Páll Árpád
A szerkesztői kívánság úgy szólt, hogy tanulmányozzam át az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában megjelent két bibliográfiai kötetet (Romániai Magyar Könyvkiadás 1944–1949. Összeállította: Tóth Kálmán és Gábor Dénes, Kolozsvár 1992, 152 lap; Romániai Magyar Könyvkiadás 1950–1953. Összeállította: Szigethy Rudolf és Újvári Mária, Kolozsvár 1995, 132 lap). Nézegessem, forgassam ezt a két kiadványt, mely újjáéleszti a két világháború közötti időszakban György Lajos által elkezdett, majd Valentiny Antal, Monoki István és Vita Zsigmond által folytatott tevékenységet, az erdélyi magyar könyvkiadás rendszeres figyelését és számontartását, mely mindaddig tartott, míg az EME-t 1948-ban hatalmi szóval meg nem szüntették. Nézegessem, forgassam a két kötetet s a benne foglalt anyagot vessem össze saját tapasztalataimmal, lévén, hogy már érettségi előtt a Móricz Zsigmond Kollégium kiadója és a Méhkas körül sürögtem-forogtam, 1948-ban pedig huszonegy éves ifjúként magam is az Állami Könyvkiadó bukaresti magyar szerkesztőségében dolgoztam. Amint az anyagot tanulmányozni kezdtem, mind határozottabban éreztem, hogy ezúttal nem élhetek a recenziók, könyvismertetések szokásos módszereivel, nem ragadhatom meg a két kiadvány valamilyen központi kérdését, hogy összehasonlítsam más művek, rokon kiadványok tartalmi és formai jellegzetességeivel, s ezekhez fűzzem megjegyzéseimet és fejtegetéseimet. Nem vagyok bibliográfus, illetéktelenül szólnék hozzá az anyaggyűjtés és összeállítás módszeréhez, az adatok prezentálásához és más hasonlókhoz. Különben is milyen központi kérdés hámozható ki több ezer különböző jellegű, műfajú és terjedelmű könyv és nyomtatvány egymás alá sorakoztatott címeiből? Valamiféle központi kérdés itt nem az adathalmazban, hanem esetleg az adathalmaz mögött keresendő. Ott, abban ragadható meg esetleg valamilyen általános jellegzetesség. Másrészt hiába idéződtek fel emlékezetemben egyik-másik cím olvastán olyan élmények, emlékek, amelyek a korszakra igen-igen jellemzőek, s amelyek ma már hol meggondolkoztató, újraértékelendő formában, hol meg egyenesen ironikus színekben jelennek meg az emlékezet képernyőjén, ezeknek ecsetelése, vázolása emlékiratba vagy más hosszabb írásba kívánkoznék, semmiképpen nem egy röpke recenzióba.
Régi szokásom, hogy az előszót vagy az utószót akkor olvasom el, amikor már belekóstoltam a könyvbe, amikor van már némi összehasonlítási, viszonyítási alapom. És talán soha annyi hasznát nem vettem a berögződött szokásnak, mint most, amikor elolvastam Gábor Dénes emlékezését Tóth Kálmánról és romániai magyar könyvészetéről, valamint Dávid Gyula tanulmányát a korszak magyar könyvterméséről. Ez utóbbiból főként a következő két-három mondat rímelt addigi tűnődéseimmel, s lendítette egyben tovább gondolatmenetemet: „A király eltávolításával, a köztársaság kikiáltásával (1947. dec. 30.) meglódult eseménysorozat a magyarság legszélesebb rétegeit is döntő módon érintette. Az állami és pártszervek tehát fontosnak tartották, hogy ezeket a tömegeket s az átalakításban szerepet játszó aktivistákat megfelelő politikai és ideológiai irodalommal lássák el. Ez a magyarázata a »brosúra-könyvkiadás« hirtelen előretörésének és a romániai magyar könyvtermés tematikai egyoldalúságának is.” Ez az! – örvendeztem – a „brosúra-könyvkiadás” lehet a központi fogalom, ami a két kiadványban tükröződő korszak jellegzetességét, sajátosságát kifejezi. Ennek a körüljárásával érzékeltethető egyúttal azoknak a jelenségeknek egyike-másika is, amelyeknek tanulmányozásához a kiadványok alapot, segítséget, útmutatást nyújthatnak.
