mellett legfeljebb a György Lajos szervezte magánjellegű kisegítő szemináriumok pótolják a nyelvi-nemzeti kultúra ismeretében mutatkozó hiányokat. Nem kisebb az az erkölcsi, hit- és öntudatbéli űr sem, aminek betöltésére épp neki kell vállalkoznia. Körülötte már az első napoktól kezdve élénk szellemi erjedés támad. Ahová tekint, átforrósodik a levegő, akivel szóba áll, azt máris eszmei áramkörébe fogja. A piaristáknál csak egyszer prédikál „fél ház” előtt, a következő vasárnaptól kezdve már a legkorhelyebb diák is ott található: katolikusok és nem katolikusok, fiatalok és öregek népesítik be a templomot, s hallgatják a fiatal egyetemi hitszónokot.[3] Részvételével forró hangulatú vitaülések zajlanak a katolikus egyetemi ifjúság Majláth-körében, diákjaival eljár más ifjúsági szervezetek, csoportosulások összejöveteleire is, s bármikor kész a kulturált eszmecserére, legyenek a résztvevők bármelyik felekezet, meggyőződés vagy világnézet hívei. És nyakába veszi a külvárosi negyedeket, egyik élesztője, szervezője az ekkor induló falukutató vállalkozásoknak.

Miként tanítványa és leghűségesebb munkatársa, Venczel József visszatekintésében olvassuk, 1932–33 táján igen fontos „szellemi váltás” megy végbe a magyar nemzetkisebbség életében. Eszerint az előző másfél évtized súlyos tapasztalatai, főleg a parlamenti és a nemzetközi „nagypolitikában” megélt kudarcok után ez idő tájt indul el az a „második kör”-nek mondott új törekvés, amely az elnyomással szembeni helytálláson túl most már a kisebbségi „belpolitikára”, pontosabban az ide szakadt magyarság művelődési, társadalmi és gazdasági önszerveződésére helyezi a fő hangsúlyt.[4] Ennek az új tájékozódásnak egyik legfőbb animátora és szervezője épp Márton Áron. Szokás idézni talán némileg túlzó, de a legigazabb felrázó szándékkal kimondott kemény ítéletét az előző időszak tehetetlenségéről: „Másfél évtized óta, ahogy a történelem rohanó, vasas szekere elütött, azonmód fekszünk az útszélen, mutogatjuk sebeinket, koldus módra nyújtogatjuk kezünket a járókelők felé, de még nem szedtünk össze annyi önérzetet és erőt, hogy fogunkat összeszorítva felálljunk, az út porát leverjük, és megmutassuk, hogy gyöngeségünk ellenére tudunk a saját lábunkon járni.”[5] Ez a fiatal pap egy korszerű nemzetkisebbségi stratégia elvi, eszmei alapjait, programját és szervezeti formáit kívánja kidolgozni s ennek valóban termékeny szellemi műhelyét megteremteni. Erre a feladatra szánta a György Lajos és Venczel József társaságában 1933 őszén megindított folyóiratát, az Erdélyi Iskolát, meg lévén győződve róla, hogy a jelzett nemzetkisebbségi életstratégia sikere a minden társadalmi réteget átfogó nevelésen fordul meg.

A Szerkesztők aláírással megjelent, ám stílusa alapján neki tulajdonítható programcikk ilyen vissza- és előretekintő helyzetfelméréssel szolgál. „Eddig a mentési munkálatok, az iskolánk alapjainak aláfúrása következtében megrendült falak kétségbeesett támogatása kötötték le minden erőnket. Sem az idő, sem helyzetünk új, sajátos feladatainak megvizsgálására külön gondot nem fordíthattunk. Nem ismerhettük meg az iramos évek forgatagában a nevelés terén is kitisztult újabb irányokat. Külső körülmények több nyomással kényszerítették reánk a harcot a puszta létezésért. S ez lefoglalt.”[6] Amikor az évtized elején felizzott világnézeti viták hevében programját megfogalmazza, iskolaügyi elgondolásaiban, nevelési alapelveiben a kétes értékű vagy értéküket vesztett nézetek ellenében visszatérést sürget a hagyományőrző keresztény értékekhez. A katolikus egyetemi ifjúság lelki gondozásának átvételekor tartott beszédében 1931. nov. 27-én ezeket mondta: „Az erdélyi ifjúság kemény kritikát mondott sokban tiszta meglátással a múltról: apáink munkájáról. S ha következetes akar lenni, vigye ezt a kritikát végig az alapokig, s meg fogja látni, hogy apáink ott hibázták el, amikor a valláserkölcsi alapot, ha nem is hagyták el egészen, de a gyakorlati élet legtöbb megnyilatkozásában nem vették komolyan.”[7] Az új egyetemi hitszónok azonban nem elégszik meg a hagyományos értékek felmutatásával, ezzel egy időben azok korszerű továbbfejlesztését sürgeti, mégpedig a reá jellemző szenvedélyességgel és meggyőző erővel. „Pedagógiánkat ez jellemzi – írja egy helyütt –, ez az örökös nyugtalanság a jobb felé. A katolicizmusnak örökös elégedetlensége azzal, ami van, és ahogyan van. Gyötrődés, hogy a világot jobbá tegye, hősies erőfeszítések, hogy lendülő öleléssel a földről az eget átfogja, a közömbös anyagias földet a kifeszült lélek erejével az éghez közelebb rángassa.”[8] Az ilyen szövegnek semmi köze a begyepesedett, konzervatív századfordulói s még azután is dívó egyházi felfogáshoz, annál több a Prohászka Ottokár eszméi és a két nevezetes pápai enciklika (Rerum Novarum, Quadragesimo Anno) fémjelezte katolikus megújuláshoz. S ha valaki azt kérdezné, hogy vajon csupán a katolicizmus erényének véli-e ezt az örökös nyugtalanságot és újító szellemet, annak azt tanácsolnám, lapozzon tovább a folyóiratban, s látni fogja, hogy a szerkesztő mind gyakrabban a keresztény megnevezést is használja, hisz ő már akkor az ökuménia alapján áll. Bizonyság rá a folyóirat alcímének változása: „Katolikus nevelésügyi folyóirat”-ként indul, ám valamivel odébb már egyszerűen „Oktatásügyi és népnevelő folyóirat”-nak mondja magát, még később „Neveléstudományi és népnevelő folyóirat” alcímmel jelenik meg, s e nyitást aláhúzza egész sor kiváló protestáns szerző jelentkezése a lap hasábjain, élükön a teológusból lett nyelvész Szabó T. Attilával, kinek a szerkesztők két önálló munkáját is megjelentették füzetsorozatukban.[9] Mindezekhez még vegyük hozzá 1935. évi kifakadását „a gyanakvásban elpépesedett öregurak” ellen, kulturális és iskolai ügyekben a hatékony felekezetközi összefogást, egységes fellépést sürgetve: „A felekezeti szemszög – állapítja meg – az erdélyi magyarnak külön veszedelme. Nálunk az emberek felekezeti szemszögből tanulják nézni az életet. S körülményeink között ettől a gátlástól csak az szabadulhat, akiben rajongó igazságszeretet s az eszményihez nagyon közeledő, megtisztult magyarság él.”[10]

(A nevelésről) Ám hajoljunk még közelebb a témához, arra próbálva feleletet adni, hogy a hagyományos értékőrző s egyben merészen újító szemléleten, illetve az ökumenikus szellemű nyitáson túlmenően vajon az „iramos idők” milyen új nevelési elvei mellett teszi le a garast. Irányadó megnyilatkozásaiból kitetszően tisztában van a pozitív tudományok elégtelenségével, hadakozik a túlhajtott intellektualizmus, a puszta racionális tudásra esküvő egyoldalúság ellen. Fejtegetéseinek egyik fő tétele szerint a modern neveléstudomány, bár ezt nemigen hangsúlyozzák, valójában „visszaérkezett a keresztény pedagógia alapelvéhez”, akarva-akaratlanul beismerve, „hogy súlyosan vétkezett az ember ellen, amikor kritika nélkül elfogadta szobatudósok élet- és valóságidegen elméleteit, s az embert megdöbbentő könnyelműséggel kísérleti nyúlnak használta. Két kézzel tömte a gyermek fejébe a felaprított tudományt, de ugyanakkor érzelmi és akarati világával, a jellem és a kedély nevelésével nem törődött.”[11] Majd idevágó pozitív követelményeit összegezve, már stílusával is sugallja az „egész emberre” tekintő szemlélet modern humanizmusát. „A neveléstudomány új álláspontja szerint az iskola legnagyobb gondja már nem az, hogy a tudás mindenáron való hajszolásával az ismeretek fakírjává nyomorítsa az életre tátogtató emberfiókák szomjas lelkét, hanem az, hogy az egész embert nevelje, az értelem képzésével legalább arányosan edzetté és hajlékonnyá tegye az akaratot is, megnemesítse és kitágítsa az érzelmi világot is.”[12] Látnivalóan Márton Áron az egyénre szabott nevelés híve, ami a személyiségnek, „az értelmes teremtmény méltóságának” tiszteletén alapul. „Minden ember egyszeri jelenség. Ugyanaz az ember másodszor nem jelenik meg soha”, amiből egyenesen következik az a legmodernebb pedagógiai elgondolás, hogy „a nevelésnek minden ember sajátos természetéhez kell igazodnia, körülményeit, környezetét is számba kell vennie”.[13] Akárcsak legjobb munkatársai, maga is a cselekvő iskola mellett nyilatkozik, mely a tanulót passzív biflázóból képességeit, legegyénibb adottságait mozgósító személyiséggé, a tanulást meg örömteli munkává avatja.

