A háromszéki Papolcon született 1855-ben, és ott is alussza örök álmát 1940 óta a két háború közötti erdélyi magyar történetírás egyik legjelesebb képviselője: Barabás Samu. Egész életét a magyar történetírás szervezésének, az erdélyi levéltári forrásanyag védelmének, feltárásának és közzétételének szentelte. Bár ezeken a területeken elévülhetetlen érdemeket szerzett, és kiadványai ma is nélkülözhetetlen segédeszközei a történetkutatásnak, emlékét meglehetősen elhalványították a köztudatban a halála óta eltelt fél évszázad súlyos megpróbáltatásai. Napjainkra legfeljebb csak a história hivatásos művelői és a magyar levéltárosok ha tudják, hogy mit köszönhetünk ennek a tudósnak, aki a magyar tudományosság központjából vonult vissza szülőföldje magányosságába, és vállalta a kisebbségi sorsban való újrakezdés embertelen nehézségeit, hogy segítse a magyar tudományosság folytonosságának fenntartását Erdély földjén.
Papolc község székely népe a múlt ismeretének megtartó erejére is figyelmeztetni kívánta a jövendő nemzedékeket azáltal, hogy református templomának felújítása során emléktáblával örökíti meg a soraiból kikerült kiváló tudós érdemeit és emlékezetét. E helyi kezdeményezést mindazok a tudományos intézmények felkarolták, amelyekben Barabás Samu munkássága egykor lezajlott. Így került sor a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület együttműködésével az emléktábla elkészíttetésére és a megújult templom szentélyének a hajó felé néző falán való elhelyezésére, majd felavatására ünnepség keretében.
Az 1995. október 15-én lezajlott emlékünnepélyen a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat és a Székely Nemzeti Múzeum képviseltette magát.
Az ünnepség Barabás Samu sírjának megkoszorúzásával vette kezdetét. Ezen Papolc szinte teljes magyar lakossága részt vett. A falu főutcáján át a temetőbe kivonuló menet élén székely viseletbe öltözött fiatal leányok és fiúk vitték a koszorúkat és a virágokat. Ezekkel teljesen beborították a festői fekvésű hegyoldalon lévő sírhantot. Keresztes István helyi református lelkész imája és áldása után a község egykori és mostani tanítói, valamint tanulói adtak a sírnál rövid műsort, felidézve az elhunyt tudós érdemeit és helyi emlékezetét. Ezt követően került sor a falu népe által zsúfolásig megtöltött templomban az ünnepi istentiszteletre, amelyen Gálffy Zoltán, a kolozsvári Protestáns Teológia egyháztörténeti professzora prédikált, beszédében megemlékezve az elhunyt tudós kiemelkedő érdemeiről is.
Az istentisztelet befejezése után Jakó Zsigmond professzor, a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja emelkedett szólásra, és az alábbi szavakkal rajzolta meg Barabás Samu életútját, méltatta tudományos tevékenységét, mindmáig időszerű példaadását:
„Emlékezés és emlékeztetés végett gyűltünk ma itt össze. Olyan tudós emlékét idézzük, akinek élete a székelységből vétetett, akit ez a falu adott a tudománynak, és aki a magyar történetírás csúcsain befutott pálya után ide tért vissza örök nyugalomra. Néhai Barabás Samura, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjára, a Magyar Országos Levéltár erdélyi osztályának megszervezőjére, a Magyar Történelmi Társulat egyik jelesére emlékezünk, és az ő példás életére emlékeztetünk. Tudományának és népe érdekében végzett munkájának állítunk maradandó emléket, a most élők és a maradék okulására.
Ismeretes, hogy a székelység korábban fegyverrel, majd pedig szorgos iskolázással mozdította elő hazája és népe megmaradását. A Magyarhermányról származó, lófő rendű Barabások is a XVIII. század közepe óta iskolázott emberekként szolgálták közösségüket. Az Udvarhelyszékből Háromszékre áttelepült muzikális ős orgonaépítőként, fia és unokája pedig egymást követően közel egy évszázadon át Papolc népének kántortanítóiként végeztek egész Orbaiszéken elismert oktató-nevelő munkát.
