Ungvári-Zrínyi Imre

Böhm Károly filozófia-felfogása*

1. A filozófia mibenlétére vonatkozó kérdés a legjellegzetesebben filozófiai kérdések egyike. Felvetésének lehetősége a filozófiai gondolkodás egyik megkülönböztető vonása, szemben más, nem filozófiai jellegű gondolkodásmódokkal, például a tudományos gondolkodással. Ismeretes Martin Heidegger megállapítása, amely szerint egyetlen tudomány sincs abban a helyzetben, hogy saját tudományos eszközeivel önmagáról is tehessen kijelentéseket, ugyanis az ehhez szükséges bizonyítási formák már nem a tudomány, hanem a filozófia területéhez tartoznak.1

A filozófia önreflexióját életre keltő kérdés – „mi a filozófia?” – nem tartozik a tetszőlegesen felvethető és általánosságban megválaszolható, úgynevezett „standard” vagy „tankönyvi” kérdések közé. Nem kiindulópontját, hanem sokkal inkább végpontját, konklúzióját jelenti a filozófiai kutatásnak. A válaszadás tehát minden filozófus esetében elkerülhetetlenül egyéni és hosszú távú munkálkodás eredménye kell hogy legyen. Nem foglalható össze egyetlen meghatározás vagy akár terjedelmesebb tanulmány keretében, hanem minden esetben a gondolkodó életművének megfogalmazatlan, csupán az elmélyült értelmezés számára hozzáférhető üzenete.

Természetesen minden értelmezés kontextushoz kötött, és a kérdés felvetésének, illetve megválaszolásának (a filozófiai alkotásnak) is vannak társadalmi és kulturális környezetben gyökerező feltételei. Az egyes kultúrák filozófusai különböző korszakokban más és más szempontból és eltérő mértékben tartják időszerűnek. Szerepet játszhat ebben a tudományok fejlettsége és jelentőségük társadalmi elismertsége, a művészi világlátások sokfélesége és bonyolultsága, a felsőoktatás jellege, a hitélet formáinak változatossága, általában a társadalmi értékorientációk, érdekviszonyok és szabályozási formák tagoltsága és sok más tényező, amely a reflektált világnézet iránti igényt megalapozza, vagy kiművelésének feltételeit biztosítja. E tanulmány keretében bennünket a fent említett kérdés felvetésének és megválaszolásának egy olyan példaszerű esete foglalkoztat, amely kapcsolatot teremt a századforduló és a századelő európai (német) filozófiája, a magyar szellemi élet és a kolozsvári egyetemi filozófiaoktatás között.

Böhm Károly, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem filozófia tanszékének 1896-tól 1911-ig tanító professzora2, az első olyan magyar filozófus, aki a korabeli bölcselet alapvetőnek számító problémáival (ti. a megismerés feltételeivel és az értékelés jellegzetességeivel) kapcsolatos vizsgálódásait önálló filozófiai rendszerben foglalta össze. E rendkívül széles körű műveltséggel és különleges problémaérzékenységgel rendelkező gondolkodó munkássága mára már (elsősorban Hajós József kolozsvári filozófiatörténész kutatásainak eredményeként) ismét a filozófiai köztudat részének tekinthető,3 de filozófiájának részletes elemzése és értékelése mind ez idáig még nem történt meg. Olyan feladat ez, amelyre jelen keretek között mi sem vállalkozhatunk.

Böhm szellemi fejlődésének meghatározó mozzanata a pozsonyi teológia elvégzését követő németországi tartózkodása idejére esik, amikor is Göttingenben, Tübingenben és Berlinben filozófiai és teológiai előadásokat hallgat.4 Itteni tanárai olyan jelentős újító egyéniségek, akiknek nevéhez új filozófiai diszciplínák megalapozása kapcsolódik, sőt előkészítői és kezdeményezői a német egyetemeken és szakfolyóiratokban uralkodó újkantianizmusnak. Rudolf Hermann Lotze Mikrokosmos című művében elsőként használja az „axiológia” kifejezést az értékek érvényességét, illetve az általa önállónak tekintett „értékszférát” vizsgáló filozófiai diszciplína megnevezésére, és ugyancsak elsőként tekinti az értékek sajátos létmódjának az érvényességet, megteremtve ezáltal a filozófiai értékkutatás alapjait.5 Otto Liebmann a múlt századi posztkantiánus filozófia steril epigonizmusával szemben a Kanthoz való visszatérést szorgalmazva (Kant und die Epigonen, 1865) az újkantiánus mozgalom programadójává vált.6 E program gondolati tartalmát a legvilágosabban a badeni újkantiánus iskola alapítója, Wilhelm Windelband fogalmazta meg 1883-ban kiadott Prelúdiumok című műve előszavában: „Mi mindannyian, akik a XIX. században bölcselkedünk, Kant tanítványai vagyunk. De mai visszatérésünk hozzá nem lehet puszta felújítása annak a történetileg meghatározott alaknak, amelyben ő a kritikai filozófia eszméjét kifejtette. Minél mélyebben fogjuk föl az ellentétet gondolkodásának különböző motívumai között, annál inkább megtaláljuk benne az eszközöket azoknak a problémáknak feldolgozásához, amelyeket problémamegoldásaival teremtett. Kantot megérteni annyi, mint túlmenni rajta.”7 Böhmöt, aki elsősorban Kant, Fichte és Comte filozófiájának szintézisére törekedett, németországi tanulmányútjának tapasztalatai a kortárs újkantiánusok szemléletmódjával egybevágó ismeretelméleti és értékelméleti kérdésfelvetések megfogalmazására és tanulmányozására sarkallják. Első írásai az Ellenőr című folyóiratban és elvétve a németországi Philosophische Monatsheftében jelentek meg, majd később, tanári pályafutása mellett, megalapítója és három évig Barát Józseffel együtt szerkesztője a Magyar Filozófiai Szemlének, amelyben szintén rendszeresen közöl írásokat.8 Ezek a recenzióktól és kritikáktól a terjedelmesebb tanulmányokig önálló gondolkodásmódja formálódásának mozzanatait jelzik. Olyan alapvető felismerések jelentkeznek bennük, amelyeket újrafogalmazott vagy olykor változatlan formában későbbi filozófiai rendszerének kifejtésében is megtalálunk. A szóban forgó írások tárgyköre a lélektan ismeretelméleti kérdéseinek, illetve az ösztön és kielégülésének témáitól a realizmus alapellentmondásának, a kriticizmus és pozitivizmus hasonlóságának és egymásrautaltságának szentelt tanulmányokig, valamint különböző polemikus hangvételű recenziókig terjed, mint amilyeneket az Eduard von Hartmann, Théodule Ribot, Otto Liebmann, Fritz Schulze, R. Hermann Lotze műveiről írt.