Fontos helyet foglalnak el nevelői programjában azok a „gyökérkötő erők”, amelyek az egyént a kisebb és nagyobb emberi közösséghez, nemkülönben a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, a kultúrához fűzik, „nyomatékkal hangsúlyozva a népi test őssejtjének, a családnak az erősítését, a nemzeti alaptulajdonságok fejlesztését és fokozott védelmét”.[14] Itt hozza be gondolatmenetébe a nemzeti kultúra valláserkölcsi alapú értelmezését. „Örök végzésnek látszik, hogy az isteni gondolatok földi valósítása nemzeti kötelesség legyen, az egyetemes kultúra dómja nemzetek által, külön színekkel meggazdagodva épüljön”, amiből egyenesen következik, hogy identitásának megőrzése a nemzetnek nemcsak joga, hanem isteni eredetű kötelessége is: „A kultúrát nemzetek teremtik, de a nemzeti élet biztosítéka a kultúra. Sőt több, mint egyszerű biztosíték: a nemzet kultúrájában él. Az élethez való jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani.” E valláserkölcsi alapon nyugvó tételek igazsága, végkonklúziója aligha vitatható, a jelenségnek más világnézeti alapról történő  megközelítése esetén is. Még kevésbé a gondolatmenet folytatása, melynek rendjén szerzőnk a már akkor segítségért kiáltó szórványkérdéssel néz szembe. „S ha minket az idők kikezdtek – írja –, ha nálunk ma elnyújtott, hosszú sírások hangzanak fel naponta, hogy egykor tömbös, kiterjedt magyar szigetekből szórványok lettek, és ma e szórványokat is egyre végzetesebben nyaldossa a környező nép hullámverése, azért van, mert népünk tömegénél a nyelv és vér közössége mellől hiányzott a kultúra közössége. Munkáját évszázadokon keresztül igénybe vették kultúrák építéséhez, de a kultúra tartalmából nem részeltették, áldásait nem vitték el hozzá, magyar mivolta az emberi élet nagy értékeihez közelebb nem hozta. Egy pompázó kultúra közvetlen tövében elhagyottan élt, a kultúra közösségéből kifelejtették.” Ez is a pedagógia ügye volna, olyan értelemben, hogy e számunkra veszendő vidékeken nemzedékek hosszú során át nem volt hatékony nevelői munka. S a szerző nem volna Márton Áron, ha nem ilyenféle elevenbe vágó felszólítással zárná sorait: „S a szórványok leverő valóságából előkomorló vád olyan közvetlen közelről idéz meg a múltért és szólít fel a jövőért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniok, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniok, a régi dicsőségünk párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalniok.”[15]

Az előbbiekből máris következik egy olyan szemléleti összetevő, amely elmaradhatatlan attributuma kell hogy legyen annak, aki valóan hatékony nevelői feladatra vállalkozik. Arról van szó, hogy pedagógiai programjának transzcendentális alapozottsága egy percig sem jelenti az evilági oldal mellőzését. És ezt számtalan helyen tételesen is megfogalmazza. Egy helyütt ekképpen: „Aki az embereket Isten országa számára akarja nevelni, annak a reábízottak műveléséről hatékonyan és aggodalmas utánjárással kötelessége gondoskodni, mert Isten országának valósulása a földön kezdődik. Az evangélium ugyanakkor, amikor a földöntúlira mutat, hatalmasan ösztönöz a művelődésre, az Isten akarata szerinti teljes életre.”[16] Másutt meg így: „Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, lábával sáros földi utakon botorkál...”[17] Ez a teljességre törekvés, amelynek szerves összetevője a józan gyakorlatiasság, egész pályáján elkísérte Márton Áront. Ő maga kitűnő szervező volt, s ha kellett, ragyogó példáját tudta adni az erélynek és talpraesettségnek, a legbravúrosabb módon azzal, hogy helyettes plébánosként tüneményes gyorsasággal rendezte a Szent Mihály-plébánia botrányossá  duzzadt gazdasági ügyeit, amivel újólag felmelegítette a kolozsváriak szívét. Ez a szemlélet vezeti akkor is, amikor felrázó igényű cikket ír az értelmiségi nevelés gondjairól, jelesen a pályaválasztás körül mutatkozó egyoldalúságról. Rosszallóan állapítja meg a gyengén fizetett hivatalnoki és lateiner pályákon mutatkozó tolongást, tehetséges fiataljaink ódzkodását az ipari, kereskedelmi, gazdasági, egyszóval a nagyobb munkabefektetést és vállalkozó szellemet igénylő gyakorlati pályáktól. Írása befejező részében sürgető lépéseket követel az áldatlan helyzet túlhaladása érdekében: „Arról van szó: egyrészt, hogy ne engedjünk évről évre újabb csoportokat elindulni a megszokott úri életpályák éhezése felé, másrészt arról, hogy vessünk véget a lelki és akaratbeli eunuchok továbbtenyésztődésének, neveljük a férfias lelki erőket, a munkakedvet, az akarat ruganyosságát, a tervezgető- és vállalkozókészséget, és ezáltal akadályozzuk meg idejében a művelt élhetetlenek túlszaporodását.”[18]

(Kiszélesített iskola) Hellyel-közzel már eddig is érintettük, itt azonban külön is szólnunk kell legújszerűbb vállalkozásáról, átfogó jellegű népnevelési programjáról. Szerinte mifelénk az egész nemzeti közösségre kiterjedő egyetemes szándékú, tudatos és nagyvonalú népnevelést az Árpádok óta nem végeztek, s itt arra a manapság sűrűn emlegetett történelmi teljesítményre gondol, melynek révén a letelepült magyarság hitben, kultúrában, mentalitásban, társadalmi és gazdasági berendezkedésben is európaivá lett. Saját válságos, katasztrófáktól fenyegetett korában Márton Áron is ilyen nagyarányú népnevelési programot kíván megvalósítani. Beszédeiben, tanulmányaiban egy elvileg és gyakorlatilag megalapozott, módszeresen végiggondolt népművelési tervezet körvonalai rajzolódnak ki. Mindenekelőtt tisztázza az általános műveltség és a gyakorlati ismeretek megszerzésének, az egyéniség formálásának, nemkülönben a közösségi érzület és tudat kialakításának fokozatait és tartalmi követelményeit. Hangsúlyozza továbbá az egész tevékenység valláserkölcsi s egyszersmind korszerű tudományos alapozottságának szükségét, mélyen elítélve az egyszerű emberhez felülről közeledő, még mindig divatozó népnevelői primitivizmust. Szerinte a néphez közeledve le kell vetni a „hazugság álarcát”, mellőzni az „öblös hangú” szónoklatokat, a nép leginkább a hozzá közeledők tetteiből ért, azokéiból, „akik nem dicsőséget keresnek, hanem munkát vállalnak, nemcsak belőle élnek, hanem érette dolgozni is tudnak. Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb és felelősségüknek tudatában levő emberekre van szükségünk. S ha a sokat emlegetett népi egységet is komolyan akarjuk, meg kell tanulnunk és elsősorban a jövő nemzedéknek a tudatába bele kell égetnünk, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség.”[19]

Ebben a nagy vállalkozásban első számú példaembere Frederik Grundtvig dán prédikátor, aki hazája és népe sorsának a mienkéhez hasonlatos mélypontján, a 19. század elején kezdi meg népnevelői, történészi és papi-reformátori tevékenységét. Egy alélt népet sikerült életre galvanizálnia, kontinensünk elit népévé emelnie népfőiskolai mozgalmával, keresztény alapozottságú s egyben tudományos, gyakorlati jellegű népnevelő rendszerével. Márton Áron is ilyen szervezett népművelési programban gondolkodik. A munka legfontosabb szervezeti keretéül, miként programadó írásának címe is jelzi, A kiszélesített iskolát jelöli meg, mely gyerekek és felnőttek nevelését, művelését egyaránt hivatásának tekinti. A gondosan kimunkált rendszer valóra váltásában legfőbb segítői a szerkesztőtársak, valamint az a száznál több munkatárs, kiknek közreműködésével nagy mennyiségű, kitűnően szerkesztett és rendszerezett anyagot juttatnak el a népművelés feladataira elkötelezett értelmiség kezéhez. Minden számban 5–6 ismeretterjesztő előadás vezérfonalát közlik, a témákhoz kapcsolódó szépirodalom és más illusztrációs szövegek kíséretében. Ha meggondoljuk, hogy az első hat évfolyamban mintegy 140-re tehető a legjobb szakemberektől jegyzett előadástervet jelentettek meg, amelyek – a nemzeti történelem, az irodalom- és művelődéstörténet mellett – felölelték a gazdasági, jogi, egészségügyi, természettudományi és a közhasznú ismeretek széles körét, képet kaphatunk a vállalkozás páratlan jelentőségéről. Az előadások és vázlatok mellett gondosan összeállított műsoranyagot közöltek, mellékletként pedig kottás zenei anyagot jelentettek meg, jobbára Bartók, Kodály és tanítványaik gyűjtéséből és zenei feldolgozásaiból.

