Sajtó alá rendezte Rádóczy Gyula. Akadémiai Kiadó. Bp. 1995. 231 lap
Kilenc éve már, hogy a magyar pénz- és éremtudomány e századi legkiválóbb képviselője eltávozott az élők sorából, s azóta is sorra jelennek meg – kellő gondozásban – hátrahagyott, jelentős művei. Ezek közül került kezünkbe most az alábbiakban ismertetett mű. Újabb bizonysága annak, hogy Huszár Lajos senki máshoz nem hasonlíthatóan hatalmas ismerettár birtokosa volt, s ennek 1987-ben bekövetkezett elhunyta után is gondját viselik; jelen esetben Rádóczy Gyula, a magyar numizmatikusok egyik legkiválóbbika, a Habsburg-kori éremverés avatott szakembere. (Hadd említsem meg itt legalább zárójelben azt, hogy igen remélem, előbb-utóbb napvilágot lát hasonló, de nem azonos tartalmú, Winkler Judittal és Huszár Lajossal együtt írt munkánk, amelyhez közel két évtizeddel ezelőtt Huszár Lajos a maga pótolhatatlan tudásával és tudományával járult hozzá.)
Idestova egy évszázada annak, hogy a szakavatott brassói éremgyűjtő, Adolf Resch megjelentette éremhatározóját (Siebenbürgische Münzen und Medaillen von 1538 bis zur Gegenwart. Hermannstadt 1901), s azóta mindenki, akinek kezébe erdélyi pénz vagy érem kerül, e mű alapján végezte – és végzi ma is – munkáját: az érmék meghatározását.
Időközben fejlődött az éremtudomány is. Resch saját hatalmas gyűjteménye alapján dolgozta ki művének legnagyobb részét, s hozzáadta ehhez az akkor hozzáférhető, köz- és magángyűjteményekben felfedezett anyagot. Így aztán természetes, hogy azóta módosították egyes megállapításait, ki is bővítették anyagát, főleg éremváltozatokkal, de típusokkal is. A módosítás, kibővítés, rendszerezés során meg kell említenünk dr. Unger Emil idevágó nagybecsű munkásságát, újabban G. Buzdugan, O. Luchian és C.C. Oprescu Monede şi bancnote româneşti (Buc. 1977) című művének Erdélyre vonatkozó részét s magának Huszárnak még 1936-ban, A történeti Erdély című kötetben (szerk. Asztalos Miklós. Bp. 1936. 505–532.) megjelent kitűnő összefoglalását: Az erdélyi pénzverés története. Ezenkívül számos, esetenként igen fontos közlemény látott napvilágot, és új elemekkel gazdagította az erdélyi pénzverés területét. Itt elsősorban Pohl Artúr igen értékes munkájára hivatkozunk: Münzzeichen und Meisterzeichen auf ungarischen Münzen des Mittelalters 1300–1540 (Bp.–Graz 1982). Ez lezárul ugyan a 16. század sorsfordulós közepe táji verdejegyeinek bemutatásával, de anyaga föltétlenül gyümölcsöztethető a későbbi időszak Erdélyére vonatkozóan is. Gondolunk még kisebb, a fejedelmi pénzkibocsátást összefoglaló, a pénzérték alakulására, a pénzforgalomra vonatkozó munkákra, leletközlésekre. E vonatkozásban meg kell említenünk maga Huszár Lajos, továbbá Kováts Ferenc, Pohl Artúr, Horváth Tibor Antal, Buza János, V. Székely György és mások értékes közleményeit.
Érthető, hogy mind e hozzájárulás számos újabb ismeretet tett közkinccsé, bővítette az erdélyi fejedelmi pénzverés szakanyagát. S ki más, mint éppen Huszár Lajos lett volna a leghivatottabb arra, hogy mindezt egybefogja, rendszerezze és ismertté tegye.
