Korai magyar történeti lexikon (9–14. század)

Főszerkesztő: Kristó Gyula. Szerkesztők: Engel Pál és Makk Ferenc.
Akadémiai Kiadó. Bp. 1994. 753 lap

A magyar történettudomány jelentős vállalkozásaként bocsátotta közre az Akadémiai Kiadó 1994-ben a Korai magyar történeti lexikont. Mintegy másfélszáz szerző kb. kétezer szócikkben foglalta össze mindazt az ismeretanyagot, amely a címben jelzett hat évszázad kárpát-medencei és magyar történetére vonatkozik. Sajátos, hogy míg a magyar ókortudomány már a 20. század elején képes volt komoly szakmai színvonalú lexikon összeállítására (Pecz Vilmos: Ókori lexikon. I–II. Bp. 1902–1904), addig a magyar középkorkutatás szakemberei, akik a két világháború között a világ élvonalába tartoztak, nem hoztak létre olyan kézikönyvet, amelynek segítségével az érdeklődők és a szakemberek könnyebben el tudtak volna igazodni a magyar történelem középkori századaiban. Ez a helyzet azonban nemcsak a középkorra érvényes, hiszen más történelmi korszakaink sem bővelkednek szaklexikonokban. Zsámbéki László Magyar művelődéstörténeti kislexikona (Szeged 1937) terjedelménél és „mélységénél” fogva sem pótolhatta a műfaj feltűnő hiányosságait. Az űrt az 1948 utáni ún. marxista történetírás sem volt képes betölteni, bár ezen nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy az általános akadémiai lexikon, a Magyar Nagylexikon is az ötvenes évek óta vajúdik, és régen várt első kötete csak 1993-ban született meg.

Ha így, az előzmények ismeretében vesszük kézbe a Korai magyar történeti lexikont, az újszerűséget aligha lehet elvitatni tőle. Kötetünk azonban nem az lett, aminek tervezői eredetileg szánták, hiszen – mint az előszóból kiderül – e „vállalkozás eredeti célkitűzése szerint arra szolgált volna, hogy A magyar föld és nép korai történetének enciklopédiája címmel a teljes magyar őstörténetről, a Kárpát-medence hunoktól 895-ig terjedő históriájáról, továbbá a 895–1387 közti magyar történelemről adjon képet az enciklopédia műfajának megfelelően. [...] Személyi és szervezési okok azonban e nagyszabású – a magyar tudományosság jelenlegi erejét meghaladó – program hiánytalan megvalósítását lehetetlenné tették. Ugyanakkor az elkészült anyagok és a pótlólag megírt szócikkek biztosították egy Korai magyar történeti lexikon napvilágra kerülését.” Az előszóból ugyan kimaradt, de a kép teljességéhez tartozik (Kristó Gyula részletesen elmondta az Aetas 1990. 3. számában), hogy a könyv említett előzményének is volt egy korábbi előzménye. Eredetileg ugyanis a volt szocialista országok akadémiái, illetve régészeti intézetei népeik kora középkori történetét kívánták volna feldolgozni. A vállalkozásnak az NDK és Lengyelország Tudományos Akadémiái voltak a felelősei. Ez a munka főleg a 20. század területi viszonyait vette volna alapul, a mai országhatárok szerint történt volna a munkamegosztás. Vagyis a magyar középkor színtereinek jelentős részéről nem magyar történészek, következésképpen nem a magyar tudomány álláspontját közvetítették volna. Kristó Gyula szavaival: „nem tűnt kívánatosnak az, hogy mi a trianoni Magyarország területére vonatkozó középkori anyag megírásával mintegy antedatáljuk, megelőlegezzük Trianont a középkorban”, mert a középkor tárgyalásakor csak a középkorban érvényes etnikai és államhatárok figyelembevételével lehet hitelesen írni. Így a magyar régészek és történészek kiválván a nemzetközi vállalkozásból önálló kötet létrehozását tűzték ki célul.

A cím megválasztásában minden szó mögött tudatos koncepció rejlik. A kötet lexikonként határozza meg önmagát, s ez arra utal, hogy az eredeti tervvel együtt az enciklopédia műfajt is fel kellett adni, mert a munka végül is nem tartalmazza együtt az egyazon korra vonatkozó tudnivalók teljes tárházát. Ugyanakkor az enciklopédia mégis beszüremkedett a lexikonba, mivel a szócikkek jelentős része – az elsődleges szándéknak megfelelően – úgy készült el, hogy egy enciklopédiaszerűen felépülő hierarchikus rendszer része legyen. Mindezen műfaji keveredések azonban nem váltak a kötet kárára.