Ez a teljes szemléleti nyitottság és a falusi portáról hozott gyakorlatiasság jellemzi, amikor népművelési programjának tartalmát, szervezési formáit kialakítja csakúgy, mint amikor az értelmiség felkészítésének, a nevelők nevelésének gondjaival igyekszik szembenézni. Elébb már idéztem felrázó célzatú szózatát, mellyel a nép közt élő értelmiségieket hivatásukra próbálja rádöbbenteni, s ezenközben igen jól tudja, hogy magas elvárásainak egyelőre kevesen felelnek meg. Örömmel fogadja s lapjukban közreadja Venczel Józsefnek egy erdélyi Eötvös Kollégiumról, az értelmiségi elit legjobbjait tömörítő Collegium Transylvanicumról szőtt, máig is kísértő merész elképzelését. Ő természetesen azt is világosan látja, hogy neki az akkor megvalósíthatóra kell figyelmét összpontosítania. Ezért mint a Katolikus Népszövetség igazgatója egyháza e tömegszervezetén belül létrehozza a pedagógiai, valamint az orvostudományi szakosztályt, s ezek munkába állításával nyaranként eredményes továbbképző tanfolyamokat szervez a legkiválóbb szakelőadók közreműködésével. Ezzel párhuzamosan szorosan együttműködik az egyre erősbödő szövetkezeti mozgalommal, s még ennél is nagyobb reménységgel szemléli és segíti a dr. Szász Pál vezetésével kisgazdák százezres tömegeit megmozgató Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, a falusi gazdakörökben megszervezett, a magyarlakta vidékeket behálózó tanfolyamokat. Annyira közel érzi magához ezt az ígéretes önszerveződést, hogy Szász Pál kérésére, mikor annak magasan képzett statisztikusra van szüksége, legkiválóbb emberét, Venczel Józsefet ajánlja figyelmébe.

A népnevelő munkában szerzett tapasztalatai nyomán arra a következtetésre jut, hogy az eszményitől igencsak messzire eső viszonyaink között legelsősorban a gyengén fizetett tanügyi értelmiségre, tanárokra és falusi tanítókra, illetve a papságra számíthat. Reájuk gondolt 1933. szept. 2-án, amikor a gyergyószentmiklósi katolikus nagygyűlésen, a kiszélesített iskola programját meghirdetve, ezekkel a felrázó szavakkal zárta nagy hatású beszédét: „Ha a lerongyolódott magyar értelmiség, a tizenöt év nélkülözéseivel megkínzott tanár- és tanítótestülettel az élén felismeri hivatását, ez a csupa rongyos, de lázas szemű kis csapat a világ egyetemes borulatában is olyan keresztény életet fog itt felszítani, hogy nincs az alvilágnak az a vihara, amely be tudja kormozni, s egy népet olyan mélyre vert ezer ágazású gyökérzettel fog megkötni, hogy apái földjéről sem történelmi földindulások, sem gonosz szándékú politikai szelek nem tudják eltépni.” Fél évtizeddel később megint csak arról értekezik, hogy egyetlen hivatását tudó tanító képes átformálni, izzásba hozni egy egész falu lelkét, majd tömören így rögzíti a gyakorlati irányú munkálkodás, a hivatásszerű helytállás követelményét: „Ma azt várjuk, hogy a tanító a pap mellett és a pappal együtt a falunak mindene: gazdasági tanácsadója, nevelője, népi értékünk és műveltségünk mentője, a közérdekek védelmezője, a bomlasztó kísérletek elhárítója legyen. Kovász és cement...”[20]

Azért is ildomos volt Márton Áron gyergyószentmiklósi szereplését szóba hozni, mert épp ott, a nagy hatású beszédet követően hangzottak el az elnöklő Ferch pápai prelátus jövőbe látó szavai: „Kevés volna azt mondanom, hogy köszönöm ezt a beszédet, inkább azt mondom, köszönöm Istennek, hogy prófétát adott nekünk, aki meri új utakra vinni a megváltásra epekedő lelkeket.”[21] Ettől kezdve Márton Áron pályája gyorsan ível magasba, amit esetében az évenként halmozódó és egyre súlyosabb feladatok sokaságával mérhetni. Az egyetemi lelkészség és lapszerkesztés mellett 1934-től ő lesz a Népszövetség igazgatója, 1936-tól pedig gyakorlatilag ő vezeti a kolozsvári Szent Mihály-plébániát, 1938 őszétől apostoli kormányzó, majd pár hónap múltán a gyulafehérvári egyházmegye püspöke. Ez alkalomból a hozzá legközelebb álló munkatársak, hosszabb-rövidebb írásaikban, Márton Áront elsősorban mint nevelő főpásztort köszöntik. György Lajos az ifjúság nevelőjeként méltatja, Venczel József népnevelő programját elemzi, Bíró Vencel meg sajátos helyét igyekszik kijelölni Gyulafehérvár nevelő püspökei sorában. Mutatóban érdemes idézni ez utóbbinak egyik lényegre tapintó megállapítását, amely megerősíteni látszik előbbeni fejtegetéseink igazát. Eszerint Majláth püspök „a kegyelmi életet élő ifjút vette mintaképnek [...] Márton Áron e kereten túlhaladva az életre nevelés kérdéseit is a nevelés körébe vonta”.[22]

(Az iskoláért – forgószélben) Ha már püspökké emeltetése alkalmán „Erdély nevelő püspöke” titulussal tisztelték meg, híven eddigi munkásságához, a státusi közgyűlésen, 1939. nov. 16-án mondott beszédében is az iskolák és a minden szinten folyó nevelés feladatait fogja marokra, de most már főpásztori minőségében s az egész egyházmegyére kiterjedő tájékozottsággal. A helyzet korántsem megnyugtató, bár a közel évtizedes munka nem volt hiábavaló. A középiskolákat nagyjából sikerült megőrizni, egyházi elemi iskolába azonban a katolikus gyerekeknek csupán 25%-a jár, az állami iskolákban pedig nem tanulhatnak anyanyelven. Ezzel is összefüggnek az értelmiség kiválasztódásának visszásságai, köztük az a lesújtó felismerés, „hogy középiskoláinkba nem azok jutnak be elsősorban, akik tehetségesek és arravalók, hanem akik közel kapják, s aránylag kevés költséggel megúszhatják”. És itt továbbgondolja e helyzet súlyos következményeit: „Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét”, bár ez számára is meglehetősen káros, „kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent”.[23] A beszédet követően terjedelmes interjút ad az egyik vezető lap munkatársának, amelyben lényeglátó bölcsességgel és elmélyült lélektani tudással beszél a tehetség felismerésének, kibontakoztatásának gondjairól, s erre nézve alaposan átgondolt, tehetségfelkutató és ‑támogató munkatervet vázol fel. Egyik válaszában így tapint rá a kiválasztás nehézségeire: „A bizonyítvány próbája az élet, s az az iskola hivatalos tanúsítványára gyakran rácáfol. A rátermettség megállapítása a legnehezebb feladatok közé tartozik, az iskola talán sohasem juthat el odáig, hogy ebben a kérdésben százszázalékos biztonsággal mondhasson véleményt. Még a most használatba vett modern tehetségvizsgáló módszerekkel sem. A lélek és az emberi organizmus titkait, tehetségeit, hajlamait és azok irányát meg lehet figyelni, észre lehet venni, de fejlődésüket előre nem lehet kiszámítani.” Ez a fiatal püspök nagyon jól tudja, hogy vannak diákok, kik „az általános osztályozásnál a középértéket sem ütik meg, pedig esetleg egy zseni lappang a közepes tanulóban”. A szerkesztőnek az alcímben kiemelt következtetése szerint új püspökünk: „Az irgalmassági alap helyett rendszert és következetességet kíván az alulról feltörő tehetségek támogatásában.”[24]

A főpásztori széket elfoglaló Márton Áronnak azonban hamarosan rá kell döbbennie, hogy nagyszabású nevelési és nemzetstratégiai elgondolásainak valóra váltására egyre kevésbé alkalmas a történelmi idő. 1938-ban új helyzetet teremt a királyi diktatúra, a következő évben meg kezdetét veszi a második világégés, annak minden riasztó velejárójával. Ha eleddig gyökereiben válságosnak ítélte az időszakot, melyben élnie adatott, most az előbb már idézett közgyűlési beszédében apokaliptikus idők rémét látja ránk törni: „Úgy érezzük, mintha az eseményekben, amelyek az ősz elején kirobbantak, és megremegtették egész Európát, egy sötét végzet kelt volna fel, hogy végrehajtson egy szörnyű ítéletet az emberiségen. Gigantikus erők kolosszus teste indult el Keleten és Nyugaton, s mi a középen állva lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy a hatalmas tömegek feltorlott hulláma merre zúdul, a megindult hegyek merre mozdulnak, mit tipornak el, hol zuhannak egymásnak, s mi lesz ennek az apokaliptikus mérkőzésnek a kimenetele: a vég következik-e, vagy új élet kezdete?”[25] Majd azok erősítésére, kik az erőszak győzelme láttán hitükben ingadoznak, a történelmi mozgás mégiscsak biztató, távlatos törvényszerűségeire hivatkozik.