A korai művek alapján rekonstruálható böhmi világkép már e kezdeti szakasztól fogva kanti meghatározottságú. Elutasít mindenféle metafizikai kérdésfelvetést, és egyedül az ember „jelentéshordozó képeit” tekinti érvényes valóságnak. Az emberi szellem alapműködései nélkül – véli – a valóság nemcsak felfoghatatlan és értékelhetetlen, hanem létalapját is nélkülözi. A „lét-probléma” ilyen jellegű értelmezése nem egyedülálló az újkantiánus gondolkodók között. Hasonló álláspontot képvisel a badeni újkantianizmus kezdeményezéseinek kiteljesítője, Heinrich Rickert, az „értékelméleti kultúrafogalom” és a „szellemtudoményok módszertanának” egyik legjelentősebb elméletírója, amikor a valóságot a szubjektum kijelentésformájává nyilvánítja.9 Az előbbiekben felvetett alapgondolat Böhm számára nem önmagában álló tétel, hanem koncepcionális részproblémák kidolgozásából származó elvi következtetés, amelynek biztosítania kell a továbbiakban az ellentmondásmentes fogalmi építkezést. A filozófia, ahogyan Böhm fokozatosan kiteljesedő életművében jelentkezik, szigorúan módszeres eljárással kialakított kategóriális rendszer, amelynek összefüggéseit a szellem belső követelményei szabályozzák. Ahhoz, hogy a rendszer-fogalom Böhm filozófiájának kialakításában játszott központi szerepét és Böhm rendszerének sajátosságait megértsük, ismernünk kell az újkantiánus filozófusok filozófia-felfogását.

Az újkantianizmus maga is rendkívül tarka, sokféle irányzatot és orientációt magában foglaló eszmeáramlat volt, amelyen belül egyes filozófia-felfogások között lényeges eltéréseket, sőt akár kibékíthetetlen ellentéteket is találunk. A különböző újkantiánus irányzatok képviselői közül Böhm – amint ez fő műve hivatkozásaiból és korábbi recenzióiból kiderül – elsősorban Otto Liebmannt, Friedrich Albert Langét, Friedrich Paulsent, Alois Riehlt, Wilhelm Windelbandot, Heinrich Rickertet olvasta, de filozófiája rokon vonásokat mutat más újkantiánusok filozófiájával is, akiknek megemlítésétől nem tekinthetünk el az alábbiakban.

Mind ez idáig az újkantianizmussal foglalkozó legrészletesebb munka szűkebb régiónkban Alexandru Boboc idézett alapos, ám a marxista Kant-kritika szellemében megírt monográfiája. Boboc idevágó kutatásai értelmében a filozófia fogalmának a meghatározása az újkantiánus iskolák alapvető törekvésének tekinthető. E törekvés megvalósításának sajátos formája a korai újkantiánus iskolák (pl. a fiziológiai idealizmus) részéről a filozófia tárgyának gnoszeologikus, azaz ismeretközpontú megközelítése. Ez az irányultság később kiegészül más kérdések, például az értékek vizsgálatával, de alapvetően nem változik meg. Ennek jegyében Hermann von Helmholz az „ismeretelméletet”, Otto Liebmann a „világszemléletet”, Friedrich Paulsen „a tudományos ismeretek összességét”, Alois Riehl „a tudomány általános elméletét”, Oswald Külpe „az összes tudományok előfeltevéseinek vizsgálatát”, Hermann Cohen „a megismerés kritikáját”, Paul Natorp magát „a megismerést”, a marburgi iskola pedig általában „a matematikai természettudományok módszertani megalapozását” tekintette a filozófia tárgyának.10

