Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1995. 400 lap
Amikor 1988 tavaszán, az egyneműsítő politika tetőzésének idején, ám ezzel szembefordulva Balázs Sándor pontot tett nemrég megjelent könyve végére, indokoltan úgy vélte, hogy ő is csak palackpostát küld az elkövetkező nemzedékek címére. Az akkori nagyon mostoha viszonyok között nem gondolhatott arra, hogy kézirata nyomdafestékhez jusson, legföljebb a romániai magyar „második nyilvánosságot” célozhatta meg. Arra számított, hogy szövegét az illegális Limes-körben társaival megvitatja, egyes alfejezeteit pedig az általa szerkesztett Kiáltó Szó című szamizdat időszaki kiadványban közli. Végül egy kis része a budapesti Limes című folyóirat 1989. 1. számában látott napvilágot. Hat év elteltével azonban a teljes könyv – eredeti megfogalmazásában – az olvasók szeme elé kerülhetett. A mai olvasó (a szerzővel együtt) joggal kérdezheti: pusztán kordokumentumot tart-e kezében, avagy a megkésetten érkezett palackposta továbbra is érvényes üzenetet tolmácsol számára?
A recenzens – rögtön elöljáróban – meggyőződéssel állíthatja, hogy a szemlézett mű egyrészt az akkori „keserű valóság elméleti reflektorfénybe” való állítása, másrészt olyan vizsgálódások, olyan elmélkedések ötvözete, amely értékes hozzájárulás a kisebbségi kérdés sokoldalú, a szakmaköziség regisztereiben kidolgozandó bölcseleti-tudományos és erkölcstani elemzéséhez. Figyelmet érdemel, hogy ez az interdiszciplinaritás Balázs Sándor könyvében nem hivatkozások, idézetek, lapalji jegyzetek formájában jelentkezik; a könyvben ilyesmikkel nem találkozunk. E rendhagyó opus – túlzás nélkül – olyan eredeti alkotás, amely miközben a szerző személyes felfogását és nyelvi leleményességgel közvetített nézeteit fejezi ki, napjaink tudományosságának eredményeiből merít. Ebben a vonatkozásban a szerző tájékozottsága – mondhatni – naprakész.
Balázs Sándor korszerű tudományos vértezetben, ám válság teli korszakban, a romániai magyarság létét érintő folyamatok szorításában (áttelepülés az anyaországba, disszidálás Nyugatra, beolvadás és az országos átlaghoz viszonyított alacsony szaporulat) vállalkozott arra, hogy az oly gyakran emlegetett kisebbségi identitástudatot, de főként annak torzulásait bonckés alá vegye. Könyve tulajdonképp mindkettő monografikus feldolgozását kínálja, s ilyen értelemben – nyugodtan elkönyvelhetjük – mifelénk úttörő kísérletnek számít. Eredményességét az is elősegítette, hogy (az említett és más kvalitásokkal együtt) szerzőnk a rendszerezés, a világosan áttekinthető, logikus kifejtés hatékony alkalmazójának bizonyult. Segítették őt előbbi kutatásainak, munkáinak a tapasztalatai is, hiszen például Tavaszy Sándor gondolatvilágának, Jászi Oszkár romániai kapcsolatainak, a Jakabffy Elemér-féle Magyar Kisebbség című folyóiratnak az értelmezésével már eddig is a kisebbségtudomány vagy – ha úgy tetszik – a kisebbségi ideológia jeles képviselőjeként tarthattuk számon.
A teljesítmény mérlegelésében nem csupán a tudomány ismérveihez kell igazodnunk. Nem mellőzhetjük ama fontos körülményt sem, hogy szerzőnk könyve az erőszakosan beolvasztó totalitárius uralommal dacoló szellemi-erkölcsi ellenállás szerves része volt. E minőségében politikai tettként értékelhető. Ez a mű is bizonyítja, hogy az egyneműsítéssel szembeni védekezés eszköztárából – az anyanyelvű művelődést kompromisszumok árán éltető intézmények működése mellett – a másként gondolkodás, a tiltakozást elméleti síkon tolmácsoló, kockázatokat is vállaló erőfeszítések sem hiányoztak. A „gyöngy és homok” értékjelképe tehát igazolást nyert.