A helyzet a következő évben tovább bonyolódik, hamarosan egyházmegyéjét két országban találja, s ő természetesen a nehezebb részt vállalva a dél-erdélyi szórványvilággal marad. Négy esztendőn át legjobb munkatársaival menti a menthetőt, védelmezi az iskolákat és egyéb intézményeket, társadalmi és gazdasági szervezeteket, családokat és emberéleteket s mindenekfelett a kisebbségi nemzeti közösséget. Ökumenikus felfogása, bárkivel dialógusra kész nyitottsága, elvi szilárdsága és annyiszor megcsodált józan gyakorlatiassága a dél-erdélyi magyarság leghitelesebb vezetőjévé avatja e nehéz években. Hallatja szavát nagy és sorsdöntő ügyekben, mint például 1944 nyarán, mikor lépni kellene a kisebbségi nemzetközösség védelmében. De odaáll Szász Pál gazdaköri mozgalma mellé is, segíti a szövetkezeteket, s az igazán nagy formátumú személyiségre jellemzően oda tud hajolni egy iskolaszövetkezet félig komoly, félig játékos fiataljainak ügyködéséhez is. 1941 októberében ezeket jegyzi be a brassói diákok szövetkezetének jegyzőkönyvébe: „A brassói főgimnázium Zsugori szövetkezetét meglátogatva örömmel tapasztaltam a lelkes és hozzáértő megszervezést, a vezetőség ügyes fellépését és szakavatottságát. A kis üzlet legyen az együttdolgozásnak, a takarékosságnak, a keresztény, erkölcsös üzleti szellemnek és vállalkozókedvnek iskolája és fejlesztője.”[26]

Miután átviharzik felettünk a háború, szavát minden lényeges kérdésben hallatja, még ha az súlyos kockázatokkal jár is. Az iskolák és a nevelés dolgában megítélése szerint a helyzet meglehetősen kétértelmű. Egyik oldalon valódi egyenjogúságot ígérő újrakezdéssel (nehézkesen, de mégiscsak kiépülő két önálló magyar tankerületi főigazgatósággal, a minisztériumban magyar vezérfelügyelővel), másikon azonban a felekezeti oktatás ellen vetett gáncsokkal, az egyház nevelői küldetését megkérdőjelező felhangokkal. Ebben a helyzetben nem az előző évtizedben meghirdetett iskolai és népművelői program valóra váltásának útjai nyílnak meg, hanem egyszerűen a megmaradt egyházi iskolák és az egyházi nevelés védelmének gondjai kerülnek előtérbe. Az Egyházmegyei Tanács háború utáni mindkét közgyűlésén a püspök különös hangsúllyal épp ezekről a kérdésekről szól. Az elsőn, 1945. dec. 13-án még köszönetet mondhat a nemzetiségi szervezetnek az iskolaügyben elfoglalt álláspontjáért. „Jólesett, és itt szívesen említjük fel, hogy amikor a magyar iskolák ügyét a közelmúltban felvetették, a magyar politikai képviselet és a magyar szervezett munkásság a kormánnyal folytatott tárgyalásokon iskoláink jogait és érdekeit hatékonyan támogatta.” Ugyanitt reményét fejezi ki aziránt, hogy a kormány végre rendezi a tanerők fizetését és a még tisztázatlan jogi és hatásköri kérdéseket. Ellenben jó egy hónappal később, 1946. jan. 28-án Petru Grozához írt levelében, Potop államtitkár ellenséges megnyilatkozására utalva, már „kendőzés nélkül” kimondja a lesújtó negyedszázados tapasztalatot, azt nevezetesen, hogy „a magyar kisebbség kulturális célú adójából az arányos rész kiadását a román kormányok 25 éven át következetesen megtagadták, a Groza-kormány ígéretet tesz segély folyósítására, de az ígéretből mégsem lett valóság – azonban a közoktatásügyi államtitkár máris jogot formál az egyház tulajdonát képező épületekre.” 1946 őszére a helyzet még komorabbra fordul, a nov. 28-án elhangzott püspöki beszédben ezúttal már ilyen rosszat sejtető közléssel találkozunk: „Tapasztaltuk, hogy amit a hatalom egyik birtokosa megad, azt a következő egy tollvonással visszaveheti.” Majd alább így: „Máma az omló partokat kell kötni.”[27]

(Utóvédharc) Áron püspök helyzetfelismerése prófétai biztonsággal működik. Iskolái és az egyházi nevelés ügyében 1946-tól már következetes utóvédharcot folytat. Két szamizdat kiadványnak minősíthető füzet fekszik előttem. Az egyiket Venczel József professzor és Szim Lídia szociális testvér, egyetemi asszisztens állította össze Áron püspök megbízásából, s „kézirat gyanánt” jelent meg Irányeszmék azok számára, akik a katolikus ifjúság neveléséért felelősek címmel (Kolozsvár, 1946). Ehhez a kiadványhoz kötődik a katolikus iskolák tanszemélyzetének 1946 nyarán tartott értekezlete, melyen Márton Áron megnyitó beszéde után a két szerző ismertette az „irányeszméket”, majd az összejövetelt György Lajos professzor előadása zárta. Ezt követően, megint csak püspöki kezdeményezésre, Venczel professzor vezetésével 1946–47-ben Kolozsváron és Marosvásárhelyen a katolikus iskolák tanárai havonként szemináriumi megbeszéléseket tartottak. A másik kiadvány 1947 elején jelenhetett meg a püspöki székhely „Alba” nevű nyomdájában, s voltaképpen a hajdani nagy sikerű Erdélyi Iskolát próbálná emlékezetbe idézni. Erre utal címe: Az Erdélyi Iskola időszerű feladatai, s felépítésében is az egykori folyóirat beosztását követi: élén vezércikkel (a püspök újévi beszéde), folytatva fontos világnézeti, pedagógiai és módszertani írásokkal, kiemelt idézetekkel s a végén pedagógiai jellegű hírekkel. A lehetőségek beszűkülése elképesztő: a hajdani folyóiratnak évenként nyolc száma jelent meg 5–600 lapnyi terjedelemben, most egyetlen füzet az egész termés, mindössze 60 lapon, s a fenyegető idők jeleként a hazai szerzők közül egyedül Márton Áron neve olvasható a füzetben, György Lajos, Venczel József és mások írásai névtelenül jelennek meg. És mintha sejtené a nagy próbatétel közeledtét, a szerkesztő Antiochiai Szent Ignác vértanútól hoz kiemelt idézetet: „A kereszténységnek, mikor gyűlölik, nem szép szavakra, hanem nagy tettekre van szüksége.”[28]

1947 tavaszától kezdve felgyorsulnak az események, a nyár és az ősz folyamán egy-egy körlevele okán, például a politikai tevékenységet az egyházi iskolából kizáró rendelete miatt, elmarasztaló cikkek jelennek meg róla. Októberben a Magyar Népi Szövetség lapja szerkesztőségi cikkében másodszorra támadja Márton Áront, úgy beszél róla, mint akit valamiképpen ki kellene menteni az egyházi reakció karmaiból: „Már ama múltkori körlevéllel kapcsolatban, amelyben Márton Áron püspök az MNSZ munkájától kísérelte meg eltiltani papságát, sajnálattal szegeztük le, hogy az egyházi reakció megerősödött, s magával ragadja püspökét is. Ez az újabb körlevél megint az egyházi reakció előretörését árulja el.”[29] A hatalom céljai egyre inkább láthatókká válnak: az 1947-es újabb törvénytervezet már jelzi az egyházi iskolák elleni támadás felerősödését. A főpásztor azonnal szóvá is teszi a minden addiginál sérelmesebb intézkedést, egyenesen a kultuszminiszterhez intézve sorait: „...a hitvallásos iskolák tanerőinek kinevezési jogát elvéve az iskolafenntartó hatóságtól, a minisztérium hatáskörébe utalta azt, miáltal az Anghelescu-féle törvényben meghagyott jogainkat is korlátozza.” Válasz azonban nem érkezik.

Az 1948 márciusában közzétett alkotmánytervezet már valamennyi egyházi iskola államosítását célba veszi, s ami a legriasztóbb és számára a legfájdalmasabb, pár napra rá az is kiderül, hogy az MNSZ vezetősége fenntartás nélkül támogatja azt, száznyolcvan fokos fordulatot téve 1945 decembere óta, mikor még köszönet járt iskolaügyi állásfoglalásáért. A főpásztor határozottan tiltakozik: először (katolikus és görög katolikus) püspöktársaival együtt, azután személyesen a kultuszminiszternél, az alapvető emberi jogok közé tartozó lelkiismereti szabadság és vallásszabadság megsértésében marasztalva el a tervezetet.[30] Egyszersmind levélben fordul egykori dél-erdélyi küzdőtársához, Kacsó Sándorhoz, aki az MNSZ új elnökeként vezércikket ír a kérdésről. Ebben nyugati példákra hivatkozva a haladás felé tett lépésnek minősíti az államosítást, ekképpen szólva az idők gyökeres változásáról, szemben a két háború közti periódussal, amikor a baloldal egyenesen élen járt az egyházi iskolák védelmében: „...a magyar nyelvű felekezeti iskolák államosítása akkor az elnemzetietlenítés és az elnyomás, tehát a reakció eszköze lett volna”, ám most az egyenjogúság és a román demokrácia kiteljesedése idején ilyen veszély nem fenyeget.[31] A püspök ellenérvei számára nincs hely a sajtóban, ezért kényszerül levélben fordulni az érdekképviseleti szervezet elnökéhez. Őt nem tévesztik meg a látványos átmeneti engedmények, hisz már Grozához írt levelében egységben szemléli az impériumváltozás után eltelt negyedszázadot, ami – háromnegyed századdá bővülten – végre polgárjogot kezd nyerni mai nemzetiségi politikusaink szövegeiben is. Neki már sejtelmei vannak a majdani iskolaegyesítésekről és a fokozatosan felerősödő románosításról.