A tanulás, a könyv, az írás, az erős közösségi hagyományok uralták tehát azt a családot, amelybe Barabás Samu azonos nevű apja és nagyborosnyói Bede Anna második gyermekeként 1855. november 14-én Papolcon meglátta a napvilágot. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi és a székelyudvarhelyi kollégiumban járta. Történelmi tanulmányait 1876 és 1880 között a budapesti tudományegyetemen végezte és már ott eljegyezte magát a történelmi segédtudományok művelésével. Így figyelt fel reá Szilágyi Sándor, a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, a magyar történetkutatás és történészképzés akkori irányítója. Ő szerzett ösztöndíjat a fiatal erdélyi történésznek, hogy Bécsben az Osztrák Történeti Intézetben, a forráskutatás és a medievisztika akkor legkitűnőbb európai műhelyében 1881 és 1883 között tökéletesíthesse oklevéltani és paleográfiai ismereteit. Hazatérése után Szilágyi a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárában alkalmazta, ahol két éven át dolgozott. Miután Thallóczy Lajost 1885-ben az Udvari Kamara Levéltárához Bécsbe rendelték át, helyére a Magyar Országos Levéltárba Barabás Samut állították, minthogy akkor folyt az erdélyi osztály szervezése, anyagának rendezése és megnyitása a kutatás számára. Ennek a munkának lett az irányítója és évtizedeken át az erdélyi történeti kutatások nélkülözhetetlen, legilletékesebb levéltári szakértője Budapesten Barabás Samu.
Szilágyi Sándorral való szoros kapcsolata azonban az Egyetemi Könyvtárból való távozása után sem szakadt meg, mert pártfogója Thallóczy helyébe őt vette maga mellé a Magyar Történelmi Társulat titkárságára. 1885-től kezdődően 1914-ig ténylegesen jórészt ő intézte példás módon az akkor a magyar történetkutatás irányítását végző Történelmi Társulat ügyeit, és alaposan kivette részét a magyar történettudomány és forrásközlés központi folyóiratainak, a Századoknak és a Történelmi Tárnak, valamint a közkedvelt Magyar Történeti Életrajzok sorozatnak szerkesztési és kiadási teendőiből. Nyugalomba vonulása után, 1915-ben, azzal a szándékkal költözött haza szülőfalujába, hogy maradék munkaerejét és egész életében gyűjtött ismereteit kizárólag az erdélyi, közelebbről a székely históriának szentelhesse.
Barabás Samu tudományos munkásságának és hivatali működésének színterei a magyar történetkutatás legfontosabb, központi intézményei voltak, éppen azokban az évtizedekben, amikor e tudományágban korszakváltás zajlott. Mai szóhasználattal élve, az amatőr történészkedést ekkor váltotta fel Magyarországon a módszeresen képzett új nemzedéknek a kor európai színvonalán álló hivatásos történetkutatása. Barabás Samu annak a Bécsben formálódott fiatal gárdának volt a tagja, amelyik a modern magyar történettudomány megalapozójának tekinthető. Együtt nevelkedett és dolgozott Fejérpataky Lászlóval, Károlyi Árpáddal, Thallóczy Lajossal, Tagányi Károllyal és történetkutatásunk korszerűsítésének többi úttörőjével. Közismert és köztiszteletben álló alakja volt a századelő magyar történésztársadalmának. Bécsi tanulmányainak köszönhetően az általa közzétett oklevéltárak a korabeli magyar forrásközlés csúcsát jelentették. Ez irányú munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia 1910-ben levelező tagsággal ismerte el. Szakismereteivel rendkívüli emberi erények társultak. Erkölcsi tisztaságát, önzetlen segítőkészségét, pontosságát, nyílt és egyenes jellemét, szerénységét, távolállását mindenféle intrikától, tülekedéstől és magamutogatástól még azután is évtizedeken át emlegették kortársai, hogy a fővárosból visszavonult papolci remeteségébe.