Az ismeretelmélet központi témaként való kezelése mellett az újkantiánus filozófia-felfogások másik jellemző sajátossága a rendszerben való gondolkodás. A korai „fiziologista” újkantiánus Friedrich August Lange személyében e téren is találunk kivételt, mégis, a rendszer-gondolat mellett egyaránt érveltek olyan különböző orientációjú gondolkodók, mint a „kritikai metafizikus” Friedrich Paulsen, a „marburgiánus logicista” Paul Natorp és a már szintén említett „badeni” Heinrich Rickert. Paulsen véleménye szerint valamennyi tudomány egy egységes rendszer, egy „universitas scientiarium” eleme, amelynek tárgya a valóság egésze. E soha be nem fejezhető rendszer, amelynek „épületén évszázadok, sőt évezredek dolgoztak, maga a filozófia”. A filozófiai gondolkodásmód és a rendszer belső kapcsolatát Natorp nem a megvalósult rendszerben, hanem sokkal inkább a rendszer lehetőségében látja. Szerinte a filozófia alapvető feladata a kategóriák rendszerének magának ugyancsak kategoriális megalapozása. Rickert felfogása mindkét eddigi álláspontot magában foglalja, amikor úgy vélekedik, hogy a filozófia a világ egészét tanulmányozó tudományként rendszeres egységhez vezet, ugyanis az egésznek a fogalmi megragadása csak rendszerben lehetséges. A megismerés központi jelentőségének hangsúlyozása nem jelenti azt, hogy az újkantiánusok filozófiai rendszerében csupán az ismeretelmélet és a logika kérdései kapnának helyet. Még a marburgi „logikai-ismeretelméleti” irányzat olyan képviselői is, mint például Hermann Cohen vagy Paul Natorp, filozófiai rendszerükben a logika mellett helyet biztosítottak az etika, az esztétika és a vallásfilozófia számára, amelyeket náluk sajátos módon kiegészített egy „kritikai pszichológia”.11 Sokkal inkább megtaláljuk az itt említett hagyományos filozófiai diszciplínákat Rickert rendszerében; ő mestere, Wilhelm Windelband felfogásával egybehangzóan a filozófiát az értékek kritikai tudományának tekintette, és ennek megfelelően a kultúrfilozófiát és az antropológiát is alapvető filozófiai diszciplínává nyilvánította. A „tárgyra való irányultság” helyét Rickert filozófiájában egyre inkább „az emberre való irányultság” vette át.12 Az ember, elsősorban mint megismerő („pszichofiziológiai”) szubjektum, kezdettől fogva az újkantiánus gondolkodás homlokterében állt, és szinte minden esetben „a megértés alapvető formáinak” a kidolgozása jelentette e filozófia számára a fő feladatot. Ebben a megközelítésben az alapvető szellemi funkciók mint a megértést „közvetítő” eredendő formáló erők „világnézet”-, sőt „világalakító” tényezőkké váltak. A megismerés és értékelés, illetve a logika , az etika, az esztétika és a vallás formái akár mint szimbólumok, akár mint egy virtuális (tudati) valóság jellemvonásai immár végérvényesen a tudaton belülre kerültek, függetlenül attól, hogy az egyes gondolkodók feltételeztek-e még valamiféle „külső” világot vagy sem. Így teremtette meg az újkantiánus megközelítés az emberből kiinduló filozófia koherenciáját.

A különböző látásmódok felvázolásával megrajzolható átfogó újkantiánus tabló bemutatására természetesen nem vállalkozhattunk, de szükségesnek tartottuk jelezni azokat a fő irányokat, amelyeket a kanti alapokból való kiindulás a filozófia-értelmezés területén felszínre hozott. Ezek az irányok a visszatekintő mai értelmezés számára a böhmi filozófia-felfogás „természetes eszmei környezetét” képezik, még akkor is, ha köztük és a böhmi életmű között a kommunikáció csak néhány esetben bizonyítható vagy valószínűsíthető.

2. Böhm Károly több írásában is kifejtette filozófia-értelmezését. Ilyen jellegű fejezetek és utalások szinte minden művében találhatók, de életműve számos olyan írást is tartalmaz, amelyek kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Ilyenek például A realizmus alapellenmondása (1882), A filozófiai irányok különbözőségének gyökereiről és megegyeztetésük lehetőségéről (1902), Az értékelmélet feladata s alapproblémája (1900), A filozófiai tudományok enciklopédiája (1907) című egyetemi előadás vagy a posztumusz megjelent összefoglaló tanulmánya, a Mi a filozófia? (1915), amelyek konkrét problémák összefüggésében vagy éppen szótárba illő részletességgel mind a filozófia feladatával, alapkérdéseivel, ágaival és irányzataival foglalkoznak. Mégis úgy gondoljuk, hogy Böhm filozófia-felfogásának leginkább mérvadó dokumentuma maga a böhmi rendszer, amely (befejezetlenségében is) e felfogás konkretizálódott, részletesen kidolgozott formája, és amely ily módon a leginkább alkalmas arra, hogy példáján megvizsgáljuk e filozófia-felfogás sajátosságait.

Böhm Károly olyan én-központú filozófiát dolgozott ki, amely a lelki tények jelentésére és logikai összefüggésére, valamint az emberi képességek hierarchizált rendszerére építi fel ember- és világértelmezését. Az ember és világa címet viselő filozófiai rendszer, amelynek kötetei: I. Dialektika vagy alapfilozófia (1883), II. A szellem élete (1892), III. Axiológia vagy értéktan (1906), illetve a posztumusz megjelent IV. A logikai érték tana (1912), V. Az erkölcsi érték tana (1928) és VI. Az esztétikai érték tana (1942) Böhm filozófiai kutatásainak összefoglalása, az ismeretkritikai idealizmus szellemében fogant koherens világértelmezés. A kötetcímekben jelentkező tagoláson túl a mű alapvetően két nagy problémakörre osztható, ezek – Böhm kifejezéseivel élve –: a való filozófiája vagy ontológia, amely magában foglalja a létezés mechanizmusát, a létértelmezés kategóriáit és az emberi szellem funkcióit, valamint a kellő filozófiája, amely itt az általános és a speciális (logikai, etikai, esztétikai) értékfilozófiát tartalmazza.