Egyébiránt levelének legnyomósabb ellenérve, hogy a példaként emlegetett nyugati demokráciákban (így Hollandiában, Angliában, az Egyesült Államokban) nem számolták fel az egyházi iskolákat, ellenben a csúfosan megbukott „hitleri állam” „egyenesen meghökkentő kemény leckével figyelmeztette a művelt emberiséget a minden téren erőszakolt államosítás veszélyeire”. És végül az új parancsuralmi rendszer, a pártállam gyors berendezkedése idején az annak szolgálatába álló MNSZ vezetőit figyelmezteti, hogy a hitleri „retrográd szellemmel szemben hatásos, belső ellenállást egyedül az az erő fejtett ki, melyet az egyház képvisel és gondoz hitvallásos iskoláiban”. Sorait az egyházi iskola közösségmegőrző és újjáteremtő szerepének hangsúlyozásával zárja: „Ezeket a népi gyökérzetű, nagy múltú és nagy missziót teljesítő iskolákat mindmáig tiszteletben tartotta a polgári törvényhozó hatalom is. A Magyar Népi Szövetség most ezek fölött kongatja a lélekharangot. Nem véletlen, hogy Erdélyben a templom mellett szinte mindenütt ott van a hitvallásos iskola. Valahányszor népünknek újra kellett kezdenie az életet – és hányszor ismétlődött ez a történelem során! –, az új alapvetéshez a templomban gyűjtött erőt, az újraépítést pedig mindig az iskolában kezdte meg, és az iskola által hajtotta végre.”[32] Aztán 1948 augusztusa után már csak a bevezetőben idézett tiltakozás és a sürgős intézkedés marad számára. Utóbbiak sorában, a plébániai hitoktatás elrendelése mellett, kivételes jelentősége van, az iskolák ügyén túlmenően is, augusztus 20-án kelt rendeletének, mellyel így intézkedik az egyházi intézmények gondjait századok óta hordozó szervezetről: „Minthogy Egyházmegyei Tanácsunk szervei működésüket az Apostoli Szentszék által megállapított Szabályzat szerint ténylegesen nem fejthetik ki, mivel a Tanács kezelésében levő egyházmegyei alapok és intézmények ingó és ingatlan anyagi javait a Román Népköztársaság kormánya az állam tulajdonába átvette [...] ezen Egyházmegyei Tanács minden működését felfüggesztendőnek ítéltük, és jelen végzésünkkel felfüggesztjük; egyben kijelentjük, hogy az Egyházmegyei Tanács közgyűlésének és igazgatótanácsának hatásköre megszűnt, és szünetelőben marad mindaddig, míg a közgyűlés törvényes összehívását és az igazgatótanács működésének folytatását kifejezetten és írásban el nem rendeljük.”[33]

Valamikor a harmincas évek elején a keresztény erkölcsi alapon és korszerű pedagógiai elveken nyugvó nép-, ifjúság- és értelmiségnevelést, autonóm virágzó iskolarendszer kiépítését, népe szellemi, társadalmi és gazdasági önszerveződését tekintette méltó és hatékony nemzetkisebbségi stratégiának. Ebbe beletartozott a testvéregyházakkal való példaszerű együttműködés, bele a falu és város a maga szociális és kulturális gondjaival, bele az EMGE és az egész szövetkezeti mozgalom, el egészen a „Zsugori” iskolaszövetkezetig, s mint látni fogjuk, nem maradt kívül sem az önálló magyar egyetem, sem pedig a háború utáni emberjogi és nemzeti sorskérdésekkel való bátor szembenézés. Ő maga mindezt „kiszélesített iskolának” mondta, Venczel meg „vallási-nemzeti pasztorációnak”, amiből a harmincas években csak részeredmények születhettek, utóbb a program valóra váltásának ügye jóformán kilátástalanná vált, ő pedig szívós elszántsággal vívott utóvédharcra kényszerült, aláaknázott és egyre életveszélyesebb terepen.

(Az egyetemért) E címszó nyomán a baljósra fordult iskolai dolgoktól időben kissé visszább kell lépnünk, egészen 1945-ig, amikor úgy látszott, hogy vége szakad az egyetemek ide-oda vándorlásának, s Erdély fővárosában lesz egymás mellett békében megférő önálló román és önálló magyar egyetem. Márton Áron örömmel és reménykedéssel követi nyomon a helyben maradt egyetem első iskolaévét, nemkülönben az intézmény körüli vitákat, egymásnak ellentmondó elképzeléseket. Végre is ez ügyben ő lesz a jó hír hozója, mert változatos ám azokban az időkben egy magafajta főpásztor élete. Egyik nap Gyulafehérvár állomásán üveg pálinkával szerez engedélyt, hogy az ott veszteglő fogolyvonaton levő papjaival szót váltson, másnap meg Bukarestben Groza miniszterelnökkel beszél egyházának és iskoláinak gondjairól. Így van ez azon a május végi napon is, amikor elsőnek és legmagasabb helyről értesül a várva várt eseményről, s ezt hazatérte után nyomban meg is írja György Lajos professzornak: „Pénteken, május 25-ikén este beszéltem Groza miniszterelnök úrral, s azt mondta, hogy az önálló magyar egyetem létesítéséről szóló törvényrendelet jóváhagyatott, és a hivatalos lapban való közlése is elrendeltetett. Tehát várható, hogy a napokban megjelenik. A közoktatásügyi miniszter is államsegély iránti kérésünk elől azzal az indoklással tért ki, hogy nagy összeget kell a magyar egyetem céljaira kifizetniök, s így más magyar iskolát nem tudnak támogatni.”[34]

Ám hamar kiderült, hogy a magyar egyetem helyzete, épp az anyagi ellátottság dolgában, igencsak kilátástalanná vált, a miniszter emlegette hatalmas összegből ugyanis, amiért ő hajlandó volt lemondani saját iskoláinak segélyéről, még a tanszemélyzet fizetésére sem futja. A román állampolgárságú alkalmazottaknak még kijár holmi előleg, ám az anyaországiak március óta még előleget sem kaptak, márpedig ha e kiváló professzori kar távozni kényszerül, egyetemi szintű oktatást ősztől itt aligha lehet kezdeni. És Áron püspök, ki majdnem üres kézzel és a jó hírrel tért vissza a fővárosból, azonnal cselekszik: 3 millió lejes adományával június 15-én létrehozza a Petőfi Alapot, megtámogatva a válságos helyzetben lévő intézményt. Ennek az adománynak irodalma van. Egyik életrajzíró szerint „két évig ez biztosította az egész tanügy és a színházak személyzetének fizetését”, s ezt azóta néhányan utána is mondták. Egy másik emlékező az inflációra hivatkozva már-már bagatellizálja az adományt, melyből szerinte legfeljebb három tanár egyhavi fizetésére tellett.[35] Nos, valójában ekkor még csak alig indult meg az inflációs folyamat, s hogy a püspöki adományból az anyaországi tanárok legalább egy-két havi fizetést kaphattak, arra nézve bizonyító erejű „nyugtatvány” áll rendelkezésünkre, mégpedig a június 23-i doktoravatáson elhangzott rektori köszöntő szövegében, mely ekképpen kezdődik: „Kedves új Doktortársaim! Akik őrködő szemmel nézték az elmúlt napokban az egyetemen munkálkodók arcát, a reménység és bizakodás bátortalan mosolyát fedezhették fel rajta. Nincs most már senki közülünk, aki fizetés nélkül maradt volna. Furcsa talán, hogy akkor, amikor tudományos tevékenységeiknek legszebb elismerését, a doktori fokozatot elnyerték, útravalóul a szellem ünnepi ajándékai helyett mindennapi anyagi dolgokról, a magunk dolgairól akarok megint szólani.” Következő mondataiban már a bibliai Áronéhoz hasonló legendás történetről szól, arról, hogy „egy székely legényke elindul botjával, batyujával kicsi falujából, és mire a városba ér, a botja kivirágzik, batyujából kincsek villannak elő”. A beszélő Miskolczy Dezső professzor, a magyar egyetem átmentésének kockázatát vállaló s most leköszönő rector magnificus, aki ilyen mély értelmű példázattal zárja szavait: „Kihajtott Márton Áron botján a szeretet virága, annak bizonyságául, hogy az Úr példaadásáért, áldozatbemutatásáért választotta ki nekünk. A székely falu sokszor indította el fiait messze idegenbe. Az egyik eljutott Rodostóba, a mások Darjeelingben pihen. Ez a székely fiú abban mutatta meg a példát mindenkinek, hogy tudott itt maradni. Itt maradók erősítgetője, kincses, virágos, szegény székely fiú, áldjon meg az Isten, hogy még sokáig velünk maradhassál!”[36]

