A magyarok krónikája

Összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányokat írta Glatz Ferenc.
Officina Nova. Bp. 1995. 816 lap

Hódít a krónika új értelmezésű műfaja. Az utóbbi években az Officina Nova könyvkiadó jelentkezett hasonló tartalmú sorozattal. Kiadásában látott napvilágot Bodo Herenbergtől Az emberiség krónikája (Bp. 1991), Felix R. Paturitól A technika krónikája (Bp. 1991), más szerzőktől pedig A sport krónikája, A film krónikája és több más munka. Közös jellemzőjük, hogy egységesen nagy formátumú, díszes kiállítású, gazdagon illusztrált, inkább a szélesebb olvasóközönségnek szánt, érdekes és színes kiadványok.

Ezúttal nem külföldi, hanem magyar tudós szerző jelentkezik a sorozat legújabb és a nyugatiakat szakmailag jóval felülmúló darabjával és magyar témakörű munkával: Glatz Ferenc. „Tesszük a dolgunkat – írja az Előszóban –, mint őseink tették évszázadok során, válaszoltuk azoknak, akik kérdezték: vajon éppen akadémiai intézetnek kell szárnyai alá venni egy képes-színes magyar történelem összeállításának gondjait? S nemzetközi tudományos konferenciák szellemi izgalmát cserélni fel e »népmű« készítésére? A válaszok egyszerűek: mily erős szellemi izgalom egy szempontrendszerrel követni végig az őstörténettől napjainkig egy nép történelmét. Mily nagy kihívás megkísérelni otthonosan mozogni különböző korok emlékei között.” De a szerző azt is érzi, hogy generációja „életre szólóan adós közösségének”. Azért alkotta meg ezt a munkát annyi neves szakember, „sok szerző részvételével”.

És valóban Glatz Ferenc mint történetíró, mint szerkesztő és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója számos munka, történettudományi és oktatás számára írt kézikönyv szerzője, több sorozat és forráskiadvány sorozat szerkesztője és elindítója. Hogy csak a közelmúlt terméséből idézzünk, ő adta ki az utóbbi évek egyik legjelentősebb újkori magyar történeti forráskiadványát Palatin Josephs Schriften címmel. (Vierter Band. 1809–1813. Zusammengestellt und kommentiert von Sándor Domanovszky, herausgegeben und eingeleitet von Ferenc Glatz. Bp. 1991. Quellen zur Neuen Geschichte Ungarns.)

Több tanulmánykötete mellett mindig gondot fordított arra, hogy az Intézet műhelyének alkotói, régebbiek és újabbak, a közönség elé kerüljenek írásaikkal. Történetírásunk modern felfogásának tanújeleként Glatz Ferenc a szerkesztője a múltunkat mélyebben a kontinens történetébe ágyazó Magyarok Európában sorozatnak, melynek keretében időrendben Engel Pál, Szakály Ferenc és Kosáry Domokos kötetei meg is jelentek, az utolsó, befejező rész pedig az ő feladata. Egyebek mellett Glatz szerkeszti a Történetírók Tára sorozatot, amelynek sokkötetes anyagában Clio híveinek több reprezentánsa korszerű válogatásban jutott az érdeklődők kezébe. Az utóbbi sorozatban ő maga is több régebbi történetíró tanulmánykötetét jelentette meg, így Domanovszky Sándorét (Gazdaság és társadalom a középkorban. Bp. 1979), legújabban pedig Hajnal Istvánét (Technika, művelődés. Bp. 1993). A fiatalon elhunyt neves előd, Ránki György nyomdokaiba lépve (akinek emléke előtt jelen kötetében külön címszóval is tiszteleg), a Történettudományi Intézet igazgatójaként karolta fel a vezetésére bízott intézmény minden lényeges hagyományát és élénk kezdeményezőkészséggel és koncepciózusan vette számba és valósította meg a hatáskörébe vágó feladatokat. Hivatásul választott szaktudományának azon jeles képviselői iránti tiszteletként, akik előtte jártak, nagy sikerű emlékkönyvek egész sorának szerkesztését vállalta magára. Így jelentek meg egymásután Kosáry Domokosnak, Benda Kálmánnak, Pach Zsigmond Pálnak, Hanák Péternek és Niederhauser Emilnek kerek évfordulós emlékkönyvei. Mindez jó alkalom volt arra, hogy ne csak a pályatársak, az országhatárokon belül és kívül dolgozó, ismert történészek szólaljanak meg, hanem a fiatalabbak, sőt a szárnyaikat csak most bontogató intézeti ifjú kutatók is. Hiszen ebben Glatz Ferencnek – mint 1979 óta a História alapító-szerkesztőjének – már nagy gyakorlata és tapasztalata van. A kezdetben évi hatszori megjelenésű periodikának persze nem ez a fő érdeme, hanem az, hogy a nagyközönséghez 50–70 000-es példányszámban eljutva „Magyarország és a térség aktuális, eddig többnyire tabuként kezelt történeti témáit feszegeti (nemzeti kérdés, egyház, környezetvédelem, szociális feszültségek stb.)”.