Tudása és emberi erényei nyomán Barabás Samu jóval derűsebb életet érdemelt volna annál, mint amilyen neki rendeltetett. Választottjának elvesztése miatt nem alapított családot. Szintén korán elhalt orvos bátyja Nagyborosnyón élő, általa gondosan neveltetett három árvája és később ezek gyermekei pótolták számára élete végéig a családot. A sors azonban e tekintetben is kegyetlen volt hozzá, mert szakmájában utódjának szánt Miklós nevű unokaöccsét az ígéretes történetkutatói pálya kezdetén, 22 évesen ragadta el mellőle a halál 1907-ben. Barabás Samut ez az újabb veszteség tette véglegesen magános emberré. Egyedülléte 1918 után azáltal vált teljessé, hogy az uralomváltozás elszigetelte a magyar tudományos élettől, elválasztotta egykori pályatársaitól. Jóllehet a különállásra kényszerült erdélyi magyar történetkutatásnak ő lett volna hivatott vezetője magas fokú szakképzettsége, nagy tapasztalata és emberi erényei folytán, a megkeseredett lelkű, megfáradt, koros tudós a Székely Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájába való bekapcsolódáson túlmenő szerepre többé nem vállalkozott. 1910 és 1913 között maga tervezte és építette papolci otthonában, a megváltozott körülmények ellenére, a Székelyföld múltjára vonatkozóan korábban gyűjtött, illetve a számára elérhető erdélyi levéltárakban található anyag közzétételén dolgozott élete utolsó napjáig, amely 1940. november 18-án következett be. Itthoni munkájának eredménye a Székely oklevéltár 1934-ben megjelent VIII. kötete, mely egyben záróköve is értékes életművének. Életének 1918 utáni szakasza legalább olyan keserves emigráció volt, mint a szomszédos Zágon szülöttének, Mikes Kelemennek rodostói évei a fejedelem halála után.
Barabás Samu pályája és életműve azonban így is mérce és követendő példa Erdély magyar történetkutatói számára. Jelzi azt a szakmai színvonalat, amelyre az itteni magyar kutatók a kisebbségi nyomorúságok előtt eljutottak, és amelyen alul ma sem adhatják. Az ő példája arra kell sarkalljon, hogy az európai és a magyar történettudomány mindenkori színvonalán állva igyekezzünk hűségesek maradni erdélyi hagyományainkhoz. Mert csak így teljesíthetjük hivatásunkat, mely a legújabb kutatási módszereknek, szemléletnek és eredményeknek Románia históriájába, illetve az erdélyi sajátosságoknak a magyar történetírás egészébe való közvetítéséből áll. A papolci remete tisztes élete és szorgos munkássága, tudós elkötelezettsége mutatja azt az utat, amelyen nekünk és a nyomunkba lépő erdélyi magyar kutatóknak mindenkoron járni kell.
Amikor mi, határokon inneni és túli magyar történészek, most reá emlékezünk, ezt a példaadást köszönjük meg Barabás Samunak. Figyelmeztesse ez az emléktábla a jövő nemzedékeket is, hogy a magános papolci tudós életműve és magatartása mérce, melyhez nekik is igazodniok tanácsos, ha Erdély földjén európai történetkutatóknak és magyaroknak akarnak megmaradni. Egykori falustársait, azok maradékát és az egész székelységet pedig emlékeztesse e tábla arra, hogy múltjukat éppen jövendőjük érdekében kell ismerniök és mindenáron megőrizniök.
Ezekkel a gondolatokkal avatom fel az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről a Magyar Tudományos Akadémia által állított emléktáblát, és ajánlom azt Papolc község székely népének gondos őrizetébe.”
A felavatás után a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében Szász Zoltán, a budapesti Történettudományi Intézet aligazgatója a következő beszédet mondotta:
„Nem hal meg az, akit nem felejtenek el. Nagy hírnévre tehetnek szert sokan, akik fényes üstökösként száguldanak a politikai nagyságok gyorsan tovatűnő világában.
De mi mindnyájan, akik e tájon élünk, megtapasztaltuk, hogy nem mindig azok világítanak, akik ragyognak.