E filozófia alapkérdése nem a megismeréstől független létezőre vonatkozik, hanem a megismerő funkciók által megragadott, elrendezett, újraalkotott, egyszóval bensővé tett létezőre. Kant és a kortárs újkantiánusok módszertani elveivel összhangban Böhm az ismeretszerzés feltételeinek tisztázását tekintette a filozófia alapproblémájának.13 Ha tehát az ismeretprobléma szempontjából vizsgáljuk, a böhmi filozófia három nagy kérdés köré csoportosítható: Hogyan és milyennek ismerjük meg a világot? Hogyan és milyennek ismerjük meg az embert? Hogyan és milyennek ismerjük meg az ember szabadon létrehozott alkotásait?

Böhm felfogása szerint a világot a tudaton belüli képek formájában ismerjük meg.14 A képek külső behatásra adott, nem tudatos válaszreakció eredményeként keletkeznek. Előállásuk annak köszönhető, hogy az öntudat mindent kivetít magából, ami önazonosságát megzavarná. A projekció elmélete Böhm filozófiájának központi mozzanatát képezi. Eszerint az én és nem-én fichtei dialektikája minden ismeretszerzés kiindulópontja. A megismerési folyamat tartalma: a nem tudatosan előállt kép megragadása és jellegzetességeinek vizsgálata. A képet megismerni voltaképpen nem jelent mást, mint azonosítani azokat a tudaton belüli funkciókat, amelyek vonásait meghatározzák.15 Minden ismerettárgy funkciók szövedéke, s maga a világ sem mutathat másfajta és többféle vonást, mint amennyivel a szellem rendelkezik. A filozófia egyik legfontosabb feladata tehát Böhm álláspontja szerint az emberi szellem alapfunkcióinak a feltárása, ugyanis e funkciók szolgáltatják az egységes világmagyarázat elveit és a filozófiai kategóriák tartalmát. Ezzel a kérdésfelvetéssel Böhm, újkantiánus kortársainak többségéhez hasonlóan, kiküszöböli a filozófiából a magában való dolog fogalmát, és a megismerés tárgyát a tudaton belülre utalja. Ez egyszersmind radikálisan megváltoztatja jelenség és lényeg viszonyát, amennyiben a jelenség válik a tárgyak (mint képek) egyetlen tényleges létformájává, s a lényeg nem jelent mást, mint a kép tudaton belüli állandóságát, azaz a tárgy különböző megjelenési formáiban jellemző tulajdonságok gondolati egységét.16

A kép mind tartalmi, mind pedig formai szempontból alanyi eredetű, és csupán jelentése, logikai szerepe utal a tárgyra. A tárgy önállósága pusztán abban fejeződik ki, hogy kép keletkezése („előállása”), bár alanyi funkciók közreműködésével, mégis nemtudatos formában, kényszerítő módon történik.17 Böhm ily módon abban is közel áll korának újkantiánus gondolkodóihoz, ahogyan az érzékletek által keltett képek és a külvilág kapcsolatát értelmezi. Az újkantiánus fiziologizmus képviselői – mint amilyen pl. Hermann von Helmholz18 – Johannes Müller fiziológus elmélete nyomán az érzeteket sajátos energiák hordozóinak, a külvilágra visszavezethető jeleknek tartották. A képi formában elrendeződött jelek tárgyas vonásokként való értelmezése a szellemi funkciókból levezetett alapkategóriák segítségével történik.19 Az alapkategóriák: tér, idő, ok–okozat, lényeg, jelenség, anyag, erő, cél. E kategóriák közül különösen jelentős az ok kategóriája, ugyanis az oksági viszony képezi a tárgyak létezésének és egymásra vonatkozásának ismeretelméleti feltételét. Az oksági elvnek hasonló filozófiai és tudományos jelentőséget tulajdonított Otto Liebmann is, akinek előadásait Böhm maga is látogatta. Liebmann Zur Analysis der Wirklichkeit című művében megfogalmazott álláspontja szerint az oksági elv egyetemes érvényességének a feltételezése nélkül a tapasztalati természettudomány lehetetlen volna.20

Amilyen rendkívüli jelentőségű az ok kategóriája a létértelmezés és az ismeretelmélet terén, éppoly fontos szerepet játszik a cél-fogalom az emberi alkotások és az értékek világában, ugyanis itt a tételezett érték az a cél, amelyet az ember megvalósítani törekszik. A megismerés tárgyai, azaz egyes meghatározott létezők képei maguk is valamely középpont körül szerveződő funkciók egységének, célszerűen elrendezett alakzatoknak mutatkoznak. A célszerűség ez esetben azonban nem a tárgy jellemvonása, hanem az alany célszerűségének a kivetítése. Az önmagukban elégséges, komplex ideális egységek megnevezésére Böhm a fichtei ihletésű öntét kategóriáját használja, amely nála egyszersmind az értelmezési modellt szolgáltató szubjektum megnevezésére is szolgál. Az alanyt minden egyedi létező értelmezési modelljeként kezeli Friedrich Paulsen (egyébként Otto Liebmannhoz közel álló) újkantiánus filozófus is. Böhm és a kritikai metafizika képviselőjeként számon tartott Paulsen között a legszembetűnőbb különbség az, hogy ez utóbbi, a pszichofizikai paralellizmus álláspontját vallva megengedi az anyagi és szellemi tényezők egyenrangúságának és együttes jelenlétének gondolatát,21 míg Böhm felfogása a tiszta mentalizmus, illetve a pszichologizmus álláspontjához közelít, hiszen a logikai jelentéseket olykor tényleges lelki tartalmakkal hozza összefüggésbe.