Alig fél évvel az emlékezetes Áron-i ajándék után, 1946 januárjában most már milliárdos összegek szükségeltetnek, hogy az egyetem berendezkedhessék, s legalább februárban évet kezdhessen. Az egyetem vezetősége segélykérő kiáltvánnyal fordul a magyar társadalomhoz, mire Márton Áron már annak közzététele előtt, 1946. január 12-én pásztorlevelet meneszt papjaihoz és híveihez, s abban így buzdít a válságos helyzetben lévő intézmény megsegítésére: „Népünk magasabb művelődésének szükségességét átérezve, egyetemünket szeretett híveim áldozatra kész segítségébe ajánlom. Adjon minden egyházközségünk, katolikus intézményünk, családunk és hívünk tehetségéhez képest az egyetemnek. Nemcsak jót teszünk ezzel, és ifjaink magasabb kiképzését tesszük lehetővé, hanem önmagunkról, jövőnkről is előrelátóan gondoskodunk!”[37] Természetesen az ő szavai nem magánosan hangzottak el, az országos gyűjtőmozgalomnak valódi súlyt a történelmi egyházak vezetőinek azonnali és hathatós melléállása kölcsönzött. Márton Áron, Vásárhelyi János és Kiss Elek kérő, lelkesítő pásztorleveleit minden templomban, minden gyülekezetben felolvasták január utolsó vasárnapján, s a főpásztorok maguk is jelentést kértek az egyetem ügye mellett kiálló rendkívüli közgyűlések lefolyásáról és a gyűjtés eredményeiről. Külön dolgozatot kívánna e dokumentumanyag számbavétele, melyből képet alkothatnánk a kezdeti évek bizakodó hangulatáról, az egyházak és az egész magyar társadalom felsorakozásáról az egyetem mellett. Az is még a nyitottabb szellemű, népfrontos időszak jellemzője, hogy az egyetemszervező hármas – Csőgör Lajos, Nagy Géza és Venczel József – bukaresti útjaik rendjén majd minden alkalommal megállnak Fehérváron, beszámolni a történtekről és mérlegelni a tennivalókat. „A püspök szemmel láthatóan örült ezeknek a látogatásoknak, mindig azonnal fogadott [...] – olvassuk Csőgör emlékiratában. – Közvetlensége, egyszerűsége és minden kérdésben okos, határozott, egyértelmű magatartása percek alatt bizalmat keltett, tiszteletet és szeretetet parancsolt. Nem vonhatta ki magát az ember egyéniségének megnyerő hatása alól. Engem szinte meglepett tréfálkozó, mondhatnám évődő hangja, amellyel ügyeink menetét kísérte, és azokról érdeklődött.”[38]

Nem csoda ezek után, ha Áron püspök az egyetemet egy kicsit saját gyermekének is tekintette, s volt pillanat, amikor talpon maradását jelképes erejűnek érezte, mint például az 1945-ös őszi státusi közgyűlésen mondott beszédében, melyben az iskolaügy nehéz állapotait vázolva így mutat rá a mégiscsak biztató fejleményre: „Lelkesít egy felemelő példa, és van egy erős szövetségesünk. Az erdélyi magyar egyetem helytállása, egyesztendős szívós küzdelme, nehézségekkel dacoló élete mint ragyogó útmutatás buzdít követésre. A nagy emberi gesztusoknak járó mélységes tisztelettel köszönjük az erőt, melyet ebből meríthetünk, mindazoknak, akik a csüggedésre hajlamosító időkben minket ezzel megajándékoztak (kiemelés tőlem – A.Á.). Az egyetem magatartása alkalmat adott, hogy belső erőnket is lássuk és megmérhessük. A szervezett munkásság szervezett erejével, de az egész erdélyi magyar nép is egy emberként és öntudatosan állott és áll ma is az egyetem mellett.”[39]

(Titkok tudója) Az az egyetem méltó is volt a püspöki bizalomra, hisz európai hírű professzorok – köztük piarista tudósokkal és protestáns teológiai tanárokkal – biztosították szellemi rangját. Ő maga, egyéb feladatai mellett, főleg a katolikus diákság lelki gondozását igyekezett megoldani, s e célból egyik legkiválóbb papját, majdani utódját, dr. Jakab Antalt küldte Kolozsvárra prézesnek és egyetemi hitszónoknak, majd a külföldi tanulmányútjáról hazatért jezsuita Godó pátert. Ilyenféle szándékok vezették akkor is, amikor 1947. március 25-re katolikus ifjúsági napot hirdetett az egyetemi városban, délelőtt misével a Szent Mihály-templomban, ahol a szabadság, egyenlőség és testvériség valódi értelmét s e jelszóval való visszaélés veszélyeit fejtegette ifjú hallgatói előtt. Délután meg a Magyar Színházban tartott ünnepi műsoron szólt az ifjúsághoz. Beszédéből hosszú passzus olvasható a Világosságban, csupáncsak az indító mondat közlésére nem akadt hely, ami pedig szólt ilyeténképpen: „Azt gondolták, hogy itt ma politikai demonstrációra készülünk, holott – s ekkor a színpad hátterében felmagasló keresztre mutatott – mi csupán ezt a szent jelt akarjuk megtisztelni, ennek diadalát jöttünk ünnepelni.”[40]

Oka volt e rendhagyó expozíciónak: Áron püspök bizalmi emberét, a Majláth-köri összejövetelek előadóját s e rendezvény egyik előkészítőjét és tervbe vett szereplőjét, Venczel József professzort aznapra virradólag őrizetbe vették. Az egyik legközelebbi munkatárs elhurcolása valójában üzenet volt Márton Áron címére, hogy iskoláiért folytatott harcát s általában az egyházi pozíciók védelmét feladva tanúsítson lojális magatartást a berendezkedő pártdiktatúra iránt. Venczellel egy időben viszik el Nagy Lászlót, az egyház jogügyi tanácsosát, majd kíméletlen rágalomhadjárat indul a püspök baráti köréhez tartozó Bónis György jogtörténész és György Lajos professzor, a Státus világi elnöke ellen. S mikor ezeknek védelmére kel, őt sem kíméli a központilag irányított sajtó.[41] A püspök még egyelőre szabad, ám Csőgör egyetemi ügyekben már Venczel nélkül utazik a fővárosba, s hazajövet nincs megálló Fehérvárt. A rektor azonban egész életére őrzi egy előző évi vendéglátás és beszélgetés élményét. Nemrég megjelent emlékiratából idézem: „Egyik alkalommal az egyházi iskolákról beszélve nem tagadta, hogy aggodalommal néz a jövő elé. Én a magam igazát és optimizmusát igazolandó azt fejtegettem, hogy az egyetem alapítását a most alakuló és még sok küzdelmet igénylő jogegyenlőség szimbólumának tekinthetjük [...] Márton Áron egy ideig hallgatva, tűnődve nézett reám, majd azt kérdezte: »Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek át, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.«”[42] Ez a főpap valóban titkok tudója, őt nemigen tévesztik meg a kezdeti engedmények, a sokunkat elkápráztató látszatok és részeredmények. Ő már 1946-ban tudja, amivel oly sokan csak évtizedek múltával jövünk tisztába. Tudja, hogy a Bolyai Egyetem létesítése kényszerű engedmény és taktikai húzás a békekonferencia előtt, s hogy a román politikai és értelmiségi elit (néhány kivételtől eltekintve) 1918 óta soha nem tudott megbarátkozni az önálló kolozsvári magyar egyetem gondolatával. Erről az 1989-es fordulat óta újólag meggyőződhettünk mi is, hajdani és közelmúltbeli illúziók rabjai.

Félelmetesen biztos helyzetismeretéről, a jövő titkait faggató felismeréseiről utólag mi is meggyőződhettünk, a Móricz Zsigmond Kollégium diákküldöttségének tagjai, akiket 1946. dec. 1-én fogadott a Szent József internátusban. Másutt megírtam a számunkra emlékezetes találkozás történetét. Itt Áron püspök kivételes emberi nagyságát emelném ki, amely abban nyilvánult meg, hogy minket, 20–21 éves „titánlacikat” közel engedett magához, sőt elfogadott vitapartnerekül. Mi rektorunkhoz hasonlóan a fejlemények ígéretes, pozitív oldalát láttuk (bontakozó kollégiumi mozgalom, megoldódni látszó csángó kérdés, önálló iskolarendszer stb.), s úgy véltük, hogy a főpásztor felsorolta egyházi, nemzeti s emberjogi sérelmeket és egyéb aggasztó jelenségeket perifériára szorítja és felszámolja a fejlődés egészséges, valóban demokratikus fő árama. Áron püspök viszont kertelés nélkül kimondta, hogy szerinte minden pontosan fordítva fog történni: az embertelenség, a sérelmek, a torz jelenségek válnak dominánssá. Kérdő, kétkedő tekintetünk láttán a történelmi mozgás törvényszerűségeire, a hatalommal való visszaélés kiszámítható következményeire, a jogtipró rend összeomlására és a történelmi idő felgyorsulásának jelenségére figyelmeztetett bennünket.