A történeti jelző azt hangsúlyozza, hogy a hajdanvolt élet megannyi vonatkozása közül (néprajzi, művészettörténeti, régészeti, viselettörténeti stb.) azok kaptak elsőbbséget, amelyek a történeti kép komplex kialakításához érdemi mondanivalóval rendelkeztek.

A korai jelző arra utal, hogy a kb. 800-tól a 14. század végéig történt eseményeket, folyamatokat, fogalmakat, ekkor élt jelentős személyeket vettek fel a munkába. A kezdő időpont a már említett előzményekből következett, legnagyobb előnye, hogy lehetővé teszi a Kárpát-medence magyar uralom előtti viszonyainak tárgyalását is. A záró határpont Zsigmond király trónra lépése. Ennek legfőbb indoka az volt, hogy az eredetileg tervezett Enciklopédia záró dátuma is ez lett volna, és a dinasztiaváltás mögött álló lényeges társadalmi és politikai folyamatok markáns határkővé teszik a magyar középkoron belül 1387-et. Ez a dátum azonban nem tekinthető merev cezúrának. Jól példázza ezt az is, hogy a korszakon teljesen kívül eső uralkodóról, Zsigmond királyról is készült külön szócikk, terjedelmében persze pontosan fele akkora, mint I. Károlyról és I. Lajosról. A korszakhatárok betartása általában a szócikk természetétől (politikai eseménytörténet vagy fogalom) és a szerzőktől függött. A Magyarország külkapcsolatait tárgyaló szócikkek pl. általában nem lépték túl a kijelölt határt, ugyanakkor több évszázadot átfogó fogalmak, jelenségek, tevékenységek és intézmények történetéhez nem lehetett mereven megtartani az Anjou-kor végét. A több 15. századi adattal is alátámasztott, a késő középkori szálak elvarrását is szem előtt tartó fonás-szövés, kápolnaispán, bandérium, bányaváros szócikkek azt bizonyítják, hogy az ilyen „kilépések” csak jobbá, érthetőbbé, világosabbá tették az illető témát.

A magyar jelző a jelek szerint elsősorban arra vonatkozik, hogy a téma feldolgozásakor a magyar tudomány képviselői elsősorban a magyar tudomány álláspontját érvényesítették. Ugyanakkor a vitás kérdéseknél majd minden esetben bemutatják a szerzők – a kétségtelen hitelű tények felsorakoztatása mellett – az egymásnak ellentmondó, egymással polemizáló értékeléseket. Ezt a módszert a legjobban talán a nagyszentmiklósi kincs szemlélteti, hisz e leletegyüttes etnikai hovatartozása máig vitatott. A különböző nézetek felsorakoztatása és – alkalmasint – cáfolata mellett jut hely a szerző saját véleményének is, a kutatás további irányaival megjelölve. A lexikon jól oldotta meg feladatát a többi vitás, illetőleg kényesnek tekinthető kérdések tárgyalásánál. A középkori magyar állam területén élő etnikumok történeténél is helyt kapnak az eltérő felfogások. A szlovákok etnogenezisének ismertetésekor korrekten szembesül a szlovák, ill. magyar álláspont, csakúgy, mint az egyik leghosszabb szócikké vált dáko-román kontinuitásban is megtalálhatjuk szinte az összes érvet pró és kontra egyaránt. Az erdélyi tudományosság szempontjából szemlélve pedig különösen figyelemre méltó a Benkő Elek által írt Erdély összefoglaló szócikk, amelyben az országrész korai történetének minden lényeges kérdése megtalálható.