A brosúra fogalmának, jelentésének eredetileg nincs meg az a hangsúlyos politikai tartalma, töltete, amivel az itt tárgyalt összefüggésben rendelkezik. A múlt század végi, e század eleji Ujváry Béla-féle francia–magyar zsebszótár szerint a brochure jelentése: füzet, röpirat; a budapesti Akadémiai Könyvkiadónál 1987-ben megjelent, Eckhardt Sándor szerkesztette kéziszótárban ez olvasható: brosúra, füzet; a Kriterion Könyvkiadónál 1979-ben nyomdafestéket látott Idegen Szavak Szótára ismét kettős értelmet tulajdonít a szónak: 1) néhány nyomtatott ívre terjedő fűzött könyvecske, 2) röplap, röpirat. Bárhogyan is szerepel azonban, akkor is, ha csupán a terjedelmet jelzi, és akkor is, ha a terjedelem mellett műfaji vagy műnemi jellegzetességekre is utal, fogalmában a politikai vonatkozások egyik esetben sem elsőrendűek, nem meghatározó fontosságúak. Ezzel a hangsúllyal, ezzel a töltettel a fogalom az itt tárgyalt időszakban telítődött.
Csak megerősít a felismerésben az, amit Gábor Dénes írása tudatosít: György Lajos, az erdélyi magyar irodalom első bibliográfiájának összeállítója 1926-ban megjelent munkájában az „irodalom” szót a legtágabb értelemben használta, minden önálló kiadványként megjelent nyomdai termékre vonatkoztatta. Ezzel mintegy hagyományt teremtett a későbbi bibliográfiák számára, akár maga állította össze őket, akár mások. A számba vett anyagnak bizonyára akkor is tetemes részét tették ki a 15–30 vagy 30–60 lap terjedelmű nyomtatványok, s közöttük akadhattak röpiratok, még politikai tartalmúak is, mégsem nevezte őket senki brosúrának. Füzetekként emlegették és emlegetjük őket mind a mai napig. Mert a brosúra fogalmához – hadd ismételjem meg és húzzam alá – ma már nem is csak a politikai tartalom tartozik hozzá, úgy általában, hanem egy bizonyos meghatározott magatartás, hozzáállás és az ezzel összhangban lévő politikai tartalom. A maga lényegi és formai sajátosságaival.
Dávid Gyula megállapítását, miszerint a társadalmi-politikai változások magyarázzák a brosúra-könyvkiadás 1948-as előretörését és dominánssá válását, a nem politikai vagy nem közvetlenül politikai jellegű kiadványok háttérbe szorulása pedig külön is kiemeli a termés szembeötlő tematikai egyoldalúságát – a tanulmányba foglalt számos táblázat bizonyítja. Mind az első kötet bevezető tanulmánya, mind a másodiké híven és meggyőzően ábrázolja az adott korszak könyvkiadásának és könyvnyomtatásának jellemző vonásait: az egyre erőteljesebben jelentkező központosítást, az egész ágazat állami irányításának és ellenőrzésének kialakulását, a kisebb vidéki központok leépülését és megszűnését s ezzel egyúttal a színesség, változatosság, a kezdeményezőkészség elapadását. A táblázatok nemcsak érvként szolgálnak a megállapítások alátámasztására, de érzékletes képet is nyújtanak róluk. Álljon itt szemléltetésül mindjárt egyik első táblázat néhány adata: a kommunista párt kiadásában 1944 és 1948 között 269 kiadvány jelent meg magyar nyelven, míg a hagyományos magyar intézmények összesen 106-ot adtak ki. Az első három és fél évben, vagyis 1948-ig a 269-ből 82 jelent meg, a következő két évben pedig 187. Ezzel szemben a hagyományos magyar intézmények az első három és fél évben 100 kiadványt jelentettek meg, a következő két évben pedig mindössze 6-ot. (Nyilvánvalóan nem önként vállalt takarékossági szempontok miatt.) Hogy azután a jelenséget a brosúrák hirtelen előretörésének nevezzük, mint Dávid Gyula teszi, vagy az előző évek során felhalmozódott tendenciák új minőségbe való átcsapásának, arról