Nem veszíthetjük szem elől azt sem, hogy teoretikus általánosításainak és következtetéseinek kidolgozása során Balázs nem támaszkodhatott konkrét szociológiai-szociográfiai felmérésekre. Ezek hiányát a korabeli kisebbségi lét és mentalitás alapos ismerete, a múlt s a jelen egyéni és kollektív tapasztalatai kompenzálták. A könyv nem valóságidegen spekuláció, hanem az élettel közvetlen kapcsolatban lévő, egy ügynek mélyen elkötelezett búvárkodás gyümölcse.
Mindenekelőtt a kisebbségi identitástudat (ezután KIT) taglalását kell kiemelnem. Balázs Sándor fejtegetéseinek köszönhetően világossá válik számunkra, hogy ez a tudat – a maga eszmei strukturáltságában – többek között olyan kollektív véleményt tolmácsol, amely az írott gondolat révén objektiválódik. benne egy népcsoport életviszonyai jutnak kifejezésre, s éppen ezért a helyzettudattal is több vonatkozásban érintkezik. Az identitástudat elemzője hivatkozik nem csupán Benkő Samunak a helyzettudatot meghatározó tételére, hanem utal Tóth Sándor, Fábián Ernő és Cs. Gyímesi Éva – az általa végzett értelmezést megelőző – nézeteire is. Ily módon nem kizárólag a két világháború közötti korszak kisebbségtudományi és etikai előzményeivel, hanem a kortársi eredményekkel is lojálisan számol. Bizonyos kritikai viszonyulás természetesen nemcsak elengedhetetlennek, hanem termékenyítőnek is mutatkozik. Balázs Sándor számára a kisebbségi identitástudat több, mint e helyzettudat. Ezt a többletet a nemzeti hovatartozás érzése, elméleti kifejezése nyújtja. Szerzőnk erőteljesen nyomatékosítja a magyarsághoz való tartozást, ám a románsággal való együttműködés szükségességét is következetesen hangsúlyozza. Könyvén végigvonul ama kiegyensúlyozott szemlélet duktusa, amely nem engedi, hogy a romániai magyarság identitástudata egyoldalúvá, beszűkítetté váljék. Ez a szemlélet szavatolja azt is, hogy a magyarságtudat ne a romániai/erdélyi sajátosságok háttérbe szorítását vagy éppen azok tagadását vonja maga után. Biztosíték továbbá ez a kiegyensúlyozottság az ellen, hogy az itt élő nemzetrész ne váljék sem a beolvadás, sem az elszigetelődés áldozatává.
Ezek a „garanciák” nyilván nem teszik, nem is tehetik egyértelműen biztosítottá a jövőt. Éppen ezért joggal szögezi le Balázs Sándor, hogy a KIT fenntartása azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e az utódokban az identitástudattól elválaszthatatlan és a vállalásban megnyilvánuló magatartást, illetve a nélkülözhetetlen érzelmi fűtöttséget életben tartani.
A kérdésben jelentkező bizonytalanságot csökkentheti a KIT-ben összetevőként jelen lévő önismeret és érzelmi töltet erősítése, a pótolhatatlan értékelő és értékteremtő mozzanat fejlesztése. A KIT egyikről sem mondhat le, hiszen – teleologikus jellegénél fogva is – cselekvésre irányul, állásfoglalást, tetteket gerjeszt. Nem volna, nem lehetne hatékony a KIT akkor sem, ha az axiológiai mozzanathoz kötötten nem tartalmazna erkölcsi-erkölcstani funkciót is. A magam részéről csak aláhúzhatom Balázs Sándor megállapítását, amely szerint nem „véletlen, hogy az erdélyi magyarság teoretikusai oly nagy súlyt helyeztek a kisebbségi erkölcs kidolgozására és érvényesítésére” (111. lap).
A KIT fennmaradását, állandó korszerűsödését nem egyedül a mostoha külső viszonyok, hanem azok a zavarok, torzulások is veszélyeztetik, amelyeket többnyire a kedvezőtlen feltételek, a történelem hideg fuvallatai idéznek elő. Balázs Sándor könyvének dokumentum-jellege mindenekfölött abból származik, hogy szinte exhausztív módon felleltározta a romániai magyar KIT-et fenyegető többségi nacionalizmus összes fortélyait, a beolvasztás egész arzenálját, annak minden fogását és eszközét.