Nos, ez a célja az ismertetett könyvnek. A szerző már a Bevezetésben (7–8) közli az olvasóval, hogy könyvében típusok szerint állította össze az erdélyi fejedelemség, valamint a Habsburg-kor éremkibocsátásait, s külön tételként közli az éremkép-, körirat- vagy évszámváltozatokat is. Összeállítása „mintegy 120 eddig nem ismert típussal és 70 új évszámváltozattal bővíti Resch anyagát”. A legtöbb éremleíráshoz kép társul (minden esetben az elő- és hátlap képe), ami még könnyebbé teszi az azonosítást. A szerző nemcsak a Resch művének megjelenése óta eltelt idő alatt megjelent kiegészítéseket és pontosításokat leltározza fel, hanem a hazai múzeumokon kívül számos külföldi múzeum nagy gyűjteményét is látta, és az itt talált fejedelemség- és Habsburg-kori érmék újabb típusait és változatait is felvette könyvébe. A szüntelen önelemzés szellemében dolgozó tudós teljesen ésszerűen zárja bevezetését azzal az észrevétellel, hogy munkája nem lehet tökéletes, mivel „Számos olyan kisebb-nagyobb gyűjtemény létezik még, amelyeknek az átnézésére nem volt lehetőség, és ezekből bizonyára bővíthető lenne még az erdélyi pénzek típusainak a száma”. Ebben a szellemben reméli, hogy a további közlések „egyre teljesebbé fogják tenni az itt nyújtott képet”.
Könyvének felépítését a szakkutató sok évtizedes tapasztalata határozta meg. Ennek megfelelően a Bevezetést tömör, de a legfontosabb, szükséges részletekre is kiterjedő Pénztörténeti vázlat követi (9–20).
Az Árpád-kori pénzverést csak megemlíti. A vegyes házi uralkodókkal kezdődő tulajdonképpeni politika- és gazdaságtörténeti áttekintés vázolja a mohácsi vész után kialakult helyzetet. Ennek során az 1540-es év eseményeit tekinti az önálló erdélyi pénzverés kezdetének, indoklása pedig az, hogy a későbbi fejedelemség ekkor kezdett „János Zsigmond választott magyar király uralma alatt önálló életet [...] élni”, s bár az erdélyi fejedelemségnek a speyeri traktátum a határköve, „János Zsigmond összes vereteit együtt kell ismertetni”. Kiemeli a kutatómunka során felmerült (s tegyük hozzá: továbbra is felmerülő) nehézségeit, elsősorban az egykorú írott forrásanyag hiányos voltát, majd két élesen elhatárolható korszakra osztja a fejedelmi pénzverés történetét: a nemzeti fejedelmek és a Habsburg-uralkodók idején folytatott pénzverésre. A továbbiak során (pénztörténetében és katalógusában is) e korszakolást tartja szem előtt. Kiemeli a pénzrendszer és pénzláb fejlődését, bemutatja az éremkép és körirat (szöveg) fejedelmenként változó jellegzetességeit. Kihangsúlyozza azt, mi volt a fejedelemség kori pénzverés sajátossága, s ugyanakkor miben álltak és hogyan tapasztalhatók ennek összefüggései, kapcsolódásai más európai országok pénzveréséhez. A sajátos vonások közt a legfontosabbnak azt tartja, hogy az érmekibocsátók a nagyobb becsű értékpénzt kedvelték, mivel Erdélyben nemesfémbányászat folyt, és ez megkönnyítette a nemesfémből készült nagyobb értékű pénz érmelését. Ugyanakkor a portai adó beszolgáltatása is állandó kötelezettséget jelentett, s ez is hozzájárult a nagyobb értékű pénz kibocsátásához. Ezenkívül az is jellemző volt a fejedelemség pénzverésére, hogy szívesen és hozzáértéssel készítettek emlékpénzszerű érméket, valószínűleg azért, hogy ezzel pótolják magukat az emlékérmeket (bár ilyenek is vannak, sőt ismerünk magas művészi szinten előállított darabokat; az értékkel ellátott emlékpénzszerű érmék verése végigkíséri az erdélyi fejedelemség kori pénzverést). Végül az is sajátossága az erdélyi fejedelemség pénzverésének, hogy nem létezett önálló pénzrendszer és pénzláb, s ez szervesen kapcsolja e pénzverést Közép-Európa országainak (Magyarország, Lengyelország) pénzrendszeréhez.