Barabás Samu a tudomány s így a nemzetépítés csöndes, türelmes és kitartó munkása volt. A Ferenc József-i kor híres bécsi történeti intézetében, Európa egyik legjobb szakmai műhelyében tanulta ki a történettudomány korszerű módszereit, hogy aztán mindvégig megmaradjon a magyar s a szűkebb erdélyi és székely múlt számunkra legfontosabb világában.
Elérte azt, amit kevesen, tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, méghozzá nem politikai vagy baráti kapcsolatok, hanem szorgalmas munkájának méltányolásaként. Kiváló oklevélkiadó volt, aki a világ forgatagától távol, itt Papolcon, 1915 után magánosan is világszínvonalon dolgozott. Ma is, a jövőben is jó lélekkel fogják forgatni munkáit. A székely múlt feltárásával kitartóan erősítette társadalmunk legnagyobb ágának, a székelységnek az öntudatát, amelynek megtartása történelmünk egyik legsúlyosabb fordulata óta mindnyájunk számára a létkérdések közé tartozik.
A tudós Barabás Samura emlékezünk, az Akadémia tagjára, a kiváló forráskiadóra.
Találgathatjuk, mit is üzen számunkra, tudjuk, mit hagyott örökül ránk hosszú munkásságával, magános kitartásával.
Emléke figyelmeztetés és biztatás egyszerre.
Közösségünktől el nem szakadva azt európai tudományossággal szolgálni. Legendákat cáfolni, szívvel-lélekkel, de kritikusan ragaszkodni a történelmi hűséghez. És végezni a nem látványos aprómunkát, mert az aprómunkát végzők hada tartja fenn elsősorban a társadalmat.
Kitartó napi munka – európai színvonalon. Akár magánosan is. Talán ez ma a tanulsága Barabás Samu életútjának.”
Barabás Samu pályája szinte teljes egészében a Magyar Országos Levéltárhoz kapcsolódott. Ottani munkásságáról Lakos János, az intézmény jelenlegi főigazgatója ezekkel a szavakkal emlékezett meg:
„Annak az intézménynek a nevében szólok, amelynek Barabás Samu három évtizeden át volt szerény, tudós munkatársa.
Papolc szülötte 1885-ben lépett a Magyar Országos Levéltár szolgálatába, és itt tevékenykedett 1915. augusztusi nyugalomba vonulásáig. Jakó professzor emlékbeszédéhez kapcsolódva szeretném elmondani, hogy Barabás Samu annak idején a magyar történelem talán legfontosabb fennmaradt forrásait gondozta nagy odaadással és szakértelemmel az Országos Levéltárban: a mohácsi csata időpontja előtt keletkezett középkori okleveleinket, majd az erdélyi történeti iratokat, a volt erdélyi udvari kancellária, a gubernium, kincstár, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent levéltárait. Kiváló anyagismeretére alapozva alkotta meg példaszerű forráskiadványait. Barabás Samu országos levéltárnokot méltán tartjuk számon az Országos Levéltár legkiválóbb tudósai között, akiknek sorából több kortársát, így Pauler Gyulát, Óváry Lipótot, Nagy Gyulát, Tagányi Károlyt vagy Csánki Dezsőt említhetjük.
Barabás Samu emléktáblájának felállítása régi adósság törlesztését jelenti. Nagy öröm ez az esemény egykori munkahelye számára is. Barabás Samu szerény, szorgalmas élete alatt óriási szolgálatot tett a magyar történettudománynak, ugyanakkor nagyszerű példát mutatott magyarságból is: bármilyen nehezek voltak a körülmények, sohasem csüggedt, népe érdekében a lemondásoktól sem riadt vissza. Életéből, egész tevékenységéből bátorságot, erőt meríthet a papolcin kívül az erdélyi és az anyaországi magyarság is sorskérdéseinek megoldásához.
A magyar Országos Levéltár nevében tisztelettel hajtok fejet Barabás Samu akadémikus, országos levéltárnok, a nagyszerű tudós és ember emléke előtt.”