Ezt a teljesítményt is felülmúlja a könyv címében is kifejezett fő témájának, a romániai magyar identitástudat zavarainak (ezután KITZ) nem kevésbé kimerítő számbavétele. Ebben az esetben nem annyira az áttekintés átfogó jellegét és a tünetek rendszerezését, mint inkább azt a szenvedélyes önvizsgálatot kell méltatnom, amely ezt a vállalkozást áthatja. (Számomra, aki a Korunk 1983–1989-es évfolyamainak több számában – a cenzúrával való huzavona után – közölt tanulmányaimban szintén az „azonosságélmény” zavaraival foglalkoztam, ez a becsületes önreflexió nagy élményt jelentett.)
Balázs Sándor e téren is a két világháború közötti hagyományt folytatja. Elsősorban Makkai Sándor Magunk revíziója című munkájára gondolok. Mint ismeretes, ebben az 1931-ben napvilágot látott műben Erdély volt református püspöke többek között a régi megcsontosodott nézetek felülvizsgálatára, illúziók szétoszlatására és ártalmas előítéletek (pl. a sovinizmus) felszámolására szólított. Arra bátorította az itteni magyarságot, hogy elsősorban ne másokban, külső tényezőkben, hanem önmagában keresse az őt ért bajok, az elszenvedett sérelmek okait.
Ebben a szellemben a KITZ kutatója s a beteges jelenségekre gyógyírt kereső szerzőnk nem huny szemet a torzulásokat kiváltó, azokat kísérő belső anomáliák fölött. Fájó sebeket érint, amikor azt az önértékelést veszi górcső alá, amely a kisebbségi népcsoportot tehetetlen lázadónak láttatja. Pálcát tör a gátlástalan konkurencia, a tülekedés, illetve a „mieink” elvtelen támogatása fölött, mert tudva tudja, hogy mindez a mi-érzést zülleszti. Elmarasztalja azt a (ma is elterjedt) vélekedést, magatartást, amely a saját hibából származó fiaskót „a többség oldaláról jövő obstrukció” számlájára írja. Nem fogadja el sem a szélsőséges borúlátást, sem a túlhevített bizakodást, de azoknak a reakcióit is elutasítja, akik mindenben diszkriminációt vélnek felfedezni, miközben a szakmai kompetencia, a rátermettség, a tehetség ismérveit figyelmen kívül hagyják.
Nagy érdeme a könyvnek, hogy a többségi nacionalizmust a vádlottak padjára ültetve a kisebbség bizonyos köreiben jelentkező elfogultságoknak sem állít ki menlevelet. Fenntartás nélkül elítéli a befelé gátlás nélkül megnyilvánuló nacionalizmust a többség irányában jelentkező (ál)asszimilációs készséggel együtt. Nem kíméli a „lövészárok-mentalitást” sem, mert az az ember, aki állandóan támadást vár, szüntelenül a konfliktusgerjesztés sodrában él és cselekszik, elkerülhetetlenül az egész többséggel szemben gyanakvóvá, sőt gyűlölködővé válik. Balázs Sándor legfőbb igyekezetét abban jelölhetném meg, hogy egy vészterhes circulus vitiosus áttörését szorgalmazza. Érvelése mindenekfölött arra irányul, hogy akadályozza vagy legalábbis csökkentse a többségi nacionalizmus által kiváltott kisebbségi nacionalizmus megnyilvánulásait.
Ehhez kapcsolódik a revizionizmus árnyalt, valóban tudományos igényű megközelítése is. Balázs Sándornak eszébe sem jut, hogy elkendőzze egy igazságtalan béke káros következményeit. Ő a múlt tárgyilagos felidézése és értelmezése mellett tör lándzsát, de határozottan visszautasítja azt a vádat, hogy a romániai magyarság politikája irredenta volna. Ebben az összefüggésben óva int az elkülönülés bármilyen formájától, s egy olyan integrációt szorgalmaz, amely az önazonosság megőrzését, a termékenyítő kölcsönhatások érvényesülését segíti elő.
