Magyar nyelvtörténeti szintézis

A magyar nyelv történeti nyelvtana. Főszerkesztő Benkő Loránd.
I. kötet: A korai ómagyar kor és előzményei. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. 782 lap.
II/1. kötet: A kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai Kiadó. Bp. 1992. 928 lap.

A magyar nyelvtudomány történetében a nyelvtörténeti kutatások igen gazdag előzményre tekintenek vissza. Elég, ha csak a legnagyobbak: Révai Miklós, Budenz József, Simonyi Zsigmond, Melich János, Mészöly Gedeon, Pais Dezső, Klemm Antal, Horger Antal, Gombocz Zoltán és Bárczi Géza ama műveit említem, amelyekben hatalmas magyar történeti nyelvtani ismeretanyag található. Mindez természetesen nem a véletlen műve, és nem is valamilyen tudományos divatnak vagy személyes kedvtelésnek tulajdonítható, hanem „igen erősen közrejátszottak benne a magyar nyelvben rejlő objektív sajátosságok, Európának nagyrészt indoeurópai eredetű nyelveihez képest a mi nyelvünknek másféle gyökerei, valamint különösképpen az uráli–finnugor nyelvcsaládon belül is többszörösen különleges helyzete” — írja a bevezetőben Benkő Loránd is (17).

Természetesen a korábbi magyar történeti nyelvtani kutatások a mai tudományos igényeknek nem mindenben feleltek és felelnek meg. Új forrásanyagok felbukkanása számos nyelvi jelenség kialakulásának a korát előbbre tolta. Minél régebbi az új adat nyelvtörténeti szempontból, annál értékesebb. A TESZ (1963) munkálatai révén új történeti szóanyagot sikerült bevonni a kutatásba, de igen fontos volt a nyelvi előzményeknek, tehát az alapnyelvi örökségnek a számbavétele is, főleg ha az ős- és korai ómagyar korra gondolunk. Ilyen szempontból tehát az uráli összehasonlító nyelvtudomány szolgáltatott igen értékes adatokat a mai nyelvtörténészek számára. A történeti nyelvtanok megírásának előfeltétele tehát a jó finnugrisztikai, uralisztikai szintéziseknek a megszületése. Ezek a munkák a hatvanas évek közepén napvilágot is láttak; itt elsősorban Lakó György és Hajdú Péter munkáira gondolok.

Változott az idők folyamán a nyelvtörténeti kutatások módszere is. Elsősorban a diakrónia és szinkrónia egységére gondolok. Saussure tanításai nyomán vált általánossá, hogy a diakrónia tulajdonképpen szinkrón metszetek sorozata. Sok újat hozott a funkcionális nyelvészet, valamint a szövegnyelvészet kibontakozása is.

Legfőbb, legáltalánosabb hiányosságként jelentkezett azonban, hogy „mindmáig nem született meg egy az egész magyar nyelv rendszerének történetét felölelő, tüzetesebben is elemző szintézis, s így e téren lemaradtunk a legtöbb európai nyelv történeti grammatikai összefoglalásaihoz képest” (18) — írja Benkő Loránd.

A történeti nyelvtan megírásának gondolata tehát mindenképpen tudománytörténeti szükségszerűség. A gondolat első felbukkanása 1970-re tehető, amikor Deme László a MNyTK. 137. számában arról tájékoztat, hogy megindult „A régi magyar nyelv rendszeré”-nek az összefoglalása és megírása. E célból kutatócsoport szerveződött. Tagjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtörténeti és Dialektológiai Osztályának kutatói.

A munkálatok a hetvenes évek második felében kezdődtek el, de a kutatócsoport csak 1984-ben lépett a szakmai nyilvánosság elé a terv részletes bemutatásával (MNy. LXXX. 129–144). Az általános irányító és szervező feladatok a mű főszerkesztőjeként Benkő Lorándra hárultak. Az egyetemi részleg munkálatainak irányítója, illetőleg a morfematikai rész szerkesztője E. Abaffy Erzsébet. Az intézeti munkacsoport irányítója, illetőleg a mondattani és a szöveggrammatikai fejezetek szerkesztője Rácz Endre.