tetszésünk szerint dönthetünk. A táblázat adatai alapján magam az utóbbi meghatározás mellett szavaznék, mert a kommunista párt kiadványainak esetében 1945-ben és a következő két évben csaknem azonos szintet mutató, halmozódó tevékenységről van szó (25, 29, 24 kiadvány), amely azután 1948-ban – nyilvánvalóan az előző évek során megszerzett tapasztalat és a bővülő keretek alapján – új minőségbe csap át (73 kiadvány, a következő 1949-es évben pedig 114). Némileg hasonló tendenciát mutat a szakszervezetek és a Romániai Demokrata Nők Szövetségének kiadói tevékenysége is, a Magyar Népi Szövetségé már nem egészen – itt azonban nem mehetek bele ennek a részletes taglalásába.
Miért állítom, hogy a „brosúra-könyvkiadás” fogalmához nemcsak számszerű, mennyiségi mutatók tartoznak hozzá, nem is csak általában a politikai tematika jellemző rá, hanem bizonyos jól meghatározott magatartás, hozzáállás, kérdésfelvetési és tárgyalási mód is? Azért, mert ezeknek az áttételesebb, közvetettebb vonásoknak a számbavétele nélkül nem mérhetjük fel és nem értékelhetjük kellőképpen a brosúra-könyvkiadás szellemének az egész kiadói tevékenységre gyakorolt befolyását és hatását. Vagyis hiányosan vázolhatjuk csak fel az összefüggéseket. A jelenség részletes elemzése természetesen a tartalmi vonatkozások alapos szemügyre vételét feltételezi, nem árt azonban már itt felhívni rá a figyelmet, mivel a kiadványok harsogó címei szinte kötelező erővel kényszerítik ki a megjegyzést a lajstromok áttekintőjéből. Az igazság Katinról – hirdeti az RKP egyik 52 oldalas brosúrájának címe mindjárt 1945-ben, s a címhez a következő magyarázatot fűzi hozzá: „A német-fasiszta bitorlók által a katini erdőben agyonlőtt lengyel hadifogoly tisztek kivégzése körülményeinek megállapítására és kivizsgálására kiküldött különbizottság jelentése.” Jól tudjuk, ma már a tizenéves gyerekek előtt sem titok, hogy a bizottság nem az igazságot derítette ki, hanem az igazság meghamisításával a fasisztákkal egy húron pendülő bolsevikokat, a sztálini rendszert igyekezett felmenteni a felelősség alól. Amiből témánkkal kapcsolatban az a megjegyzés adódik, hogy a brosúrairodalomban az igazság, sőt az egyedüli, megfellebbezhetetlen igazság magabiztos hirdetése többnyire egyoldalú ítélkezésekkel, összefüggések figyelmen kívül hagyásával vagy mint jelen esetben: hazugságokkal, propagandafogásokkal, az igazság meghamisításával függ össze. A kifejezetten politikai témájú kiadványok címeiből valósággal süt a kérlelhetetlenség és a hajthatatlanság: Vessük ki sorainkból a nép ellenségeit!; Korlátozzuk a kizsákmányoló kulákosztályt!; Leplezzük le a cionizmust! stb. stb. A koronát az engesztelhetetlenségre egy a falusi pártpolitikai körök részére megjelentetett 1951-es kiadvány címe teszi fel: Gyűlöljük minden erőnkkel a háborús uszítókat, szabadságunk és boldogságunk ellenségeit (az 1950–1953-as bibliográfia 39. oldalán található 78-as számmal megjelölve). Mit mondhat erről az ember? A nagyon vitatható szabadsághoz és boldogsághoz csakis a teljes lényt eltöltő harag és gyűlölet talál. Az is természetes, hogy valamennyi politikai ellenfél vagy másként gondolkodó, másként vélekedő személy és intézmény ellenségnek, árulónak, kémnek vagy gyilkosnak minősüljön. A következő lapon a 109. számmal jelölt kiadvány: A Jugoszláviai Kommunista Párt gyilkosok és kémek kezében. Dokumentum és cikkgyűjtemény. Ford. az RMP Kiadója magyar szerkesztő bizottsága. Vagy a 72. lapon, 1952-ből, Sejnmann, U.: A Vatikán a béke és a demokrácia ellensége stb. stb.