Nyilván nemcsak az Officina Nova nyújtotta lehetőség, hanem a millecentenárium kedvező alkalma is felkínálta Glatz Ferencnek, hogy egy nép egész történeti fejlődésének nyomon kísérésében érvényesítse történetírói képességeit. Ha száz esztendővel ezelőtt a Szilágyi Sándor szerkesztette monumentális millenniumi történettel (A magyar nemzet története. I–X. Bp. 1895–1896) emlékeztek a legjobb szakemberek népünk múltjára, most más viszonyok között tekintenek vissza. A millenniumi történethez fogható nagy összefoglalás, ugyancsak a tízkötetesre tervezett Magyarország történetének vaskos kötetei az MTA gondoskodásából 1976 óta folyamatosan jelennek meg, és a sorozat három rész kivételével el is készült.

Más megközelítésre volt tehát szükség az 1100 éves évforduló alkalmából, és úgy érezzük, ezt az új megközelítés-módot találta meg Glatz legújabb, nagyméretű, mintegy 4000 szócikket tartalmazó munkájában. A História szerkesztőjeként világosan tapasztalhatta, hogy korszakunk emberének beállítottsága nagyon alkalmas a történeti múlt színes-képszerű megjelenítésű, közérthető és világos szerkezetű előadásmód befogadására. Akár az Officina Nova sorozata is modellt szolgáltathatott volna, de A magyarok krónikájában valami egészen újszerű módszerrel találkozunk. Nemcsak pusztán arról van szó, hogy a szövegek és a képek váltakozásával, egyszer az egyik, máskor a másik jóvoltából az olvasó érdeklődése, élménykeresése, szellemi izgalma folytonosan jelentkezik és fokozódik, hanem egy következetesen, fegyelmezetten végigvitt megközelítési módról.

Hogyan is néz ki a könyv egy lapja, kérdéscsoportja vagy kis fejezete? Először is a szerző minden korszakba, annak szellemébe egy lényegre törő, néhány lapnyi összefoglalással vezeti be az olvasót. Azután egy szűkebb időszakra, esemény- vagy jelenségsorozatra vonatkozó kronológia következik, majd az egyes történeti tények konkrét, tömör, néhány soros kifejtése; mindig úgy, hogy a megértést szemléltető kép, fakszimilé, rajz, festmény, lelet, térkép, vázlat, grafikon, fénykép, rekonstrukció segítse. A kép vagy ábra alatt minden esetben rövidebb-hosszabb szöveg, kronológiai eligazítás. Ilyen színes kockákból, mozaikokból tevődik össze a látványos összkép, amely eseményt, történelmi tettet rögzít, vagy jelenséget elevenít meg. Példának mindjárt a honfoglalás kérdését hozhatjuk fel (38–41). A 881–895 közötti időszak időrendje után rövid szövegrészek: Morva fejedelemség – Nagymorva Birodalom; A magyarok megjelenése a Kárpát-medencében és A morvák harcai a keleti frankokkal címmel, benne illusztrációként Vágó Pál festménye: Magyarok Kijev előtt és Szláv harcosok (rekonstrukciós rajz). Aztán újabb tömör szövegek: A vereckei bevonulás; A fehér ló mondája és A bizánci császár a türkökről. Ezekhez tartozik néhány kép: a magyarok követe a fehér lóval Szvatopluk előtt; jobbról a magyarok bevonulása (miniatűr a Képes Krónikából, 1358); a hét vezér hűséget esküszik Álmosnak – ahogy a 19. században elképzelték; turulábrázolás; hajfonatot díszítő korong, Rakamaz; végül előkelő magyar férfi süvegének ezüstből készített csúcsa. További kétlapnyi anyag egészíti ki a magyar honfoglalás témakörét, amely 895–904 közötti kronológiával kezdődik, majd a következő darabokból áll: A honfoglalás és a törzsek széttelepülése; A megosztott Európa; A gyepű kiépítése; A magyarok hadművészete és Pannonia megszállása című szövegek és ezekhez kapcsolódó képanyag. Így A honfoglalás kori társadalom szerkezetének vázlata (köznép, harcosok, urak); Honfoglalás – ahogy a 19. században elképzelték (részlet Munkácsy Mihály színvázlatából), aztán térkép (Közép- és Kelet-Európa a 10. század elején) és Honfoglalás kori visszacsapó íj (rajz). Természetesen minden korszakhoz és időszakhoz találó, annak szellemiségébe és gondolkodásába illeszkedő szöveg és illusztrációs anyag, ami nemcsak annak részleteire, hanem egy időszak lelkére világít rá, beleértve a politika, a gazdaság, a művelődés, a társadalom kérdéseit. Ez a közérthető „népmű” annak az útkeresésnek a szellemében jöhetett létre, amelyet Glatz régóta kutat, hogy ti. a történeti valóságot, a múltat nemcsak hagyományos, klasszikus, tudományos eszközökkel kell a historikusnak bemutatnia, hanem korunkhoz alkalmazkodva, közérdeklődéshez is kapcsolódó és népszerű formában, ha kell, újszerű műfajokkal, a média meghódítására alkalmas módon.