Az általános pénztörténeti megjegyzések után következik az erdélyi fejedelemség és a Habsburg-kor pénzverésének korokra való felosztása. Huszár 1871-ig terjeszti ki részletes pénztörténeti ismertetését, lévén hogy ebben az évben tüntetik fel utoljára az akkor már magyar királyi pénzeken a gyulafehérvári pénzverde jelét (a pénzveretek felsorolása azonban véget ér Mária Terézia uralmával). Elsőnek János Zsigmond korát ismerteti (1540–1571). Ekkor leginkább a magyar pénzek mintájára verték az érték- és az aprópénzt. Következik a Báthoriak és Bocskai István pénztörténetileg is igen mozgalmas kora (1571–1613), a lengyel típus és pénzláb szerint vert érméknek, az éremkép stabilizációjának (az előlapon általában a fejedelmi képmással), az értékpénz értékemelkedésének időszaka. A következő, Bethlen-korban (1613–1629) végképp kiépül a pénzrendszer. A pénzverés gazdagsága és változatossága ekkor válik tartóssá. Huszár igen tömören, érthetően ismerteti e fontos kor alapvető elemeit: a pénzértéket, a verdéket, a pénznemeket, foglalkozik az európai Kipper und Wipper-kor utolsó kigyűrűzésének azzal a rossz hatásával, melyet ellensúlyozandó már csak az általános pénzjavítás jöhetett (1626–1629). A pénztörténeti vázlatban a két Rákóczi György kora következik (1630–1660), s Huszár ide sorolja be Barcsai és Kemény fejedelem pénzverését is. E kor egységes pénzverést mutat, igen csekély értékhullámzással, s az egész fejedelmi korszak legnyugodtabb pénztörténeti ideje. A nemzeti fejedelmek pénzverését Apafi Mihály kora zárja (1661–1690). Huszár Lajos e korhoz tartozóan tárgyalja Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc pénzverését is. Ekkor újra eseménydús, igen változatos évek tanúivá válunk. A fejedelem bérletekbe adja ki pénzverési előjogát. A szerző újabban előkerült források alapján ismerteti a Keleti Kompániának és a „görögöknek” a szerepvállalását az erdélyi pénzverésben. Ez a felette érdekes és jelentős gazdaságtörténeti mozzanat további kutatásra, elmélyítésre vár. Huszár Lajos részletesen ír a német hatás lassú térhódításáról az erdélyi pénzforgalomban. Ezt kiegészítenénk azzal,. hogy erdélyi éremleletek összesítő elemzésével sikerült bebizonyítanunk: e hatás tulajdonképpen már a 17. század elején észlelhető, a század folyamán egyre fokozódik, míg utolsó évtizedeiben meghatározóvá válik. (L. Pap Ferenc: Pénzforgalom és kereskedelem Erdélyben [15–18. század]. Numizmatikai Közlöny.) Az aprópénz kereskedelmi forgalmában továbbra is jelentős a magyar és a lengyel pénz jelenléte. A szerző már jóval korábban, A történelmi Erdély című idézett kötetben megjelent áttekintésében is említette azt, amit itt bővebben kifejt, miszerint a XII. és VI. jelzetű ún. kettős garasok lényegileg azonosak. Főleg a nemzeti fejedelmek pénzverésének időszaka vége felé egyre gyakoribb a pénzforgalomban a különböző értékváltozatokban jelentkező osztrák krajcár. E jelenség már a következő korra jellemző. A Habsburg-pénzverés első bemutatott kora a Mária Terézia előtti uralkodóké (1690–1740). Ebben a korban – I. Lipót, I. József és III. Károly alatt – megnövekszik Erdély aranypénzverése, az ezüstpénzverésben pedig uralkodóvá válik a tiroli pénzláb. Mária Terézia négy évtizedes uralkodása alatt (1740–1780) 1753-ban az ún. konvenciós pénzláb elfogadásával döntő fordulat állt be. Ekkor csatlakozik Erdély az Ausztria és Bajorország között megkötött pénzügyi egyezményhez. Ez megváltoztatja a pénzláb alapsúlyát, változik a finomság jelzése is, a rajnai (rénes) forint addigi számításipénz-szerepét pedig átveszi a konvenciós forint. 1761-től kezdve rézből verik a kis értékű pénzt, s ez nem más, mint „a korábbi megfelelő értékű ezüstpénzek” folytatása. A További Habsburg-pénzverés Erdélyben (1780–1867) és Magyar királyi pénzverés (1867–1871) címet viselő kiemelt fejezetekben Huszár a Gyulafehérváron 1867-ig E verdejeggyel, majd 1871-ig GYF jellel vert, de már nem sajátosan erdélyi pénzek verését vázolja fel (ez utóbbi két időbeosztás, mint említettük, nem is szerepel a katalógusban). Ezzel az időszakkal zárul a könyv pénztörténeti fejezete.