Ha valakit aztán ilyen érzelmek és indulatok töltenek el, jobban mondva: ha egy hatalmi szerv propagandája ilyen irányban igyekszik alakítani, modellálni a polgártársak érzelmeit és gondolatait, akkor természetes, hogy a legnagyobb hévvel dicséri a maga elképzeléseit s az elképzeléseket megvalósító intézményeket: A világ legdemokratikusabb alkotmánya; Egy valóban demokratikus választási rendszerért; A leghaladóbb társadalmi-gazdasági rendszer; Az igazi román–magyar közös múlt stb. stb. Mondanom sem kell: az igazi, a valóságos, a szuperlatívuszos fogalmak egytől egyig csonkák, manipuláltak, ferdék, hazugok.
Mindössze emlékeztetőül teszem hozzá a fentiekhez: az effajta viszonyuláshoz szervesen illeszkedik a katonás modor és a megjátszott tanítómesteri póz. Harc a vetési kampányért; Harcra az aratási kampány sikeréért; Utasítások a termények felbecsülésére; Mit tanulhatunk a tudományból a termésbetakarításról – ez különlegesebb volt, ennek az adatait is lejegyeztem (1953, 98. l. 316. cím). És egy másikét is: Buharov, A.V.: Tanulj meg súlyt emelni! [Bukarest] Testnevelési és Sport Kiadó (1952, 54. l. 42. cím).
A második kötet bevezető tanulmányában Dávid Gyula többek között arról ír, hogy az 1948–1953-as könyvtermés szakrendi csoportosítása eleve kockázatos, mivel a kiadványok csak részben vehetők már kézbe. Jelentős részüket kiselejtezték, zúzdába küldték, s azokban az években hivatalosan már nemigen foglalkoztak bibliográfiával. Ami mégis kézbe vehető, azzal gyakran előfordul, hogy „... a formailag ilyen vagy olyan tematikai csoportba sorolható mű igazából a politikai propagandairodalomhoz tartozik”. Mivel D. Gy. nem akar elejébe vágni a tartalmi vonatkozásokat is szemügyre vevő és elemző belső vizsgálatnak, mindössze a szépirodalmi művek táblázatokba foglalt csoportosítását tekinti át, és a táblázatok egyetlen pontjához fűz kommentárt: „...a nem román és nem orosz-szovjet irodalomból fordított” művekhez. 1949-ben ezek között szerepel az amerikai Kanin-Garson színműve, az Ócskavas nagyban, amelyet a kolozsvári színház mint az „amerikai imperializmust leleplező” művet tűz műsorára, továbbá Jean Lafitte Életre-halálra című ellenállási regénye, amelyet a Világirodalmi Lexikon meg sem említ, és Anderson Nexőtől A szürke fény. Kétévi szünet után 1951 és 1953 között évenként egy-egy nyugati irodalmi mű tűnik fel ismét, talán mondani sem kell: nem a legjelentősebbek közül való. Hadd egészítsem ki Dávid Gyula megjegyzéseit egy-két magam által számba vett és csoportosított adattal, megjegyezve, hogy a számolgatásra épp a két kötet bevezető tanulmányaiba foglalt táblázatok szemléletessége és gondolatokat megmozgató ereje ösztönzött: az 1950-ben megjelent, illetve lajstromba vett 405 