A szerkesztőknek azonban nemcsak az Erdély szócikk szerzőjére esett jó választását dicsérhetjük meg, hanem általában a lexikon szerzői „káderpolitikáját”. A 170 szerző nagyobb része a főként Kristó Gyula és Makk Ferenc nevével fémjelzett „Szegedi Középkorász Műhely” tagja, vagy legalábbis egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, így ennek az iskolának a holdudvarába tartozik. Nem véletlen, hogy épp Szegeden bábáskodtak az első és sajnos valószínűleg sokáig egyetlen magyar „középkoros” lexikon megszületésénél. Míg az utóbbi évtizedekben az ELTE-n a középkori magyar történelemmel foglalkozó diákok aránya a többi történész hallgatóhoz képest lecsökkent, sőt szinte elsorvadt, Szegeden szépszámú, jól képzett középkoros ifjú végzett. A jelen munka oroszlánrészét elvégző „saját” szakemberek mellett azonban a lexikonban megtaláljuk egy-egy szűkebb téma egy vagy néhány szócikket író „külső” hozzáértőit is. Így, hogy csak néhányat ragadjunk ki a sok közül, Borsa Ivánt kérték fel az aradi összeírás, Gerics Józsefet a Hartvik, Lővei Pált a síremlékek, Klaniczay Gábort a szentté avatások és szentkirályok, Lovag Zsuzsát az ötvösség megírására. A jelek szerint a szerkesztők arra törekedtek, hogy minden szócikket annak feltehetően legjobb mai ismerője írja meg. Így a szerzők között találjuk a hazai történészek, régészek, irodalom- és művészettörténészek, néprajzkutatók, nyelvészek, filológusok, bizantinológusok, szlavisták, orientalisták, speciális történeti stúdiumok (történeti állattan, orvostörténet) jeles képviselőit. Az efféle szakosodásnak azonban szükségszerű velejárója, hogy egy-egy témának több művelője és képviselője is akad, különösen a hagyományos történeti témáknál. Az előbbi helyzeteket a lexikon szerkesztősége többnyire úgy oldotta meg, hogy megosztotta a témára vonatkozó szócikkeket. Más szerző írta pl. a sok szempontból összetartozó káptalan és kanonok, kápolnaispán és királyi kápolna, familiáris és familiaritás szócikket. Három különböző szerző írta a birtokjog, ősiség, örökösödés címszavakat, mintha kifejezetten az lett volna a cél, hogy Fügedi Erik, Zsoldos Attila és Tringli István külön-külön fejtsék ki, azaz foglalják össze a témára vonatkozó nézeteiket. Sok szócikk témájának ugyanakkor nincs mai „referense”. A régebbi szakirodalom felhasználásával ezekről is többnyire értékes és használható összefoglalások születtek.

Bizonyos esetekben azonban a szerzők közötti munkamegosztás a kötet egységes szempontjainak rovására ment. Külön szócikkek tárgyalják ugyanis a magyarság hat évszázados kapcsolatait mindazon népekkel, amelyekkel ezen hosszú időszak során érintkezésbe került. Az angol–magyar kapcsolatoktól kezdve a szerb–magyar kapcsolatokig ezeket a témákat is általában hozzáértők írták meg, főleg politikatörténeti szempontból. Épp ezért tűnik kakukkfiókának a német–magyar kapcsolatok története, amely szócikk elsősorban művelődéstörténeti és nyelvészeti szempontból dolgozta fel – nagyszerűen – a témát. A szerzőt tekintve (Mollay Károly) teljesen érthető okokból. A lexikon egysége azonban megkívánta volna, hogy az ilyen jellegű nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szócikkek egységes szempont szerint készüljenek el. Vagy így, vagy úgy, és lehetőleg nem „valaki így, és másvalaki úgy” elv alapján. Ez természetesen nem a szerzők, hanem a „végrehajtási utasítást” kiadók számlájára írandó. Valószínűleg hasonló okok magyarázzák azt a furcsaságot, hogy bizonyos szerzők a szócikkre vonatkozó szinte teljes szakirodalmat adják, mások viszont semmit. Az előszóban erről azt írja a főszerkesztő, hogy elsősorban a terjedelmesebb szócikkeknél törekedtek arra, hogy a források és a legfontosabb szakirodalom felsorolásával zárják a szöveget, és a szakirodalmat csak 1990-ig szerepeltették, „ennél később megjelent munkákra már csak kivételes esetekben tudtunk tekintettel lenni”. Nos, a kötetet átlapozva viszonylag sok ilyen kivételes esettel találkozunk, amelyek alighanem a szerzők lelkiismeretességének köszönhetően szinte naprakész irodalmat nyújtanak az érdeklődőnek. A baj ebben a fakultatívan „teljes” bibliográfiában csak az, hogy a nem szakember olvasó nem tudja eldönteni, hogy bizonyos esetekben valóban mondjuk egy 1977-es könyv-e a legfrissebb szakirodalom. A vár és vártípusok szócikkekre gondolok például, amelyeknek a végére odafért volna a két Castrum Bene kötet (az első legalábbis, amely 1990-ben jelent meg, a második 1992-ben), mert ezek alapvetően kérdőjelezték meg az addigi ismereteinket, és több új szempontot vetettek fel. Vagy hasonló hiányérzetet kelt a szolgabíró szócikknél a tisztség kialakulásával kapcsolatos másik vélemény mellőzése, amely pedig egy 1988-as publikációból ismert (Levéltári Szemle 1988/4, Zsoldos Attila). Ezáltal éppen a legújabb tudományos eredmények maradhattak ki. Általában véve nem lehet egyetérteni azzal a szerkesztői célkitűzéssel, hogy csak a hosszabb vagy fontosabb szócikkeket kell szakirodalommal ellátni. Egy szaklexikonnak éppen az a feladata, hogy megkönnyítse a témában való alaposabb elmélyülést. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele egy jó szakirodalmi tájékoztatás, részben azért, hogy kiderüljön, miből dolgozott a szerző, és mit hagyott figyelmen kívül, részben pedig azért, hogy megadja a könnyebb továbblépés lehetőségét. Úgy, ahogyan pl. a hiteleshelynél megkapjuk a téma érdemi szakirodalmának teljességét. Egyszóval a recenzens csak a kötet ama egyenetlenségeire szeretné felhívni a figyelmet, amelyek talán elkerülhetőek lettek volna határozottabb szerkesztői utasításokkal és egy végső bibliográfiai kiegészítéssel. Úgy tűnik, a szerzők önálló véleményalkotási lehetősége erőteljesebben érvényesült, mint az egységes szerkesztési koncepció.