Az ünnepelt tudósnak a Magyar Történelmi Társulatban kifejtett tevékenységét Hegyi Klára, a Társulat mostani főtitkára így méltatta:
„A múlt század második felében sorra alakultak a tudós társaságok Magyarországon. Másodikként, 1867-ben, gróf Mikó Imre megalapította a Magyar Történelmi Társulatot. Azóta, különösen az elmúlt fél évszázadban a magyar történészeknek sok más szakmai szervezete jött még létre, a Társulat azonban ma is a legátfogóbb közöttük.
Születésekor s utána hosszú évtizedekig a Magyar Történelmi Társulat volt az egyetlen, az igazi történész-társaság. Folyóiratával, a Századokkal, sok értékes kiadványával, amelyekben elsősorban történeti forrásokat tett közzé, és rendszeres, országjáró vándorgyűléseivel összefogta, szervezte, különleges teljesítményekre ösztönözte a történészeket. Művelt arisztokraták és polgárok támogatták, rendezvényei tömegesen vonzották a történelmet szerető közönséget. Élén a múlt századi nagy történész generációk legjelesebbjei álltak, csak az igazi megbecsüléssel övezettek viselhettek tisztséget benne.
Barabás Samu 1892-ben lett a Társulat Igazgatóválasztmányának tagja, és az 1899. június 2-i közgyűlés választotta meg jegyzővé. A másik jelölt egy, ő huszonegy szavazatot kapott. Tizennégy évig viselte ezt a tisztet. Titkár elődje, Borovszky Samu betegsége idején a titkári teendőket is ellátta, Borovszky halála után pedig a tagság őt választotta főtitkárrá.
A másfél ezer tagot számláló Társulat zökkenőktől mentes, eredményes működtetése sok áldozatos munkát kívánt. Napi küzdelmet követelt a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen pénzért, szakmai rendezvények szakadatlan szervezését, tapintatos hadakozást szerző kollégákkal és keményebbet a kiadványokat előállító nyomdákkal, röviden: a mindennapok erernyi teendőjének vállalását. Ahogy Lukinich Imre írta Barabás Samu búcsúztatójában: »Tulajdonképpen kevésbé hálás ténykedés az olyan, melyről csak akkor szokás tudomást venni, ha a pontatlanságok, mulasztások, tapintatlanságok stb. arra figyelmeztetnek, hogy az adminisztráció nincs arra való egyén kezében.« Másfél évtizeden át, amíg a Magyar Történelmi Társulat munkás hétköznapjaiban és jeles eseményeiben Barabás Samu lelkiismeretessége és pontossága tartott rendet, ismeretlen fogalom volt a mulasztás és a tapintatlanság. Pedig tudós emberként bizonyosan sokszor szívesebben választotta volna dolgozószobája csendjét és kedves okleveleit, ő azonban szervezőként is a szó legnemesebb értelmében szolgálta tudományát és kollégáit.”
Végezetül Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Barabás Samunak intézménye keretében kifejtett munkásságáról szólott.
A templomi ünnepséget a faluközösség nevében Keresztes István lelkész és Domokos Géza író szavai zárták.
Jakó Klára
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tervbe vette Kelemen Lajos és Kós Károly leveleinek összegyűjtését és teljességre törekvő tudományos igényű kiadását. A közgyűjteményekben őrzött anyag feltárása és kiadásra való előkészítése folyamatban van, de nem sikerült még feltárnunk és lemásolnunk valamennyi magánkézben levő levelet. A készülő kötetek teljessége érdekében kérjük tagjainkat és mindenkit, aki Kelemen Lajos-, valamint Kós Károly-levelek birtokában van, értesítse erről Egyesületünket és jelezze, hajlandó-e azokat akár gyűjteményünkbe letétbe helyezni, akár hozzájárulni fénymásolásukhoz. Ez utóbbiról Egyesületünk gondoskodik. A kötetek kiadása esetében a levelek jelenlegi őrzői kívánságának megfelelően jelezzük a kiadott levelek birtokosainak nevét, vagy ha úgy kívánják, csak azt tüntetjük fel, hogy magángyűjteményben őrzik.
Címünk: Erdélyi Múzeum-Egyesület, 3400 Cluj-N 1, c.p. 191; vagy str. Iuliu Maniu nr. 5, III/7.