Az ismeret-probléma második nagy kérdéskomplexuma az ember megismerésével kapcsolatos. Fő kérdése: hogyan és milyennek ismerjük meg az embert? Böhm szerint az az alapfogalom, amely az ember eszméjét a legjobban kifejezi, nem a test vagy a szellem, hanem a kettő dinamikus és funkcionális kapcsolata: az „öntét” mint logikai egység. Az öntét22 tartalmát az ember öntudatos és öntudatlan funkciói képezik, s e funkciók egységének megvalósítása az öntudatra hárul. Az öntudat az öntét ideális központja, amelyet az öntét részleges megnyilvánulásának ösztönei vesznek körül. Az ösztönökben az öntét önfenntartásának részfeladatai valósulnak meg. Az ösztön itt legáltalánosabb értelemben törekvést jelent, ideális modellt, amely a világ általános vonásaként értelmezve ugyanazt a szerepet tölti be a böhmi filozófiában, mint Schopenhauerében az akarat. Az öntét alaptevékenységeinek ösztönei: az „éltető ösztön”, a „mozgatóösztön”, a „képező ösztön” (mely érzéki és jelentő ösztönből áll), valamint a „nemzőösztön”. Mindezek külön rendszereket alkotnak, és együttműködnek az öntét fenntartásában.23 Az öntét tevékenységének minden eredménye és öntudatos célja az önfenntartás, saját tartalmának kifejtése, projekciója. A képek előállásának feltételei („a létezési mechanizmus”), a megismerési funkciók vizsgálata („ismerési mechanizmus”) és az „öntét” elemzése képezi Böhm filozófiájának úgynevezett lételméleti részét. A rendszer előzetes terve szerint24 ugyancsak ide tartozott volna a természetfilozófia, amely végül nem készült el, s úgy tűnik, elmaradásában ismeretelméleti, módszertani szempontok is közrejátszottak.

Az ismeret problémájának harmadik komplexumát az értékek (illetve az emberi alkotások) megismerésének a kérdései képezik. E kérdéskör tanulmányozása szükségességének és a filozófia rendszerén belül kiemelt szerepének gondolatát Böhm minden bizonnyal németországi tanárától, Hermann Lotzétól és ottani szellemi tapasztalataiból merítette. Böhm értékelmélete egyrészt általános (megalapozó) értéktanból, másrészt pedig sajátos értékdiszciplínákból (logika, etika, esztétika) áll. Fő feladatát nem annyira az említett diszciplínák kidolgozásában vagy az értékek táblázatának az összeállításában látja, hanem a sajátos értékelméleti tárgyalásmódok ismeretelméleti megalapozásában. E tekintetben rendszerén belül a „lételmélet” (dialektika + szellemfilozófia) és az értékelmélet lényegében nem különbözik egymástól. Ez a szigorúan ismeretelméleti beállítottság – amint korábban már utaltunk rá – nemcsak a kanti megközelítésből, hanem a korai újkantianizmus ismeretközpontúságából is származik. Az axiológiának mint megalapozó elméletnek mindenekelőtt az érték meghatározását kell megadnia. Böhm szerint az érték a valóság (a tudati kép) tárgyainak emberi jelentősége.25 Az érték megragadásának különféle módozatai közül Böhm mindenekelőtt az értékjelzőket (igaz–hamis, jó–rossz, szép–rút stb.), az értékelést és az értékítéleteket, illetve mindezek pszichológiai-mentális alapmechanizmusait tárgyalja. Kiemelt szempont itt is a jelenségeknek az öntét önfenntartó célszerűségével való egyezése, a lelki folyamatok, illetve törekvések akadálytalan érvényesülése. Ez tükröződik az értékelés mértékének kiválasztásában is, ami a továbbiakban meghatározza majd az értékosztályokat és értékfokozatokat. Az öntét fogalomkörébe zárt gondolkodás számára e fokozatok (pusztán a megközelítés szempontjánál fogva is) eleve eldöntöttek.26 Erről az álláspontról önmagában értékesnek csakis az „öntudatos szellemiség” tiszta idealitása tekinthető, s hozzá képest minősülnek a többi értékfokozatok is, amelyek szintén az öntét önállításának fokozatai. Ezek: az önállítás célszerűségében kifejezhető hasznosság, illetve az alacsonyabb, voltaképpen ösztöni szintek akadálytalan érvényesülésének megvalósításaihoz kötődő élvezet. Az értékelés fokozatainak megfelelő értékelési irányzatok: az idealizmus, az utilitarizmus és a hedonizmus, amelyek a magasabb rendű és az alacsonyabb rendű progresszív fokozataiban állnak egymással. Böhm szerint a hedonizmustól az idealizmusig folyamatos, előrehaladó fejlődési vonal vezet, nemcsak az egyének, hanem a népek életében (a történelem menetében) is.