Mindezt korszerű szemlélet szellemében, aminek első szembeötlő jele a szokásostól némiképpen eltérő periodizáció. Noha a tatárjárásig nagyjából a régi csapáson halad, azután A középkori magyar nagyhatalom (1241–1437) (miért nem Mátyással bezárólag? – kérdezhetjük) periódus következik, majd A rendi állam és bukása (1437–1541) című. A török világ és az újjáépítés után következő korszaknak A polgári állam alapjai (1765–1830) címet adja, majd a Nemzetté válás és állami önállóság (1830–1867) következik. Az Osztrák–Magyar Monarchia időszakára két cím világít rá, mégpedig a Modernizáció és polgárosodás, valamint a Virágkor és bomlás. A következő szakaszok nagyjából az eddig ismert határok között mozognak, de külön fejezetként szerepel a Rendszerváltás. Kérdések a jővőről (1990–1995). Nézőpontjához tartozik nemcsak a tények kritikai vizsgálata és értékelése, az összefüggések keresése, a minél sokoldalúbb megközelítés, hanem az országos-nemzeti-népi fejlődés megértésére az európai valóságba, fejlődésbe való beágyazás, amit Kosáryval és többi munkatársával együtt már a Magyarok Európában előszavában meghirdetett. Ha a térkép földrajzilag Európába helyez el bennünket, egész fejlődésünk, gazdasági és művelődési életünk, társadalmi előhaladásunk is ide kapcsol. Nemcsak a honfoglalást követően jár így el a szerző, bemutatva a magyar kalandozásokkal párhuzamosan a vikingek hadjáratait is, hanem A francia forradalom hatása a magyar közvéleményre tárgyalása során is elemzi ezt a korszakindító nemzetközi eseményt. Nemkülönben amikor 1848 bemutatásába fog, melyben a belső és külső tényezők-események mintegy globális körképe rajzolódik ki.

Kétségtelen, hogy a kontinensen meggyökeresedett magyarság mindig érzékeny volt az európai változások, gazdasági-politikai, művelődési-művészeti áramlatok és irányzatok iránt, s azoknak megfelelő, sajátos alkotásokkal igazolta jelenlétét. Ha nincs is a rheimsi székesegyházhoz vagy kölni dómhoz fogható műemlékünk, de a kötetben felsorakozik a jáki templom, a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplom, a fertődi Eszterházy-kastély vagy a Parlament monumentális épülete. Mint ahogyan az ipari forradalomtól lázas Európában Jedlik Ányos a technikában a dinamóval jelentkezett, és a kontinensen először nálunk épült elektromos üzemű földalatti vasút az Andrássy út mélyén.