A címszavak összeállítása nagyon gondosan történt. Önálló szócikket kapott valamennyi korabeli magyar uralkodó, vármegye, püspökség, főesperesség, szerepelnek a lexikonban a fontosabb városok, nemzetségek, családok, történeti személyiségek, egyházi intézmények, gazdasági, társadalmi, politikai fogalmak, irodalmi művek, földrajzi helyek. Kiemelendő értéke a lexikonnak, hogy szinte hiánytalanul tartalmazza a 14. század végéig a fontosabb várakat. Hiányérzete azért itt is akad az olvasónak, ugyanis külön szócikket érdemelt volna pl. a dusnok és a torló, úgy, ahogyan helyet kapott a daróc. Hiába keressük a tizedet is, pedig több szócikkben utalnak is rá.

Külön ki kell emelni, hogy remek genealógiai táblázatok mutatják be – immár egy kötetben – az Árpádok, Anjouk, Babenbergek, Habsburgok, Piastok, Premyslek, Rurikok leszármazását (többségüket Engel Pál állította össze), lista készült a magyarországi uralkodókon és főtisztségviselőkön kívül az érsekekről, püspökökről, a fontosabb európai országok uralkodóiról, a római pápákról, sőt még a konstantinápolyi pátriárkákról is. A kötet egyik legértékesebb része az a közel félszáz térkép és alaprajz, amely nem a régiek átvétele, hanem frissen készült, és valóban a mai tudományos álláspontokat tükrözi.

Egy lexikon értékét azon mérhetjük le, hogy használják vagy nem használják. Ennek kritériuma pedig, hogy adatai mennyire megbízhatóak. Sok esetben lehetne vitába szállni az egyes címszavak szerzőivel, hogy miért úgy írták meg a szócikket, ahogyan, vagy a hangsúlyt miért oda tették, ahová. A Korai magyar történeti lexikon adatainak megbízhatósága azonban vitán felül áll. Ha hibás adatot vagy magyarázatot közöl, azt a szakirodalom után teszi, mintegy tükröt tartva önmaga elé. Nincsenek benne elírt évszámok, nevek, könyvcímek, mint ugyanennek a kiadónak a legutóbbi lexikontermései közül némelyikben (Új Magyar Irodalmi Lexikon). Értékét tehát a használat és használhatóság maga igazolja, közérthető, élvezhető stílusban megírt  anyagához bátran fordulhat minden történelem iránt érdeklődő olvasó, diák, tanár, sőt tudományos kutató. Különösen fontos lehet helytörténettel foglalkozó kutatók számára, akiknek a feldolgozott helységek jó alapot adnak akár a későbbi korok feltárásához is. Az utóbbi években a könyvpiacon megjelent jelentős számú lexikon között a „Korai magyar történeti” biztosan a legjobbak között foglal helyet.

Remélhetőleg egy-egy szócíkk meg nem érdemelt „soványsága” sokakat ösztönöz a korai Magyarország intézményeinek, népeinek, helységeinek, politikusainak mélyebb megismerésére. Mert ebből a szempontból is rengeteg információval szolgál a lexikon, amikor feltárja a fehér foltokat történettudományunk térképén (bizonynyal ilyen, további kutatásokat igénylő téma pl. a magister szócikk). A kötet néhány éven belül biztosan hiánycikk lesz a könyvesboltokban és antikváriumokban, és akkor felmerül a második kiadás lehetősége. Annak érdekében, hogy ez majd ne csak egy változatlan utánnyomás legyen, érdemes lenne a szócikkeket folyamatosan „karban tartani”, a legfrissebb tudományos eredményeket beépíteni, a hiányzókat megírni, a bibliográfiai apparátust teljessé tenni. Bárcsak készülne legalább ilyen színvonalú kézikönyv a magyar középkor Zsigmondtól Mohácsig terjedő szakaszáról is!

Rácz György