Már az eddigiekből is leszűrhető, hogy a bemutatott könyvet nagyfokú realizmus jellemzi. A tények tisztelete azonban nem megváltoztathatatlanságukat sugallja. Nem valaminő fatalizmust kíván igazolni. Ellenkezőleg, Balázs Sándor vizsgálódásait a legjobb értelemben vett aktivizmus fűti. Ő – akár csupán távlatilag is – az adott, ám elfogadhatatlan állapotok megváltoztatását szeretné szolgálni. Ezért is foglalkoztatja oly behatóan a kérdés, hogy közösségnek tekinthető-e a romániai/erdélyi magyarság.
E bonyolult és érzelmekkel terhelt kérdés megválaszolása ugyanis az együttes cselekvés szempontjából fölötte releváns. Válasza nem egyértelmű, nehezen is lehetne az. A tárgyilagos szemlélődő tekintete nem siklik át az atomizálódás aggasztó jelenségei fölött, látja a belső megosztó határvonalakat (elfogadja, sőt igenli a pluralizmust), de észleli a sorsközösség nyomása alatt is összefűző nyelvi, történelmi, kulturális stb. kötelékeket. A pró és kontra érveket szembesítve, talán hipotézisként is kijelenti: „lényegében kultúrközösség vagyunk” (312. lap). És rögtön hozzáteszi: magunktól is függ, hogy közösséggé válunk vagy nem.
A kisebbségi értelmiség szerepe és felelőssége itt válik nyilvánvalóvá. Balázs Sándor az adott körülmények között jogosan az alkotó írástudóktól várja a KIT kidolgozását és fejlesztését. Ugyanakkor nem hallgatja el azt a felelősséget sem, amely egyesekre bizonyos KITZ-jelenségek elterjedése és romboló hatása miatt nehezedik. A megfogalmazása óta eltelt nyolc esztendő nem hatálytalanította e megállapításokból levonható következtetést: a kisebbségi jövő(kép) alakulásáért az alkotó értelmiség (és nem pusztán ez a csoport) el nem odázható felelősséggel tartozik. (Éppen ezért nem tekintem véletlennek, hogy A Hét oldalain Balázs Sándor igényes interjúsorozatot tesz közzé az aktív politikától magukat távol tartó értelmiségieket faggatva arról, hogy magatartásukat mi motiválja.)
A múlt évben Balázs Sándornak még egy könyve jelent meg: Lugosi üzenet. Kölcsey Kör kiadása, Szatmárnémeti 1995. Nem elsősorban a két könyv piacra kerülésének időbeni közelsége érdemel figyelmet (bár ez a körülmény is jelentésteli, hiszen azt bizonyítja, hogy a szerző fiókjában több kézirat is a kiadás szempontjából kedvező feltételekre várt), hanem a két munka közötti eszmei-tudományos összefüggéseket tartom sokatmondónak. A Jakabffy Elemér szerkesztésében Lugoson húsz éven át rendszeresen megjelent Magyar Kisebbség című folyóirat felidézésével Balázs Sándor egy olyan értelmiségit, illetve egy olyan entellektüel-csoportot mutat be, akiknek úttörő szerepük volt az ún. kisebbségtudomány kidolgozásában, s ezzel hervadhatatlan érdemeket szereztek a romániai magyar KIT elméleti megalapozásának terén. Könyvében Balázs rámutat arra, hogy a lugosi folyóirat szerkesztője és munkatársai nem eszményítették a kisebbségi helyzetet, de számoltak a valósággal. Nem tekintették privilegizált értékteremtő állapotnak az anyanemzettől való elszakítottságot, ám maguk is bebizonyították: hátrányos körülmények között is lehet (közösségi szempontból is) ösztönző teljesítményeket felmutatni. Balázs Sándor kiemeli könyvében, hogy Jakabffyék nem támogattak semmilyen etnocentrikus irányulást, de állandóan és következetesen a román demokratikus erőkkel kiépítendő jó kapcsolatokat szorgalmazták. Hozzánk is szóló hagyatékukhoz tartozik, hogy az európai összefüggéseket, valamint az akkori Népszövetség révén kínálkozó kisebbségvédelmi lehetőségeket tudatosították. A bánsági kisvárosból – húzza alá Balázs – utakat nyitottak nem csupán Bukarestbe és Budapestre, hanem Genfbe is.
E hagyomány felelevenítésével is Balázs Sándor jó szolgálatokat tett a romániai magyar identitástudat zavarainak leküzdésében.
Gáll Ernő