Az első pesti földalatti szelvényrajza meg is található a kötetben a millenniumi, 1896-os év bemutatásánál. Itt egyébként a világra tekintő ablakot a sport ünnepe, az első újkori olimpiára való emlékezés nyitja. A millenniumi esztendő jelentős eseményei között a földalattin kívül az Iparművészeti Múzeum megnyitása, az ünnepségek taglalása során még négy kép: az Iparművészeti Múzeum szecessziós épülete, a Városligetben felépített emlékkiállítás bejárata, egy plakát a ballonnal való felszállás propagálására és Benczur Gyula festménye Millenáris hódolat címmel szemlélteti az emlékezetes eseményt. (Kár, hogy a Hősök terének reprezentatív szoborcsoportja Árpádnak és vezéreinek alakjával nem jelentkezik a kötetben. Igaz, hogy a hiányt részben pótolja a kötet elején a Feszty-körkép részlete a honfoglalásról, központjában Árpád fejedelemmel és a törzsek vezetőivel.)

A magyarok krónikája nemcsak európai kitekintést nyújt, hanem különös gonddal figyel Kelet–Közép-Európa fejlődésére, népeire, országaira. A szerző őseinknek a Kárpát-medencében való megtelepedésétől kezdve napjainkig nyomon követi Ausztria, Cseh-, Lengyel- és Oroszország, a román országok, Bulgária és a délszláv államok fejlődését, Magyarországhoz fűződő kapcsolatát, viszonyát. A Habsburgok felemelkedése és a Habsburg Birodalom összeomlása éppúgy megjelenik, mint Szerbia önállósulása vagy a román állam egységesülése. Ennek rendjén az 1859. év nem csupán Ausztria veresége és lépés az olasz egység felé, hanem Havasalföld és Moldva egyesülésének beteljesülése is. Vagy 1878 nemcsak a berlini kongresszus, az európai erőátcsoportosítás esztendeje, hanem a balkáni rendezés során a Szomszédok: a független Románia és Szerbia létrejötte, s egyben megjelenik Bosznia, az új veszélyforrás is. A nemzetközi helyzet alakulása és a belső helyzet, a nemzetiségi mozgalmak és társadalmi feszültség olyan bemutatásban jelenkeznek, hogy szinte elkerülhetetlennek érezzük az utat a szakadékba, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása felé.

A könyv szemléletéhez tartozik, hogy az ország magyar és nem magyar népeinek múltját mutatja be, mindazokét, akik területén éltek, beleértve kulturális fejlődésüket, nemzeti ébredésüket és mozgalmaikat.

Nagy jelentőségű összefoglalójában Glatz Ferenc a nép egészének, az összmagyarságnak a fejlődését követi nyomon. Ebbe szorosan beletartozik Erdély múltja is, amelynek különösen fontos a szerepe a magyar nép történetében. Ezért nagyon lényeges az Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg-korszak bemutatása, amikor is a provincia külön államiságra-adminisztrációra kényszerült. Érdekes részek találhatók a könyvben az önálló Erdély kialakulásáról, az 1568. évi országgyűlés döntéséről a vallási türelem ügyében, Báthory István koráról, Bocskai István felkeléséről, Bethlen Gábor belső és külső sikereiről-megvalósításairól (itt talán annak címbeli kiemelése kifogásolható, hogy Bethlen Gábor saját várát ostromolja). A szép és szakszerű bemutatás jellemző a művelődés olyan gazdag hagyatékának számbavételénél, mint a honfoglalás kori művészeti tárgyak, a román kor, a gótika, reneszánsz és humanizmus, reformáció és ellenreformáció, barokk és romantika, szecesszió és későbbi áramlatok gyönyörű alkotásai; írók, művészek, tudósok művei. Erdély természetesen itt is hangsúlyosan jelentkezik, hiszen földjén születtek-alkottak a Kolozsvári testvérek, Apáczai Csere János, Jósika Miklós, Kós Károly és még annyian. A budai színház említésével egy időben nem ártott volna a kötetbe foglalni a kolozsvári állandó színház megteremtését (1792) is.