A különböző értékdiszciplínák (logika, etika, esztétika) Böhmnél mind az önértékre, az öntudatos szellemiségre vonatkoznak, s mint ilyenek az Én szabad tevékenységének diszciplínái.27 Korábbiakban ismertetett álláspontjához híven Böhm az önérték megállapításának és kialakításának törvényeit is az Én – ezúttal azonban a szabad Én – törvényeiből vezeti le. Ebben az esetben olyan normákról és törvényekről van szó, amelyek által az Én öntudatosan szabályozza összes tevékenységét és működését. Mindaz tehát, ami eddig funkcionálisan kötött és irányított volt, itt most az öntudat ellenőrzése alá kerül. A végső cél tekintetében a szabályozás elvei és értelme lényegileg nem változik: itt is az öntét önállítása a döntő, csak más, magasabb rendű, szellemi formában. A szabályozás alapja az Én önértékének ismerete, ez az átfogó, de mégiscsak formális fogalom, amely lényegében egy elképzelt emberi tökéletesség konkretizálható eszményét helyettesíti. Ebből kiindulva Böhm úgy véli, hogy az önérték diszciplínáinak mindenikében az Én egy-egy mozzanata valósul meg: a megismerés, a cselekvés, illetve az alkotás és szemlélés. Ezt a sorrendet követve Böhm rendszerében is az értékdiszciplínák sorában első helyen a logika, a tudás értékét vizsgáló diszciplína áll.

A logika értéktudományként az öntudatos szellem tevékenységére vonatkozó tudomány. Ez mind ismeretelméletileg, mind pedig értékelméletileg indokoltnak tűnik, hiszen bármiféle érték csak az öntudatos szellem számára létezik. Ennélfogva a logika törvényei maguk is az öntudatos szellem alkotásainak a törvényeiként jelentkeznek, ami nem jelenti ugyanakkor a logikai érvényesség kizárólag szubjektív megalapozottságát. A logikai érvényesség ebben a megközelítésben nem az empirikus tudatra, hanem a transzcendentális tudatra támaszkodik, s ennek az egyéni tudatok csupán mozzanatai. A kétféle tudat közötti viszony érzékeltetésére Böhm az Upanisádok terminológiájában megtalálható világlélek–emberi lélek viszonyra utal,28 némiképpen felidézve ezáltal a középkori filozófia intellectus archetipus fogalmát is. Mindezek ellenére, szándéka szerint Böhm nem kölcsönöz e fogalomnak metafizikai jelleget, hanem csupán egy posztulátumot, illetve egy analógiát lát benne. El kell ismernünk, hogy ilyen posztulátumok, regulatív eszmék felállítása nem idegen a kanti filozófiától sem, sőt Böhm korának újkantiánusainál is találunk hasonló példát. Otto Liebmann Zur Analysis der Wirklichkeit című művében úgy véli, hogy „a világ időfeletti, abszolút értelme az egész kozmikus folyamatot egy, az örökkévalóság szempontjából tekintett világlogikává teszi”. Ez utóbbi lenne szerinte a „gondolkodás logikája” és a „tények logikája” közötti megfelelés alapja.29 Böhm és Liebmann gondolkodása azonban lényegesen különbözik is egymástól, ugyanis Liebmann, mint elengedhetetlenül szükségeset, nyíltan vállalja a metafizikai kérdésfelvetést, míg Böhm inkább annak kiküszöbölésére törekszik, több-kevesebb sikerrel.

A logikai érték tanában a megismerés tartalmi és formai oldalának megfelelően a logika a jelentés és az elrendezés elméletére oszlik.30 A jelentéstan az alanyi funkciók jelentéseit, az Én egyetemességének különböző szintű általánosságokban történő megvalósulását vizsgálja. Rétegződése a funkciók logikai szükségszerűségének sorrendjében: 1) alap vagy kategoriális réteg, 2) fogalmi vagy ideális réteg, 3) érzéki réteg.31 Az elrendezéstan az Én önállításának (ez Böhmnél az öntét önfenntartó tevékenységeit jelenti) ideális, azaz eszmei mozzanataira vonatkozik.32 E mozzanatok értelmezésében Böhm a fichtei tudománytan alapelveit követi: önazonosság, szembeállítás, összekapcsolás. A megismerés folyamatában a formai és a megértő mozzanatok nem elkülönülten, hanem egymással szervesen egybefonódva, előrehaladó lépések fokozataiban érvényesülnek. E fokozatok formái a képzet, a fogalom, az ítélet, a következtetés, illetve a rendszerezés, a megismerés fokozatai pedig az értesülés, a megértés, a becslés és a tudás. Röviden összefoglalva: a logikai érték tanában Böhm formállogikai és jelentéstani elemzésnek veti alá a megismerő tudat előzetesen már ismertetett dialektikáját. Eljárása tehát nem annyira értékelméleti, mint inkább ismeretelméleti.

Egykori tanárához, Hermann Lotzéhez hasonlóan Böhm az értéket az érvényességgel azonosította. A logikai érték tanának így adódó tárgya voltaképpen annak bemutatása, hogy a tudat hogyan – milyen formák és funkciók, illetve folyamatok révén – konstituálja a szükségszerűség és egyetemesség jegyeit tartalmazó ismeretet. A logika és implicit módon a tudomány számára kitűzött végső érték Böhmnél a teljesen megvalósult jelentés, vagyis az Én önmegvalósításának tudata és harmóniája az abszolútummal.33 Ez a célkitűzés azt bizonyítja, hogy minden korábbi elvi kijelentés ellenére Böhm személyisége mélyén ott lappang a metafizikai bizonyosság igénye, ami – mint azt a többi értékdiszciplína esetében is látni fogjuk – megtöri gondolatmenete következetességét. Az értelmi alkat tökéletességének gondolatára építő értékdiszciplínák nemcsak az emberi képességek rendszerével (értelem, akarat, érzés) fenntartott kapcsolatuk, hanem a tárgyalásmód ismeretelméleti jellege és az érvényesség egyén feletti megalapozásának módja révén is benső kapcsolatban állnak egymással. Erről győz meg bennünket a logikai és erkölcsi értéktan gondolatmenetének összehasonlítása.