Az erdélyi pénzek verdehelyei című fejezet (21–24) betűrendben ismerteti a különböző erdélyi pénzverdék, majd ezután az eddig feloldatlan verdejegyek jegyzékét. Rövid, világos időrendi ismertetések nyújtják az érdeklődőnek a verdékkel kapcsolatos szükséges tudnivalókat. A Jegyzeteket (25–27) két igen fontos, ugyancsak betűrendbe szedett fejezet követi: A verdejegyek feloldása (28–32) és A köriratok feloldása (33–35). Végül Az idézett gyűjtemények jegyzéke (36), A felhasznált irodalom és rövidítései (37–38) és a Rövidítésjegyzék (39) zárja a nagyszabású bevezető részt.
Következik a könyv érdemi része, Az éremleírások (40–220). A szerző e folytatólag számozott katalógusában a pénztörténeti rész korszakolását követi. Értékenként s ezen belül időrendben áll előttünk az erdélyi fejedelmek, illetve a Habsburg-uralkodók erdélyi vereteinek részletes ismertetése. Igen fontos és hasznos az, hogy a szerző minden fejedelem, illetve uralkodó pénzkibocsátásainak felsorolása előtt röviden szól a fejedelemről vagy az uralkodóról: közli születésük és elhalálozásuk időpontját, ismerteti életpályájukat. Azokról is olvashatunk ilyen ismertetéseket, akik szerinte nem bocsátottak ki pénzt önálló uralkodókként Erdély számára, pontosabban: érmeverésük nem sorolható az erdélyi pénzverés sajátos folyamatába (így Szapolyai János és I. Ferdinánd). De ugyanígy bemutatja Rhédey Ferencet is, aki nem vert érmét saját nevére. Kitűnő numizmatikai hagyományt éltet ily módon Huszár Lajos, hiszen többek között hasonlóképpen járt el a még ma is használt, a múlt század húszas éveiben kiadott Appel-féle Repertórium is. Az eljárás világosan utal arra a szoros kapcsolatra, amely egyrészt a politika- és gazdaságtörténet, másrészt az éremtudomány között mindig is fennállt. Különben Huszár Lajos egész életművét áthatja e gondolkodásmód, a numizmatika szerves történeti egészben való felfogása és láttatása.
Az ismertetett mű jelentőségét többek között az is érzékelteti, hogy típus- és változatkiegészítéseinek száma Bethlen és Mária Terézia vereteinek esetében közel 40, Apafi éremkibocsátásainál túljut a 30-on, és tekintélyes számúra emelkedik János Zsigmond és Izabella, Báthori Zsigmond és Gábor, Bocskai István, II. Rákóczi György, III. Károly pénzeinek ismertetésében. Mindezt természetesen csak a bécsi, drezdai, berlini, stockholmi, bukaresti, kolozsvári és más európai múzeumokban végzett több évtizedes kutatómunka tette lehetővé, valamint az, hogy Huszár Lajos felhasználta és értékesítette Eypeltauer, Rádóczy és mások értékes részmunkáit, az említett összefoglalásokat és leletközléseket.
Az Egyeztető táblázatok című fejezet (221–231) párhuzamosan tüntet fel minden egyes Resch-számot és a Huszár-katalógus megfelelő számát. Ez újból alátámasztja a szerző ama kijelentését, hogy műve nem helyettesíti teljes mértékben a század elején megjelent erdélyi éremhatározót. Nem helyettesíti ugyan – tesszük hozzá –, de használata elengedhetetlenül szükséges a szakkutatás és a szaktudás mai szintjén. A két mű együtt nyújtja a numizmatikusoknak manapság oly nélkülözhetetlen munkaeszközét az erdélyi pénz meghatározásában. Éppen ezért – immár közel évtizeddel földi útja bevégzése után – a nagy tudós hagyatéka létfontosságú útravalót nyújt mindannyiunknak, mélyen visszhangzó üzenet a kortársaknak és az utódoknak.
Pap Ferenc