A szerző következetesen az összmagyarságban gondolkodik. A trianoni Magyarország, 1918–1945 és az 1945 utáni részekben külön szerepelnek a Magyar kisebbségek a határokon túl. Így a magyarság fejlődésébe benne foglaltatnak nem csupán az országhatárokon belüli, hanem az azokon kívüli nemzetrészek is. A szerző a „kultúrnemzet” fogalmának elfogadása jegyében cselekszik: „A nemzetfogalom eddigi értelmezéséből száműzni kell a gazdasági (nemzetgazdasági) és állami (nemzetállami) alapelveket. A nemzet elsősorban kultúrnemzet, nyelvi, hagyománybeli azonosságú emberek közössége, s így kell fennmaradnia a 21. század részére” – írja. (A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História plusz. 1992. 11. sz. 22.) Így aztán a nagy horderejű 1989 nemcsak a rendszerváltás, a magyar fordulat éve, hanem Kelet-Európa felszabadulása keretében a romániai változásoké is. Ebben a diktátor bukását Tőkés László tiszteletes fellépése készítette elő (a könyv Temesvár, forradalom címmel aposztrofálja szerepét), aminthogy az események rendjén jelen van A marosvásárhelyi pogrom címszó is.

Az ember mindennapjai, foglalatosságai, szemlélete és társadalmi mozgalmai a kötetben központi helyet foglalnak el, a szántó-vető földműves vagy kétkezi munkás élete és munkája éppúgy, mint a diáké vagy az orvosé. A jobbágy és szolgáltatásai, az egységes nemesi jogok, a vízimalmok és manufaktúrák, a 18. századtól a mezőgazdasági termelés korszerűsítése, később a gyáripar kifejlődése, a városiasodás előhaladása, a vasútépítés, a technikai haladás ezer jele mutatja a modernizáció folyamatát napjainkig, de egyben a folyton születő társadalmi feszültségeket, a parasztság ellenállását és a munkásság megmozdulásait, egy „jobb kor” utáni vágyódását. Küzdelmük bemutatásakor mindig velük van egy-egy olyan képviselőjük, mint Dózsa György, Táncsics Mihály vagy Szántó Kovács János. A hétköznapok mozzanataihoz tartozik a szórakozás megannyi formája, „az évszázad mérkőzése” és a táncdalénekesnő fellépése, a Rákóczi hadnagyának megtekintése vagy a Ludas Matyi mosolya, az utolsó háromnegyed században a rádió, félszáz éve pedig a televízió programja.

A politikatörténet természetesen az egész fejlődés elmaradhatatlan, legjobban kitapintható és körülhatárolható kerete, amihez a hadiesemények krónikája járul. A honfoglalás és államalapítás, királyság és egyház, a középkor nagy királyainak, így Nagy Lajosnak és Mátyásnak, az „igazságos”-nak cselekedetei és hadjáratai, a végvári harcok, szabadságküzdelmek, politikai mozgalmak, reformkor és 1848, a kiegyezés, a két világháború, a békeszerződések mind meghatározó események, mint ahogyan az 1956-os forradalom és szabadságharc vagy az 1989-es rendszerváltás is a jelenkorban. S minden esetben hozzájuk kapcsolódnak a folytonosságot képviselő köznép mellett az élen járó emberek, a királyok és fejedelmek után a polgári átalakulás és államélet nagyjai: Széchenyi, a „legnagyobb magyar”, Kossuth, „egy nép szerelme” és Deák, „a haza bölcse” vagy a 20. század politikai személyiségei sorában Antall József.

A könyv borítóján látványos színes képek, mozaikkockák, reprezentatív darabok. Az egész illusztrációs anyag (kb. 2000, többnyire színes kép!), technikájában, színeiben, kiállításában a műhelymunka csúcsán jelentkezik. Hadd idézzük ezért szó szerint az idevágó szöveget: „Készült a güterslohi Mohndruck GmbH Nyomdában, Németországban.” Mindez csak teljesebbé teszi a kéziratok írásában részt vevő történészek, a szöveg- és technikai szerkesztésben, valamint egyéb könyvkészítésen fáradozó munkatársak derekas tevékenységét, akik fölött ott vezérkedett az összeállító, szerkesztő és históriaíró Glatz Ferenc. Munkájuk komoly értékkel, élvezetes olvasmánnyal, könyvespolcainkra kívánkozó kötettel gyarapította nemcsak történeti irodalmunkat, hanem egész művelődési életünket.

Csetri Elek