kiadvány közül – a címekből s a rövid jellemzésekből ítélve – 203, vagyis eggyel több mint a kiadványok fele tartozik a fentebb jellemzett brosúrák csoportjába. De hogy a brosúrák szelleme mennyire rányomja bélyegét a más jellegű kiadványokra is, annak érzékeltetéseként hadd soroljam fel néhány más jellegű mű és nyomtatvány címét is, a teljesség igénye nélkül: Ágyúszónál hangosabban (versantológia), Az első brigád, Acélfal, Ünnepi műszak, Fény a földeken (elbeszélések), Fogj bátran tollat (44 dolgozó versei), Borisz Polevoj: Mi szovjet emberek; Prilezsaeva: Melletted vagyunk, elvtárs (ifjúsági regény), Raudszepp: Küzdelem a kolhozért (regény), Tűzben edzett brigád, Lavrenyov: Amerika hangja (színmű). Zeneművek: Lépj ki bátran, Száll a szikra, Új várak épülnek, Harcosok leszünk, Vidáman köszönt a pionír.
A negyvenes évek végének és az ötveneseknek a szelleméhez, hangulatához és szerkesztői gyakorlatához szervesen hozzátartozott egy olyan jellegzetesség is, amit a bibliográfiai adatok nem nagyon érzékeltethetnek, vagy csak nagyon halványan, nagyon hézagosan sugallhatnak: az időszerű politikai szempontok hivatalosan megkövetelt elsődlegessége, primátusa, mindenek felett valósága. Nemcsak az újonnan született művek megítélésénél érvényesült ez a szempont, illetve váltott ki néha nagyon heves vitákat a szerkesztőségeken belül a politikumot szűkebben vagy tágabban, közvetlenebbül vagy közvetettebben értelmező, a politikai szempontot kizárólagosnak tekintő és az időszerűség követelményeit esztétikai szempontokkal is párosító szerkesztők között, hanem a klasszikusok műveinek elbírálásakor is. Igen gyakran ezen múlott, hogy végül is valóban reprezentatív alkotás kerül be a kiadói tervbe és az olvasó asztalára, vagy pedig másodrendű, nem túl jelentős írásmű. Aki tehát a bibliográfiai adatokat áttekintve az adott korszak könyvkiadásának általános képét óhajtja megrajzolni, annak arra a kérdésre is többé-kevésbé biztos és meggyőző választ kell adnia: a klasszikusok művei közül és a világirodalmi alkotásokból miért éppen a bibliográfiában feltüntetett művek kerültek kiadásra, és miért nem mások? Melyek voltak az egyes szerkesztőségek tájékozódásának, választásának döntő szempontjai? S ugyanebben az összefüggésben kell megítélnie az elő- és utószavakat is. (Hogy mindössze egy kirívó példát említsek meg: Móricz Zsigmond Rokonok című regényének a román kiadásához készült előszó félkarú óriásnak mondja az írót, mert társadalomszemléletét nem a marxizmus–leninizmus „felismerései” jellemzik.) A kommentárok mellett a szöveg épségét, teljességét vagy cenzúrázottságát is érdemes számba venni, mert különböző esetekben egyes szerkesztők elkötelezettsége és ébersége nem ismert határokat és gátakat.