Akkor nem értettük vagy nem akartuk érteni célzásainak mélyebb jelentését, sőt most fél évtizede, amikor e találkozás emlékét papírra vetettem, még mindig átsiklottam a püspöki mondatok fölött, nem érzékelve azok mélységét. Azóta kezemhez jutott 1939 novemberében elmondott közgyűlési beszéde, s abban döbbenten ismerek rá ama igazságokra, amelyeket megosztott velünk azon a bizonyos 1946-os beszélgetésen. Láthatóan Áron püspök saját korábbi beszédének legfontosabb mondatait ajánlotta figyelmünkbe, melyek így szólnak: „A hatalom Istentől van, és azért van, hogy Isten törvényeinek érvényt szerezzen, az igazság és szeretet nagy parancsait megtartassa. S minden hatalom számára, amely ellenkező utakon jár, elkövetkezik a pillanat, amikor önteltsége következtében a körülményeket már nem képes józanul mérlegelni, a szurony hegyén, ahonnan diktált, nem tud egyensúlyban maradni, nem tud a helyzetnek ura lenni; hanem a felforgatott helyzet, a felbőszült körülmények, a megsértett jogrend, igazság és szeretet kel fel ellene és lesz úrrá fölötte. Ez a hatalommal való visszaélés logikája törvényszerű következménye. A történelem számtalan példával bizonyíthatja. S az is tény, hogy Isten malmai ma gyorsabban járnak (kiemelés tőlem – A.Á.). Az eszmék és helyzetek kiérésének ideje, az életütem meggyorsulása következtében, megrövidült. Ma a fejlődés szempontjából az évszázadot évtizeddel s az évtizedet egy esztendővel mérik. Ne fogyatkozzék meg hát a hitetek!”[43]

Valóban titkok tudója volt Áron püspök. Az egyik diktatúra csúfos bukása után a nálunk épp berendezkedő másik parancsuralmi rend törvényszerű sorsát, elkerülhetetlen végzetét sejteti meg. Az 1939-ben fogalmazott s 1946-ban felidézett szöveg tudományos pontossággal írja le a kelet-közép-európai pártállami rendszerek majdani összeomlását, azt az 1989-es történelmi fordulatot, melynek bekövetkezésére még a nyolcvanas évek tudós politológusai sem gondoltak. Ami a jogrendet megsértő hatalom összeomlását illeti, a diagnózis igazi telitalálatnak mondható, legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy ami utána következett, az korántsem tekinthető a „jogrend, igazság és szeretet” maradéktalan érvényesülésének. De mégis marad számunkra az ő intelme – „Ne fogyatkozzék meg hát a ti hitetek!” –, s marad életének a legnehezebb feladatot is minden helyzetben férfiasan vállaló példája. Az egyetemi ifjúságról szólva, mint köztudomású, ama 1947. évi ifjúsági nap óta püspökünknek nemigen volt találkozása e korosztállyal, de ha jól odafigyelünk, azt kell látnunk, közvetve bár, de egyszer-másszor mégiscsak üzent neki. Érdemes e pászmán haladva szemelgetni például a teológus hallgatók neveléséről szóló 1958. évi üzenetéből, melyben a „keneteskedő, szemforgató, jámborságot mímelő” pap ellenében a sokoldalúan művelt, minden szellemi kihívásra válaszoló, dialógusra képes értelmiségiek formálását sürgeti: „Aki saját lelkét és másokét megszenteli, annak szolid tudásra kell szert tennie, nemcsak teológiai tekintetben, hanem minden más téren”, majd így összegzi a fiatal egyházi – s akár világi – értelmiségivel szembeni elvárásait: „tudja magát továbbképezni, a komolyan kérdezőnek mint komolyan gondolkozó tudjon válaszolni”.[44]

(„Felelős főpásztor”) 1949-es ördögi cinizmussal végrehajtott elfogatása és bebörtönzése után, bár 1955-től ismét egyházmegyéje élén áll, még ha 11 éven át a püspöki rezidencia kényszerlakhelyes foglyaként is, Áron püspökről mélyen hallgatott az időszaki sajtó. Csupán a megtorlás első időszakában ömlött ellene a minősíthetetlen hangú szennyáradat, majd mikor utóbb alaptalannak bizonyult halálhíre szétfutott, Párizsban magyar és francia nyelven monográfia jelent meg a „vértanú” püspökről és népéről.[45] Hetedik éve annak, hogy a négy évtizedes némaság megtört, s ma már nálunk is könyvek, tanulmányok, emlékezések sokasága idézi fel alakját, tetteit és tanításait. Fél évtizede megkezdődött a boldoggá avatási eljárás, s ennek értelmében egyházának papjai és hívei „Isten Szolgája” megtisztelő jelzővel illetik. E hivatalos megnevezés mellett özönével olvasni a legmélyebb tisztelet és csodálat fakasztotta jelzőket – köztük azonban olyan megjelöléseket is, ráadásul címben kiemelve, mint „államférfi”, „politikus” –, amelyek hallatán odafönn alighanem kedvesen dorgáló szólását mormogja: „Én politikus? Szemetek világa.” Mint tudvalevő, papjainak megtiltotta a pártpolitikai küzdelmekben való részvételt, 1945. márc. 4-i körlevelében pedig újólag megismétli, hogy „politikával semmiféle ürügy alatt” se foglalkozzanak,[46] s természetesen maga sem kívánt a napi politika zavaros vizében megmártózni. Ebben a kérdésben Benkő Samu fogalomtisztázását tartom helyénvalónak, aki a püspökhöz közel álló Bíró Vencel szavait idézve megállapítja, hogy Márton Áron esetében nem politizálásról s nem politikusi vagy államférfiúi szerepről van szó, hanem az egyházfői méltósággal kötelezően velejáró „közéleti szerep- és felelősségvállalásról”, mégpedig olyan esetekben, amikor erkölcsi értékek, emberi és nemzeti jogok kerülnek veszélybe, s amikor a reábízottaknak panaszukat, aggodalmukat „nincs szabadságukban kimondani”.[47] Egyébiránt ebben a kérdésben, akárcsak a mindenkivel való dialógus, valamint az ökumenizmus gyakorlata dolgában, Áron püspök már a harmincas évektől kezdődően megelőlegezi a II. vatikáni zsinat egész sor alapvető döntését.[48]

Ilyen természetű közéleti szerepvállalásai közül Benkő kitűnő ráismeréssel hozza előtérbe 1944 nyarának sorsfordító heteit, amikor Áron püspök megkísérelte cselekvésre bírni a dél-erdélyi magyarság vezetőit, mely fellépés körülményeiről akkori küzdőtársa, jócskán meghaladva a püspökkel vitázó 1948-as álláspontját, Kacsó Sándor is részletesen és dokumentáltan szól öregkori visszaemlékezéseiben.[49] A továbbiakban csupáncsak utalnék méltán legismertebb efféle megnyilatkozására, a holokausztot szenvedélyesen megbélyegző kolozsvári beszédére (1944. május 18.), s teszem ezt azért is, mert gondolatilag ehhez kapcsolható ama későbbi fellépése, ugyancsak a kolozsvári Szent Mihály-templomban, melynek magam is tanúja lehettem. Tudvalevően a háborút követően napirenden volt ártatlan emberek elhurcolása, mindegyre felhangzott a vérvád az 1940 után  Észak-Erdélyben történtekért s kivált a zsidóüldözésért. A kérdésben 1946 telén – olyan írást olvasva, amely a magyarságot egyetemlegesen tette felelőssé a deportálásokért, s kétségbe vonta abbeli jogát, hogy felemelhesse szavát a szlovákiai magyarüldözések ellen – ötödmagammal cikket írtunk, amelyet némi átsimítással közre is adtak az MNSZ lapjában.[50] Pár hónappal később, ugyanez év április 7-én Áron püspök beszédét hallgathattam cikkíró barátaim társaságában. Számunkra a reveláció erejével hatott, hogy a gondolatot, mely felé igazságérzettől fűtött, ám meglehetősen botladozó írásunkban tapogatóztunk, a főpásztori beszéd emberközelbe hozva és egyetemes összefüggésbe helyezve világította meg. A kettős isteni parancsolat világánál – „Szeresd a te Uradat Istenedet... és szeresd felebarátodat...” – tette mérlegre a háborús idők szörnyű bűneit, újólag elítélve az elítélendőket, s egyszersmind meggyőző érveléssel foszlatta szét a „bűnös nemzet” vádját, elvetve mind a kollektív bűnösség, mind pedig a kollektív ártatlanság elvét. Majd az elhurcolások és nem csillapuló felelősségre vonások ellen szólva még érthetőbben fogalmazta meg mondandóját, azt nevezetesen, hogy „nem a vidéki kisemberek között” kellene keresni a háborús bűnösöket, s hogy „nem mi magyarok voltunk az első antiszemiták, sem időben, sem az ellenségeskedést illetőleg”. De hadd idézzem a püspöki beszéd propositiójának néhány sorát, melyben utalást tesz bizonyos „politikai természetű” akciókra, melyek „azt a látszatot keltik, mintha ezen a vidéken minden bűnért elsősorban a mi népünk lenne felelős. Szerettük volna és óhajtottuk nagyon, hogy ezt a kérdést ne kelljen a szószékre hoznunk. De itt az igazságról és egy népnek a becsületéről van szó, s a  felelős főpásztor a kérdés fölött nem térhet hallgatással napirendre” (kiemelés tőlem – A.Á.)[51]