Az erkölcsi érték tanában Böhm célja nem egy erkölcstan rendszerének a kidolgozása, hanem egy ilyen rendszer alapjainak a vizsgálata. Az etika böhmi értelemben vett értékdiszciplínaként az erkölcsfilozófia ismeretelméleti igazolása és az erkölcsi értékelés alkalmazása az emberi cselekedetekre.34 Az erkölcsiség alapja ebben a megközelítésben az eszes öntudat önbecsülése és az ebből fakadó önelkötelezettség. Az erkölcsi érték az intellektuális értéknek az a fajtája, amely a legértékesebbre: az emberre mint személyiségre vonatkozik. Böhm álláspontja szerint önmagában csak az Én szabadsága, azaz az Én lényege jó, de ez a jóság rávetül mindenre, ami az énből ered, így például minden cselekedetre.35 A cselekedet ebben az értelmezésben olyan megnyilvánulás, amely az ember legfelsőbb fórumából ered, s ennek természetétől függ a cselekedet formai minősége. Az öntudatos cselekedetet meghatározó akarat az egész öntét kifejeződése, az intellektuális alkat vagy az ideális (eszmei) karakter uralma az egyes vágyak felett.36 Tömören megfogalmazva: Böhm szerint erkölcsös az a cselekedet, amelyben az egyén az ész célját öntudatos és szabad elhatározásból, kötelességként valósítja meg. Az intellektuális alkat által megalapozott érvényességet Böhm igyekszik az abszolút érvényesség vonásaival felruházni. Eljárása a logikai érték érvényességének a megalapozásához hasonló. Az egyéni öntudat mögött mintegy posztulátumszerűen megjelenik az abszolút öntudat fogalma, de ez nem csökkenti, hanem inkább növeli, megerősíti az egyéni öntudat szerepét, amely ily módon az abszolút öntudat kifejezésévé válik. Ebben a megközelítésben a szabad ész uralmát megvalósítani szándékozó egyén csak az abszolút öntudat (Isten) és saját öntudata előtt37 felelős. Cselekedetéért csak lelkiismerete jutalmazhatja vagy büntetheti, mert ebben nyilvánul meg az abszolútum önprojekciója. Ez a böhmi gondolat éppen a benne tetten érhető következetlenség által illeszkedik be leginkább a kanti és az újkantiánus hagyományba, hiszen a kanti erkölcstanból az Isten létét mint regulatív eszmét az egyébként a kanti következetlenségek ellen lázadó újkantiánusoknak sem sikerült kiküszöbölniük.

Az Én megvalósulása mozzanatainak sorát Böhm rendszerében az esztétika zárja. Az esztétikum mint az ideális Én önkifejtésének a mozzanata Böhmnél – az ismeretelmélethez hasonlóan – szintén a projekció és a szemlélés formájában valósul meg. A szemlélés, amint az a korábbiakban már kiderült, e filozófiában a szellem alapvető funkciója, amely ennélfogva mind a megismerés (befogadás), mind pedig az alkotás, cselekvés (kihatás) kiindulópontját képezi. Figyelembe véve belső összefüggéseit a „szellem életével”, az esztétika lényege szerint nem valamiféle önálló tudomány, hanem filozófiai diszciplína, és csak olyan megközelítésben tárgyalható, amely alkalmas az emberi szellem egészének az áttekintésére. Böhm első pillanattól kezdve nem hagy kétséget afelől, hogy ilyenfajta megközelítésre szerinte csakis az ismeretelmélet alkalmas. Ismeretelméleti szempontból pedig a szemlélés (műélvezés) és az alkotás nem különböznek egymástól: ugyanazon lelki folyamat két formáját jelentik. Az esztétikai szemlélés és az alkotás tárgya egyaránt olyan kép, amely az alanyban alakul ki, s azután kerül sor jelentésének az érzéki síkban történő öntudatos megvalósítására vagy az így megvalósult jelentés tudomásulvételére. A jelentés mindkét esetben nem egyéb, mint megértett életfunkciók egysége.38 Az alkotás (mű) ily módon az Én alkotórésze. Az esztétikai tárgy tehát nem közvetlenül reális tárgy, azaz külső valóság, hanem belső kép. Létformája szerint „jelenés” (Schein), mégpedig nem csupán látszat (Erscheinung) – mondja Böhm –, hanem jelentéshordozó szemléleti alakzat, mint tartalom (lényeg) és forma (lét), vagyis projekció egysége. A forma a tartalom „önállítása”, a tartalom belső viszonyainak kifejezése, amely lehet intelligibilis, azaz „önforma”, vagy különböző funkciók és síkok (mint például az önszemléleti geometriai, logikai, illetve fantáziasík és érzéki sík) elrendezéséből származó „kölcsönforma”.