Minthogy a bevezető tanulmányok a bibliográfiák összeállításának gondjait és nehézségeit, hellyel-közzel pontosításra vagy kiegészítésre szoruló jellegét is megemlítik, bátorkodom magam is egy-két megjegyzéssel, adalékkal előállni. Az első kötet bevezető tanulmányában a jelentősebb könyvkiadók számbavétele után a 7. lap utolsó bekezdésében Dávid Gyula azt írja: „Végül szerényebb teljesítménnyel, de az önszerveződésre irányuló széles körű igyekezetet jelezve bukkannak fel olyan kiadók, mint az aradi Aurora csoport, a Demokratikus Népi Írók Kiadója, az Új Géniusz, a kolozsvári Dózsa György, a Libro, a Petőfi Atheneum...” stb. stb. – folytatódik a felsorolás. Emlékezetem szerint, bár ebben nem vagyok egészen biztos, a Dózsa György Kiadó, amely főként az orosz irodalom népszerűsítését tűzte ki célul, valamiféle szervezeti kapcsolatban állt egy hasonló profilú magyarországi könyvkiadóval és alighanem az Orosz Könyvvel is. Nem is annyira önálló könyvkiadással foglalkozott, hanem az oroszból fordított könyvek újrakiadásával és terjesztésével. Kérdéses tehát, hogy mennyire lehet az önszerveződés igyekezetének példájaként felhozni. Még kérdésesebb ide sorolni a rövid ideig létezett Librót, amely tudomásom szerint az RKP észak-erdélyi vagy Kolozs megyei kiadója, de legalábbis valamiféle érdekeltsége volt. Ugyancsak a bevezető tanulmányban a nyolcadik oldalon ez olvasható: „1947-ben megindul már az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), vele párhuzamosan pedig a Közoktatási Minisztérium veszi át a magyar tankönyvek kizárólagos kiadásának jogát...” A második kötet bevezető tanulmányában mintegy az előbbi gondolatmenet, illetve helyzetvázolás folytatásaként ez áll: „...Kiss Jenő, aki annak idején még az Erdélyi Helikonnál kezdte szerkesztői inaséveit, és Tóth Samu, akinek majd az ötvenes évek második felében és a hatvanas években lesz meghatározó szerepe a romániai magyar könyv grafikai-tipográfiai arculatának kialakításában[...] kezdettől fogva ott van az Állami Könyvkiadónak az államosítás után kialakult kolozsvári szerkesztőségében.” Majd lennebb: „...az Állami Könyvkiadó bukaresti magyar szerkesztőségében ott találjuk Abafáy Gusztávot, Bonyháti Jolánt, Szemlér Ferencet és Páll Árpádot”. A két megállapítás között egy kis ellentmondás van, és a szerkesztőség tagjainak felsorolása is kiigazításra szorul. 1947-ben lehetett ugyan magyar munkatársa az Állami Könyvkiadónak (talán Bonyháti Jolán személyében), mert a bibliográfia szerint abban az évben jelent meg a kiadó impresszumával Horváth Istvánnak A kacsa és a kakas című meséje (Bukarest, 1947. Imprimeria Naţională. 84 l.). Magyar szerkesztősége azonban nem volt. A magyar szerkesztőség 1948. április végén–május elején létesült, amikor Bonyháti Jolán mellé (ő volt a szerkesztőség ős-bukaresti tagja) lehívattak Bukarestbe engem is, majd rövid pár nap után megjelent Abafáy Gusztáv. A kolozsvári magyar szerkesztőség megalakulásának időpontja az, ami a második kötet bevezetőjében szerepel: az államosítás utáni időszak, 1948 nyara, ha jól emlékszem, augusztusa. Részletkérdés ugyan, de a pontosság kedvéért megjegyzem: Szemlér Ferenccel nem dolgoztam együtt a bukaresti szerkesztőségben, pár hónapos fővárosi tartózkodás után 1948 szeptemberétől a kolozsvári szerkesztőségbe kerültem Kiss Jenő és Tóth Samu mellé – velük együtt dolgoztam a Kiadónál 1949 decemberéig, katonai szolgálatra való bevonulásomig. Szemlér Ferenc ősz vége felé került Bukarestbe és dolgozott aztán ott hosszú éveken át.