Ez valóban nem politikusi beszéd, már a stílusa is, ahogy „kendőzetlenül” nevén nevezi a gyermeket, egészen más dimenziók felé mutat, más emberi tartásra vall. A szigorúan valláserkölcsi alapon álló, felelős főpásztori szerepkörében maradó Márton Áron az akkori idők majd minden sorsdöntő kérdésében hallatta szavát, s ha ezeket az állásfoglalásokat fél évszázad távlatából szemügyre vesszük, arra a paradox konklúzióra jutunk, hogy valamennyi felmerült kérdésben nem az akkori idők kis és nagy politikusai, hanem Áron püspök mondta ki a máig érvényes igazságokat, amelyekbe ma is, az ezredforduló kihívásával szembenézve, hittel és bizalommal megkapaszkodhatunk. Igazat kell adnunk Csoóri Sándornak, aki szerint „van olyan történet, amelynek ő az egyetlen világosan látó drámai hőse”.[52] Az eddig érintettek mellett utalhatnék még 1945-ös Húsvéti szózatára, melyben az egymásnak feszülő nacionalizmusok keltette gyűlölködés ellenében a kis népek harmonikus együttélésének útjait kémleli, most is a valláserkölcsi tételből indulva ki: „A teremtő Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erős, mint a nagyoké. Élni akaró nép még a kisebbségi sorsban sem törődhetik bele abba, hogy magát feláldozza a többség nemzeti önzésének, mely a természetjog és az isteni törvények által megvont határokat túllépi [...] Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejlessze, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelősségére intézze, a vele együtt élő népek jogos érdekeinek a tiszteletben tartása mellett.”[53] Vagy gondoljunk a háború utáni elrendezés riasztó híreit szóvá tevő 1946-os pünkösdi beszédére, amikor ismét csak felelős főpásztorként „meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani”.[54] S lehet-e nem megszívlelni, félszázados keserű tapasztalatok után, 1946. okt. 27-én Marosvásárhelyt elhangzott beszédének „történelmi leckéjét” a demokráciáról, mindenekelőtt a vele való cinikus visszaélésről? „A demokrácia sarkában a terror sötét árnya mellett ott settenkedik még két kísértés: a dilettantizmus és a demagógia.” Nem kevésbé mélyreható tétele e leckének egy ekként hangzó különbségtevés: „...a demokrácia igazi hordozója a nép, és nem az utcai tömeg. A tömeg nem azonos a néppel. A nép a saját erejéből él és cselekszik, a tömeget kívülről mozgatják. A népet a meggyőződéses és felelősségük tudatában levő személyek alkotják, a tömeget úgy terelik össze élelmes emberek”,[55] mégpedig erkölcsi törvényt nem ismerő diktátorok, félanalfabéták és cinikus hatalmon lévők utasítására.

A „felelős főpásztor” méltóságtudata nyilvánult meg abban a rendhagyó beszédben is, amelyet az egyházak főpásztorainak államfői fogadása alkalmából, 1968 márciusában mondott, az akkori román kormányzatnak csupán egyetlen gesztusáról szólván elismerően, arról nevezetesen, hogy római látogatásakor a miniszterelnök és külügyminiszter felkereste az egyházfőt, „amely reményeket ébresztett bennünk”.[56] De Áron püspök más hasonló esetekben sem tagadta meg magát. 1974-ben, az augusztus 23-i történelmi esemény 30. évfordulóján, minden bizonnyal a hatalom kifejezett kérésének engedve, pásztorlevelet fogalmaz, s abban ilyen elevenbe vágó igazságok kimondását vállalja: „A népek lelkében megérlelődött a meggyőződés, hogy ha a két háború mérhetetlen szenvedéseinek a megismétlődését el akarják kerülni, és az ország belső erőforrásait a nép anyagi és kulturális haladására akarják felhasználni, akkor meg kell teremteniök a feltételeket, hogy helyreálljon a népek között a bizalom. Le kell tehát győzni a nemzeteket elválasztó gyűlölködést, el kell ítélni minden mesterkedést és hazug propagandát, vissza kell adni a szerződések és az adott szó hitelét, el kell fogadni és a nemzetközi életben kötelezővé kell tenni az elvet, hogy az erőszak nem lehet jogalkotó tényező” (kiemelés tőlem – A.Á.).[57] Igencsak kemény szavak ezek, nem is nyerhették el az akkori pártállam vezetőinek tetszését, akik természetesen megtiltották a körlevél szétküldését, amelyet így mi is csak jó két évtizedes késéssel ismerhettünk meg.

(Feladatainkról) Ezek után újra megfogalmazódik bennem a kérdés: van-e ma számunkra az ő példájánál és életművénél élőbb örökség? A nyilván szónoki kérdésre adható válaszból máris következik néhány sürgető feladat, melyeket csakis egyháziak és világiak példás összefogásával oldhatunk meg.

Az utóbbi hét-nyolc esztendőben úttörő jellegű s eléggé nem becsülhető életrajzi vázlatok, résztanulmányok, cikkek, emlékezések, különféle méltatások jelentek meg pályájáról, személyiségéről és munkásságáról, hasonlóképpen írásaiból készült néhány kiadósabb vagy füzetszerű válogatást is kézbe vehettünk. Ezek jelentős hányada, az impozáns emlékkönyvvel és más kisebb gyűjteményes kiadványokkal, főleg Marton József és munkatársai buzgalmából, a százados forduló alkalmával kerültek asztalunkra. Felsorolásuk itt szükségtelennek látszik, hisz az előbbiek rendjén majd valamennyire hivatkozás történt. Arról is örömmel értesültünk, hogy a boldoggá avatást előkészítő bizottság máris derekas munkát végzett, Áron püspök írásainak és a róla szóló dokumentumoknak hétkötetes korpuszát állítva össze, amelyet fel is terjesztettek az illetékes egyházi hatósághoz. Mindezeket számba véve, ha méltók akarunk lenni szellemi örökségéhez, alighanem a további feladatokra kell fordítanunk figyelmünket.

Úgy vélem, elérkezett az ideje a teljes életmű-sorozat munkába vételének, más szóval: válogatások, füzetes kiadványok helyett és után végre el kell készítenünk írásainak tudományos (kritikai) kiadását, mégpedig a legújabb szövegkritikai vizsgálódás módszereinek alkalmazásával. Elmélyült filológiai munkát igényel a szövegvariánsok, a befogadás – a sokszor egymásnak igencsak ellentmondó olvasatok – módszeres számbavétele. És itt hadd emlékeztessek a fiatal Márton Áron nagyszámú aláíratlan publikációjára, melyek azonosítását stilisztikai, szövegtani vizsgálattal lehet megkísérelni, miként azt egyik korábbi írásomban szóvá tettem.[58]

Az előbbiekkel párhuzamos a másik, halasztást nem tűrő feladat, amire megint csak hozzáértő munkaközösség vállalkozhatna. Gondolok egy teljességre törekvő, a hézagokat kitöltő, a nyitott és homályos kérdéseket, körülményeket tisztázó, püspökünk életútját, eszmerendszerét és annak történeti helyét, szerepét értelmező életrajzi monográfia elkészítésére. Ilyen vonatkozásban örömmel jelezhetem, hogy e munkában a legfiatalabb nemzedék közreműködésére máris számíthatunk, amire feljogosít egy idén végzett diákom kiváló diplomamunkája.[59] Mindkét vállalkozásnak azonban az is feltétele, hogy amikor egyházaink, művelődési szervezeteink és intézményeink elorzott javait visszaköveteljük, ezek leltárából ne maradjanak ki az állambiztonság kezébe került, szellemi értékeket őrző dokumentumaink. Így például Áron püspök 1949-ben elrekkentett, még mindig hozzáférhetetlen iratai, levelezése és egyéb anyagai. Én például még látni szeretném a magyar irodalmi kultúra nemrég elhunyt nagy öregének, Keresztury Dezsőnek a sorait, aki mikrofon előtt és írásban is vallott a megindító esetről, mely szerint 1946-ban, mikor Nagy Ferenc kultuszminisztereként meglátogatta őt püspöki székhelyén, nem bízván egyik-másik kísérőjében, „módot találtam arra – emlékezik –, hogy búcsúzáskor, amikor megöleltem, hátul a cingulusába beledugjak egy levelet: az én titkos üzenetemet”. Ezt követően kézből, közös ismerősök útján még többször váltottak levelet.[60]

Az ilyen történésekből az is kirajzolódna, hogy az évtizedek teltével miként válhatott Áron püspök szellemi életünk nagyjai számára a leghitelesebb evilági erkölcsi fórummá. Kezdhetném Venczel Józseffel, és folytathatnám Dsida Jenővel, akinek gyóntatója és eskető papja volt, aztán Tamásival, ahogyan a két Áron tündéri humora gyakorta összevillant, s nem feledve másik véle sokat évődő barátját, a zsögödi festőművész Nagy Imrét, ki remek portrét készített róla,[61] s kiről elvesztésekor ezeket mondta környezetének: „Nagyon szerettem ezt az Imrét. Nem az az ember volt, aki könyékig mártja kezét a szenteltvízbe, de a lelke mélyén hit és vallásos meggyőződés volt.” Végül szabadjon itt egyik legnagyobb írónk esetét idézni. Az öregedő Illyés Gyula, miután bizalmas úton néhány könyvét már eljuttatta az erdélyi püspökhöz, s tőle is kapott visszajelzéseket, a Kháron ladikjánnal is ezt tette, benne az ismert dedikációval: „Fölfelé nézve”. Közben Flóra asszony és a postás szerepét vállaló Keresztes Sándor előtt azon meditált, hogy vajon van-e értelme az egésznek, „mert tudod, én nem vagyok hívő. Szeretnék úgy hinni, mint Márton Áron, de én nem vagyok hívő.” Keresztes következő látogatásakor, már a könyv ismeretében, a püspök így üzent vissza a költőnek: „Mondd meg neki, azt üzenem, hogy ő hívő: csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az Angyallal. Jézus ugyanis azért jött a világba, hogy meghirdesse az emberiségnek az igazságot. Ezért aki tiszta szívvel az igazságot keresi, az Krisztust követi.”[62] Ekkortájt tisztelhette meg püspök barátját a közismert metaforikus minősítéssel: „emberkatedrális”[63], ami bennem ilyeténképpen rezeg tova, képi alakot öltve: a katedrálisok alapzatukkal szorosan az anyaföldhöz tapadnak – s tornyuk az egekbe ível!