Mind a szemlélés, mind pedig az alkotás értéke az egyén szabadságának önértékétől függ. Ennek következtében a felszabadultság, illetve az érdekmentesség mind a művész, mind pedig a szemlélő részéről elengedhetetlen feltétel. Az esztétikai értékelés a tárgyat nem következményei, hanem saját alkata miatt találja értékesnek. Ezt az értéket fejezik ki az esztétikai kategóriák (a fenséges, a rút, a tragikus, a komikus stb.), amelyek a tárgy intellektuális alkata és projekciójának módja közötti viszonyra vonatkoznak.39

Ily módon a böhmi filozófia kérdésköreit áttekintve visszajutottunk e filozófia kiindulópontjához, ami nem más, mint az intellektuális alkat és a projekció viszonya. Ez egyszermind az ember mint öntét önérvényesítésének alapformája. A való világ megragadásának és a célkitűzések megvalósításának műveletei egyaránt ebben az összefüggésben értelmezendők.

3. A filozófia tehát Böhm Károly felfogásában egyetemes észelvekből felépített rendszeres világmagyarázat, amelynek elsődleges feladata tisztázni a valóság és az emberi alkotások (tudomány, erkölcs, művészet) ismeretelméleti feltételeit. E felfogás középpontjában az ember áll, aki funkciói sokféleségében igyekszik a maga egységét fenntartani. E tekintetben az ember funkcióiban, cselekvésében és akotásaiban célszerű, és ez a célszerűség egyszersmind értelmet ad létezésének. Az embernek mint öntétnek önfenntartó tevékenysége és erre támaszkodó autarchiája képezi e filozófia kiindulópontját és magyarázóelveinek végső alapját.

Böhm Károly filozófiája tudatfilozófia; a transzcendentális idealizmus sajátos rendszere, amelyben a pszicho-fiziológiai és a transzcendentális-logikai magyarázat egyaránt fontos szerepet játszik, sőt olykor – amint már említettük – összefonódik. A magyarázat tárgya e filozófia számára csakis tudati tárgy lehet, függetlenül attól, hogy aktuálisan létező, felidézett vagy tételezett (anticipált) valóságra vonatkozik. Nem lehet tárgya e filozófiának semmiféle változás vagy kialakulás folyamata, hanem csakis ennek eredménye. Ugyancsak kívül marad a filozófiai értelmezésen ebben a megközelítésben az, ami az emberi funkciók (vagyis e filozófia alapvető kategóriáinak) sémáiban értelmezhetetlen, vagy az alany–tárgy viszonyon túl helyezkedik el.

A filozófiai rendszer tagolása, szerkezete és az emberi képességek, adottságok rendszere Böhm filozófiájában párhuzamba állítható. Ez a párhuzam azonban egyszerre tartalmazza az emberfogalom sokoldalú érvényesítését és individuális elszigeteltségét. Az ember fogalmából itt kimaradnak az ember mivolt társadalmi és közösségi vetületei, illetve ott, ahol jelen vannak, csupán mozzanatszerűen és elvontan érvényesülnek – pl. a logikai és erkölcsi értékek transzcendenciájában, az önzés morális elutasításában, a társas viszonyok haszonértékének elismerésében, illetve a tragikum megindító erejében stb. A kiküszöbölt társadalmiságot koncentrált formában az értékek hivatottak megjeleníteni, közvetíteni, de a böhmi filozófia – sajátos megközelítésmódjánál fogva – nem érinti az értékek tartalmi vonatkozásait. Az önmagába zárt individuum a maga célszerű elrendezettségében az értékeknek egy állandó rendjére irányul, de e rend formális szerkezetét a szubjektum alkatán kívül semmi sem támasztja alá. Böhm filozófiája, minden következetesség-igénye ellenére, egy mélyen problematikussá vált világ problematikus elméleti rekonstrukciójának tekinthető. Olyan ember szemléletmódja ez, akit az őt körülvevő világ történései meghaladnak, s aki ily módon csak a kultúrértékek rendjében és saját belső világában talál értelmezhető, szilárd támpontokat. Böhm filozófiájában is, akárcsak német kortársainál, az újkantiánus „mintaprofesszorok”40 elméleteiben, egyfajta konzervatív arisztokratizmus, szellemi és erkölcsi felsőbbrendűség fogalmazódik meg mindazzal szemben, ami a hétköznapi élet érzéki és haszonorientált világán belül van.

Böhm filozófia-értelmezésében arra irányuló erőfeszítést kell látnunk, hogy korának konkrét világnézeti kihívásaira (mint pl. a hagyományos közösségek és értékrendszerek felbomlása, az emberi viszonyok kiüresedése és dologi közvetítettsége, a szűk szakosodás térhódítása és a tudományos ismeretek távlattalan felhalmozódása, végső soron pedig a megítélés szempontjainak elbizonytalanodása és a filozófia szerepének kérdésessé válása) elméletileg koherens, a filozófia történetébe szervesen beilleszkedő és a korabeli tudomány eredményeivel egybehangzó választ adjon. Ez a filozófia-értelmezés arra volt hivatott, hogy megalapozza egy abszolút transzcendenciától megfosztott világ polgárának öntudatát, aki ebben a világban már csak saját képességeiben bízva a benne magában lakozó transzcendenciára támaszkodhatott, és ebből kiindulva egymaga volt kénytelen megteremteni az egymástól függetlenedni látszó dolgok végső összefüggését, értelmét. Lényege szerint kétségbeesett és ugyanakkor hősi vállalkozás volt ez, amely kényszeredettsége ellenére is biztosította megvalósítója számára a dolgok világán való felülkerekedés méltóságteljes illúzióját.