A történeti nyelvtan első kötete 1991-ben, a második kötete pedig 1992-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Az első kötet alcíme: A korai ómagyar kor és előzményei, a másodiké, amely tulajdonképpen a második kötet első része, A kései ómagyar kor. Morfematika. Mindkét kötet társszerzője E. Abaffy Erzsébet, D. Bartha Katalin, I. Gallasy Magdolna, A. Jászó Anna, Juhász Dezső, Korompay Klára, D. Mátai Mária, A. Molnár Ferenc, Sárosi Zsófia, Szegfű Mária, Zelliger Erzsébet és Zsillinszky Éva. Csak az első kötet társszerzője Balázs Judit, Dömötör Adrienne, Farkas Vilmos, Haader Lea, S. Hámori Antónia, R. Hutás Magdolna, Papp Zsuzsanna, Pólya Katalin, Sipos Pál és Wacha Balázs, és csak a másodiké Lőrinczi Réka és G. Varga Györgyi.

Az egyes szerzők által készített fejezetek többszörös munkafázis után kapták meg végső formájukat. „E munka a szerzők egyéni felelőssége mellett is mindvégig közösségi jelleggel folyt” (21) — tudjuk meg a bevezetőből. Amikor egy-egy fejezet kézirata elkészült, előbb az ún. „négyes” elé került, majd pedig a lektorok véleményezték.

A mű célja a magyar nyelvtani rendszer történetének bemutatása. A feldolgozott problematika tehát elvileg a magyar nyelv önálló életének kezdeteivel indul, de természetesen minden olyan kérdésben, amelyben szükséges, fontos előzményként az összehasonlító nyelvtudomány eredményeit is felhasználja.

A történeti nyelvtan grammatika-fogalma valahol középen helyezkedik el a tágan, illetőleg szűken értelmezett grammatika-fogalmak között. Így nem foglalja magában a történeti hangtant, bár a morfematika szinte minden fejezetében hangtani kérdések is szóba kerülnek. Nem tartalmaz továbbá történeti lexikai részt, nem ad rendszeres történeti szófajtant, főként a főszófajok (igék, névszók) vonatkozásában, nem tartalmaz történeti jelentéstani fejezetet. Nem foglalkozik rendszerszerűen történeti stilisztikai kérdésekkel, de a nyelvtani jelenségek stílusbeli szerepével, műfaji kötöttségeivel, a nyelvi rétegződéssel kapcsolatos kérdésekre minden alkalommal kitér. „Mindezekből kitűnhet, hogy ha munkánk a felsorolásban szereplő minden igényt rendszeresen, tételesen ki akart volna elégíteni, ez a sokszoros terjedelmi növekedés veszélyén kívül szerkezetileg és tartalmilag is erősen szétfeszítette volna kereteit. De kitűnhet az is, hogy benne a grammatikai kérdéseket semmiképpen sem kívánjuk mereven, elszigetelten szemlélni és kezelni, hanem a lehetőségek szerint minden irányú kapcsolódásukra tekintettel vagyunk” — olvashatjuk az előszóban.

Az első kötet, amint a cím is jelzi, a korai ómagyar kort és előzményeit, a második pedig a kései ómagyar kort fogja vallatóra. Az első kötet morfematikát, mondattant és szöveggrammatikát, a második azonban csak morfematikát tartalmaz. Ennek oka, hogy az első kötet a magyar nyelv történetének a XIV. század közepéig tartó, tehát mintegy két és fél ezer éves periódusát öleli ugyan fel, de ez a nyelvemléktelen ősmagyar kort és az ómagyar kornak alig nyelvemlékes korai évszázadait jelenti, míg a második kötetben vizsgált kései ómagyar kor nyelvemlékanyaga ehhez képest igen gazdag. A kései ómagyar kor mondattani és szöveggrammatikai fejezetei így egy következő kötetbe kerülnek majd.

A morfematika mindkét kötetben szófajközpontú, tehát a szerzők a ma meglevő szófajok mindegyikét külön fejezetben tárgyalják. Természetszerűleg a legterjedelmesebb az igéket és a névszókat tárgyaló fejezet. Mindkét fejezetben előbb az igék és névszók tőváltozatait, korai ómagyar kori és kései ómagyar kori állományukat veszik számba, ezt követi az igékhez és a névszókhoz járuló képzőállomány alaki és funkcionális kérdéseinek, valamint az igékhez és névszókhoz járuló jelek és ragok rendszerének és közlésbeli szerepének a vizsgálata. Az igeneveket a sajátos képzők szerint csoportosítva találjuk, és a szerzők minden igenévképzőt alaki és funkcionális szempontból is elemeznek.