A sorozatokat a két kiadvány úgy tartja számon, hogy a megfelelő helyen a címeket egymás alá sorakoztatva összefüggő jellegüket érzékelteti, a szerzők és a címek ábécérendjében pedig egyenként, megszámozva tünteti fel őket. 1947-ben Sütő Andrással együtt ifjúsági lapot szerettünk volna indítani. Mivel az engedély megszerzése rendkívül bonyolult, hosszadalmas és megítélésünk szerint eléggé kétséges volt, Balogh Edgár tanácsára a Magyar Népi Szövetség Központi Ifjúsági Bizottságának röpirataként jelentettük meg három alkalommal kiadványunkat. Különböző címeken, másokat is bevonva, illetve feltüntetve az impresszumban: Magyar Ifjúság – 1947. március; Petőfivel – július; Szabad ifjúság – november. Röpiratként nem kellett engedély a megjelenéshez. A bibliográfiában az első nem szerepel, a második és a harmadik megtalálható. Nem sorozatként. Az eseten csodálkozni nem lehet (az első Kolozsváron jelent meg a Minerva nyomdában, a második Temesváron, a harmadik ismét Kolozsváron a Csákányovszky nyomdában), nehezményezni még kevésbé. Az első kettőn szerepel a „szerkesztő bizottság”, a harmadikon már csak ez áll: Az RMNSZ ifjúságának kongresszusi röpirata.
Nevek, álnevek, szignók. Az első kötet névmutatójában, a 138. lapon Nagy Elek neve után zárójelben Méhes György szerepel. Életművének legnagyobb része ugyanis ezen a néven látott nyomdafestéket. Nem rajta múlott, nem ő kívánta így, a körülmények kényszerítették névváltoztatásra. Franyó Zoltánnál a második kötet névmutatójában zárójelben szintén olvasható: „l. még Lajtha Géza”. Az eljárást, a módszert nem lehet azonban általánosnak mondani, nem minden felvett név, álnév után szerepel az eredeti is. Vagy fordítva. Kászoni Kata például emlékezetem szerint Marton Lilinek volt az álneve egy időben, Kese András a Kakassy Endréé. Érdemes volna a névmutatókat ebből a szempontból is átnézni és kiegészíteni addig, amíg a nevezettek vagy a biztosan emlékező kortársak, ismerősök még életben vannak.
Az ötvenes-hatvanas évek szokásaira és főként a Politikai Kiadó és az Orosz Könyv kiadásában megjelent kiadványokra eléggé jellemző volt, hogy a fordító(k) nevének feltüntetése nélkül jelentek meg. Szerepelnek viszont becslésem szerint „hályogkovács” fordítók is. A teljesebb és több vonatkozást is felvillantó névmutatók ebből a szempontból is nagy szolgálatot tehetnének.
Apróságok, félreérthető, félrevezető sajtóhibák. Az 1945-ös lajstrom 205. pontjánál (30. lap) ez áll: Nagy József: Tanuljon oroszul! Ucsitjesz po vergerszki! (sic!). Robotos Imre: Az igazi román–magyar közös múlt című brosúráján a szerző neve egyik helyen helyesen szerepel, a sorozatot jelölő felsorolásban viszont Botos Imreként. Az Állami Kiadó egyik könyve Füllentő Gerne és más mesék címmel szerepel (első kötet 83. l.). Füllentő Gergucról van szó, alighanem kézírásos kartotékról másolhatta át valaki, ezért lett az u-ból n, a c-ből e. A második kötet 70. lapján 319. sorszámmal ritka évi tünemények szerepel – nyilvánvalóan égi tüneményekről van szó.
Bizonyára más is talál hasonló apró szeplőket, ha a köteteket átböngészi. Vitathatatlan azonban, hogy megjelenésük nagy segítséget jelent a kutatásnak, a jelenlegi és a jövőbeli kutatóknak egyaránt, előképzettségtől és korosztálytól függetlenül.