A többi szófaj vizsgálatánál is többnyire jól elkülönülnek az állományt bemutató részek a funkcionális kérdéseket taglalóktól. Igen hasznosnak tartom, hogy az igekötők, a névutók, a névelők, a kötőszók és a módosítószók bemutatása során szófaji keletkezéstörténeti kérdéseket is tárgyalnak. A határozószókról szóló fejezetben szintén fontos, hogy a szerzők külön foglalkoznak a toldalékolás (ragozhatóság, fokozás, képzőfelvevő képesség) kérdéseivel is.

A mondattani fejezetekben a hagyományos felosztást követik. Előbb a modalitás szerint különítik el a kijelentő, felkiáltó, kívánó, megszólító és kérdő mondatokat, majd minőség szerint az állító és tagadó mondatokat. Szerkezet szerint külön fejezetben vizsgálják a mondat makroszerkezetét, és külön fejezetben a tagmondatok szerkezetét. A makroszerkezet szintjén a szerzők elkülönítik az egyszerű, összetett és a többszörösen összetett mondatokat. Ami pedig a tagmondatok szerkezetét illeti, külön szólnak a tagolatlan és a tagolt tagmondatokról. Igen fontosnak tartom a mondat aktuális tagolódásának a vizsgálatát.

A következő átfogó fejezet az egyszerű mondatot felépítő szószerkezeteket vizsgálja. Igen hasznosnak tartom, hogy az alárendelő szerkezetek között külön foglalkoznak az ige szabad bővítményeivel, és külön a kötött bővítményekkel. Az összetett mondatok tárgyalása során az alárendelő és a mellérendelő mondatok ősmagyar kori és korai ómagyar kori állományát veszik számba.

A mondattani fejezetek után a szöveggrammatikai fejezet következik. Itt először is a szerző a szövegmondatok összekapcsolásának olyan kérdéseit vizsgálja, mint a szövegmondatok leggyakoribb kapcsolási formái, a kötőszók minőségi jellemzése, a kötőszó nélküli, nem folytatásos szövegmondatok kérdése.

A legtöbb külföldi történeti nyelvtanhoz képest is úttörőnek számít a szöveggrammatikai fejezet beiktatása. A feldolgozható anyag gyér volta és egyáltalán a szövegek rövidsége miatt nem igazán lehet releváns szövegszerkezeti jellemzőket kimutatni.

A mű történeti jellegét az adja meg, hogy a magyar nyelv életének több mint kétezer éves időszakát öleli föl. A szerzők a szinkrónia és a diakrónia egységére építenek, bevallottan szinkrón metszetek bemutatására törekednek. Természetesen a mű egyes részei között különbségek vannak. A morfematikai jelenségek változásai általában sokkal gyorsabbak a mondattani és szöveggrammatikai változásoknál. Ebből természetszerűleg következik, hogy a morfematikai fejezetek sokkal inkább történeti jellegűek, mint a mondattani és a szöveggrammatikai fejezetek.

Az egyes fejezetek tárgyalásmódja az ismeretanyag szintézisén alapul. „Ez annyit jelent, hogy akár az adatok értelmezésében, akár az állapot- és változásrajz felvázolásában, akár a változások jellegének megítélésében, akár azok magyarázatában legtöbbnyire egy felfogást érvényesítenek, azt, amit mai tudásunk, ítéletünk alapján legjobbnak, legelfogadhatóbbnak látunk. Ha azonban a két-, esetleg többféle értékelés, magyarázat lehetősége komolyan fönnáll, akkor ezeket nem mellőzzük, hanem bemutatásuk sorrendiségével, illetőleg a hozzájuk fűzött megjegyzéssel jelezzük valószínűségi hányadosukat, saját megítélésünk alapján” (25) — olvashatjuk a bevezetőben.

A magyar nyelvtörténeti szakirodalom olyan komoly részelemzéseken alapuló nagy szintézissel bővült, amely a korábbi kutatásokra épít ugyan, de minden vonatkozásában korszerűen tovább is fejleszti azokat.

Mindkét kötet végéről hiányzik az eligazító forrásjegyzék és egyéb mutatók. Ezek közzétételét a szerzők a II/2. kötetre ígérik. Ám az eddig megjelent két kötet is a legfontosabb kézikönyveink közé tartozik, nem mindegy tehát, hogy milyen mértékben használható. A hiányt éppen ezért csak a következő kötet minél sürgősebb kiadása pótolhatja.

Kabán Annamária